Petőfi Népe, 1984. május (39. évfolyam, 102-126. szám)
1984-05-06 / 105. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET —1———■tiMMa Ma —w 75 ÉVE SZÜLETETT RADNÓTI MIKLÓS , RADNÓTI MIKLÓS JÁNOSHALMA, GIMNÁZIUM Példa a névadó Töredék Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy eíaljasult, * hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, s míg balhitekben hitt, s tajtékzott téveteg, befonták életét vad kényszerképzetek. Oly korban éltem én e földön, mikor besúgni érdem volt s a gyilkos, az áruló, a rabló volt a hős, — és ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, már azt is gyűlölték, akár a pestisest. Oly korban éltem én e földön, mikor ki szót emelt, az .bújhatott, s rághatta szégyenében ökleit, — az ország megvadult s egy rémes végzeten vigyorgott vértől és mocsoktól részegen. Oly korban éltem én e földön, mikor gyermeknek átok volt az anyja, s az asszony boldog volt, ha elvetélt, az élő irigylé a férges síri holtat, míg habzott asztalán a sűrű méregóidat. Oly korban éltem én e földön, mikor a költő is csak hallgatott, és várta, hogy talán megszólal újra — mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, a rettentő szavak tudósa, Ésaiás. 1944. május 19. Meredek út Radnóti Miklós egész életében otthonra vágyott. Otthon akart lenni a világban, az országban és az emberi létben, s ha a történelem mind vadabb mozdulatokkal söpörte félre ennek az otthonosságnak a lehetőségeit, ő annál konokabb szívvel próbálta megépíteni — a sors ellenére — emberi otthonát. Az otthonépítés műve, úgy tetszett, már-már sikerül. Sorsának különös tragédiája volt, hogy az ifjúság' otthonkereső küzdelmei után éppen akkor vélte megtalálni szellemi otthonát, midőn erőszakkal ragadták el a birtokba vett világból, abból a közösségből és attól a tevékenységtől, amelyet magáénak tudott, amelyhez minden idegével ragaszkodott. A világra zúduló fasiszta erőszak és háború az ő otthonát sem kímélte, feldúlta a béke törékeny szigetét. Radnóti korán megérezte a fenyegetést. Már ifjúságának idillikus költészetében volt valami szorongás, a tiszta tájat feldúló vihar előérzete. És későbbi'1 ahógy férfivá | érett, így kellett? 'helyzetével i számot vetnie: „E ritkán szálló szó, e rémület, /• ez volna hát a termő férfikor?” Elkerülhetetlen végzetet érzett maga fölött, hatalmat, amely kegyetlen közönnyel tört az ól-et ellen, az ő ifjú életét is veszélyezteti. A verseit átszövő halálfélelem több volt, mint közönséges szorongás a várható történelmi kataklizmák előtt. Nem voltak kétségei aziránt, hogy az Európát hamarosan elborító háború számtalan áldozatot követel, és ő maga is az áldozatok közé kerül. Sötét jóslatait nem egyszerűen a költői érzékenység magyarázza, hanem történelmi tudatossága, ha tetszik, „társadalompolitikai” fel- készültsége is: pontosan ismerte a fasizmus természetét. A haláltudat iszonyú szorítása szüntelen védekezésre kényszerítette az észt és a szívet. A költő védelmet keresett az üldözők mind szorosabb gyűrűjében, noha egyre biztosabban tudta, hogy már nincs védelem. Belső erőforrásokat kutatott, az önvédelem és az ellenállás támaszait. Hogy majd teljes emberként, félelem nélkül, ép érzékekkel lépjen a „meredek útnak” arra a végső szakaszára, amelyen tudta, el kell indulnia. Ezért gondozta olyan makacs ragaszkodással erkölcsi javait: a felesége oldalán megtalált otthont, a költői és műfordító műhelyben szerzett önbecsülést, a szülőfölddel és a nemzeti hagyománnyal kialakított termékeny kapesolatot. Végezte dolgát, számot adott történelmi tapasztalatairól, tiszta emberi szóval tiltakozott a barbár erőszak uralma ellen. A minden tartalékában mozgósított lélek valóban vállalni tudta az ellenállást, humánus eszményeinek védelmét. Ennek az ellenállásnak a fegyvere és mértéke Radnóti számára mindvégig a költészet maradt. Személyes drámájának végső kifejletéig vállalta a tanúságot tevő férfi figyelmét és az ítélkező bíró igaz- ságszeretetét. Az alkotó munka erkölcsi kényszere a magyar szellemi ellenállás rendjébe igazodott. Radnóti sokszor érezte magányosnak magát, valójában mégsem volt egyedül. Irodalmunk antifasiszta egysége a háborús években bontakozott ki igazán. Ebben az irodalmi egységben és ellenállásban vállalták szerepet az ő versei is: a Száll a tavasz, a Nem tudhatom, a Nem bírta hát és az Eclogák. Személyes tragédia, egyszersmind történelmi bizalom szőtte át ezeket a költeményeket. Radnóti reménytelennek tudta személyes sorsát, annál erősebb reménnyel fogódzott meg pépe sorsába. Csöndes alázattal és lemondással tett vallomást arról, aminek szorongó szíve szerint be kellett következnie, de annál erősebb bizalommal jelölte ki a jövőben verseinek helyét. Annak a biztos tuí/j HIMNUSZ A BÉKÉRŐL Te tünde fény! futó reménység vagy te, forgó századoknak ritka éke: zengő szavakkal s egyre lelkesebben szóltam hozzád könnyűléptű béke! Szólnék most újra, merre vagy? hová tűntél e télből, mely rólad papol s acélt fen szívek ellen, — ellened! A szöllőszemben alszik így a bor ahogy te most mibennünk rejtezel. Pattanj ki hát! egy régesrégi kép kísért a dalló szájú boldogokról; de jaj, tudunk-e énekelni még? Ó, jöjj el már te szellős március! most még kemény fagyokkal jő a reggel, didergő erdők anyja téli nap; leheld be zúzos fáidat meleggel, s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk e háborúk perzselte télben itt, ahol az ellenállni gyönge lélek tanulja már az öklök érveit. Nyarakra gondolunk s hogy erdeink majd lombosodnak s bennük járni jó, és kertjeinknek sűrű illatában fáján akad a hullni kész dió! s arany napoknak alján pattanó labdák körül gomolygó gombolyag, gyermeksereg visong: a réteken zászlós sörényű, csillogó lovak száguldanak a hulló nap felé! s fejünk felett majd surrog és csivog a fecskefészkektől sötét eresz! Így lesz-e? így! Mert egyszer béke lesz. Ö, tarts ki addig lélek, védekezz! 1938 datát fejezte ki; hogy a dolgozó nép jövendő szabadsága és boldogulása fogja meghatározni költői életművének sorsát. Sem emlék, sem varázslat című versében ennek a tudatnak adott hangot: „a világ újraépül, — s bár tiltják énekem, / az új falak tövében felhangzik majd szavam”. Pomogáts Béla Amikor Jánoshalmáin gimnáziumot alapítottak — történetesen 1963-tban — az oktatáspolitika a legfőbb központi elképzelése az volt, hogy pár éven belül a 12 osztályos iskola lesz az általános. Egy osztállyal működött tehát a jánoshalmi gimnázium, 1969-ben .bekövetkezett önállósodásáig egy általános iskola részeként, 1970-ben avatták fel saját épületét,, s akkor vette fel Radnóti Miklós nevét. A költőnek soha, semmilyen kapcsolata nem volt a faluval, a névválasztást életének emberi és művészi •teljesítménye indokolta, meg az, amit a nevelés nyelvén példának neveznek. A jánoshalmi a kis gimnáziumok közül való; ide nem a tiszta kitűnők versengenek, itt a négyest, alkalmasint a hármast is felveszik; elsődleges céljuk nem a továbbtanulásra való felkészítés, hanem , a 'helyi As a környékbeli üzemek ellátása érettségizett munkaerőkkel1. E gazdasági feladat ellátása jegyében a lányok — óriási többségben vannak különben — gépírást tanulnak, magyar nyelvtanra specializálódnak, negyedik végére önálló levelezésre, helyes külalaké s tartalmú ügyintézésre képesek. A fiúk az érettségi .mellé jogosítványt, alapvető hibák felismerésében tett jártasságukról szóló kezelői hizonyítványt és gépjárműelőadói munkakörre jogosító oklevelet kapnak. Akik továbbtanulnak — a félszázra tehető végzősök fele jelentkezik felsőoktatási intézménybe, elsősorban a bajai tanítóképzőbe és a kecskeméti óvónőképzőbe, kétharmadukat általában fel is veszik — diplomájuk birtokában szívesen jönnek vissza: az általános iskola, az óvoda nevelőinek fiataljai a Radnótiban érettségiztek. — Kultuszt is, hagyományt 1 is maguknak kellett teremteni — mondja Répás Balázs igaizgató, aki 1965 óta tagja a tantestületnek. Hatottak napján felkerekedik tucatnyi gimnazista — a legjobbak jutalmul mehetnek — s tanáraikkal együtt rendbe teszik a Kerepesi úti temetőben lévő síremléket, majd, amikor elhelyezték a koszorút, mondanak pár Radnóti-verset. Az iskolában folyó tanulmányi versenyt a költőről nevezték el, átfogja az oktatás egészét. Leghíresebb kezdeményezésük a Radnóti-szavaló- verseny, amelyen a megye összes középiskoláiból, s az ország Rad- nóti-gimnáziumaiból hívnak versmondókat. Ebben az évben írták ki, és rendezték meg először az országos középiskolád kézilabdakupát, nevét ennek is Radnótitól kölcsönözték. A költőre emlékeztet szobra az épület előtt — Melocco Miklós alkotása —, és a földszinti folyosó tablósora, mely Radnóti életének meghatározó állomásait mutatja be. Az elsőisök itt tartják az első magyarórét. Ortutay Gyula — a költő barátja, bori noteszét neki címezte — többször tett látogatást Jánoshalmán, s Radnóti Miklósné is elfogadta meghívásunkat. Óvakodnak attól — így mondja az igazgató —, hogy kampányszerűen foglalkozzanak Radnótival. Nem azt mondják, hogy minden diáknak legyen Radnóti-kötete; hanem azt, hogy a Petőfi-, az Arany-, a Vörös- marty-könyv mellett értékes darabja mindenki könyvtárának a Radnóti-összete is. Mire jutottak? Hétszázan érettségiztek eddig a jánoshalmi gimnáziumban. Legtöbbjük ott maradt a nagyközségben, nincs üzem, téesz, vállalkozás, ahol ne lenne hajdani radnótis. Sólymosi Zsuzsa (3/a), Mikó Zsuzsa (2/a.) és Szabó M. Ilona (3/b.) forgatják a kérdést: mit jelent számukra Radnóti. Még nem volt tananyag, majd negyedikben lesz az. — Nekünk, itt Jánoshalmán, Radnóti nem az irodalmár, nem csak az — mondja hármójuk nevében So',,.nosi Zsuzsa. — Egyszemélyijén költő, tanár, szerető férj. Mondhatnám akt is: példa. a j. 8 A Radnóti-szobor előtt az igazgató és bárom tanítványa. ^SS arca van minden embernek ... Minden embert már fehéren izzónak érzek. És ha mondjuk nem is izzik mégi olyan fehéren, teljességgel, de izzani fog és magában hordozza ennek az izzásnak a képességét, ezért végtelenül szeretem és ezért izzítom át. Hát ide jutottam... így lettek mindig fehérebbek a képeim, s végül: fehér a fehérbén... A fehér végtelen sokasága csap össze bennük, kékes, szürkés* fehérek és pirosas és rózsaszínes fehérek — a hideg és a meleg — ennek végtelen nagy a skálája és egyre nehezebb ezt kifejezni, mert egyre nő benne^ az igény, hogy még tüzesebb legyen, még jobban izzón...” Komoly játékként ideillik, hogy József Attilát mondogassuk képek nézése közben. „Az igazat mondd, ne csak a valódit,1 A fényt, amelytől világlik agyunk.” Ez a fény — a zsenik fénye — végigkíséri Tóth Menyhért életét. A főiskolán feketére feketét festett. Bolondnak is tartották. Szerencséje volt, hogy Vaszary János állott mellette. Később az ötvenes évek hamis hangjai sem érintették. Má'ti'; elseje ünnepi emelkedettségét is úgy ábrázolja például, hogy a lovak a szekérrel és az ujjongó emberekkel égyütt valóságosan „megemelkednek”. >A megye, mint mecénás Tóth Menyhért nem mindennapi jelentőségű művészete és megyénk, Bács-Kiskun megye törekvései találkoztak akkor, amikor 1974-től a Kecskeméti1 Katona József Múzeumban megrendezett k.'állítását j követően száz képet vásároltunk tőle. Ebből a nagyobb összegből engedhette meg magának, hogy a Kanári-szigetekre utazzon. Ottani élményeit is művészetébe sűrítette, másrészt pedig ott is azon rágódott, hogy miért nem részesülhet minden ember abban a gyönyörűségben, amiben ő cikkor. A -későbbiekben Tóth Menyhért hagyatékaként további művek kerültek megyénk tulajdonába. Elmondhatjuk, hogy ma, a megnyílt Tóth Menyhárt állandó kiállítás Kecskeméten méltó képet ad művészetéről. (összesen 600 festmény és 7500 rajz sorjázik nálunk.) Nyugodt szívvel mondhatom, hogy Tóth Menyhért műveinek és megyénk szándékainak nem volt nehéz egymásra találniok. Bács-Kiskun ban az élet két eleme az, ami különösen fontos: az egyik a mezőgazdaság, a földművelés ügye, hiszen két és fél millió ember táplálékát termeljük meg. A másik a művelődés ügye, amellyel megpróbáljuk felszámolni évszázados elmaradottságainkat. A kettő ténylegesen összefügg: termelés nélkül nincsen művelődés, de „művelt emberfő” nélkül sincs esély korszerű termelésre! És ez az a pont, ahol Tóth Menyhért dramaturgiáját is megtaláljuk. „Én a földből élek, vagy legalábbis mindmostanáig abból éltem. ... Kell ne- k'm a föld, hogy az élet ne legyen valami gyökéf- tol-n lebegés — se fönt, se lent, se földön, se égben. — kell a föld a talpam alá, hogy a helyemen legyek ... Én itt vagyok gyökeres — az Alföldön. Annyiszor lejáratták már azt, hogy magyarság, hogy az ember csak olyan szégyenkezve meri kimondani: hogy én magyarnak érzem magamat. Mert érzem, hogy van magyarság. Nézem a múltkor egy fiatal festőnek a kiállítását. És gondolom: ha valaki ideiön külföldről, azt mondja: ilyet látok én otthon- is. De hol van az, amelyiknek olyan íze van, hogy csak itt van? Csak magyar? Hát ezt akartam én egész életemben elfogni. És nekem ebben a föld segített mindig. Ha a földön dolgozom, úgy érzem, 'szerétem a növényt, amit kapálok, gondozok — hogy felnőjön és kiteljesedjen —. segítem a t''’;’"" élete felé! Úgy érzem, ha az állvány elé ülök: akkor is valami ilyesmit csinálok: valami forrná''anságot, valami kezdeti csirát — az első fcstőkpöttyöt — viszem, munkálom a teljesség felé!” Az anyag és szellem összhangja 'Alapvető kiindulási pont tehát művészetének' megközelítéséhez: a föld. A föld, amelyet nemcsak művelt, de művészetének szerves része lett. Az itt látható Gea című képen a Földanya a kozmoszból formálódik, termékeny teste az élet, a létezés szimbóluma. Feje az istennő feje is, de egyben a Nap, az égitest is. Ez a tiszta dramaturgia egész életművére is jellemző: a sötétből tör a világosság, a fény felé. Egy megfcüzdött igazság tör elő a földből, amely megvilágosodik és egyetemessé válik. Ezt az ívet láttuk már korábbi művein is, például a Szem- nézőkön: az emberek keze a földben gyökeredzik, de fejük — mint egy-egy lángoló nap — a min- denséggel tartja a kapcsolatot. Az ember megtalálja igazi helyét műveiben, mert megtörtségével, esendőségével, meg erőt gyűjteni a földhöz kapcsolódik, de akaratával, győzelmével „megemelkedik”, szárnyakat kap. Anyag és szellem, sár és fény csodálatos összhangja valósul meg. Jó lenne, ha az emberek nem a szánalom felől közelítenék meg Tóth Menyhért életművét. (Földművelő életmód, szem- és lábsérülése.) Viszont nem árt tudni, hogy ezek a tények szerves részei az életműnek, beleépülnek abba, mert a szenvedés nyomai teszik erősebbé, edzettebbé igazságait. Egyemesvonalú, öntörvényű fejlődés valósul meg művei által: időben (az újkőkortól napjainkig), térben (kelettől nyugatig egyetemesen) roppant távolságokat képes átfogni. Kelet és nyugat, népies és urbánus, magyar és éurópai, külső és belső ábrázolás, figuratív és nonfiguratív ellentétpárjai kavarognak művészeti életünkben, s akkor jön egy .prófétai megszállottságú ember, aki megtanít minket a fehér izzás tiszteletére. Tóth Menyhért a nagy szintézist valósította meg. Nem csoda, hogy ezt a nézőknek nem könnyű „egycsapásra”, gyors sikerrel befogadni. Csontváry, aki Tóth Menyhért igazi, -nagy rokona a szimbólumteremtésben; azt mondta: „Ne feledjük, hogy a világrendben csak a sasnak, s a kiválasztott művészeknek adatott meg a képesség beletekinteni a Napba. Ezért a bagoly s az aprócsillag a Napot utálja.” A jövő festészete is Valóban csak a legnagyobb tehetségeknek adatik meg, hogy könnyedén viselik az egyetemességben való gondolkodás terhét. Tóth Menyhért az anyanyelvi beszéd gördülékenységével építi műveit. Építi, jelen időben, mert ezek a művek szellemileg is és fizikai valóságukban is élnek. A teremtő kéz által beleültetett üzenetek tovább gyűrűznek a befogadóban. Az is nyilvánvaló ma már, hogy a nagy „fehérek” alól idővel olyan színárnyalatok is előtűnnek, amelyeket eddig nem láthattunk. Ez így tehát a jövő festészete is. És sehol nem fontosabb a művészet jövőjéről beszélni akármilyen alkalomból, mint éppen a főiskolán. Tóth Menyhért életének egész emberségével, magatartásával is kihív és példát ad. Példát arra, hogy — többek között _ n e éljünk meg csak a készen kapott igazságokból, mert mindenkinek meg kell küzdenie a saját igazságáért. De formailag is tanulságos Tóth Menyhért művészete: a nonfiguratív absztrahálás mindenfajta változatánál messzebb jutott. Tudjuk, hogy a „fehér a fehérben” nem az ábrázolási elv feladását jelentette nála (nem az önmagáért való esztétikumnak hódolt ezzel), hanem az ábrázolási mód absztnahálását, egyszerűsítését célozta meg vele, amint ez a festményeivel párhuzamosan fejlesztett rajzaiból, az egy vonalra redukált formából is kiderüli. Csontváry mondta azt is: „fiaim, tudtok sokat, de mégsem tudtok semmit sem, mert nem tudjátok a levegő perspeotíváját és a színtávlatot megfesteni”. Tóth Menyhért mindezt a fehér színrögök kozmikus kavargásában találta meg. A miskei földből a szférákra így nyitott utat. Jó lenne, ha Menyus is érezné, hogy faluja és megyéje után most volt főiskolájára is hazatalált. Ennek igazi hasznát jó lenne a jövőben látni úgy hogy a hallgatók megismerik és magukba szívják Tóth Menyhért életének és művészetének igazsái
