Petőfi Népe, 1984. május (39. évfolyam, 102-126. szám)

1984-05-27 / 123. szám

Szép versek J obban eligazítaná-e az ol­vasót, ha az idén újra megjelent Szép versek cí­mű kiadványról elöljáróban ada­tokat, .számszerűségeket sorol­nánk? Aligha. Önmagában ugyanis azzal, hogy a több mint hatszáz oldalas könyv nyolcvan- négy költő „szép” verseit tartal­mazza, még nem mondtunk ' ér­tékítéletet, s akkor sem járnánk előbbre, ha megszámolnánk, va­jon hány vers fért bele a kötetbe. Mégis évről évre tapasztaljuk a sablont: a recenzensek (ritkáb­ban kritikusok) éppen ilyen ada­tokkal kezdik írásukat, majd egy fordulattal arra térnek rá, kiket kellett volna még szerepeltetni az antológiákban, s kik azok, akik­nek semmi keresnivalójuk benne, s csupán szerkesztői balfogás ré­vén láthatjuk őket képben és versben megjelenítve. A lényeg azonban nem ez. A versszeretők táborában rangja van a kiadványnak, bár az igaz­sághoz hozzátartozik, hogy már nem tülekednék érte, mint né­hány évvel ezelőtt, már nem szük­séges törzsvásárlónak lenni egy- egy boltban, hogy az ember biz­tosan megkapja, már nem pult alól árusítják, sőt,£ pult fölött is igen bőven van belőle hetekig, netán hónapokig. Mi lehet ennek az oka? Milyen antológia a mos­tani, az 1983-as év legszebb (pon­tosabban csak szép) verseit tartal­mazó könyv? A válasz akár egyetlen mondat is lehetne: olyan, amilyen a líra az 1980-as évek közepén Magyar- országon. Vagyis hűséges és pon­tos tükör, látlelet, sőt kórlap. Mélységesen igazságtalanok len­nénk tehát, ha a szerkesztőt ma­rasztalnánk el a véleményünk szerint joggal elmondható kifogá­sokért, mint ahogyan az is kép­telenség volna, ha kizárólag neki tulajdonítanánk az erényeket. , Az antológia pontos, de nem eléggé árnyalt, tehát nem reális képet ad a nyolcvanas évek köze­pének emberéről, annak érzés- és gondolatvilágáról. Mert, bár szin­te plasztikusan kitapintható a versekből a félelem, az aggoda­lom, a tétovaság, a költők mind­ezt nem tudják az egész emberi­ségre érvényesen és ahhoz mél­tóan szavakba önteni, s így ki-ki csupán önmaga elvesztésén kese-* reg megrekedve a „mi lesz ve­lem” szűk köreiben. Így nincs, vagy alig van súlya ezeknek az érzéseknek, az olvasót ezek a ver­sek nem képesek meggyőzni, fel­rázni, ráébreszteni az aggodalom hitelességére, érvényességére. Ar­ról nem szólva, hogy^lig két-há- rom költő jut túl ezeknek a ko­runkra valóban jelíemző érzések­nek a puszta leírásán. A kötet által sugallt érzések le­írása azért nem lehet reális, mert ha csuoán a félelemre, az aggoda­lomra koncentrálunk, már nem vagyunk teljesen hitelesek. A kor­ra ugyanis nem kizárólag és főleg nem meghatározóan ezek az érzé­sek jellemzőek. A realitáshoz, „a költői hitelhez” ugyanis hiányzik a másik oldal felismerése és ér­vényes megfogalmazása. Az em­berek nagy többsége ugyanis nincs világvége hangulatban: fát ültet, gyerekeket nevel, házat épít stb., tehát bizakodóak. Persze nem tagadható, hogy e bizakodás mögött valóban ott zúgnak a fé­lelem áramkörei. Újból hangsú­lyozzuk azonban, hogy nem ez a meghatározó, ám a Szép versek mégis mintha csakis ezt sugall­nák. S ha van közöttük kivétel —, s természetesen szép számmal van — akkor az ellenpólus a sze­relem, a tájleírás, a régmúlt ko­rokba történő lírai visszanyúlás, netán magánügyet közügyként el­adni szándékozó „megéneklések”. Mondtuk, hogy a szerkesztő eze­kért nem (vagy alig) hibáztatha­tó. De vajon a költőket érheti-e vád? Felróható-e a „lélek mérnö­keinek”, hogy legszebb szavaik mögött is az aggodalom, a féltés tompa vasharangja szól? Bizonyos mértékig talán. Mert régen tud­juk, hogy a költészet, a versírás nem ihlet dolga, de megfeszített agymunkát, szellemi koncentrá­ciót igénylő művészet. Márpedig az észnek tudnia kell, hogy itt nem „a félelem igazgat”. A kötetet végig olvasva más, korábban is megvolt hiányérzet éled újra az emberben: nem ta­lálunk úgymond nagy verset, or­szágos verset, költőhöz méltó hév­vel, gyönyörűséggel, gondolatiság­gal sodró sorokat (egy-két kivé­teltől eltekintve), pódiumra, elő­adók szájára kívánkozó verseket, bárha csak a szorongásról, a sze­relemről, netán hazánkról, e „homloknyi országról”, a népről. Vagy túlzott olvasói igények ezek, konzervativizmus? De akkor mi a költészet célja, értelme? Idézzük újra József Attilát? Ö ezt mondta: „Nem szükséges, hogy én írjam a verset, de, szüksé­ges, hogy vers íródjék. Külön­ben elgörbülne a világ gyé­mánttengelye .. Úgy gondol­juk nem szükséges magyarázni, hogy milyen versekre gondolt az Óda, az Elégia, a Hazám, a Dunánál költője. Mindenképpen érdemes, mert tanulságos elolvasni a kötetet. Ta­lálhat benne az ember valóban szép verseket, de olyanokat is, amelyek nem „szépek”, sőt nem is versek. Az idő haladtával erő­södik bennünk a felismerés igaz­sága: mennyire hiányzik Váci Mihály, Nagy László, Pilinszky János — és természetesen majd Illyés Gyula. (Magvető Kiadó 1984). Gál Sándor r könyvespolc Irószemmel 1983 T avaly szeptembertől idén májusig 70 ezérről 110 ezerre ugrott a Heti Világgazdaság pél­dányszáma, csak azért nem többre, mert nincs elég halványzöld papír: minden, ami közért­hetően, szellemesen és meggyőzően szól a gazdaság­ról, eladható. Országunk a fizetőképesség .megőr­zéséért, s ezáltal az elért eredmények megvédéséért vív mindennapos küzdelmet! pro- és kontracsaták hadakoznak a reformért, továbbviteléért; esélyt, kap a. kibontakozás segítésében a nélkülözhetetlen "ház­táji és a gazdasági munkaközösség, a nagyipar és a magántőke. Vállalati közgazdászok és ítéesz-fő- könyvelők egymás szavába vágva szidják az épip aktuális gazdasági szabályozót, ami „végképp gúzs­ba köti kezüket”, aztán egy év múlva a követke­zőt, ami a régi présen is csavart ötöt-hatot — nos, aki. a tavalyi esztendő tükrét mutató írószemmel 1983. című kötetben ilyesfajta olvasnivalóra számít, az csalódik. Amint — közelítsünk most a műfaj felől — az sem mehet biztosra, aki eleddig abban a hiszemben élt (hja, a szokás nagy úr!), hogy az Irószemmel- ,ben a tavalyi év legjobb riportjait olvashatja. Az újabban külsőleg is megváltozott, s tavalytól Ratzky Rita által válogatott kötetben ezúttal még olvasói levél is van. Egészében természetesen nincs sok ér­telmük az olyan kérdéseknek, hogyan lehetett vol­na jobb könyvet csinálni (lehetett volna!), mert et­től még továbbra sem lenne a kötetben egyetlen Megyesi Gusztáv, Boros István, Tamás Ervin, Kris­tóf Attila riport, de csodálkozni azért lehet, hogy a. legjobbjai kimaradtak. (Legjobban Megye­si hiánya zavar: szerintem ma ő a legeslegjobb.) Nézzük akkor a van-t. A csúcs Moldova Ártatlan Szodoma című riport- ja- A Kossuth-díjas író a legrosszabb témából is aranyt*..éSMálna, ebből pedig, a. mátrai lignitbe-*-" nyás/ay gyémánt-témájából briliánst csiszol. Mes- * téri módon kérdez, Iát és megfigyel, jellemez, szó­ra bírja a követ. Mondatai mögött a magyar való­ság lüktet, az érdekek harca, az emberi élet. Való­színűleg egy mosógép használati utasítását. is úgy fogalmazná meg, hogy bestseller válna belőle, min­denesetre már csak ezért a riportért megéri meg­venni. a kötetet. A többiek? Igyekezetük van, csak hát nagy baja a magyar újságírásnak, hogy közhelyekkel dolgoz­gat, s ez átégeti a legszebb gondolatot is. Földesi József Angyalföldi találkozások című riportjának egy-két találomra kiragadott alcíme (Röpcédulák­kal kezdtük, Az életünkről írjon) is jól jellemzi a papíron elég sematikus hősöket. Jót akarásában mér­földekkel túllő a célon Sulyok Katalin (Nem pisz­kos a kezük), amikor a vidéki igények és a vezetők céljai közötti eltérésről ír. Kapnak-e, s ha igen, mennyi csúszópénzt a bolti szállítók? Aranybánya-e a zöldségkereskedés? Ilyen lerágott csontok is asz­talra kerülnek (Császár Nagy László, R. Székely Julianna), meg persze a Jó Ember küzdelme a Rosszakkal (D. Magyari Imre: Lemondott egy igaz­gató). A sok nem igazán szenzációs írás között üdí­tő meglepetés Márkus Zoltáné (Züm-Züm), de már ásíttatóan unalmas Kapuvári Gáboré (Bútorgon­dok), Fábri Ferencé (Városi demokrácia Budapes­ten), Keresztes Ágnesé (Történet egy épületről és egy rajzszakkörről). A kötetben két megyei vonatkozású írás is ol­vasható. Koloh Elek tavalyi tanulmánya fiatal ‘kecs­keméti értelmiségiek csekély anyagi megbecsülésé­ről (Kuncog a krajcár) és Kutasi Ferenc interjúja a tavaly még fogadós Magony Jánossal, aki — a Forrásban közölt beszélgetés szerint — megtanult kopoltyúval lélegezni. Nos, azóta annyira változ­tak a körülmények, hogy elfelejtette: a legfrissebb hírek szerint a fogadót kénytelen volt eladni (bér­be adni?). Az Irószemmel 1983 szerkesztője idén annyi min- dení beválogatott, hogy nagy meglepetést jövőre g ázzal sem okozna, ha tipikus idei apróhirdetésekből ‘is adna válogatást. A kötet persze ezekkel vagy ezek nélkül amúgy is összeáll, legföljebb a viszonyítási pontokat nehezebb megkeresni. Mindenesetre: jö­vőre is megpróbáljuk. (Kossuth, 1984). Ballai József GALAMBOSI LÁSZLÓ: Tovább Későre jár. Kettőzve léptedet elérheted a csukódó eget. Maradsz. Gyermeked, karjaid között, hajnalfehér ruhába öltözött. , Eldobott botod lopva felveszed, vándorláshoz hajlékony fegyvered. Fiad fölveti koszorús fejét, szimatolja lángok leheletét. Pihennél. Ugrat, száguld a csikó, sarkantyúval gyorsít a Suhanó. Utána csak. Dübörgő gonUolat sem előzheti győztes fiadat! Minden gyermek páncélban született, választatott, hogy vívja az eget. Az agg apa hű fegyverhordozó, táltost nyergei, ha roskad a Fakó. Arca elöl fölrepül a virág, félti kelyhében őrzött sugarát, az ifjú felé lágyan meghajol. A gyökerek tudják, hogy valahíl a gyermek győz, az apa lezuhan. Csillag reszket a Kettős Kapuban, búcsúzni jön s ölelni boldogan. Hajolj hozzá s vágtass tovább, fiam. ■ Első a közösség Ha kötetlen beszélgeté­sek során az iskolám tere­lődik a szó, rendszerint elő­kerülnek szótárunkból a közhelyek. Ilyenkor nem 0 egyszer elhangzik, hogy az iskola gyerekeink második otthona, sőt — kissé emel­kedett stílusban — azt is szoktuk mondani, hogy az iskolában a tudás várának bevételéért folyik a harc, jj| aminek révén végül is a M jövendő formálódik a jelen 0 iskolájában. Egészítsük ki az efféle észrevételeket egy újabb keletű szentenciával! Az is­kola egyszersmind érzé­keny műszer is, amely — mivel nem független a kül- jjj ső hatásoktól, sohasem is volt az — meglepő gyorsan jelzi a társadalmi együtt­élésben időnként mutatko­zó rendellenességeket. Ilyen zavar mostanában, hogy a társadalmi élet bi­zonyos területein háttérbe szorul a közösségi eszme, s individualista törekvések­nek ad helyet. Ez a kedve­zőtlen pozícióváltás sokak szerint a gazdasági meg­újulás egyik-másik szerve­zeti változásával, például a kisvállalkozási formák el­terjedésével van szoros kap­csolatban. Elgondolkodtató — mondják általánosabb összefüggéseket keresve —. hogy bár szocialista terme­lési viszonyaink szilárdak. a tudat fejlődése mennyi­re nem tart lépést a politi­kai, gazdasági, technikai haladással. Hogy mennyire nem, az jól tükröződik a közgondolkodásban, az élet­formában, a viselkedésben, de még az iskolai élet né­melyik fogyatékosságában is. Mintha megcsappant volna a közösségi nevelés erejébe vetett hitünk, vélik a pedagógusok. Még sokan emlékeznek rá, hogy a felszabadulást követő, révtizedben milyen előkelő helyen állt gondol­kodásunkban, eszmei tárhá­zunkban a kollektivitás. Akkor éppenséggel keve­sebbet tudtunk a szocialis­ta közösség lényegéről, mint most, de rengetegszer be- ' széltünk róla, mert hát szív­ből vágytunk a gyökeres társadalmi megújulásra a nagy világégés után. Most ritkábban hozzuk szóba, ta­lán mert tapasztalataink vannak arról, hogy a szo­cialista szellemű közösség építése nem megy egyik napról a másikra, főleg j* mert számtalan visszahúzó téyezővel kell számolnunk menet közben. Pedagógu­sainkra is jóval nehezebb munka vár ezen a téren, mint egy-két évtizeddel ko- rabban. Panaszolják is ok­tatási berkekben elégszer, hogy — főleg napjainkban — megsokasodtak azok a negatív társadalmi hatások, amelyeket az iskola egyedül már nem képes ellensú­lyozni. Nagy baj, hogy alapvető nevelési kérdésekben mos­tanság nincs egységes peda­gógiai közgondolkodás. Né­melyek, miközben a kor­szerű nevelés fölkapott jel­szavait szajkózzák, már a pedagógiában is mindent az egyén céljainak rendel­nének alá. Pedig hát az a fiatal, akit a „mindent sza­bad” elve vesz körül, az várhatóan olyan felnőtt lesz, akinek életcélja az önzés, a haszonszerzés, akár mások legázolásának árán is. Egyéni érdek és közér­dek ... Sohasem volt köny- nyű a kettő összhangját megteremteni, s kiváltkép­pen nehéz munka ez a mai iskolában, amikor a „ka­parj kurta, neked is lesz” szemlélet már a gyerekek között is felüti a fejét. „Csak magaddal törődj, fiam, az iskolában, ne má­sokkal” — sok szülő sugall ilyen tanácsot gyerekének. Pedagógiai alapigazság, hogy az egyéniség alakítá­sának legbiztosabb útja: az egyén beilleszkedése a közösségbe. Nem igaz, hogy az egyén és a közösség ér­deke nem fér meg egymás mellett. Csak a közösségi érzés ébrentartása szüksé­ges hozzá. Ha az egyén együttérez a közösséggel, akkor kialakul benne a mások iránti kötelességtu­dat; aki sokoldalú szociá­lis kapcsolatokat épít ki, az jól érzi magát társai köré­ben, magatartását pedig az állandó segítőkészség, az együttérzés jellemzi. Makarenko mutatott rá először, hogy a közösségi neveléshez távlatok kelle­nek. A f elnőtteknek és' a - gyerekeknek egyaránt. „Az emberi élet igazi hajtóere­je a holnap öröme’’ szögez­te le egyik tanulmányában a nagy pedagógus. Megmu­tatni a holnap örömét a ma emberének, ez is a közös­ségi nevelés feladatai közé tartozik. S nem is nehéz munka, mivel vannak táv­lataink. A szocialista tár­sadalmi fejlődés — néha szinte nem akarunk tudo­mást venni róla ,—[ már eddig is jólétet hozott né­pünknek, és jövőnk - sem lesz sivár, ha nem kerge­tünk ködképeket, hanem keményen megküzdünk a hétköznapokért. Közösség­ben. P. Kovács Imik DÚSA LAJOS: V asárnap délelőtt Apró ember, félig régi hason­másom baktat hallgatagon mel­lettem. Nap süt, irúcselkedő szél emelgeti a ni ők szoknyáját. Eles a fény, túl éles még a téli deren­géshez 1 szokott szemeknek, csak hunyorgunk gyanakvóan, mint a tél utolsó1 utóvédéi. Próbáló idő a tavasz elejg a magamfajta vasárnapi apukának is. Egy ötéves férfi feltétlen bi­zalma már egymagában is palla- tólámpa, s ráadásul itt a tavasz sok-sok új asszonyi nappal. Hu­nyoroghatok, de előbb-utóbb hal­lani kell. — Apu, vegyél nekem valamit! — Mit, kisfiam? Csokit? — Nem; nem azt. — Kólát? — A, nem. Nem kólát. Ilyen ez a valami. Csak az biz­tos, hogy kell. Persze, amíg kel­lően fiatal az ember, addig köny- nyebb a valamiket kitalálni. Is­merlek, fiú. Négykerekű petrol- kanca- kell neked. — Autót veszünk. Felcsillan a szeme. — Azt! Skodát. Piros Skodát! Fordulunk a bazár felé, az va­sárnap is nyitva van. Ott áll a sarkon az üvegbódé és valamik­kel telisteli csillog-villog, mint egy kirittyentett leányzó. Jó né­ked, kisöreg. Itt van a világ, ben­ne a mesebeli pavilonok, és per­sze jóságos nénik ülnek az ab­lakaiknál. Lám, most is kiperdül hozzánk a néni, akár a múltkor, és gügyög hozzád. Te ezt nem sze­reted, félrehúzódsz, még nem tu­dod, hogy a néninek mást jelent a valami. Ahogy lehajol hozzád, bizony ezen a pozitúrán is látni, hogy nemcsak a lelke érett meg az anyaságra. Pedig a valami még ennél is bonyolultabb. Nem fér el egy bó­déban, de még egy áruházban sem, egyre nagyobb lesz, és egy­re távolibb. Eleinte csak várjuk- várjuk, aztán keressük minden­felé. Közben a jóságos és gügyö­gésre hajlamos nénikről kiderül egy és más, a világról is, rólunk is. Node a valamiről... — Apu, vegyél te is egy igazi Skodát! Beleülünk, és elmegyünk Pestre. — Nem veszek, kisfiam. Az autó nekem nem valami. — Tessék? Mindig tessékezik, ha nem ér- ‘ ti, hogy milyen új ravaszságot eézeltek ki neki. — Az autó nem valami. Az autó csak autó. Most nem szól egy szót sem, valószínű, hogy csalódott bennem. Kicsit töpreng, aztán csak meg­kérdezi. — Te is valamit akarsz venni? — Igen, valamit. Igaz, éri nem venni akarom, csak csinálni, de ez most még nem számít. Az a fontos, hogy én vagyok Valami Apu, és te vagy Valami Peti. Ez tetszett. Ahogy az arca föl­derül, azon látszik. Melegen süti a hátunkat a nap, jövetben le kell venni a kabátunkat. Egy lépcső­házból csupa fodros mama lép ki csupa fodros kislányával. Egy­forma, vakítóan fehér báránybőr mellénykéjük van, kellemes illa­tot libbent felőlük a szél, ahogy átmennek előttünk a járdán. Á fizetésem talán elég lenne a nő kozmetikumaira, elegáns kpoko- dilbőr cipőjére és táskájára. Ha­bár a táskára már nem biztos. Node ez mit sem von le a fodro­sok • varázsából. Teljes maradna férfiúi csodálatunk, ha nem hall­gatnánk végig a ház előtt a ko­csiba beszálló kislány nyafogását. — Tejszínhabot is akarok, cso­kit is akarok, kólát is akarok ... Anyuuu! Azt a nagy hajasbabát is akarom! A fiú még visszafordul a fod­rosok felé, aztán 'egy nagycsopor­tos óvodás férfi öntudatával ítél­kezik. — De buta! Mit lehet erre mondani? Két komoly férfi ballag tovább a va­sárnap délelőtti napsütésben. Sí Dózsa. A Magyar Munkásmozgalmi Múreumban — Budapesten — nyílt meg Hincz Gyula kiállítá­sa. Aradi Nóra írja róla: „Hincz Gv:'i pályája hat évtfzedes, fo­lyamatos alkotó munka. Az a művészünk, aki kezdettől fogva legnyitottabban reagált a képző­művészet minden újabb rezdülé­sére. Soha semmilyen elért ered­Hincz Gyula rajzai ményét nem tekintette lezárt­nak, mindenfelé figyelt, rriinden újat feldolgozott munkáiban és mindig továbblépett. Nem az ft Zászlóvivők. egymást váltó vagy egymással párhuzamos stílusvonulatok te­szik Hincz Gyula munkásságát annyira színessé, változatossá, hanem funkciója és aktualitása iránti érzéke, merészsége, aho­gyan a legkülönbözőbb műfa­jokban kezdeményezésre volt ké­pes. Festő, akinek egyik legna­gyobb erénye a rajz.”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents