Petőfi Népe, 1984. május (39. évfolyam, 102-126. szám)

1984-05-23 / 119. szám

1984. május 83. • PETŐ NÉPE ■ % KIHALÓ MESTERSÉG? Kékfestők • Skorutyák-kékfestők. • Száradnak a frissen készült kékfes­tők a tiszakécskei Kovács Miklóséknál. műhelyében Néhány esztendeje, hogy városon is divatba jött a kékfestő. A lányok-asz- szonyok borsos árat fizettek egy-egy szép kelméért. Aztán alábbhagyott a ínimtás vászon keletje. Falun természe­tes volt — ma is? — a nők körében, hogy a környékbeli mesterembertől vá­sároltak a heti piacon vagy a vásárban néhány méter kékre festett anyagot, amiből aztán tetszetős rokolyákat var­rattak maguknak vagy egyszerű fazo­nú ruhákat készítettek belőle. * Bajba jutott | csü 1 lengtermesztok A kékfestésnek — mint minden ősi szakmának — története van. Képzel­jük magunkat a középkorba. Francia- országba vagy Türingiába. Előttünk látjuk a hatalmas csüllengmezőket. Ez az a növény, melynek festékanyagát ebben az időben a szövetek és vásznak színezésére használták. A csüllengből nyert festékkel a kék szín árnyalatait tudták elővarázsolni. Bajba jutottak azok a termelők, akik életüket tették fel e különleges növény termesztésére. Indiából egyre több szállítmány érkezett Európába. Eljött a mintás gyapotkel­mék divatja, s a hajókat az „ismeret­len” indigóval rakták meg. Hamar ki­tanulták az 'emberek az indigóval való! festési eljárás Wunden csíríját^binjáf. A' magyar * Wiéstérék is megisrfiérk’edték a színezés technikájával. Már a 18. szá­zad közepén járunk! Alig telt eiT ötven esztendő, s máris szinte az ország min­den települését ellátták mintás anyagok­kal az új mesterség megteremtői. Nem volt híres az ország a textiliparáról, de a kékfestő „jól jött” a népviseletek szí­nes alapanyag-szükségletének kiegészí­tésében. Gyár is volt Óbudán. A világ­háborúk közbeszóltak. Vesztett a nép­szerűségéből a kék anyag, a városiaso­dás pedig eltüntette a műhelyeket is. Kihaló mesterség. Az Allföldön sincs már sok kékfestő mester, egyik kezün­kön meg tudnánk számolni óikét. Bács- Kiskun megyében Bácsalmáson, Keoe- lén és Tiszakécskén folytatják még ma is a hagyományokat, az elődök műhe­lyeiben. Ha ellátogatunk hozzájuk, sok­sok értékre találunk. Nemcsak a külön­leges mintájú kék vásznakat, hanem a matuzsálem korú eszközöket is csodál­hatjuk. Mint az egyetlen Kékfestő Mú­zeumiban, Pápán. ■ „— A családi hagyományt én is foly­tatom”. „Tessék üstöt súrolni! ” Tiszakécskén, a központban Kovács Miklós kékfestőnél csöngetek. Nem a legalkalmasabb pillanatban érkezem, hiszen nagy munkában találom a mes­tert és leányát. Beszélgetni sem tudunk nyugodtan, csak úgy, hogy közben te­regeti a vásznat. Műhelynézőbe .jöt­tem, szívesen felajánlom' segítségemet is. (Mit tudna tenni egy laikus?) ü — Jó, akkor a^pézüstöt kisúrolhatja! Inasoknak e&tí f?v-els,9ffeltMá^,' WSi'ft itakarítás. Adat Nem nagyon tetszik az ajánlat. In­kább körülnézek Kovácsoknál. Gabriel­la, a Népművészet Ifjú Mestere kalau­zol. 1970-ben újították fel a takaros mű­helyt. A gépek az .ősöktől valók, hiszen Kovács Miklós üköregapja is kékfestő volt Félegyházán. De a városban nejn éltek meg a szakmából, ezért 1925-ben Kécskére költöztek. Gabi is megismerte a mesterség tit­kait, a vegyipari szakközépiskolában. Ennek már öt éve is van, azóta, édesap­ja mellett segítkezik. Eredményekkel is büszkélkedhet már, az előbb említett Népművészet Ifjú Mestere kitüntetés­sel, Most azon töri a fejét, hogy meg­szerző a népi iparművész címet. Ehhez negyven, a zsűri által elfogadott térí­tőt, ruhát, függönyt kell készítenie — főképp kézi mintázással. Szaporodik a kékre festett vászon a szárítón. Kovács Miklóst hallgatom köz­ben: — Megsúgom magának, semmi kö­zünk a népművészethez. (Persze ezzel vitatkozom — B. T.) Iparosok vagyunk mi, kékfestők. Látta, 'micsoda fizikai •munka ez! A művészet csak annyi: igyekszünk jól dolgozni. — Keresettek ;a kékfestői? — Vásárokra járunk, az ország leg­különbözőbb helyeire. A környező em­berek is szívesen vesznek az anyagaink­ból. Túrán például a babos mintát ked­velik, s ezt elneveztük „túrái babosnak”. Mindenhol más-más motívumokat ked­velnek. Több száz méter kékfestő készült él most. Három hete munkálkodnak ezen. Mikorra fogy el? Nem szeretnénk sokáig tartogatni ... Amelyik anyagnak nem lesz sikere a vásárokon, azt legközelebb már nem viszik el. Az a stelázsi aljába kerül. Három színnel mintáznak: a kék- fehér mellett a piros is megtalálható. Nagy a választék, mintegy 700 gépi­mintát őriznek a padláson és a műhely­ben. Ezeket még az elődök készítették. Hogyan készül a kelme ? Bácsalmáson, a Kossuth utcában messziről megismerhető a kékfestő százéves háza. A fehérre festett régi épület alja természetesen kék színű, s óriás betűk hirdetik a mesterség meg­nevezését Skorutyák János népi ipar­művészt, az ipar kiváló mesterét azon­ban nem találom otthonában. Budapest­re utazott, legtöbbször ott akad intéz­nivalója. A legifjabb Skorutyák most nyolcadikos. Ö mutatja meg a műhelyt. Először nekem, majd a vajdasági ven­dégeknek, akiket már izgatottan vár. A falon látható Skorutyák Géza 193.7. december 21-én kelt mesterlevele, ő volt a nagyapa. Múzeumi darabnak számít a mángorló, amit valaha ló hajtott. Az ,<á$tétetes szerkezet súlyai alattsimult á ikékféstőt Ma már iperszé nem használ*, ják ézt a fából készült masinát. Az elektromos áram a főszereplő ennél a műveletnél. Hogyan készül a kelme? A fehér vásznat először kifőzik, majd szárítják, simítják. Ezután kézi mintával szige­telő festékanyagot nyomnak az anyag­ra, száradás után festik kékre. A szi­getelő massza alatt festet len marad a vászon. Szárítás, majd a kénsavas- sósajvas fürdőben való mosás után a kék háttérben előtűnnek a leoldódó massza alól a fehér alapszín mintái, virágai. Keményítés következik, majd a vasa­lás. Nem titok ez, nincs benne semmi ördöngösség. „Csák” érteni kell hozzá! — Néha segítek édesapámnak — mondja ifjabb Skorutyák János. — Is­merem a munkafolyamatot, de egyedül még nem tudnék festeni. Csak hobbi marad számomra ez a szakma. Gimná­ziumban tanulok majd tovább, az elektronika érdekel. Borzák Tibor ISKOLA, CSALÁD, MUNKA Közös feladatok Elcsépeltük már azt a latin mon­dást, mely szerint — non scholae, séd vírtae discimus — nem az isko­lának, hanem az életnek tanulunk. Az „életreraeveiés” szó használatá­ról a nagy pedagógiai kísérletező Németh László is úgy vélte, hogy elég ködös, sokféléképp értelmezhe­tő. Ahogy kifejtette: a régi iskolával- szemben — amikor a tudomány tor­nyába vitték a kis növendéket — ma lényegesen más az iskola s a környezet viszonya. A világ teli van azzal, amit odabenn tanítani kell, nem az' iskola unszolja az életet, hogy ugyan fogadj el tőlem valamit, hanem az élet az iskolát; ugyan te­remts már valami rendet abban, amivel én már a gyermekagyat is elborítom. Az oktatásnak így nem az a szembeszökő feladata — írja egy helyen —, hogy egy magasabb „tu­dósvilágba” vezesse be az embert, hanem hogy abban, ami az agyat ostromolja vagy ostromolni fogja, megtanuljon rendet tartani. Leegyszerűsítése ez a kiragadott idézet a némethlászlói gondolatok­nak, de arra talán mégis alkalmas, hogy eltöprengjünk a mai iskola és az élet kapcsolatán, s jobban meg­értsük azokat a rendező elveket, amelyeket nemrégiben a parlament is jóváhagyott sok vita és előkészí­tő tanácskozás után. Annyi bizonyos, hogy az iskola- ügy területén nem építhetünk lég­várakat. Semmi esély sincs arra, hogy a közeljövőben itt Magyaror­szágon — tértől és időtől függetle­nül — meg tudnánk teremteni az egyedül üdvözítő és tökéletes iskola­típust, amely majd „termeli” a ki­váló, minden szempontból tökéletes szellemi és fizikai képességű állam­polgárokat, a jövendő országépítő­ket. De arról azért nem mondhatunk le — az elfogadott távlati .prograpi is ezt igazolja—•, hogy a mainál sok tekintetben korszerűbb, a mindenko­ri társadalmi igényekhez jobban iga­zodó iskola körvonalait felvázoljuk, és ennek gyakorlati megvalósítását elősegítsük. Van egy-két területe az oktató- és nevelőmunkának, amelynél elen­gedhetetlen követelmény az otthon, a család, a szülők, tehát az iskolán kívüliek közreműködése, részvétele. Az erkölcsi tartással, jellemfejlődés- ser —, amelyhez az alapokat a osalá- j di közösség rakja le vagy kellene, hogy ezt tegye — együtt alakul ki az emberben a munkára való hajlam és munkával kapcsolatos viszony. Megszilárdul az erről alkotott véle­mény, a munka szükségességének, hasznosságának tudata, s kibontakoz­hat — kedvező irányítás mellett — az alkotó tevékenység szeretet«. Csaknem reménytelen helyzete van az iskolának, a pedagógusnak az olyan esetekben, amikor a gyermek hazulról hozott vagy közvetlen kör­nyezetéből származó nézetei éppen ellentétesek azzal, mint amit elplán­tálni szeretnének .benne a nevelők, például a munka társadalmi értéké­vel kapcsolatban. Tanárok, tanítók panaszolják, milyen korán kiütkö­zik az öncélú anyagiasság, a kevés munkával vagy munka .nélkül szer­zett jövedelem, a könnyű érvénye­sülés igézete a tanulók között. S milyen fájó hallani a cinikus meg­jegyzéseket, amikor éppen a mun­ka tárgyát, módszereit, szervezettsé­gét kellene megismerniük a diákok­nak, a ízelítőnek is kevés üzemi gya­korlat során, ahol a .példák sem min­dig szívderítőek. Érthető, hogy a közoktatás távla­ti fejlesztésére vonatkozó progra­mok, dokumentumok csak egy-egy mondatnyira szólnak a család szere­péről, s arról1 is, hogy a családok élte­tőben kedvező és kedvezőtlen hatá­sok keverednek. Társadalmi méretű gond például a családok felbomlásá­nak növekvő aránya. Jogos a kívánság, hogy legalább a felelősséget vállaló szülőkkel le­gyen az iskolának szorosabb kapcso­lata és viszont: a szülők is töreked­jenek az iskola segítésére. Hiszen e nélkül nehezen képzelhető el, hogy valamiféle együttműködés és egyet­értés alakuljon ki a tananyagon túli dolgokban, az életre való nevelés­ben, felkészítésben. A munkára nevelés feladataival birkózó iskola tehát csak akkor tud eleget tenni ez irányú hivatásának, ha a társadalom, a család is részt vállal ebből, méghozzá az eddiginél nagyobb mértékben. Mert különben az élet hiába „unszolja az iskolát” a tanítani valóikra, az ismeretanya­gok közötti rendteremtésre — egy­maga erre nem lesz képes.- Talán ezfWZ,' amit a mának is- üzennek a bevezetőben említett gon­dolatok. F. Tóth Pál Szentendrei Nyár: három hónapig Pénteken, kiállítással és hangversennyel megkezdő­dik az idei Szentendrei Nyár három hónapig tartó rendezvénysorozata. A ful- dai Winfridia kongertkórus, a Fővárosi Pedagógus Szim­fonikus Zenekar közremű­ködésével, Haydn Évszakok című oratóriumát adja elő. Az idén nyáron is rend­szeresen szerveznek majd zenés városnézést, hétvégi templomtéri sokaddlmat népművészeti kirakodó- vásárral, nemzetiségi tánc­éi énekegyüttesek fellépé­sével. Júliusban a főtéren ismét felállítják a szabad­téri színpadot. A Barcsay- gyűjtemény udvara július­ban Verdi- és Wagner-es­teknek, valamint jazzkon- certeknek ad helyet. Az idei Szentendrei Nyár program­ját gazdagítja a Pest me­gyei. Ifjúsági Napok ren­dezvénysorozata is. KÉPERNYŐ A nagymama és az amerikai elnök, avagy a tévé-híradó ALKOTÓ IFJÚSÁG Díjazott dolgozatok Sfl| A napokban értékelték aa Alkotó Ifjúság I983'84-es lyázatra beküldött dolgosa­tokat. A bíráló bizottság au . első dijat ez alkalommal nem' adta ki. Második helyezést ért, el Simon Lászlóné jánoshalmi tanár, akt az alaósXta^^^B tosok iskolán belüli és kívüli munkára neveléséről írt. Har­madik helyen ' végzett a me­gyei kórház két segédorvó* sa, dr. Kakukk Ilona és dr. Hámori Katalin, ölt a veseát­ültetés általános és helyi vo* natkozásait elemezték. Meg osztott harmadik ' helyezést Ítéltek oda Böbék Katalinnak és Halenkár Margitnak, mind* ketten a megyei • kórház győri, mekosztályának ápolónői. Bö­bék Katalin a pályakezdésről, Halenkár Margit a .koraszd* lőtt osztály intenzív terápiás nővérével szemben támasztott '’követelményrendszerről írt. Ötszáz forintos konyvutul- - vánnyal jutalmazták Aszódi Zsuzsannát, a megyei kórház gazdasági nővérét. Mészáros Károlynál, a jánoshalmi áita- h lános' iskola Jánosnét.g a palmonostoral községi unais Igazgatási elő > adóját, Érsek György megyei , ifjúsági titkárt és Lakatot La- josné jánoshalmi körzeti ápo­lónőt. Az elismeréseket' át,j [ Geri István, a megyei tanács elnökhelyettese adta át. Jól politizál-e a televízió, er­ről esett a legutóbbi miskolci té­véfesztiválon a legtöbb szó. Még a gazdasági,, kulturális, sportműsorok megvitatására ösz- szehívott beszélgetéseken is. töb­ben hivatkoztak az állam vezeté­sében tapasztalható törekvések­re, a közösségi célokra, a cselek­vés taktikájára, jóméhányan el­mondták észrevételeiket, javasla­taikat. Vagyis változtatni, jobbí­tani akartak; politizáltak. Jól politizált a tévé — pél­dául — amikor néhány esztende­je fórumot adott nagy hírű pénz­ügyi szakemberünknek a nem­zetközi valutaalapi tagság elő­nyeinek kifejtésére. Nagy vitát kavart a műsor, de hozzájárult belépési elképzeléseink érdemi megvitatásához, megfelelő közvé­lemény kialakításához. Jó. irány­ban befolyásolta a nézőket, ami­kor a hatvanas években tévéjá­tékok, dokumentumfilmek sora sürgette a termelőszövetkezeti de­mokrácia fejlesztését. Politikai műsornak minősíthető végül is Ráday Mihály városvédő soroza­ta is, hiszen az értékeket jobban megbecsülő közigazgatási gyakor­lat javítja a közhangulatot. Az újságírók szakmai tanácsko­zásain főként a tévé-híradó került terítékre. Éltetője a bizalom, ez a véle­mény kristályosodott ki. Be kell tehát számolnia lakosságot felté­telezhetően érdeklő, tájékozódását befolyásoló eseményekről. Olyan gyorsan, pontosan, amennyire ezt a nemzetközi helyzet lehetővé te­szi. Így kimondva sem látszik könnyűnek a feladat, hát még a gyakorlatban ... Szerintem In­kább kollégáim, mint a nézők so­kallják az úgynevezett protokol­láris tudósításokat. A külföldi ál­lamférfiak érkezéséről, vezetőink utazásairól beszámoló rövid hír­adások révén képet kapunk; ha­zánk nemzetközi kapcsolatairól. Az évfordulók, a koszorúzások is az eligazodásához szükséges érte­sülésekkel gazdagíthatják a kép­ernyőről informálódókat, ha ügyes a riporter. A hazai politikai, gazdasági, kulturális, társadalmi folyama­tokról azonban joggal várható érdemibb tájékoztatás. Kevesebb gondunk volna — vélte valaki —, ha ott tartana országunk, amilyennek a tévé-híradók mu­tatják. Nincs hét, hogy kiváló vállalatokról, nagyázerű közös gazdaságokról ne hallanánk. A bemutatott- vállalatok szinte kivétel nélkül jól dolgoznak, az arányokkal van baj. Tavaly hét­ről hétr;e örvendezhettünk: itt öntöznek, ott öntöznek, mit ne­künk az aszály... Ősszel derült ki, hogy a művelhető területnek csak egyhuszada öntözhető. A 24. miskolci tévéfesztivál vi­tájában visszautasították az olyan típusú közlemények ellenzőit, mint „x termelőszövetkezet kü­lönleges műszeralkatrészeket szállít a belgáknak”. A hír több szempontból is országos érdekű, noha talán a kiszállított termék exportunkban csak néhány ezre- léknyi. Az sem. várható, hogy egy másik termelőszövetkezetben azonnal berendezkednek; a jól fi­zető egyedi termék gyártására. A példa azonban gondolkodási fo­lyamatokat (síráztathat. („Ha ne» kik sikerült, miért ne próbálkoz­zunk mi is valamivel.”) Jó ügyek kezdeményezésével, támogatásá­val hasznosíthatja sajátos hely­zetét a televízió: ebben meg­egyeztünk. A hírmagyarázatokkal sokan elégededetlenkednek. Felszínesek, túlságosan leegyszerűsítnők is akadnak köztük szép számmal. Kevés a belpolitikában, a gazda­sági és kulturális életben jártas szakember a televízió-híradó ál­landó munkatársai között, köny- nyen engednek a rutin csábítá­sainak. Tegyük azonban szívünk­re a kezünket, elképzelhető-e egyszerre három-négymillió né­zőt kielégitő tájékoztatás. A kommentátor — például — úgy gondolja, hogy a „Közel-Kelet” kifejezéssel pontosan meghatá­rozta egy bizonyos esemény hely­színét. A nézők tekintélyes há­nyada csak találgatja, hogy hol volt az ismertetett történés. Még jobbik eset, ha elgondolkodik azon, hogy merre is lehet az a bizonyos Közel-Kelet. Elvárná: magyarázza meg a tévé, ne ide­gesítse efféle talányokkal. Az érettségizettek, felsőfokú végzett­ségűek pedig szószaporításnak minősítik még az említett egy­szavas helymegjelölést is, hiszen a résztvevők nevéből, a körülmé­nyekből maguk is rájönnek az. esemény helyszínére. Az a nézet alakult ki, amely szerint a tévé-híradó a jövőben sem fordíthat a mostaninál lé­nyegesen több időt a „miértek” kifejtésére, a kommentálásra, de nagy haszna leime a naponta je­lentkező, rövid hírháttémek. Így talán elkerülhetők az olyan pri­mitív reagálásokat, mint amikor az egyik tévé-kritikus szelíd nagy­mamája így kiáltott föl az egyik híradó közben: „Miért nem lövi le már valaki azt a Reagent?!” A tanácskozáson óriási derültsé­get kiváltó — egy bizonyos je­lenséget tükröző — példázat ér­telmezése alkalmait adott a né­zői szokások, magatartások szel­lemes elemzésére is. Elképzelhe­tő — mondta a tévé elnökhelyet­tese —, hogy a Nagymamának semmi baja sincs az amerikai elnökkel, de már a híradót köve­tő krimit várta izgatottan, és nem bírta cérnával hosszas szó­noklatát. Furcsa szerzet a néző. Együtt- érezve tapsol a külföldi politiku­sokkal keményen vitázó, állítá­saikat megcáfoló, egyiket-másikat sarokba szorító tudósítóknak, de udvariatlannak híresztelik azt a belpolitikai riportert, aki egy ta­nácsig vezető vagy gyárigazgatő, szolgáltató szervezeti vezető a közvéleményt lebecsülő, felelőssé­güket elkenő terjengős sóderolást vagy nyilvánvaló mellébeszélést ártalmatlan közbeszólással pró­bálja megállítani. Meddig enged­hetik meg maguknak minisztériu­mokban, hatóságoknál dolgozó emberek, hogy közügyben meg­tagadják az érdemi tájékoztatást. „Valóban a megszokott munka folytatódik-e a szó szürkeséget, fásultságot, mindennapi verklit jelentő értelmében a tévé infor­mációs műhelyeiben”, töprengett a miskolci tévéfesztivált értékelő kollégám. Amíg élünk, remélünk, mond­ták már a rómaiak. Heltai Nándor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents