Petőfi Népe, 1984. május (39. évfolyam, 102-126. szám)

1984-05-17 / 114. szám

1984. május 17. • PETŐFI NEPE • 5 „Kodályt és Kecskemétet jelenti számomra ez az iskola” A kecske­méti ének­zeneiben iz­gatottan vár­ták Szőnyi Erzsébet fő­iskolai tanár látogatását. Tuclták róla, hogy sokat vár az akkor már külföl­dön is elis­mert új típu­sú tanitézet- től. Énekórá­kat hallga­tott, tájéko­zódott a köz­ismereti tár­gyak oktatásáról. A tanulságokat összegező séta köz­ben Nemesszéghy Lajosné, a Kodály- iskola igazgatója megjegyezte: „El­kelne még egy-két kiváló karvezető”. A zeneszerző-pedagógus bólogatott és segített. „Hívjátok ide Párdányi . Jutkát, most Sopronban tanít.” — Nem tudnám ezt a várost elhagyni — így kezdi a csaknem két évtizede Bács- Kis'kun megye székhelyén, tanító Petriné Párdányi Judit beszélgetésünket a Kodály- iskola panoráma sarokszobájában. — Itt találta meg hivatása gyakorlásá­nak legkedvezőbb feltételeit? — tudakol­tam a barátságosan határozott, mosolygó­sán következetes csinos asszonytól, miután tisztáztuk, hogy a következő óra kezdetéig szívesen válaszol kérdéseimre. — Szüleim zeneakadémiát végzett pe­dagógusok. Tőlük örököltem a zene oltha- tatlan szeretetét. Általános iskolásként zongoristának készültem, de később átpár­toltam a karvezető—szolfézs szakra. — Kiktől tanult a legtöbbet? — A főiskolán Vásárhelyi Zoltántól és Bárdos Lajostól. A kecskeméti Városi Da­lárda egykori karnagya hallatlanul ösz­tönző egyéniség volt. A technika erőltetése helyett a művészi alkotások belső lényegé­re világított rá minden mondMával. Ilyen közelítést követelt tőlünk is. Egyszerűen nem maradhattunk közömbösek óráin, pró búin, mert olyan lenyűgöző, tu$ássa\ ijö^e- lített a művekhéz. Bárdos1» tanár ír zp&Mq.? lis személyiség. 'Minden képzeletet felül­múló szakmai tudásából pontosan érezte, mennyit adhat át növendékeinek, mennyi átvételére képesek. — Korszerű oktatást kaptak a főisko- ’ Ián? — Tanáraink azt mondták tavaly, húsz­éves találkozónkon, hogy rendhagyóan jó évfolyam voltunk. Kitűnő szakembernek tartom az ebben a városban működő Itt- zés Mihályt. Együtt jártam a zenepszicho­lógiában új utakat kereső Laczó Zoltán­nal. Bartalus Ilona tévészerepléseivel itt­hon és külföldön sokat tett Kodály peda­gógiai eszméinek megismertetéséért. A többiek is kitünően megálltak helyüket. Nagyszerűen tanítottak bennünket. Utólag is sajnálom azonban, hogy kevés zeneiro­dalmi, zeneelméleti feladatot kaptunk, nem szorgalmazták eléggé a kutatómun­kát. Jobban kihasználhattuk volna ezeket az éveket, ha nem lett volna ' mind any­agiunknak olyan pénzkereső, ösztöndíj­kiegészítő foglalkozása, ami igazán elma­radhatott volna, ha nagyobb megterhelést kapunk. — Ha — mint tudom — olyan jól érezte magát a régi ének-zeneiben, miért kérte egy évtizede áthelyezését az óvónőképző­be? — Mind a három gyerekem tíz éven alu­li volt, férjemet gyakran vidékre szólítot­ta munkája. Hosszú távon csak kapkodva tudtam volna ellátni a sok bemutató taní­tással is zsúfolt ének-zeneiben a munká­mat. Kicsit kényelmesebben, de ugyanolyan szeretettel dolgoztam az óvónőképzőben. Kecskeméten csak kevés helyen van olyan rangja a zenének, mint a Kaszap utcai intézetben. Gyerekeim megnőttek, és a hí­vó szóra örömmel tértem vissza a Kodály- iskolába, ha nem is ugyanoda, ugyanabba. — Más ez az ének-zenei, mint Nemes- szeghy Márta idejében? — Az alapítást követő évtizedben nyo­morúságos körülmények között tengődtek. Amikor idekerültem — már a Katona Jó­zsef téri új épületbe — még tartott a fé­szekrakás, akkor indult a második gimná­ziumi osztály, akkor teremtettük meg Kör- ber Tivadarral a gimnáziumi kórust. Mi tagadás, olykor nosztalgiával gondolok, gondolunk erre a korra, mert az ember az egész fényével benne tudott lenni valami­ben, a teremtésben. Természetes, hogy kez­detben barátibb, családiasabb volt a han­gulat, jóval kevesebben voltunk. — Mégis igent mondott az első ajánlatra. — Ez az iskola ma már konzervatórium is, és á szakszerű gimnázium mellett min­dig a konzervatóriumi tanítást éreztem számomra a legfontosabbnak. Eddig 15 növendékemet vették föl arra a főiskolai tanszakra, amire pedig hivatalosan a szak­iskola készít elő. Jó feltételek között ta­níthatom most az első évfolyamot. Ko­dályt és Kecskemétet jelenti számomra ez az iskola. — A megyeszékhelyhez fűződő kapcso­latairól már szólt, de még nem említette, mikor, milyen körülmények között talál­kozott a Tanár úrral. — Kodályt második felesége, Péczeli Sa­rolta révén ismertem meg. A főiskolán ő volt a legjobb barátnőm. Még nem volt Kodályné, amikor náluk, Pécsett nyaral­tató, A«18 éves kislány rajongással szólt a v. f^Taná'h %rr ól,-^'tudtommal.— kereszt- l tupfyaj bolti Sa/rblta í a) hét végén gyakrbn meglátogatta a Népköztársaság úti lakás­ban. Kodály nagy szeretettel foglalkozott vele, nyelvtanulásra ösztönözte, segítette a zenében. Kodálynéként Sarolta többször meghívott hozzájuk. Zenei ügyekben két­szer találkoztam a Tanár úrral. Egy sopro­ni középiskolás kórussal részt vehettem az 1964-es keszthelyi Helikon-ünnepségeken, ahol a huszonnyolc legjobb dunántúli if­júsági kórusból öt kapott aranyérmet, köztük mi is. A Tanár úr végighallgatta a bemutatókat, és utána a karvezetőkkel be­szélgetett. — Tudom, egy tanóráját is meglátogat­ta Kodály. — Igen, 1966 tavaszán a tévések egy összeállítást készítettek a kecskeméti is­koláról. Kodály is itt volt, és beszélt a kecskeméti kezdeményezés jelentőségéről, közvetítették egy órarészletemet is. — Vele kapcsolatos emlékei immár köz­érdekűek ... — Mit mondhatok Kodályról? Senkit sem engedett közel személyes magához. Vele találkozva mintha kiléptem volna az időből. Ezt úgy értem: nagyon mélyre nyúlt vissza, amiket mondott, és ugyanakkor elő­re is mutattak megjegyzései. Már életében nyilvánvaló volt számomra: túllépi a tér= hez és időhöz kötődő korlátokat. — E sorok írója még Nemesszeghy Már­tától tudja, hogy a Tanár úr és Vásárhe­lyi Zoltán elismerte Párdányi Judit kórus­vezetői képességeit, teljesítményeit. Tanít­ványai közül jó néhányan már maguk is tanítanak Kecskeméten és a környező te­lepüléseken. Valósággal fölvillanyozóldik a terem, amikor kórusáVal a pódiumra lép. Heltai Nándor — A következőt! — mondta fáradt hangon a professzor. — Jó napot! — Egy főiskolai hallgató jött be a szobába. — Ha nem tévedek, ez az építészeti kar? — Igen — erősítette meg a professzor. —i Ha megengedi, le­vetem a zakómat és leülök. — Tessék! — Szerintem, mielőtt elkezdene kikérdezni, fel kell írnia a nevem a vizsgalapra. Nemde? — Igen. — Manói Pencsev- Delcfevnek hívnak. — Pencsev-Delcsev. Igen... — Most pedig ki kell pipálnia engem a Vizs­gázók jegyzékében. Igaz? Hipnózis — Igen — bólintott a professzor, kipipálva a névsorban. — No és most rajtam a sor. Egy tételt kell húznom, ugye? — Igen. — És ha húzok, akkor jogomban áll üldögélni egy kicsit és gondolkod­ni a válaszon? — Igen. — És ha gondolkod­tam, akkor felelnem kell. Ugye? — Igen. — És ha kimerítő vá­laszt adok, ön elkéri az indexemet. Igaz? — E szavak kíséretében a hallgató átnyújtja az indexét a professzornak, — Igen — hagyta helyben a professzor, és elvette a könyvecskét. — És beírja nekem a jeles osztályzatot. Ugye? — Igen ... — 1 ismé­telte gépiesen a profesz- szor, és lendületes moz­dulattal beírta a jelest. — És aztán nekem már nincs más teendőm, minthogy megköszönjem önnek és távozzam. Nemde? — Igen. — Minden jót! — ha­jolt meg a hallgató. — Viszontlátásra! — felelte a professzor, és néhány percig elképed­ve bámult a becsukott ajtóra. Aztán a fejéhez kapott és kikiáltott: — A következőt! Szergej Trajkov (Juhász László fordítása) Elfelejtett értékünk: Batthyány Gyula A magyar szecesszió epizódja Világdivat a szecesszió. A gödöllői műhely révén a magyar képzőművészet is jelentős szerepet vállalt e stílus és vílágérzés festői kifejezésében. Gödöllő szerepe a századfor­dulón nemcsak abban mutatkozik meg, hogy a svéd Belmonte és a finn Akseli Gallen- Kallela szövetsége révén nemzetközi műhely lett, hanem abban is, hogy a magyar tájak festői feldolgozását vállalta. A magyar sze­cesszió egyik különös, elfelejtett alakja Batthyány Gyula. Amit tudunk róla, hogy Batthyány Lajos, az első felelős magyar miniszterelnök déduno­kája volt, hasonlóan há­nyatott sorsú ember. Ke­veset mondanak műkö­déséről az annalesek, pedig értékei különlege­sek és megbecsülendők. 1887-ben született Iker­váron. Münchenben és Párizsban tanult, és Bu­dapesten halt meg 1959- ben. Életműve egykori titkáránál, Szabó Lász­lónál lappangott Polgár­din, Pogány ö. Gábor és Moldvay Győző közre­működésével került a nyilvánosság elé a Hat­vani Galériában. A meg­lepetést nem a nevéhez fűződő különcségek okozzák, hanem a mű­vek értékei. Témái: párizsi, bagda­di, erdélyi tájak, meg­örökítette Nógrádverőce térségét is, és a Bakonyt. Jelentősek portréi (Csiki öregasszony). Fontos művelődéstörténeti kol­lekció Széchenyi-ciklusa, mely portréján túl idézi a legnagyobb magyar al­kotásait, szellemi kör­nyezetét. Batthyány Gyu­la együttérzéssel festette meg Dózsa megégetését. Ugyanez a szolidaritás nyilvánul meg szemé­lyes többlettel, amikor dédapja, gróf Batthyány Lajos alakját formálta meg. Eszközeiben, té­máiban egyaránt a sok­oldalúságot szerette. Életművére Pásztohy Domonkos és Szabó László hívta fel a figyel­met az Élet és Irodalom hasábjain 1982-ben, s Hatvanban meghallották a híradást. Így került ki a „lexikon-kriptából” Batthyány Gyula figyel­met keltő és érdemlő munkássága, mely a ma­gyar szecesszió egyik ér­dekes és fel­dolgozást sürgető epi­zódja. Losonci Miklós © Batthyány Gyula: Csiki öregasszony. A könyv szeretete Egyszer egy nagysorsú valakit a tévé kamerája előtt a riporter kérdéseivel felbosszantott. A kérdezett férfiú így riposztozott: „Le­het maga műveltebb, mint I én de: ne feledje: húszezer könyvet olvastam én is.” Ma is becsülöm a nagy­I sorsú embert. De akkor, szobámban, fotelomban ül­ve legszívesebben ezt mondtam volna neki: Ne így! A könyvet szeretjük, a könyv maga a sírig tartó szerelem. Nem számoljuk hányszor, mennyit. Ezt csak kamaszkorban tettük, ak­kor is ifjonti (buta) hence­gésből. A szerelem, ez a szerelem végigkíséri éle­tünket, amíg el nem hagy szellemi erőnk, amíg a könyv ki nem hullik a ke­zünkből. Húszezredik, száz­ezredik lesz-e a földree1- tett kötet, ki tudja.- Senki­re nem tartozik. A szere­lem szent magánügy. Bár az embereknek jó szemük, fülük van. Szerelmünket I látják arcunkon, hallják hangunkból, beszédünkből, tapasztalják, érzik tetteink­ből. Belelátnak lelkűnkbe, eszünkbe. Goethe, Puskin, Lermontov, Arany, Dickens, Tolsztoj, Faulkner és a töb­! biek gondolatai fészket vertek a fejünkbe és — hol is még? A szívünkben. A munkánkban, a barátsá­gunkban, a szerelmünkben. Ez a szerelem humanizált bennünket. Ez a szerelem a legszeplőtlenebb foganta­tás. Ilyesmit akartam, szeret­tem volna akkor súgni. Másnap, vagy ezer nap múlva, mindegy, gyakran találkoztam fontos és ke­vésbé fontos emberekkel, akik sajátságos módon ha­dakoztak az írók, a köny­vek ellen. Ma sem felejtem el: be- I szélgettem egy esti egyete­men előadó tanárnővel. ír­ni akartam munkájáról. Amolyan kérdezz—felelek lett volna a társalgásunk, de hamar abbahagytuk az egészet. Bátorkodtam meg­jegyezni, hogy a marxiz­mus a reneszánszát éli, be­széljen arról. Szóval men­jünk vissza a valláshoz? — kérdezett vissza ő. Nyel­tem, folytattam Lukács Györggyel. Lukácsot nem tartjuk számon! E mondat­nál felálltam és köszönés­képp annyit mondtam: ó, be kár. Az ajtóból még: Európa több egyetemének díszdoktora az öregúr. Azért néha jót is írt. Akiket tiszta szívből saj­nálok, azok a könyv nélkü­li ismerőseim, barátaim. Okos, értelmes, becsületes emberek, de fülük ' néha (gyakran) félrehall. Panasz­kodik az egyik, hogy bajba jutott, sokan cserbenhagy­ták, de most igazgató-he­lyettese segített. Ugye, mi­lyen jó a kapaszkodó az életben, állapítottam meg én. Senkibe se kapaszko­dom! Nem vagyok én kul­lancs, kiabálta a barát. De nem vesztünk össze. A szerelem, a szeretet is önző, az önzés legédesebb, legszebb formája. Nemes veretű. Igényt tartanak rám, az időmre, a jelenlé­temre, a gondolataimra, a lényemre, mert a szeretett ember jót, biztonságot su­gároz, s erre az őt szerető félnek szüksége van. Ezt igyekeztem ismerősömnek magyarázni (sok időmbe került) egy buta vádasko­dó megjegyzésem után: te önző vagy. Partnerem az' anyagiakra' gondolt, a pénz­re. Egyszer bénultam meg szellemileg. Egy asszony volt az oka, akit nagyon tiszteltem, Talán ő is en­gem. A thüringiai erdő szé­lén sétáltunk, s vezetőnk váratlanul így szólt: „Az írók önmagukat idealizál­ják. Akkor, régen, Attilá­nak is megmondtuk, ne járjon külön utakon ...” József Attila a munkás­hatalom géniusza lett, az is volt. Elismerésünkkel nem mi teszünk neki szívessé­get, munkásságával ő tett nekünk. Hajtsunk fejet előtte, asszonyom. Hiszen az írók, költők felfedezték számunkra a világot, az életet. Segítettek tisztázni bennünk (bennem) éií és az emberiség kapcsolatát. Ma is .szégyellem, hogy ezt akkor', csak ’"gondoltam,' de nem mondtam el. Semmi bánat, essünk ne­ki Proust Az eltűnt idő nyomában című regényé­nek — segíteni fog. Suha Andor Egy meg nem ért születésnapra — Nyolcvan éves lenne Jean Gabin — & Jean Gabin és Fernandel első közös filmjük (a Hálátlan kor) bemutatóján. Utolsó éveiben már hófehérré vált a sörénye, de a szeme a régi, csibészes tekintetét őrizte. Negyvenöt év alatt ki- lencvennél több filmben játszott. A francia filmgyártás első számú repre­zentánsa volt. Ma lenne 80 éves Jean Gabin. Nyolc éve halott. Jean Alexis Moncorgé egy közepes tehetségű színészházaspár fia. Tizenkét évesen elhagyta a családi otthont, és hat éven át volt kifutófiú, építőmunkás, műszerész — azzal kereste a kenyerét, ami éppen adódott. Aztán hazatért, és apja ösztönzésére, nehéz szívvel meg­kezdte színpadi pályafutását. Statiszta lett a Foliés Bergeres-ben. Vaudeville- darabok énekes-táncosaként lassan lépkedett felfelé a színiháizi sikerlétrám. A fiatal Gabin — ekkor már ezen a né­ven szerepelt — tetszett a közönségnek, és segítőre-pártfogóra talált a híres Mistinguette-ben, minit korábban Mau­rice Chevalier. Hamarosan a film is fel­fedezte magának Gabint. 1930-ban állt először a kamerák elé, és a harmincas évek második felében már olyan művek főszereplője volt, amelyeket őriz a film­történelem. A francia költői realizmus iskolája nagy mestereinek, Renoirnak, Carnénak, Duvivier-nek irányításával készült a Szajna-parti szerelem, Az al­világ királya, A nagy ábránd, a Ködös utak, a Mire megvirrad. André Bazin, a neves francia filmesztéta „a modern film tragikus hősének” nevezte. A mun­kásként eltöltött évek hatására Gabin úgy játszotta a munkásfigurákat, aho­gyan rajta kívül senki. 1940-ben a nácik elöl az USA-ba me­nekült. A nyelvvel nem tudott megbir­kózni, az ottani munkastílust nem sze­rette. De megismerkedett Marlene Diet­richhel, -egymásba szerettek, és egy gő­zös filmet készítettek. Aztán mindket­ten visszatértek Európába, és részt vál­laltak a német megszállók elleni harc­ban. Útjaik azonban elváltak — végér­vényesen. Gabin magas kitüntetésekkel ékesítve szerelt le 1945-ben. Visszatért a műtermekbe, ahol nem várták tárt karokkal. A hazai producerek már le­írták. A negyvenes évek végére azon­ban a francia film első számú csillaga lett, és maradt haláláig. 1951-ben Georges Lacombé Az éjsza­ka az én birodalmam című filmjének mozdonyvezetőjéért elnyerte Velencé­ben a Volpi-kupát, és, 1954-ben ugyan­ott ugyanezt a díjait kapta Jacques Becker Grisbijének gengszterfőnökéért. 1959-ben a nyugat-berlini fesztiválon a legjobb férfialakítás díjával tüntették ki az Archimedes, a csavargó címszere­péért, 1971-ben ugyanott és ugyanazzal A macska főszerepéért. Gabim reper­toárja a lehető legszélesebb volt. Ját­szott munkásokat, csavargókat, és ipar­mágnásokat (A nagy családok), veszé­lyes bűnözőket (A szicíliaiak klánja) és Maigret felügyelőt Es volt A nyomo­rultak felejthetetlen Jean Val jean ja. Saját állítása szerint számára a -ka­merák előtti játék nem volt szent mű­vészi misszió, sem hivatás, -hanem olyan foglalkozás, mint, bármilyen másik, amelyet lelkiismeretesen kell gyakorol­ni. Ahogyan öregedett, egyre gyakrabban jelentette ki, hogy visszavonul. Aztán mindig újra a kamerák elé állt Utolsó filmje halála évében, 1976-ban készült. Jean-Paul Le Chanois, aki többször rendezte — A nyomorultakban is —, egy évvél Gabin halála előtt mondotta róla: ,Jäa visszavonult volna, a francia film egy nagy művésszel volna szegé­nyebb. Azt az űrt senki sem lett volna képes -betölteni”. Egy évre rá végérvényesen „vissza­vonult”, szívroham végzett vele 1976- ban, a filmszalag azonban őrzi alakját. Nemzedékek csodálhatják utánozhatat­lan egyszerűségét, természetességét, a fiatal Gabin darabos báját, az öreg mű­vész megfoghatatlan varázsát, ö, akit a francia film lelkiismeretének nevez­tek, és aki nem hitt a film jövőjében, és halhatatlanságában — halhatatlan­ná lett E. M.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents