Petőfi Népe, 1984. április (39. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-11 / 85. szám

1984. április 11. • PETŐFI NÉPE • 5A MAGYAR NYELV HETÉRE Ha Petőfi feltámadja

Csaknem hét esztendeje már, hagy íróink — Kolozsvári Grandpierre Emil kezdeményezésére — szenvedélyesen vitatkoztak a magyar nyelv ál-, tapétáról. Illyés Gyula kockáztatta meg akkoriban, hogy ha Petőfi föltámadnia, nem értené a beszédünket.

Kiabálunk,i hadarunk, a hangzókat eltorzítjuk, pongyolán fogalmazunk, igénytelenül; megemésztetlen, idegen divatelemekkel zsúfoljuk tele mondanivalónkat. Kevés az igazi beszélgetés: .többnyire csak „fújjuk a magunkéit”, s a másik véleményére, közlendőjére alig vagyunk kíváncsiak. Nem jobb írásbeli kifejezésmódunk sem. S ami a legelszomorítóbb: a nyelv hivatalos használói sem mutatnak kellő mértékben követendő példát. Rádióban, televízióban, sajtóban — s olykor még az irodaiamban is — lépten-nyomon tapasztalható mindaz, amit az előbb jeleztem. A magyar hangsúly és hanglejtés például már-már helyrehozhatatlan sérelmeket szenvedett.

Korántsem csupán a műveltség hiánya a gond — bár a művelődés tekintélyén, társadalmi megbecsülésén is számos csorba esett —,• hanem mindenekelőtt a naponta használt anyanyelvvel kapcsolatos szemlélet, magatartás, viszony eltorzulása kárhoztatható. Pedig, furcsa módon, szeretjük és tiszteljük jól képzett nyelvművelőinket, de valahogyan a szép, világos, szabatos magyar beszéd és írás csupán „a Lő- rincze dolga”.

Háborgás helyett azonban fordítsuk inkább arra a figyelmünket: hol mutatkozik a legsürgetőbbnek a beavatkozás, a tudatos cselekvés, a változtatás ?

Itt van például a megszólítás kérdése. A lehetséges változatok közül nem kevesen egyiket sem használják. A többiek meg gyakran zavarban vannak: mikor illik az uram, az asszonyom, mikor meg az elvtárs, a kartárs, a szaktárs? Pedig elvileg nem nehéz eldönteni, hogy életünk sokféle területén hol kínálkozik az egyik vagy a másik. Itt van aztán a köszönés problémája. (Van, aki nem köszön.) Át kellene már térnünk vegre a napszakos köszönésformára (Jó reggelt kívánok stb.), a legkisebbektől az legidősebbekig (az óvodában — helyesen — ezt szorgalmazzák is), s akkor néhány évtized múltán kevesebb- szer halljuk majd a sziát, s a ma divatozó, szinte már általános hellót. (Ha már az idegen szavaknál tartunk, a „rendben van” jelentésében manapság nyakra-főre használatos oké is megérett arra, hogy kiiktassuk beszédünkből.)

Végül szólnunk kell a legkényesebb kérdésről, a trágár beszéd rémuralmáról. Kinek nincs élménye ezzel kapcsolatban vonaton, autóbuszon, iskolában és munkahelyen, szórakozás közben? S egyre inkább hallunk trágárságot színpadról, mozivászonról is. Valaha „férfias" magatartásnak számított néven nevezni azokat a testrészeket, cselekvési formákat, amelyek többnyire kimaradtak a szótárból. Ma már — kétes dicsőség — nemre való tekintet nélkül használják a trágár kifejezéseket, amit sokszor a legcsekélyebb indulat sem kísér. Nem káromkodik tehát az illető fiatal vagy idősebb férfi és nő, hanem — közöl.

Mit tehetnek — tegyenek — azok, akik még nem szokták meg ezt a magatartást, nem tartanak lépést ezzel a divattal? Mindenekelőtt: ne szégyelljék azt, és ne adják be a derekukat továbbra sem. A jó példa hisszük — legalább olyan „nagályos”, mint a rossz. Azon túl, hogy magunk — lehetőség szerint — kerüljük a trágár szavakat, fordulatokat, állandó környezetünkben — családban, munkahelyen, baráti társaságban —■’ türelmes szóval, esetleg tréfás hangnemben figyelmeztethetjük is azt, aki megfeledkezik a társadalmi érintkezés illemszabályairól. Próbáljuk megmagyarázni, hogy a bátorságnak, a szabad szellemnek, a modern gondolkodásnak nem a trágárkodás a fokmérője.

Persze mint minden nyelvi jelenségnek, a trágárkodásnak is megvannak a társadalmi okai, gyökerei (a nemek egyenjogúsodásának folyamata ebben a vonatkozásban is érvényesülni kíván — habár torz módon; a veszélyeztetettség tudata — háborús félelem, az anyagi helyzet rosszabbodása stb. — világszerte az érzelmek kiapadását, a viselkedés eldurvulását sietteti; negatív magatartásminták hatnak), és a nyelvművelés egymaga nem szüntetheti meg a trágár be- szédmodort. De jó lenne mégis, ha a magyar nyelv idei .hetének fő célkitűzésévé tenmők a trágárkodás efleni küzdelmet, ha nemes kampányt hirdetnénk a nemtelen szavak, kifejezések visszaszorítására.

K. Zs.

TÁRLATNAPLÓ

Sőreg Dénes fafaragásai

(Tóth István felvétele)

A Szakszervezetek megyei Tanácsa Szákházának előcsarnokában látható március 30-tól Sőreg Dénes fafaragó kiállítása. A monumentális anyagot

— több évtized termésének legjavát

— végigjárva, nem lenne könnyű kitalálni, hogy elhivatott, de valójában mégsem „hivatásos” alkotójuk a szobrok megmunkálásán kívül (hivatalos munkaidejében) mi egyébbel foglalkozhat. Sőreg Dénes .(képünkön), amikor nem fafaragó, akkor mérnök. Kecskeméten rendezte első kiállítását, munkáit legutóbb 1977-ben tekinthették meg az érdeklődők.

A viszonylag kis alap területen elhelyezett anyag egyik jelentős részét azok a puritán egyszerűségű plasztikák képezik, amelyek elsősorban a népi fafaragás, és a primitív művészetek hagyományait idézik fel. Valamennyi alkotás főszereplője az emberi aiiak (vagy arc), mely az anyag sajátos minősége, emberléptékű alakítása folytán szinte észrevétlenül kerül közel szemlélőjéhez. A Kakasas ember, Kaszáló, Zsákhordó, a paraszti élet hétköznapi alakjai, akik jelképként szorítják kezükben a kukoricacsövet, vagy hordozzák vállukon a sajtárt. Egészen más tartalmat hordoz a Méhkirálynő, amely, több munkájával ellentétben, erősen stilizált, minden részletében szimmetrikus, kultikus hatású szobor. Az igazi, körbejárható plasztikák és a táblaképek közötti átmenetet képezik azok az oszlopként nyúló alakzatok, amelyeken érzékletesen követhető, miként válik — a legcsekélyebb beavatkozással — emberi alakká a fatörzs.

Nagy méretű, vízszintesen felfüggesztett „lapjai” hátoldalukon a fatörzs ívét, sőt nemegyszer kérgét is hordozzák. E nem éppen hétköznapi táblakép-felületek gyakran zsúfolásig telitek az irodalomból — népdalokból, balladákból, eposzokból — merített tematikus elemekkel. Természetesen néni csupán illusztrációkat láthatunk, hanem a legváltozatosabb emberi figurákat, melyek hol erőteljesen stilizáltak, néhol zsánerszerűek, időnként pedig valódi karakterekké válnak. Epikus képein az elbeszélés módját a felület kialakításának — esetenként díszítésének — eszközei határozzák meg. Vonalak, rajzok, karcolatok, vésések ábrázolnak, és díszítenek geometrikus vagy organikus rendben.

Károlyi Júlia

KÉPERNYŐ

„Mindenhez van közöm”

Biztatom a tévét, bátran újítson.

Tudom, sokan hümmögitek az április 4-i maratoni műsorösszeállítás miatt. Elmaradtak a szokásos zászlólobogtatós ünnepi betétek. Ezért volt kitűnő Vitray Tamás vállalkozása, noha olykor túlságosan szeliősre sikeredtek a tudósítások. Az életszerűség érdekében nem válogatták ki a riportalanyokat, pedig a népszerű V.itray-sorozatok éppen a bemutatott érdekes sorsú .emberekkel hódították meg a nézőket. A török—magyar labdarúgó-mérkőzés közbeiktatásával nyilván azt jelezték, hogy a foci hálunk közügy öriszentpétertől Bujákig, államtitkártól kisiskolásig. Az időjárás sem kedvezett a szabadtérre .tervezett rendezvényeknek, de egy pillanatig sem kísértett az emlékezetes badacsonyi fiaskó. Körültekintőbb előkészítéssel még több helyi értéket mutathatott volna be a Jó estét, Magyar- ország!

A műsorújságot előzetesen böngészve meglepően tapasztaltam, hogy a világkultúra mai áramlataiban otthonos, naprakészen művelt riporterek tudósítottak a kiválasztott helyszínekről. Az az érzésem, hogy mindnyájan először jártak múlt szerdai ténykedésük helyén, de abban biztos vagyak: jobb an ismerik a nyugati metropolisokat, mint a magyar vidéket.

Vitray Tamás, Horváth Ádám főrendező és valamennyi munkatársa nyilván a lelkendező rácsodál- kozást szerette volna elkerülni a stáb meglepő ösz- szeállításával. Jól gondolkodtak, mert a külpolitikai kulturális műsorokban, a világgazdasági kérdéseket feszegető összeállításokban gyakorlott tömegkommunikációs személyiségek kitűnően feltalálták magukat az úí környezetben. S nemcsak műveltségük, riporteri rátermettségük, beleérző készségük révén, hanem mert a mai magyar falu már nincs a világ végén, mint mondjuk két-három évtizede.

Lehetne ennél meggyőzőbben szemléltetni, hogy mekkorát fejlődött a magyar falu? Hajóson például a Hosszúhegyi Állami Gazdaság vezetői gazdaság- politikai kérdésekben méltó partnerei voltak a közismerten rendkívül tájékozott és ezúttal is kiválóan fölkészült Baló Györgynek. A műsor többnyire szerencsésen vegyítette a helyi és az országos érdekű közléseket, játékokat. Nyilván elsősorban a hajósiakat búsítja, hogy a kedves libapásztor néni szavának nem nagyon engedelmeskedtek a Dusnokról

kölcsönzött libák. (Lám, lám, így járnak, akik idegen toliakkal akarnak ékeskedni. Bizony, még a plébános úr is csóválta a fejét a sikertelen próbálkozás után.) A szemre is gyönyörű, mezőgazdasági kultúrájáról méltón nevezetes község borexportja —- tanulságaival — már országos közügy. A meghívott vezetők és a falusiak eszmecseréje az utóbbi idők egyik legjohb fóruma volt. Egyik-másik kérdéssel alaposan megszorították a minisztert, a miniszterhelyettest és az államtitkárt.

Aki szemernyi felelősséget érez ezért a kicsinyke országért, személyes ügyének érezhette a számomra még mindig csodás teohnika közreműködésével szervezett ankét minden mondatát. A Jó estét, Magyarország! mintha Benjámin László szép versére rímelt volna: „Mennyivel több a szén, a vászon? / a szomszédban mi fő a gázon? / hol épül új üzem? / Fenn Abaújban, lenn Zalában / hány szem bújik meg a kalászban? / Mindenhez van közöm! / S hogy mindazt, amihez közöm van / dédelgessem, védjem, javítsam: ./ ez már gondom, jogom.”

Ki tudná kideríteni, hogy a magyar ellenállás némely akciói, bátor személyiségei miért maradtak mindmáig árnyékban. Városa utcát nevezett él például Németh László Jánosról, a 22 esztendős korában kivégzett győri költőről. Igaz, nem volt párttag, de felelősségtudata és hazaszeretete, József Attila ösztönző példája szembeállította a ibatasztró- fapolitikusokkail. Sarlós és kalapácsos röpcédulákat terjesztett a legvadabb nyilas terror idején a „maradék hungarista” államban, 1945. február 16-án Stelczer Lajos elvtársával együtt állt az akasztófa alá. Talán Vörös János Sopronkőhidán raboskodó kecskeméti menye is hallotta búcsúkiáltását: „Éljen a magyar demokrácia!”

Az utolsó kivégzés az akkori történelmi eseményeket felidézve mutatta be a győri vagongyári munkások csoportjának németellenes megmozdulásait. Valós, igaz képet kaptunk az 1944-es állapotokról. Csupáin azt sajnáljuk, hogy nem találtak módot az 1943. március 15-i nagyszabású — szabotázsakció említésére. Kezdeményezőit leleplezték, kivégezték.

Heltai Nándor

HONISMERET — HELYTÖRTÉNET

Iskola hét évtizedig

A századforduló utáni első évtizedek a magyar társadalom életében a kapital izálódás újult nekirugaszkodásának jegyében teltek el. Az ipar, a mezőgazdaság és a kereskedelem egyaránt kívánt újabb, műveltebb munkaerőt. Erre a valóságos igényre alapítottak újabb és újabb népiskolákat a városokban, a községekben és elvétve a tanyavilágban.

A mai Bácsalmás és környéke a Teleki grófok birtoka volt az 1900-as évek fordulóján, ök maguk sem térhettek ki a birtokot művelő cselédség valamifajta iskoláztatása elől. A szakszerű gazdálkodást követelő igényen túl erre biztatott a kiegyezés után elfogadott népiskolai törvény is.

A mai Bácsalmás és Kunbaja között fekvő tanyák és majorságok cselédeinek gyermekei számára a századforduló idején — épület hiányában — nem volt iskolába járási lehetőség. Az időszakonként erre „cserkésző” vándortanítók csak megsejtetni tudták az itt élők gyermekeivel a tudás örömét.

Egy 1904. évi adományozási szerződés derít fényt arra, miként és hogyan létesült a mai nevén ismert „Vöröserdei iskola”. E levéltári forrás szerint Gróf Teleki Józsefné (Szászy Júlia) bácsalmási lakos ajándékozási szerződés keretében Bácsalmás községnek adományozta a „Bácsalmás-puszta kunbajai 339. sz. betétben 15 és 16. hr. számok alatt foglalt területet a rajta levő úgynevezett „tápéi csárda” és melléképületeivel együtt örök időkre”.

Az adományozó kikötései a következők voltak: a nevezett tulajdont a község adóssággal nem terhelheti meg, nem idegenítheti el, a birtokokat és a rajta levő épületeket rendben tartja. Használatukat illetően a feltétel így hangzik: „kizárólag csak iskola kápolna és faiskola valamint minta szőlőtelep céljára használhatja”.

A község 1905, január 1-én birtokba vette az ingatlant. Hetven évvel ezelőtt a volt „csárda” épületében meg is kezdődött az oktatás. Mivel nem iskolai célra épült, a fenntartó Bácsalmás községnek nem kis fejtörést és anyagi gondokat jelentett működtetése. Az 1925—26. évi nagyarányú akció, változtatott az oktatás körülményein. Tantérem, tanítói lakás épül.

Nemcsak az oktatástörténet számára sokatmondóak az alapító szándékai. Az egykori grófi birto-' kos a „minta szőlőtelep” kialakítását az ő saját hasznára kérte a községtől. A volt tanyai iskola ma már nem iskolai céllt szolgál. Az 1970-es évek végén a környék elnéptelenedése miatt, valamint a iskolakörzetesítés hatására meg,- szűnt működni.

<R. S.)

MÓKA, KACAGÁS EGY ÓRÁBAN

Csúcsú,

és az óvodások

— Az tetszett, hogy a Csúcsú olyan buta, mi meg sokkal okosabbak vagyunk nála — foglalta össze a körülöttem állók véleményét egy középsős kislány. Ez tetszett nekik Csúcsúban — aki akkor is alszik, amikor megy az utcán és hétmérföldes csodacsizmája ellenére mindig elkésik. De megszerették párját, a kedves Bibit is.

Amikor elköszönt a gyerekektől, senki sem mozdult. — Szünet van — adták tovább egyik, nyilván színházi tapasztalatokkal bíró társuk megjegyzését. Hosz- szas noszogatással sikerült végül az óvónőknek rávenni őket, hogy vegyék a kabátjukat, vége a játéknak. Pedig a felnőttek is imádnak utazni, hát még a gyerekek, ha csak képzeletben is. Bibi és Csúcsú földkörüli utazásra invitálta őket: a gyerekek választották ki a megfelelő járművet — ők tudják, hogy gumimatraccal nem lehet tengeri útra indulni — elmesélték, hogy melyik földrészen milyen állatok élnek, s mivel táplálkoznak.

A gyerekek tehát nem színházban ülnek, nem passzív nézői egy darabnak, hanem aktív résztvevői. A mókásan csetlö-botló Csúcsú butasága provokálja őket, öt mindig ki lehet nevetni és ki lehet javítani. Bibi pedig a játékvezető, ő az, akivel a gyerekek összekacsinthatnak, ötleteket ad, s szinte észrevétlenül verseket, dalokat csempész a műsorba.

Amiről eddig szó esett, nem más, mint Mézes Violettának és Tunyogi Istvánnak, a kecskeméti Katona József Színház művészeinek gyermekműsora. Jó két évvel ezelőtt kérték meg őket — itt Kecskeméten —, hogy állítsanak össze műsort óvodásoknak és alsó tagozatosoknak. Azelőtt sohasem csináltak ilyet, de szerencséjük volt: éppen azért, mert a

Kemény dió zsiráfot fényképezni. (Méhesi Éva felvételei)

■ Afrika fölött „repülnek” műkertvárosi óvod! isok.

gyermeki fantázií ira építettek, mintegy szerzőtársi rak tekintet.ték a közönséget, az összeállításnak sikere lett. Alkalm i gyermeknapi produkciónak kész ült, de azóta kisebb megszakítás sokkal rendszeresen játsszák.

Sok örömük telik benne.-, pedig nehéz fába vágja i fejsz-éjét az, aki jó gyermekműsort altart öszszeállítani. Nem könnyű meghódítani az apróságokat! Éppen a közönség aktív részvéjtele miatt jócskán volt máirészáik meglepetésben is. Ki g ondo'rt volna arra például, hogy- a világkörüli utazás közben T örök országba érkező társaságnál í — talán a turbán miatt? — nem a tehenekkel „konfliktusba” 'kerülő szelíd Mehetned, hanem S.andokan ugrik be? Vagy amiilcor tyúkot kellene rajzolni, néhár tyúknál egy békésen kapirgáló kendermagos helyett gőzölgő -grillcsirke kerül a rajzlapra. A művészek állandó készenlétben vannak, hiszen a meghökkentő válaszok fölött nem lehet elsiklai ni, kötelező kitérni mindenre, arni elhangzik. Szomorú tanulságokkal is szolgálnak az előadások: .'számtalanszor előfordult már, he >gy a játékban felbukkanó jégési medvét a gyerekek le akarták lő ni, az őserdőt pedig, ami miatt nem tudott gépük landolni, bonnbázással akarták kiirtani ... Érzek a reakciók elgondolkoztatok lehetnek szülőknek, pedagógusoknak egyaránt.

Mézes Violetta és Tunyogi István színvonalas műsora nemcsak a gyerekéi cnek nyújtott maradandó élményt — többször ott akarták őket fogni óvó néninek óvó bácsinak —, hanem hasonlóan hízelgő véleményük-volt a pedagógusoknak is. A városi tanács művelődési cisztálya tizennégy előadást vett meg, megfizethető áron az óvodás oknak. Az igény ennél persze sóikkal nagyobb lenne. Akik lendíthetnének az ügy orv éppen a f ia-tal színészek, akikb' 51 ez idő tájt nincs hiány Kecskeméten.

— kormos • —