Petőfi Népe, 1984. április (39. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-08 / 83. szám
1 • W8M8M?I11'1 »‘ü .nyww*yri^i.ngi>i»<BM.'jpi.yi i1 <| mODALOM MÁTÓL LÁTHATÓ Molnár Péter kiállítása „Alkotni, adni, majd visszavonulni: ez az égi bölcsesség.” (Lao-Ce) Mit írhatunk a Csendről? Vajon nem hiúságok hiúsága a harmóniáról, a lélek és szellem nyugalmi állapotáról szólni? Mindezt öt kis kép miatt. Mindegyik képen egy ház, jobban mondva a ház látható. Ezt talán igazán kár kiállítani — gondolja a türelmetlen látogató, és szalad tovább a XIX. századi festőkhöz. Pedig megállhatna, szánhatna időt erre az öt képre, s önmagára. Első pillantásra szinte azonosak az alkotások. Négyszögletes képtérben jellé egyszerűsödött házmotívum. A * sorozatokhoz szokott néző talán már ki is pipálta magában a látottakat. Ám ha figyelmesebb, . fölfedezi — ezek az érzékeny felületű képek egyenként ás élnek, kapcsolatuk nemcsak formai hasonlatosság. A „Kettő hasonló” című párkép világosodó zöldesbarna sávos hátterével még véletlenül kifinomult színtanulmánynak tűnik. A „Kis tájkép okkerben” halványuló aranyokker négyzetében már belső ragyogással telítődött a ház. Ez a belső fény árad a szürke árnyalatban még valószerűen — hiszen van horizont — elhelyezkedő „Fehér házból” és a „Lao- Ce Álma” című képből, ahol halvány aranyszín térben lebeg a ház. Arannyal, a legszebb színnel adózik Molnár Péter az i- a- IV. vagy III. században élt, ám személyét elveinek megfelelően, teljesen háttérben tartó vándor-filozófusnak. A Wínai bölcs „Az út és erény könyvében” (Tao te king) a minden létezőre érvényes természettörvény (tao) megismerését és tiszteletben tartását hirdeti. A természet csendben munkálkodó erőihez hasonlóan kell az embernek cselekednie. Ha valamit találunk a dolgok iránt türelmes szeretettel. így nyúl hozzá Molnár Péter saját témájához, ezért talál rá olyan „véletlen” szépségekre, mint — ezt a véletlent címében is hordozó': „Ez egyszerűen csak ott volt” című képének színvilága. Munkáiból megállásra, gondolkodásra késztető szelíd erő árad. Elképzelését az alkotásról' ő maga megfogalmazta. Szavai segítenek közel kerülni képeihez: „... az ember a mindennek életet adó vízbe mártja ecsetét, folytatja az időközben megváltozott, mégis ugyanazon munkát, feloldódva a személytelenség varázsában, gyermeki örömmel gondol arra, hogy hasonlóképpen tesz, ahogyan a nap süt, egy fa növekszik, a túlélők folytatják az életet. A homokszemeket felkapja a víz, és jól ismert hegyláncokat mintáz, a szél fúj, leveleket táncoltat, lyukaikat és árnyékokat váj a kövekbe —, esőt hoz: jótékonyan lemossa egy végigszenvedett nap szennyét. Óvatosan próbálgatva, mégis egy belső bizonyosság ritmusában pontmező formálódik, lassan, nagyon lassan, pontról pontra csend árad szét a papíron, egy állandó monotóni a törvénye szerint: Szél támad újra, minden újra mozdul...” Simon Magdolna A Kecskeméti Galéria és a Petőfi Népe közös kamarákiállítás- sorozatában mától ( a kecskeméti Molnár Péter grafikusművész alkotásai láthatók. • Fehér ház. Elismerés — tudományos munkáért Dr. Iványosi Szabó Tibor — Dr. Iványosi Szabó Tibor, a megyei levéltár igazgatója a történettudományokban és a levéltári kutatásokban kifejtett tevékenységéért a Bács-Kiskun megyei Tanács Tudományos munkáért járó díját kapta. Gratulálok, s rögtön meg is kérdezem: hol a helye ennek a mostani elismerésnek? I wBm mmmmm KÖNYVESPOLC: Kuoszabó Ferenc: Nevelő idő — Nem sorakoznak a vitrinemben érmek. Négy évvel ezelőtt a Szocialista Kultúráért kitüntetést vehettem át... A tudományos munkát, a kutatások eredményeit nemigen lehet ily módon rögzíteni; nemcsak díjakban, forró kézfogásokban, formás aktusokban lehet lemérni. A szakmai elismerésnek állomásai vannak. — Most is egy állomáshoz érkezett ... — Ügy gondolom, hogy eddigi tevékenykedésemet összegezték e megyei jutalommal. Részben a tudományszervező és tényfeltáró munkámat méltányolták. Sorra megjelentek a tanulmány- kötetek, a feldolgozott dokumentumok. A Bács-Kiskun múltjából című vaskos kiadványunknak már hat kötete látott napvilágot. Kettőt pedig most készítünk elő: a közművelődés az egyik, a török uralom a másik téma. Sokáig dolgoztam az 1944—45-tel kapcsolatos tényfeltárással, ezeken kívül a XVII—XVIII. század szűkebb régiónkra vonatkozó gazdasági-társadalmi-törté- neti összefüggéseivel , foglalko-. zom. — Mi nehezíti napjainkban a kutatók dolgát? — Nemcsak Kecskeméten, hanem az ország más helyein is kevesebb pénz jut a tudományos kutatásra. Hosszabb távra ezért nem lehet nyugodtan tervezgetni. Az elkészült nagy jelentőségű munkáink a megyei tanács és a minisztérium támogatásával jelentek meg. Intézményünk sajátos belső felépítéséből is adódnak gondok. Gondolok itt a technikai felszereltségre. Bizonyos mértékben hátráltatja a kutatást, hogy nincs megfelelő épületünk. S- az, hogy az egykori Pest-Pilis- Solt vármegye levéltári anyagának jó része Budapesten van. Átvenni nem tudjuk ezeket , a dokumentumokat, mert így is szűk a raktárunk. Ami pedig az én témámat illeti, gyakran csak az országhatáron túli levéltárakban találhatok segédanyagot. A Vajdaságban már kutattam, Szlovákiába még nem jutottam el. A távolságok akadályokat gördítenek elém. — Mennyi ideje jut a levéltár irányítása mellett a régi források között búvárkodni? — Kevés, a munkaidőmnek csak egy töredéke. Elmélyültebb, figyelmet igénylő feladatokat nem lehet nyolc óra alatt elvégezni. Ha szórakozásból, kikapcsolódásból könyvet veszek a kezembe otthon, akkor az olvasottakat valamilyen módon hasznosítani fogom. A hobbim és a munkám egybeesik. — Az előbb beszélt a gondokról. Saját témáinak vizsgálása során akadnak-e problémák? — A gazdaság és társadalom történetét kutatva sokszor megállapítottam már, hogy a segéd- tudományok művelése igen elhanyagolt. Amikor hozzákezdtem például a mezővárosok, a kiskun települések életének, társadalmi fejlődésének feltérképezéséhez, rák módjára kellett haladnom. Nem találtam utalásokat a bérek alakulására, az akkori pénz értékét is nehezen tudtam meghatározni. Tehát ezekkel js foglalkoznom kellett. Ma már mások is forgathatják az 1600—1800 közötti időszak pénztörténetét, amit egyéb feladataimmal párhuzamosan készítettem el. Aztán a források olvasása, értelmezése is nehezít a dolgomon, hiszen gyakran egy-egy szó mai jelentésén hosszú heteket is gondolkodom, vagy direkt kutatásba kezdek. — Mi izgatja jelen pillanatban? — Kecskeméten és Nagykőrösön maradt fenn a török hódoltság legnagyobb forrásanyaga. Ezekből az egész török uralom helyzetére, részleteire is következtethetünk, tehát ezen írásos emlékeknek nagy jelentőségük van. Már lektorálták az összeállított kötetet, s a törökök kiűzésének háromszázadik évfordulójára fog megjelenni. A következő feladat? A két szomszédváros, Nagykőrös és Kecskemét gazdálkodását, demográfiáját tárom f el... Borzák Tibor Aki eddig nem tudta, most tapasztalhatja, hogy Kunszabó Ferenc a nagy vitatkozók közé tartozik. Van, amikor „csak” az általános iskolai történelem- könyveket fogja kézbe — mint tíz évvei ezelőtt az ötödikes és hatodikos tankönyveket —, és kíméletlen iróniával, de jogos elégedetlenséggel szól a leegyszerűsített, fogalomzavarokkal terhelt, hibás történelemszemlélet és -oktatás ellen. (Letagadhatjuk-e múltunkat?) Máskor a Magyarország története ötödik kötetét „vesézi ki”. De igazán akkor van elemében a szerző, amikor az őt ért támadásokat kell visszavernie. Ilyenkor megsértődik és sérteget, haragos és szellemes, váll- veregetően kioktató/ és tudományos apparátust is felvillantó. Így volt akkor is, amikor a Forrás 1981/11. számában megjelent, és ebben a kötetben közölt, Töprengés egy idült lépéstévesztésről című írására többen reagáltak, néhányan bírálták. A látnok csapdája és az „Éppen ez végett muszáj ezt zengeni” publicisztikával ezekre válaszol. A nevelő idő című új kötete jórészt történeti esszéket tartalmaz. Nem célja tehát a szerzőnek, hogy egy kérdéskört a teljesség igényével dolgozzon fel, és adatszerűén bizonyítson, hanem a máshol bizonyítandó következtetések egy-egy csoportját tágabb gondolati összefüggések fonalára fűzi. A múlttal, történelmünkkel foglalkozik az a Kunszabó Ferenc, aki a hatvanas évek közepén társadalomrajzaival és elemzéseivel tűnt fel, és volt néhány biztató szépírói próbálkozása is. A váltás okait megismerheti az olvasó a kötet elején álló interjú- részletből, amelyben ez az önvallomás olvasható. „Fel kell adnom azt a törekvésemet, hogy itt és most tekintélyes íróvá legyek, s ezzel adjak súlyt annak, amit később írni akarok. A követendő taktika tehát: néha írok egy-egy aktuális témáról, hogy ne felejtsék el egészen a nevemet — minden megmaradó időmben pedig a könyvre készülök... Nem hi-j szem, hogy a nemzethalál ácsa-** rog ránk a közeli vagy a távoli jövőben, de hiszem, hogy vannak elmulasztott helyzetek, kellően ki nem aknázott történelmi időszakok — ezt elemezni mindenkor a legmodernebb feladat ...” Íme a szerző programja 1974 óta. Kételkedem, tehát vagyok! — így alkalmazván az ismert mondást, ha arra kényszerülnék, hogy egy mondatban jellemezzem Kunszabó alapállását. Mert makacsul kételkedik, különösen akkor, ha szellemi provincializmust és divatba jött akadémizmust fedez fel, vagy vél felfedezni. Nem ismer tilalomfákat. Ügy látja, hogy „valami hiba' van a magyar őstörténet-kutatásban és történelemfelfogásban; a hivatalos álláspont immár száz éve nem, illetve szinte csak tagadólag foglalkozik a finnugor rokonságon túl — és kívül — mutató jelekkel, s így szűkíti be, szegényíti el önmagát”. A magyarság őstörténetével vissza-visszatérően találkozunk a most megjelent könyv lapjain. Szinte minden írásának szándéka segíteni a nemzeti büszkeség helyreállítását. Igaza van, mert itt is vannak tennivalóink, de mint ezt tapasztalhattuk — sőt olykor tapasztaljuk -— a nemzeti büszkeség sikamlós és megtámadható kategória a gyakorlatban. Kunszabó is hozzászól az István király intelmei értelmezése körüli disputához. A páratlan értékű dokumentumot így értékeli a szerző: Szent István a világ- történelem első és mindeddig egyetlen nagy uralkodója, aki nem - azt hagyja in- telmül, hogy az állam határain belül élő más, népeket irtani, pusztítani, felnégyelni, de legalábbis beolvasztani kell, hanem azt, hogy a többnyelvűség HASZNÁRA van az országnak”. Én is büszke vagyok erre, ugyanúgy, mint a szerző, de kétlem, hogy „mindeddig egyetlen” volt első nagy Szent István. És egyébként is, azt hiszem, helyesebb lenne az ellenőrzött és kiegyensúlyozott nemzeti önérzetet táplálni, erősíteni. Az Ahány életed ... címen megjelent, szellemesen szerkesztett esszét olvasva hajlamos lehet az olvasó áttételek nélküli tanulságok/ levonására. Ám mielőtt ezt tenné, jusson eszébe Szűcs Jenő történész figyelmeztetése. „Történelmünkkel csakis úgy kerülhetünk egészséges és értelmes viszonyba, ha megfelelő történelmi műveltség birtokában a gondolkodás történetiségét is megtanuljuk, még ha ez több szellemi erőfeszítést kíván is, mint ha szüntelenül modern igényeinket véljük mintegy „kiolvasni” a történelemből”. Vitatható megállapításai ellenére is segíthet ebben a szerző. „Jó könyv Kunszabóé, mert vitatkozó: Szükség van rá, hiszen szellemi izgalmat jelent, állóvizet is mozgat. Tetszik a címadó írás emberközpontú tényszerűsége. Élvezettel olvastam szűkebb hazánkról, a Kiskunságról szóló esszét. (Fegyveresek között.) Bátor és jó írás a Hontalan honosok, elgondolkodtató a Nemzet, nép, etnikum, jó szemléletű A múltba nézni nem könnyű. De ne legyen célja ennek a recenziónak a Nevelő idő dicsérete! Nincs szükség rá, mert önmagáért is perel. Kunszabó Ferenc új kötete esszéket, publicisztikákat, jegyzeteket tartalmaz, a Magvetőnél jelent meg. Komáromi Attila /. SATUNOVSZKIJ: A századik bevetés ödös téli reggel volt, amikor Viktor Makarov őrmester vadászpilóta görnyedt hátú „IV’jével századik bevetésére indult. A századik légiharc nagy esemény az ezredben. Száz alkalommal megütközni az ellenséges repülőgéppel ugyanolyan nehéz feladat, mint a földön harcolni. Az a pilóta, aki már százszor fölszállt, minden veszélyt túlélt. Megmenekült az utána szegődő Messersmidt-tel vívott tűzpárbajból, gépe legalább egyszer kigyulladt. Meg-- sebesült, s nem egy barátot eltemetett. Mindezt átélte Viktor Makarov őrmester. Amikor századik bevetésére készült, az ezred politikai tisztje, Valerij Szevidov, az ünnepélyes kitüntetés előkészítésén szorgoskodott. A vadászgépek Budapest légteréhez közeledtek, miközben a politikai tiszt a légierő bunkerében ecsetet szedett elő, festéket rakott az asztalra, hogy kitöltse a „Harci Oklevelet”. A légvédelmi fegyver lövedékének patronjából készített mécses gyön ge fénye remegett az alig megvilágított papírlapon. 4 jubiláló pilóta barátja, Borisz Szilcsenko a politikai tiszt válla fölött áthajolva hangosan olvasta a tussal kihúzott szavakat: „A félelmet nem ismerő vadászpilótának, Viktor Makarov- úak, aki századik bevetését sikeresen teljesítette”. — Nem lenne jobb várni egy keveset, Valera? — kérdezte aggodba Borisz. — Ráérnénk ak- k or is elkészíteni, ha visszatértek a fiúk. Mint a légierőnél sokan, Borisz is hitt a ro/ssz előjelekben. Ez nem csoda, hiszen rengeteg valószínűtlennek tűnő történetet ismertek a vadászpilóták. Például itt, Magyarországon, a lég- védelm i géppuskák lelőtték a harmadik hadosztály három Vadászgépét. A lövedék mindhá- romszor, a harmadik helyen repülő gépbe fúródott. Minek lehet ezt nevezni; sorsnak, vagy átoknak? Mintha valaki megbabonázta volna ezt a halált hozó számot „3”! Azóta akár babonásak voltak, akár nem, a pilóták rendkípül idegesek \lettek; amikor nekik kellett harmadikként repülni. A vadászpilóták szokásához híven Borisz Szilcsenkonak is volt talizmánja; egy pár régi, összeolajozott gyapjú kesztyű. Parancsnoka számtalanszor rá akarta bírni, néha csaknem erőszakkal, hogy vételezzen fel újat, ám ilyenkor Borisz élénken tiltakozott: — Ezzel kezdtem a harcot, ezzel is fejezem be. A bevetések közti szabad időben megvarrta kesztyűit. Az egyik lyukat bestoppolta, de már fel is fedezte mellette a másikat. Borisz most is cérnát fűzött a tű fokába, végignézte, amint a politikai tiszt felragasztja a „Harci Oklevélre" Makarov fényképét és rosszallóan megcsóválta a fejét. Kis idő múlva meghozták az ebédet. A pincérnők becipelték a bunkerbe az edényes dobozt, a fémtányérokat és termoszodat. — Ma húsos derelyét főztünk — jelentették be ünnepélyesen a lányok. — Egész éjjel ezt készítettük ... Es ekkor, egyre közelebbről hallatszott fel végre a gépek mo- torhanaja. A bunker iéoviráaos ablakai mögött valaki felkiáltott: ..Jönnek". Az emberek kiszaladtak a szabadba. A bunker melege. elhasznált levegő ie után fagyok szél csapott arcukba.. Az alacsony, hamuszürke fellegek mögül egymás után bújtak elő a vadászgépek. — Egy, kettő, három, négy, öt, hat! Mindannyian megjöttek! Borisz Szilcsenko megkönnyebbülten felsóhajtott. Szevidov, a politikai tiszt örömében integetett a köteléknek, mintha ott, a magasban valaki is láthatná. Viktor ■Makarovot csupán az övék tartották; az üzemanyag- tartály páncélfalához roskadt. A pilótafülke padlóját, a prémes csizmát, az overallt vér borította. Plaszkin hadnagy sietve fel- mászott a gépre, .benézett a pilótafülkébe, és lemondóan intett, kezével. A főhadiszálláson ügyeletet tartó „mentőkocsi” iszonyatos sebességgel suhant a kifutópályához. Az ezred orvosa, Pjotr Baraskov őrnagy a pilóta pulzusát tapogatta meg. ' — Él — mondta —, egyelőre még életben ván... Viktort óvatosan kiemelték a pilótafülkéből, hordágyra helyezték, levették fejéről a sisakot. — Súlyos sérülés — állapította meg az orvos. — De mért? — kiáltott fel a pilóta. — Hiszen a légvédelmi géppuskák tőlünk jobbra voltak. A gén. mellett nem robbant szét égy lövedék sem. A törzsön egy karcolás sincs ... H Légnyomás — mondta az orvos. És Viktor a hátországba evakuált kórházba került. Borisz Szilcsenko egyik levelet küldte neki a másik. után. Az ápolónők válaszoltak: ..A barátja nem hall, vem fvd beszélni, semmit nem ért meg”. ... Eljött a győzelmet hozó tavasz. A zajló fobló a kórház nh- lakai alatt sodorta a jégtáblákat, a parton kertek zöldelltek. A kórterembe egy nyárfapihe szállt be. A Magyarországról Tyiraszpolba áttelepült légi vadászezredhez pedig egyre érkeztek az ápolónők levelei: „Nem hall, nem tud beszélni, nem ért meg semmit”. Viktor Makarov váratlanul gyógyult meg. A szájsebész, aki vizitet tartott a, sebesülteknél, szétfeszítette engedetlen állkapcsát, és tükrével észrevett a szájpadláson egy rosszul behegedt sérülést. A röntgenfelvételen kirajzolódott egy lövedék: a vadászgépre egy fasiszta vaktában leadott lövése a pilótát érte ... Viktort megműtötték. Egyre jobban hallott, beszédkészségét visszanyerte. Emlékezete is visz- szatért. Nyomban levelet írt ezredének. Borisztól csakhamar megérkezett a válasz. Azt írta, hogy sok bajtársuk már nem él, lelőtték őket a Velencei-tó fölött, a Gron folyónál, elégtek Bratyiszlava légterében. Borka életben maradását bizonyosan annak köszönheti, hogy a háború legvégéig nem vált meg ütött- kopott kesztyűjétől. Beszámolt arról is, hogy a századik fölszállásért Makarov őrmester Vörös Zászló Érdemrendet kapott, és jogos tulajdonosa a Budapest bevételéért éremnek. A vadászpilótát végre kiengedték a kórházból. Elutazott Obojány környékére egy faluba, s az ottani szovhoz gépműhelyében állt munkába. Onnan válaszolt Borisznak. „Megkaptam a Vörös Zászló Érdemrendet, és .a Budapest bevételéért érmet. Csak az a baj, hogy ezt az érmet elveszítettem. Csupán az akasztója van meg, a többi része hiányzik. Elmentem a kiegészítő parancsnokságra, ott azt mondták. Meoértiük önt, de segíteni nem áll módunkban". Ezzel a levelezés megszakadt. ... Harminc év elteltével találkoztak, az ezred veteránjainak hagyományos összejövetelén Moszkvában. Az ünnepélyes köszöntő után a különböző ezredek veteránjait külön fényképezték. Amikor a fényképész így kiáltott: „Figyelem, felvétel!” Borisz Ivánovics Szilcsenko észrevette, hogy mellette áll Viktor Petrovics Makarov. — Vitya, hát te vagy az? — Borka? Egyedül? Én az egész családdal itt vagyok. Ismerkedjetek meg; a feleségem, a lányom, két unokám ... Kiváltak a tömegből, csendesebb helyet kerestek, leültek egy padra — és hallgattak. — Semmit nem hallottam rólad, ' amióta megírtad, hogy elvesz ítetted az érmet — szólalt meg végül Borisz, és hirtelen csettintett egyet nyelvével. — Hallod-e? Látom, az éremről akarsz mondani valamit. Megtaláltad? — Igen, és én is, mint te, hinni kezdtem az előjelekben, a sors hatalmábanTudod, hogy került meg? Még elmondani is nehéz... ... Amikor Viktor elveszítette az érmet, nagyon elkeseredett. A tizenegy katonai kitüntetés kő-, zül számá ra ez volt a legbecsesebb: A Budapest fölötti, lángba borult eget juttatta eszébe, s a rosszul végződött századik felszállást. A szovhoz rádióközpontjában felkereste az egykori harckocsivezetői, Vologyát. — Segíts ki, kedves harcostárs. És Vologya három napig egyfolytában közölte . a rádióban, hogy eltűnt az érem. Amikor Viktor már lemondott arról, hogy megkerül, a műhelybe egy szőke lány lépett be. — ön keresi az érmet? Megtaláltam. Itt van, tessék. — Viktor átölelte a lányt erős kezeivel, fölemelte, és örömében ke- ringöt táncolt. — Tegyen már le! — könyör- gött a lány. Nem értette, hogy a játékszernek tűnő érem miért jelent ilyen nagy örömet ennek a felnőtt embernek. — Ki ön, honnan jött? — kérdezte a férfi. — Eddig nem láttam a faluban. Kiderült, hogy Kláva: a föag- ronómus, Sibajev lánya, az obo- jáni technikumban tanul, s itthon tölti a szünidőt. — Milyen hőstettért adták ezt az érmet? — kíváncsiskodott. Viktor elmesélte, milyenek voltak a légiharcok. Beszélt Budapestről, a Duna két partján elterülő városról, a századik felszállásról, s arról, hogy az orvosok sokáig nem találták meg a lövedéket a szájpadlásában. Este a klubban az „Éjjeli őrjárat” című filmet vetítették. Viktor meghívta Klávát: — Meg akarja nézni, milyen a légierő? Következő este együtt táncoltak, s utána Viktor arra lett figyelmes, hogy lábai abba az utcába viszik, ahol Kláva lakik... — Mi történt utána? — érdeklődött Borosz Ivánovics. Makarov elmosolyodott: •— Itt ül melletted Klavgyija Pávlovna. ■ ö találta meg az érmet, s ö az, akire én rátaláltam ... Később a veteránok ünnepi asztalhoz ültek. Borisz a szerencsét hozó kesztyűről beszélt Viktor az elveszített, majd megtalált érméről, és emlékeztek azokra, akik már nem lehetnek köztük, azokra, akik a vezérgéptől harmadikként repültek. A gyönyörű Budapestre gondoltak, arra a városra, melyben soha nem voltak s melyet sebesülten, háborútól megkinzottan csak a levegőből láthattak. (A Pravda 1979. április 2-i számának 6. oldalán megjelent tárcát Magocsa László fordította.)