Petőfi Népe, 1984. április (39. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-01 / 78. szám

I Vikár Béla estéje • Vikár Bél* 1944 őszén, Duna- vecsén, a Vándor utcai ház bejá­ratánál. (A (elvételt Somogyi Má­ria készítette.) „Molnár református lel­kész, Eunayecse, pénzt szombaton táviratilag fel­adtam, jöhetnek mentőko­csival, drótválaszt várok, Bo­kor” — Ezt a táviratot 1945. szeptember húszadikán ad­tak föl Budapesten, de — jellemzően az akkori postai viszonyokra — csak szep­tember 22-én érkezett meg rendeltetési helyére. A Ma­gyar Tudományos Akadémia titkárságáról küldték, és egy olyan ember megsegítéséről adott hírt, aki már 1944 ta­vasza — a budapesti bom­bázások megindulása — óta itt élt, ebben a Duna-parti faluban. Vikár Bélának hív­ták. Bartók és Kodály elődje Ki is volt tulajdoniképpen ez a szerény, halkszavú, tudós, aki & 125 évvel ezelőtt a Somogy me­gyei Hetes községben született? Leginkább mint a népdalgyűjtő - Bartók Béla és Kodály Zoltán elődjét ismeri őt az ország. Finn- Kargala-tt útján látott először fo­nográfot. Miután .hazajött, kérel­met írt a ikultuszmimisztériumba, egy ilyen szerkezetért. Megkapta, és a súlyos „műszerrel” bejárta a fél országot. Első volt azok kö­zött, akik a népdaloik szövegei mellett a dallamokra is felfigyel­tek. Több mint hétszáz népdalt vett fel fonográfhengerre, s mint­egy 7000 gyorsírással lejegyzett népdalszövege van a Néprajzi Mú­zeum tulajdonában. Kiváló nyelv- tehetség volt, egy tucat nyelven beszélt. Elkészítette a finn nem­zeti eposz, a Kalevala máig leg­népszerűbb fordítását. (Érdemei elismeréséül megkapta a legna­gyobb finn kitüntetést, a Fehér Rózsa rendet.) ötvenéves korá­ban kezdte tanulni a grúz nyel­vet. Ebben olyan szintre jutott, hogy átültethette magyarra a XII. században élt grúz költő, Ruszta- velli hős'költeményét, a Párdúcbő- rös lovagot. Lefordította a „fran­cia Aesopus”, La Fontamé ösz- szes meséit is. Alapítója, és ve­zetője volt a humanista, francia szellemiséget képviselő — kifeje­zetten antifasiszta — La Fontai­ne Társaságnak, amelyben korá­nak leghaladóbb szellemeivel — József Attilával, Szabó Lőrinccel, Illyés Gyulával és Radnóti Mik­lóssal — dolgozhatott együtt. A magyar gyorsírók legnagyobb mesterüket tisztelik benne. Az eszperantó nyelvnek is lelkes nép­szerűsítője volt. Nagy táskával a kezében Budapesti, Hold utcai lakását bombatalálat érte. Mindene —ru­hái, könyvei, képei, műemlékei — odaveszett. Egy nagy táskával indult útnak Dunavecsére 1944 tavaszán. Korábban is járt már a Duna-parti falucskában. 1936- tól évenként töltött ott egy-két hetet. Nővérénél, özvegy Fazekas Károlyné Vikár Katalinnál nya­ralt. Ebben a faluban lakott uno­kaöccse. Vikár Gyula is, aki gaz­dasági jegyző volt. 1944-ben már csak szeretett nő­vére, Timka néni élt itt, özvegy Daum Jámosnéval, Fánd nénivel, a'szintén Somogyból származó la­kótárssal. Élete utolsó másfél évét — az oly sok tudományos si­kert megért akadémikus — nagy szegénységben élte le, a Vándor u. 4. szám alatti nádtetős, két- - szoba-konyhás—épületben. ősztől döntő szakaszához érke­zett a második világháború. Harc­térré vált Dunavecse környéke is. Vikár, akiinek már hónapok óta nem küldték a nyugdíját, egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe ke­rült. Néhány hónapon át Duna­vecse község pénztára kölcsönzött számára, majd később Tinka né­ni néhány száz pengős betétjéből éltek. Bokor Imre, a La Fontaine Társaság igazgatója is küldött egyszer-egyszer kisebb-nagyobb összeget, és néhány községbeli se­gítette, köztük Molnár Lajos lel­kész, aki haláláig képviselte ügyeit. A szánalmas körülmények között sem csökkent alkotókedve. Folyton írt. Amíg tudott, minden délután sétálgatott a Duna-par- tcn, vagy a falu főutcáján. Idő­sebb vecseiek ma is tudják azt a helyet, alhol egy padocskán, gyak­ran múlatta idejét. Nagy tervei voltak. Régóta várta az Akadé­mia segítségét, hogy mielőbb fel­épülve újra dolgozzon, részt ve­hessen az új társadalom tudomá­nyos életében. MÁTYÁS FERENC: Kislányom hegedül Somogyi népdalt kért Halála előtt néhány nappal megérkezett egy kisebb segély. De már késő volt. Nem tudtak segíteni az- éhező, betegségtől le­gyöngült öreg tudóson. A már említett Molnár Lajos naplójába lejegyezte Vikár Béla utolsó nap­jának eseményeit. „Szeptember 22-én jókedvűen ébredt. Fáni né­nit kérte, hogy énekeljen neki. Népdalt, somogyif dalt szeretett volna hallani. Délután 2 óra felé kiment sétálni még egy kicsit, majd visszatérve örök álomra hajtotta fejét.” Szeptember 24-én temették el a dunavecsei temetőben, majd há­rom évvel később, a Farkasréti temetőben, díszsírhelyen helyez­ték örök nyugalomra. A Magyar Tudományos Akadémia később márvány emléket emelt sírja fölé. Kész a szobor Dunavecsén azóta is méltón ápolják a nagy humanista tudós emlékét. A nagyközségi könyv­tár a művelődési ház, legszebb terme, a nagyközség művészeti rendezvényeit összehangoló sza­badegyetem szervező bizottsága, valamint a régi .Vándor utca vi­seli ma az ő nevét. Egykén la­kóházát emléktáblával jelölték meg. És már elkészült Eskulits Tamás szobra is, amely rövide­sen a művelődési ház parkjában emlékeztet életművére. F. P. J. szigorúsága is, aki egy-két mon­dattal rendet tudott csapni maga körül. Nem sokkal ezután Abonyi Erna és az Öcskös eljegyezték egy­mást. — Éva tudja? — Kitől tudná? A szép meny­asszony? — És az Öcskös? Vele mi van? — Elvitte a mentő. — Leállt a gyár? — Miért állt volna. le? Csak neked nem kell bemenni. — De én vagyok a váltótársa. — A művezető azt mondta, hogy nem kell. Hogy mondjam meg, hogy nem kell. Hogy ő nem vad­ember. — Itt a gyerek. Én megyek. Már összecsomagoltam. És tempós lépteivel elindult a gyár jelé. Abonyi Éva járt az eszében. Szegényke! MoSt lehet egy nyomoréknak a felesége. Vagy megússza az Öcskös? A kártológép nem olyan veszélyes, a szögecsek közül is kihúzhatja az ujját, 'aki ügyes. És öcskös nem ügyetlen. Igaz, most szerel­mes Évába. „Dehát én is szerel­mes vagyok bele!" Mint villám- csapás, vágott bele a fölismerés. „De én mégis tudtam vigyázni magamra!.." Megtántorodott a hőségben, meg kellett állnia. Itt az a trafik. Csak be kéne mennie és... megmondani. Nekitámasz­totta hátát egy~ hirdetőoszlopnak. Pihent. És fuldoklott. Jött egy villamos, erősen kilé­pett, már épp . lecsöngették, mi­kor föllépett a legelső peronra. „Nincs is pénz nálam". A kalauzt szerencsére ismerte valamelyik kocsmából. „Ugyan, Jani, ne bo­londozz nekem...” — mondta, és Skurc János jóval váltás előtt beért a gyárba. Nagyobb csöndre számított. Azt hitte, hogy csöndben lapulnak a gépek, a műhely, hogy leállt az egész gyár. „Talán nem is olyan súlyos... csak az asszony fújta föl...” A félkarú portás köszönt neki, mondani is akart valamit, de csak grimasz lett a félbema­radt beszédből. A műhelyig meg sem állt. A műhelyajtót erős moz­dulattal lökte be. Itt végre az a komoly csend fogadta, amire egész úton készült, amire várt. Most mégis belehasított ez a né­maság. Mindenki őt nézte. Szirtes művezető jött elébe, kö­szönt, és csak annyit mondott: „Jani, menj haza". „Az öcskössel mi van?" — „Levitte a gép a jobb karját, tövig. Elvitték a mentők. A gépetek is csupa vér. Nem neked való ez. Menj haza". Skurc Jángs bénultan állt a. műhely közepén. A sapkáját gyű- rögette, nézte a társait. Azok meg őt és a művezetőt nézték. Álltak a gépek, még nem volt itt a vál­tás ideje, de senki se kínozta a "gépét. Az öcskös gépe körül áll­tak a legtöbben. Nem arany zeneteremben szól a hegedű, egyetlen kislányom húzza a vonót szobámban, csendes altatót játszik nekem, csöpp kis keze szívem rakja dallal tele. Elnéztem szeme bogarát, amint röpdösötf s fel-leszállt a fecskefarkú hangjegyek fekete során, csöpp, kerek arca, mint az ég, elborult, I i s úgy ríkatta meg azt a húrt, mint valami nagy, komolyan beleélte magát, zavar nélkül, s a négy húr megfeszült, sínpárján messzire repült — vadabb világba, de hol a zene oly tisztaszép, oda, ahol a való élet egy a mesével, s megismered önlelked is, — vigasztalást a földön mást úgysem találsz. Ujjai nyomán útrakélt a ménes, az erdő beszélt emberi nyelven, madarak vigasztaltak, látott a vak, a néma hegyek, fák szava tiszta értelmű volt.'.. de ha olykor melléfogott, a húr vonyított irgalmatlanul. A zene az, amely felold, hogy elfelejtsd, azt, ami volt, a rettenetét, a halált, mely tegnap még mögötted állt. Szomorú szívembe derűt ■ akart lappi. És hegedült. Csikorgott még a hang, de élt, — akár egy zsenge költeményt hallanál, leszállt s föl megint, ahogy a kotta mondja, mint fogja le ezt vagy azt a hang­negyedet vagy egészt, a dalt. Előbb örült, majd a halált szólaltatta meg, s messze szállt megint a dal; csizmarobaj zengett a padlón. (Ez a dal, tudom, nyenyerén mondta rég századok ajkán a zenét.) Annyi kincset hozott ide szobámba pirinyó keze, hogy észhez tértem, s magam is rájöttem; e nyelv nem hamis, hazug hangot nem tűr soha, ha eltéved, sikolt, foga belédharap, tiltakozik, s a pokolból is jó útra visz. Lestem ajkán a néma dalt, amit seppegve elhadart, illatot, nem is csak zenét akart hozni a kedvemért, ezüst hajamért, szomorú arcomért zengett az a húr Szívembe lopta a derűt, és hegedült, úgy hegedülj mintha csalogány gyújtaná a dal tüzét szívem alá. Kereste, hol van az a hang, a derű hangját, úgy akart szólni, hogy elűzze az éjt, — Kodály vezette kis kezét. CSELÉNYI ISTVÁN GÁBOR: Benned otthonod benned tér haza te vagy szobád rejtett zuga hol meghúzódhat éjszaka te vagy virágod illata az anyag benned álmodik eljut egészen álmodig belőled hajlik ki az ég hol nincs már benned szakadék PÉNTEK IMRE: hívások hívom apámat (meghalt) anyámat (fiam a sok házi munka ... lépni sem tudok ...) hívom a barátomat (öreg fiú, én megértelek, de most az istennek se ...) (fel)hívom a mentőket (foglalt) a telefondoktort (mással beszél) a hivatalt (tájékozódik) (ki)hívom a sorsot (magam ellen) (nem ér rá) ÉPÜLETŐSÖK A TANYAVILÁG ÁRNYÉKÁBAN Jegyzetek két fotókiállításról Kiskunhalason Kunkovács László, Kecskeméten Kudelich Lajos fotókiállítása látható. Mindkét művész erős szálakkal kötődik Bács-Kiskunhoz. Kunkovács a megyei tanács idei ösztöndíjasa, Kudelich a nyarankénti nagy baracskai -szocio^ fotós tábor rendszeres résztvevője. Kunkovács László nép­rajzi hitelességű dokumentatív képeket komponál, Kudelich Lajos szociográfusi objektívon át láttat. „Majd én letakarítom a gépet. Úgyis nekem kell melózni rajta”. Csak ennyit mondott, és a már odahordott kapcanagyságú, barna vattadarabokkal, rongyokkal tö- rölgetni kezdte a gépet. Éva járt az eszében. Most megtehetné, hogy... hiszen nem lehet elvárni senkitől... hogy egy rokkanttal éljen... • egy egész életen át. El­válhatna, és elvehetné Évát. Az öcskös se haragudna. Éva szereti öt, és meg is értené. Nem hinné azt, hogy... Mert férfibecsület az is, hogy..." Ahogy a leállított gépet a hen­gerek közé hajolva tisztogatta a vértől, a mocsoktól, egyszeresük valami fényeset pillantott meg, o gép alatt, a padlón. Az Öcskös ujja volt, rajta a karikagyűrűvel. Az arany átragyogott a véren is, Skurc János fél akarta emelni a véres ujjesonkot, de elájult. Ezen a munkások nem is csodálkoztak különösebben. Szinte várták, hogy történjék valami azzal az em­berrel, akinek a testvére néhány órával" ezelőtt elvesztette a jobb karját. De Skurc János nem a vértől, vagy a csonkmaradék ujjtól ájult el. Hanem azért, mert Szirtestől is tudta, hogy az Öcskös a jobb kezét veszítette el. S ha a gyűrűt inár a jobbján viselte, akkor az olyan, mintha Éva és az Öcskös házasok lettek volna ... akkor már késő. Künkovács képeire a hihetetlen precizitás jellem­ző. Egy példa: „Primitív hodálytípus a Hortobá­gyon” — ez a fotó címe, s ott alatta: 83082Í/8 — azaz, minden valószínűség szerint 1983. augusztus 21-én exponálta, az adott filmtekercs 8. kockájára. Ami a lényeg: ennél több — vagy kevesebb — er­ről a képről egyszerűen nem is mondható el. Felvételei nem a pillanat ezredrészét, hanem a mozdulatlan örökkévalóságot rögzítik. Van türel­me kivárni olyan mellékesnek tetsző apróságot is, hogy a szép bodros felhő éppen srévizavé legyen a lászlófalvi kemence fölött. Mindent tud a techniká­ról, de csak a szakember szeme veszi észre, hogy föl is használja: a vörös szűrővel hangsúlyozza a fehér épület fehérségét. Lényegi különbség ez a „művészi” fotózással szemben, amikor a fehér fe­hérítésével (s az ég sötétítésével) érnek el drámai hatást. Kunkovács nem ilyesfajta hatást akar elér­ni, ő az ábrázolt tárgyra bízza az érzelmek kiváltá­sát. Vegye észre a szemlélő, hogy a kemence, a tyúk­ól milyen egyszerűen szép; tűnjék fel, hogy szerke­zete mennyire logikus, legyen világos mindenki előtt, hogy a természeti környezetben élő ember mi­lyen sokat ellesett a természettől — a tegnapot Kun­kovács László a holnap számára örökíti meg. Halasi tárlatának főszereplői épület ősök és ős­épületek: lászlófalvi, bugaci, pirtói, kiskunsági ke­mencék. Még tyúkólak — a néprajzosok külön me­dáliával tüntethetik ki alapos gyűjteményéért. Kun­kovács szép fotói első mélységükben tudósítanak: arról, hogy Nemesnádudvaron toronyszerű, Észak- Bácskában is kerek a tyúkól, s hogy a Hortobágyon manapság a kontyos kunyhó lett a szárnyasok, lak­helye. E fotók második jelentésrétege az ős épüle­tek ősi szépségét, a pusztai ember ösztönös hozzáér­tését tudatosítja. Am a harmadik réteg már túl­emelkedik a konkrét világon és a népköltészettel kerül rokonságba. Négy barnára színezett portréján Kunkovács típusokat mutat be: a Földművest, a Gulyást, a Zsellért, és a Zsírosgazdát: annak a vi­lágnak a főszereplőit, amelyről hiteles, pontos ké­pet kapunk. A kertészeti főiskola galériában (Erdei Ferenc tér, Kecskemét) a ceglédi Kudelich Lajos mutatkozik be. Az olyanokat nevezik őstehetségnek, mint ő. Pár éve még fogalma sem volt: eszik-e vagy isszák a fixírt, mert kenyerét szobafestőként kereste a tanya­világban. Előbb — így szokott lenni?! — a gyere­ket akarta születésnapján lefényképezni. Aztán a létrával együtt egy szép napon magával vitte a ka­merát is a korongecset mellett. Valahogy így kez­dődött. Folytatódott azzal, hogy levélben kérte szak- tanácsadónak dr. Albertini Béla fotóesztétát — tud­tommal máig az egyetlen ember Magyarországon, aki doktorátusát fotóművészeti tárgykörből szerez­te —, s a neves szakember úgy meghökkent a kül­dött képek láttán, hogy lelkesedésében még arról is megfeledkezett a bemutatkozó sorokat bizony, nem egy Hemingway írta ... (Erről ma már mindketten baráti derűvel anekdotáznak.) A sztori nem önmagáért Való: megismerni belőle Kudelichet, aki majdnem mindent tud azokról, aki­ket fényképez, s aki most tanulja „a szakmát”. Tóth Istvánhoz, Az Évszázad Kiváló Fotóművészéhez járt okulni, jellemző módon: azt kérte a mestertől, hogy adjon neki egy általa előhívott negatívot, mert ad- ./ dig akarja gyakorolni, míg az övé is ugyanúgy si­kerül ... Máig legjobb képe, A kalapos is legendá­ba illően készült. Régóta gondolkodott öregember portrén, vékonykeretes pápaszemmel. Vett is egy 0 Kudelich Lajos: A kalapos. 0 Kunkovács László: Tyúkól. régi okulárét, beüvegeztette. Mígnem egy szép na­pon, egy tanya előtt ott ült az igazi alanya: régi okuláréban — épp csak le kellett fotózni. Kudelich emberei kivétel nélkül megküzdöttek az élettel, a tanyával, az öregséggel, a magánnyal, de hitüket és erejüket sohasem vesztik, ez sugárzik tekintetük­ből. A kalapos mellett két figyelemre méltó fotó mu­tatja Kudelich egyre mélyebb elemzőkészségét, mind­kettő ugyanarról a témáról szól: a tanyáról. Egyik: az épület faláról ember-magas betűk ordítják: EL­ADÓ. Másik: egy dűlőútról nyílt tekintetű kislegény pillant vissza, hátán iskolatáska, előtte, a messzi tá­volban újnak festő tanyák. Megőrizni a múltból a hasznosat, tanulni, alkalmazni a technikát — mond­ja Kudelich, de fél szeme ott van azokon is, akik személyükben képviselik a múltat: a magányos öregeken, kilométerekre a kövesúttól. Kiskunhalas és Kecskemét: két fotós, két látás­mód, két kiállítás. Élményt adó, elgondolkodtató tárlatcsemegék. Ballal József MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents