Petőfi Népe, 1984. április (39. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-07 / 82. szám
1984. április 7. • PETŐFI NÉPE • 3 Ezredesnő, Vörös Csillag Érdemrenddel Üjsághír: Nagy Mihályné bv. ezredest, a 'kalocsai Büntet és végrehajtási Intézet parancsnokát nyugdíjba, vonulása alkalmával a Vörös Csillag Érdemrenddel tüntették ki. így és ezért — Női ezredes alig van. S hogy még nyugdíjas börtönparancsnok is — ez rendkívüli életutat sejtet. — Az igaz, hogy a környéken is én vagyok a rangidős, s arról sem tudok,, hogy a Büntetésvégrehajtás Országos Parancsnokságának állományában valaha is - lett volna ezredesnő; tehát a rendfokozatom valóban nem gyakori. Az életem? Kalocsán születtem, kései gyerekként, apám kubikos volt — hatéves koromban meghalt, öt idősebb testvérem kirepült, én maradtam, segítettem anyámnak a családfenntartásban is: délelőtt tanultam, délután dolgoztam. Varrni iskola nélkül szerettem, volt hozzá érzékem — 1947-ben sikerült beáll- nom szabóinasnak. Hamar kiderült, hogy többet tudok, mint a kezdők, ezért másfél év után, 1949 decemberében felszabadultam. Az igazság az, hogy ekkortájt az uradalmon kívül alig volt hova menni dolgozni; magam is „kontárkodtam”: állítólag szépen tudtam varrni a fiataloknak. S akkor 1950-ben idehozták a női rabok egy részét Márianosztrá- ról, s foglalkoztatásukra konfekcióüzemet szerveztek, ehhez szakemberek kellettek: így és ezért kerültem be 1951. június 7-én. — Eggyel több ok, hogy ne tartsam hétköznapinak az életét: ez volt az első, és egyben az utolsó munkahelye. — Meósként kezdtem, havi 630 forintért. A bökkenő csak az volt, hogy bár a szakmához értettem, a konfekcióhoz nem. De csinálni kellett, nemcsak azért, mert ez biztos kereseti lehetőséget jelentett, hanem mert a fiatal mindig és mindenkor bizonyítani akar: hajnalban jöttém, éjszaka mentem; örökké tanultam. Azt az akkori vezetők is látták, hogy kivel lesz érdemes dolgozni: jó néhányan gyorsan haladtunk a létrán. 1951 szeptemberében már művezető voltam, 1953-ban gyártáselőkészítő, az év végén termelési osztályvezető, 1956 augusztusában pedig főmérnök. Ha nincs, keres — Ennél igazán nincs töretlenebb pálya... — ... utólag nézve! 1955-ben kinevezett alkalmazott lettem, al- hadnagyi rendfokozatban: attól kezdve nemigen mondhattam, hogy „majd meggondolom”, hogy „alszom rá egyet” — a parancs az nem kérés. Mindenesetre a főmérnöki beosztást nem akartam elvállalni: 1953-ban férjhez mentem, s mikor ez az egész szóba került, gyermeket vártam. 1957. február 6-án szültem a kislányom, április elsején megbízott főmérnökből kinevezett lettem — az is maradtam 1972-ig. Itt eltöltött 33 évem közül máig ezeket tartom a legszebbnek, amit főmérnökként dolgoztam végig; nagyon szerettem a gazdasági munkát. * — Mit szeretett benne? — A kézzelfogható eredményeket. Voltak, akikkel együtt kezdtem: én mentem, ők maradtak, s azt mondták: „ha Nagy elvitárs- nőnek nincs problémája, keres”. Igen ám, de hogy oldjam meg? 1953-ban elvégeztem a tervstatisztikai tanfolyamot: rajtam kívül mindenki értette a gyakorlatban — én vizsgáztam a leg- jbbban, mert az elméletet kellett tudni. Utána a közgazdasági technikum, majd a Belügyi Akadémia következett... Hogyan lesz? — ... meg a börtönparancsnokság. — Ez sem ennyire egyszerűen ment, senki nem akarta, hogy nő legyen az új parancsnok — a régi elérte a nyugdíjkorhatárt. Korom Mihály akkor miniszter volt, azt mondta: női intézet, itt női parancsnok lesz. 1972. december 9-én délután két órakor lejött, s bejelentette: úgy döntött, hogy december 15-i hatállyal Hatvani Jánosnét nyugállományba helyezi, új parancsnokká engem kinevez. Nyolc kilót fogytam ez idő tájt, tartottam a jövőtől: ha ide mindenki férfit szánt, mi lesz velem? Tizennégy éves volt a lányom, fogadkozott: elmegy, és megmondja a miniszternek, hogy eddig sem volt anyukája, hogyan lesz ezután? Érdekes dolog ez, akkor már 16 éve voltam főmérnök, 22 éve dolgoztam a házban, a nőktől mégis idegenkedtek. Következetesen — Tehát kétszeresen is sarkallta a bizonyítási vágy ... — Tudtam, hogy nincs hátra- arc. Vagy sikerül, vagy szedhetem a sátorfámat. Egy szerencsém volt, mellém álltak a dolgozók, az egész személyi állomány — nélkülük semmi sem sikerülhetett volna. Végig nagy előnyt jelentett, hogy belülről jöttem, megjártam minden létrát, ismertek még Dinnyés Magdi koromból. — Az elítéltek is, természetesen. Eddig a legkevesebbet épp róluk mondta. Itt, 'Kalocsán — nem titok —a leghosszabb büntetésre ítéltek töltik le éveiket: gyilkosok, mindenfélék. Milyen érzés volt ennyi időn át velük dolgozni? — Nézze, a női gyilkosok 99 százaléka családi problémák miatt öl, sokszor nem is ök nélkül. Csakhogy, míg azt megbüntetik, aki nem bírta tovább, hogy a férje tíz éven át minden este berúgott, s egyszer úgy vágta fejbe valamivel, hogy meghalt; addig, ha nem vágja fejbe, senki sem bünteti meg a férjét. Nem vagyok az önbíráskodás híve, de az tény, hogy gyilkos ide alig jött vissza ... Egy börtönben a parancsnoknak pedagógusnak és anyának kell egyszemélyben lennie; következetesnek és szigorúnak. Nekem az volt a szokásom, hogy elolvastam az összes ítéletet, tehát mindent tudtam a rabról, mielőtt egy szót szólt volna ... — Harminchárom év alatt egy sereg híres emberrel találkozhatott. — Amikor bekerültem, még itt voltak az 1945 utáni első államellenes összeesküvések elítéltjei. Eszterházy grófnő szalagvezető volt, méghozzá nagyon találékony, de Szapáry grófnő például a seprűt sem tudta megfogni rendesen. Ecker Éva, a híres hajdani Újpesti Cérnagyár tulajdonosának a lánya Speciál gépen dolgozott — emlékszem mindre. Lezárult valami — Melyik volt élete legnehezebb perce? — Amikor a búcsúztatásomon a parancsnak azt a részét olvasták fel: „nyugállományba helyezem”: ezzel lezárult valami. Minden eszembe jutott, az egész 33 év. Az, hogy valamikor négy főiskolát végzett volt az egész intézetben, most meg 32, de rövidesen 40; hogy tizenkét képesített nevelőnk van. Meg az elítéltek: itt — akarják, nem akarják — csinálni kell a munkaruhát, mindenki dolgozik valamit. De némelyikre kint is rá kellene figyelni — nem az őrnek, valaki másnak —, mert irányítás, gondoskodás nélkül úgy állnak, mint az ujjam. — Hogy érzi magát nyugdíjasán? — Egyelőre úgy, mintha szabadságon lennék. Ugyanakkor ébredek — egyik napról a másikra nem lehet kitörölni 33 évet a sejtekből. Varrni most is szeretek, a gép mindig nyitva: a magain ruháját — meg néha a lányomnak — ma is magam csinálom, mint akkor, amikor a legtöbb dolgom volt. Több időm jut a férjemre, nemsokára Karlovy Varyba megyünk üdülni. Azután? Szóval ez, ami van, az kevés nekem, nagyon kevés, remélem, találok valami hasznos elfoglaltságot magamnak. — Végül... — ...tudom: muszáj megkérdeznie, elégedett vagyok-e. Mit mondjak? Egy kubikos lányához képest elég nagy karriert futottam be, nem? Ballai József RÁDIÓJEGYZET Szilágyi János a legfelkészültebb, legnépszerűbb riporterek egyike ma országunkban. Újságokban .publikált írásaira, a rádióban vagy a televízióban elhangzó műsoraira érdemes odafigyelni, mert többségük nem csupán érdekes, de tartalmas, közérdekű, kendőzetlen is. Nem így azonban a Halló, itt vagyok! című telefonos műsora (talán a kivétel erősíti a szabályt alapon?). Olyannyira, hogy a Halló, itt vagyok! „jelszóval” kezdődő egyórás adások végén akaratlanul is nyelvére szalad az embernek: Jó, jó, de minek? A legutóbbi — - hétfőn, a késő esti órákban sugárzott — műsorban többnyire idős hölgyek kértek tanácsot (vagy csak meghallgatást) panaszukra. Az egyik, bevallása szerint több verset írt már életében, s bizonyára elérkezettnek látta az időt, hogy erről az ország nyilvánossága is tudomást szerezzen, ezért felolvasott néhány strófát, az iránt érdeklődve, hogy Szilágyi úrnak tetszik-e. (Nem tetszett!) A másik hívó arról panaszkodott, hogy Magyarországon nem lehet normális női bugyit kapni, csak bikinit, ami felháborító, s tapasztalatai szerint előnytelen viselet is a testesebb, idősebb hölgyek számára, ezért Szilágyi János igazán intézkedhetne... (A műsorvezető magyarázkodni próbált, hogy érti ugyan a teHalló, itt vagyok! lefonáló néniké gondjait, de segíteni nem tud, s mellesleg nem tartozik a bugyiszakér- tők közé.) A harmadik mérhetetlen gyászáról beszélt, arról a fájdalomról, amit imádott férje elvesztése jelent számára még ma is, a negyedik arról, miért és hogyan itta halálra magát az ura, az ötödik közölte, hogy a hazai kórházakban annyira kevés a hely, hogy a fogkefére teszik az ágytálat, inkább kórházakra és nem új Nemzeti Színházra kell tehát gyűjteni... Végül két férfi zárta a sort: .jKedves Jánoskám, ne haragudj, hogy letegezlek, de mi hétkerületi gyerekek...” — kezdte az egyik, majd tanácsot kért, feleségül vegye-e szíve választottját vagy sem, míg a másik, egy fiatalember, a társtalanságról vallott, remélve, 'hogy e nyilvános telefonbeszélgetés majd hozzásegíti, hogy megtalálhassa az igazit... Mind olyan panasz, amiket egy-két szóval lehetetlen elintézni. Sőt, a többségük teljesen személyes ügy, személyes probléma, amit mindenkinek önmagának kell megoldani. Magány? Szereplési vágy? Élcelődés? — Csak találgatni léhet, kit, mi késztet arra, hogy mégis felhívja Szilágyi Jánost, holott minden bizonynyal már a tárcsázás előtt tudja a telefonáló, hogy a Halló, itt vagyok! műsorvezetője nem segíthet az ő problémáin, bármennyire felkészült, jó riporter. S végső soron az teszi a műsort felesleges fecsegéssé, érdektelenné, gyatrává, hogy csak a meghallgatás szerepét tudja felvállalni igazán. Mert elmondhatom Szilágyi Jánosnak, hogy van egy barátnőm, akit régen ismerek, sőt meg is kérdezhetem, hogy véleménye szerint elvegyem-e vagy sem, vagy meddig, hogyan gyászoljam elhalálozott hozzátartozómat, csakhogy ebben a kérdésben még akikor sem dönthet helyettem Szilágyi János, ha személyesen jól ismer, nemhogy egy röpke telefon- beszélgetés alapján. Akkor viszont miért hívjam fel, s miért meséljem el neki aggályaimat, miért közöljem vele és milliókkal azt, ami csak rám tartozik? Hiszen sokat nem érek el vele sem én, sem akik hallgatják. Ha rosszmájú lennék, azt mondanám, esetleg csak a műsorvezetőnek előnyös ez a műsor, hiszen nem kell keresgélnie a riportalanyokat, jelentkeznek és nyilatkoznak maguktól. Kényelmes, de nem tűi előnyös megoldás... K. E. Iparunk jövője közügy .Az ipar helyzete, jövője nemcsak a közvetlen érdekeltek számára válik manapság egyre fontosabbá. A gazdasági egyensúly kérdése hovatovább mindennapos társalgási téma — ha nem is mindig „közgazdászul” fogalmazva — baráti körben, piacon, buszon, munkahelyeken. Egyre inkább átkerül a köztudatba egy sor, nem is oly régen még szigorúan szakmainak tekintett kifejezés. Érthető ez a fordulat, hiszen a külvilágnak országunkról alkotott értékítélete egyúttal saját munkánkat is minősíti. Az, hogy milyen ármozgások várhatók; pénzünkért mindig megvehet jük-e a keresett árut; hogy munkahelyünkön végre kapunk-e új gépet a régi helyett; s méginkább, hogy vállalatunknak sikerül-e megtartania piacait, vagy átszervezésre lesz szükség — mindezek a gazdasági stabilitással, a termelés alakulásával szorosan összefüggő, „húsbavágó” kérdések. Iparunk jövője -tehát — bátran mondhatjuk — közügy. A célt legutóbb az MSZMP Központi Bizottságának tavaly júliusban hozott határozata fogalmazta meg. Napjainkban a megvalósítás módjáról és feltételeiről esik a legtöbb szó. A végrehajtáshoz minden megyének átgondolt cselekvési programra van szüksége, meghatározva a fő irányokat, rangsorolva a feladatokat. Bács-Kiskun megyében az év elején tárgyalta meg az MSZMP megyei Bizottsága az ipar helyzetét, és fogadta el a hosszú távú ipar- fejlesztés irányelveire "vonatkozó javaslatot. Néhány nappal ezelőtt pedig aktívaülésen tekintették át a felmerült kérdéseket az ipari üzemek vezetői, a pártbizottság, a megyei tanács és a társadalmi szervezetek képviselői. Azoknak a vezetőknek, akik átélték az ipartelepítés időszakát, természetesnek tűnik egy sor megállapítás. Így például: „A nehéz- és könnyűiparban — kis mértékben az élelmiszeriparban is — a gyári—gyáregységi rendszer a jellemző”. Mint ahogy azt sem kell számukra megmagyarázni, hogy milyen előnyökkel és hátrányokkal kell számolni egy ilyen ipari szerkezet esetén. A fiatalabbak kedvéért — akiknek száma nemcsak a középvezetők között, hanem felsőbb szinten is egyre nő — talán nem árt röviden áttekinteni, milyen sajátosságok jellemzik a megye iparát, és ezek hogyan hatnak a jelen lehetőségeire, az iparfejlesztés távlati terveire. Elsőként érdemes említeni az ágazati megoszlást. A mezőgazdaság meghatározó szerepe miatt az élelmiszeripar aránya az országos átlagnál nagyobb, a megye ipari termelésének mintegy 35 százalékát adja, s a foglalkoztatottak 22" százaléka dolgozik ebben az ágazatban. A könnyűipar szintén nagyobb, míg a nehézipar az országos átlagnál kisebb arányú. Eltérő az egyes szektorok súlya is. Megyénkben az Ipari Minisztérium irányítása alá tartozó — úgynevezett tárcaipar — a meghatározó, akár a termelés, akár a létszám alapján vizsgálódunk. A termelőeszközök 90 százaléka is e vállalatok tulajdonában van. Ezt követi a szövetkezeti ipar és az átlagosnál szerényebb tanácsi szektor. E megyei sajátosságok nagy része az ipartelepítés időszakában, tehát a hetvenes évek elején alakult ki, ám hatásuk még ma is érezhető. A legtöbb kis- és középüzem megyén kívüli vállalathoz csatlakozott, így 33 tanácsi vállalat is, amely ebben az időszakban került át a tárcaiparhoz. Az ipar koncentrációja általában nem a megye határain belül történt, kivételes példa az Április 4. Gépipari Művek, amely kiskunfélegyházi központtal alakította ki gyári, gyáregységi rendszerét. A szocialista iparosítás hatására új iparágak, .új szakmák honosodtak meg a hagyományosan .mezőgazdasággal foglalkozó vidékeken. A községekben és kisvárosokban kialakult egy új életforma, az ipari munkásé, amely egyben új követelményrendszer és munkakultúra meghonosodását is eredményezte. Mint a már említett aktíván a vitaindító előadásban elhangzott: nem volt mindig lehetőség szelektálásra, választásra a progresszív és a kevésbé hatékony iparágak között, hiszen akkor az elsődleges cél a munkaalkalom megteremtése volt. Az így kialakult iparszerkezet hatására az országos átlagnál gyorsabban fejlődhetett a megye ipara, hiszen egy-egy nagyvállalat szellemi és anyagi háttere állt a termelő egységek mögött. Napjainkban azonban új időszakhoz érkeztünk. A" megyei pártbizottság közleményében foglaltak szerint „Ahol a feltételek adottak, az önállósítás politikai és gazdasági előnyökkel jár, kezdeményezni kell a helyi gazdálkodó egység nagyvállalattól történő leválasztását”. Ezt a lehetőséget mindazoknál a gyáraknál, gyáregységeknél mérlegelni kell, ahol a termelés teljes vertikumával rendelkeznek, illetve, ahol önállósítható, leválasztható munkafolyamatok vanqak. Az első lépések megtörténtek ebben az irányban. A bajai Finomposztó Vállalatnál szállítási feladattal leányvállalat alakult, a Kiskunhalasi Kötöttárugyárból pedig megalakult TEX- COOP néven a Skála leány- vállalata. Az Április 4. Gépipari Művekben várható, hogy hamarosan egy sor egységet átszerveznek erre a gazdálko- p dási formára. A lehetőség jj azonban ennél sokkal több, és ff a kezdeményezést a vállala- fjj tok nem várhatják kívülről és p föntről. Az aktíván az Ipari I Minisztérium képviselője is jf hangsúlyozta, hogy az ilyen I irányú vállalkozást a tárca fi- é gyelemmel kíséri és támogat- jgj ja. Van tehát mód e lépésre, ha I az átszervezés lehetővé teszi, I hogy a termelés gazdaságo- | sabb, a termék pedig verseny- f képesebb legyen. Az ered- | mény szempontjából mind- jjj egy, hogy ez csupán apróbb | változtatással, vagy teljes ön- S állósodással érhető el. Nem 1 hanyagolható el az a szellemi f tartalék sem a kérdés eldön- 1 tésénél, amelyet a vállalatok- I nál foglalkoztatott felsőfokú § képzettségű szakemberek je- I lentenek, akik a gyári—gyár- p egységi rendszer miatt, a vál- fjj lalati központokban összpon- jjjl tosuló fejlesztő, kutató mun- j kában eddig nem vehettek j részt. A tervek készítésénél meg- fjjj határozó, vajon mennyiből fjjj tervezhetünk. Már az 1984. » évi pénzügyi tervkészítés idő- III szakában is gyakran elhang- fj zott, hogy a fejlesztési alap- - nál, a beruházásoknál a terv | visszafogott. Ahogy a minisz- | tér már tavaly szeptemberben i megfogalmazta: a szűkös erő- 1 forrásokat elsősorban azokra a célokra kívánatos fordítani, 1 amelyek az iparfejlesztés ál- 1 talános irányaiba illeszked- § nek. Ugyanakkor e tény „ar- jjj ra is rá kell, hogy vezesse a I vállalatokat, hogy az ő kezük- | ben van a megoldás: lénye- j gesen hatékonyabb, gyorsan I megtérülő, gyakran a meglé- |jj vő kapacitások gazdaságosabb :■ hasznosítását eredményező, f okos beruházások kiválasztá- I sával a kevés pénzből is sok- § kai nagyobb eredményt ér- f hetnek el.” Kevesebből többet — le- 1 hetséges ez? Nincs más vá- % lasztásunk. Sokszor talán em- I berfelettinek tűnő erőfeszítést 0 igényel a cél elérése, de napjainkban is már jó néhány 1 példát találhatunk arra, meny- f nyíre közügy, hogy mégis el- I érjük. Dolgozókat, akik — j tudva, hogy pénteken jön a j nyugatnémet kereskedő ka- | mionja az áruért — hétről jp hétre vállalják a hosszú mű- j szakot, a túlórát; újítókat, fS akik célszerszámot, takaré- í| kosabb technológiát dolgoz- fS| nak ki, vagy megoldást a hűl- | ladék műanyag feldolgozásá- j ra; vezetőket, akik kijelentik, j nem lehetnek elégedettek, hi- 8 szén a világbank versenytér- % gyalásán az öt gépükből 1 „csak” három nyert, holott a fejlesztési alap — elvileg — 1 náluk is csak a szinten tar- 1 tásra elég. A példák egyre jj sokasodnak, és ehhez a folyamathoz reméljük az ipari ak- j§j tíva is hozzájárul. Fejszés Edit Ybl-díjas munkák Hagyományosan április 4-e előtt néhány nappal adták át minden esztendőben a különböző művé-, szeti díjakat. Az építészek, tervező kollektívák közül elsősorban azok részesültek az elismerésben, akik vagy egy-egy idei alkotásukkal, vagy eddigi tevékenységükkel tettek sokat az építészetért, az építőművészetért. Ezúttal három Ybl-díjas munkát, illetve alkotóikat mutatjuk be. • Ez a győri városrészlet Aczél Gábor Ybl-díját illusztrálja, aki a belváros részletes rendezési tervéért kapta a kitüntetést. V Vonák János (IPARTERV) a magánerőből épüli lakóépületek tervezéséért kapott elismerést. A képen egy munkájának a makettje. • Korányi András (LAKÓTERV) a panelos lakásépítés terveinek továbbfejlesztéséért részesült • szakmai elismerésben.
