Petőfi Népe, 1984. április (39. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-28 / 100. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET

TÓTH ISTVÁN SZOT-DÍJAS

A fénnyel képező

A magyar fotóművészet utazó nagykövete, világhírű képviselője több mint egy esztendeig nemet mondott külföldi meghívásoknak. Gazdag életművéből gyorsan válogathatott volna munkásságát megfelelően tükröző képeket, de a művészt csak az újabb, maga szabta feladatok foglalkoztatták. Gyermekkora emlékeit nyomozta, hogy maradandó értékű fotográfiákban örökítse meg a tegnapból a holnapba forduló magyar életet. Az .életsorsokon, a sorsos tájakon ál- csillámlik a magyar nép sorsa, láttatja az egyediben munkálkodó általánost, az általánost a művészetbe emelő egyedit. A jellemzés, a kiemelés nála szokatlan új módszereivel kísérletezett, a mondandó minél * erőteljesebb sugallásáért, a szemében elrendezett világ látványának minél, érzékletesebb megragadásáért.

Tudom: megkínlódott a stílus- és részben a témaváltoztatással. Remélhetően hosszú életének végéig a? ellső számú fotóművészek közé sorolták volna, ha páratlan szakmai .tudásával ragaszkodik a már megismert alkotói helyzetekhez. A még többet szenvedélyével vállalta ezt a „nehéz utat", lemondva átmenetileg a várható erkölcsi és anyagi sikerekről. Sohasem a pillanatnak dolgozott, mindig ki tudta várni az ő idejét.

Ez a kérlelhetetlen igéniyesség, következetesség — és természetesen különleges beleélő és fényraj- zöló képesség, látásmód tartja immár csaknem

három évtizede a fotóművészet élvonalában, erre éreznek rá a kiállításain gazdagodó kétkeziek.

Méltó érdemeket ismert el a néhány napja átvett SZOT-díj.

A Balázs Béla-díjas, a megyei művészeti díjas. SZMT-díjas, az Évszázad Kiváló Fotóművésze címmel kitüntetett Tóth Istvánnál nagyon kevesen tettek többet a művészet, a művészek nemes népszerűsítéséért, az emiberi valóság feltárásáért.

Május' közepén egy grazi fényképészeti világkiállításon személyesen is részt vesz önálló tárlatának megnyitásán. H. N.

4 Vankóné Dudás Juli

BÉNYEI JÓZSEF:

Pelenkák,

Szél játszik tarka tavasszal; fölkapja, s földre dobja.

Darazsak táncába fullad áprilisi orgonabokra.

Hajnali havasesőben

tél pötyörög: visszaüzenget.

Délben már korai barkák babák arcára peregnek.

Lépeget pöttömnyi idő, tipegve padba fogózik, s lengeti pelenka—tisztán április zöld lobogóit.

BÖRÖNDÍ LAJOS:

Ébredés

Kinyílt az égbolt mint a rózsa kibomlott kék a lobogója

olyan mintha nagy virág volna érintésre összecsu kódna

Beteljesülés

ahogy a madár a tengerbe zuhan és ahogy jölágaskodik érte a tenger

ENDRŐDI SZABÓ ERNŐ:

Alkalmi szonett M.-nek

mint hegygerincen mélyzöld ásító katlan melyben a csend falai közt öntudatlan . forogva és lebegve zuhanunk halált nem félve rántja le egyik a másikát

szorítva s karolva gyilkos ölelésben olyan most a pillanat e percnyi létben a két lapuló szó között melyben kéken villog a jég s beékelődik egészen

közéd s közém a kimondhatatlan... csak ülünk a villogó néma fagyban föld-hallgatásként kövesedé dacban

s már egyre távolabb attól hogy fej döntsön ne indulat és hogy te ments meg vagy én segítsék neked: — hát menj!

rzöncsög, Isten ments mög”, mondja a nép rímcsináló keservében, mert a bőrén érzi ' * mindazon rosszakat, amiket a „kietlen” szó inkább csak szépít, mint jellemez. A természet itt mutatja be szélsőségeit. A tavasz vagy későn jön- vagy korán, s csak néha időben. Nyarunkban szeszélyesen váltakozik az uszály az özönvízzel. Egyszer karácsonyig nyájaskodik az ősz, máskor meg már szeptemberben téllé szigorodik> A \tél hol langyos s latyakos, hol meg havas és csikorgó. A kései fagy a jég- és homokverés, a hófúvás itt gyakoribb, mint bárhol. Kütjaink, ha nem áradnak ki, akkor zavarossá apad bennük a nitrátos víz, amitől csak a minden búhoz, bajhoz szokott köncsögiek nem kapnak kólikát.

A korán érkezett tavasz most éppen homokveréssel mutatkozik be: a szél két napja lankadatlanul kergeti maga előtt a „fosó” homokot; piszkos sárga függönnyel vonja be az eget, takarja el a napot, járhatatlanná teszi a dűlőutakat, az ajtók, ablakok résein befurakszik a házakba, S majd hullámosán elsimul a szövetkezet rozstábláján. Homokverés — istenverés.

A két kutya egyszerre vakkant, majd a pitvarajtó nyikordul. Kíváncsian nézek fel: nagy bajban lehet, aki ilyen gyalázatos időben kimozdul. Tukacs Sándorné az. Leveszi arcáról a kendőt, s köszönésül azt mondja. „Meghalt.”' „Mikor?” „Mostan." „Intézkedünk, Juliska néném” „Akkor én megyek. Megmosdatom, felöltöztetem.” Visszatekerte arcára a fekete kendőt, s a homokon járó emberek módján, kissé meggörnyedve elindult hazafelé. Mezítlábasán.

Köncsögön Abai Ádám a Hazafias Népfront elnöke. Nem fiatal már, de erős, munkabíró ember, aki jól forgatja magát: teheneket, birgéket, anyakocákat tart, disznót hizlal, s szőlőt is művel. Amíg be nem költözik a faluban épült új házába, addig ö magyarázza el Köncsög népének a kül- és belpolitikai helyzetet, meg azt, hogy ki a hazafias Népfront jelöltje az országgyűlésben, akire szavaznunk kell. Akkor kidugjuk a padláslyukon a nemzeti zászlót, ünneplőbe öltözünk, voksolunk. Mikorra mindenki eleget tett hazafias kötelességének, addigra megfő a birkapörkölt. Megesszük, s bort iszunk rá. Minálunk szavazáskor sincs szesztilalom.

Abai Ádám éppen delelt. Az álmot dörzsöli szeméből, amikor rányitok. „Mi a baj?” — kérdezi. Mondom aztán. Bólint, s bekiáltja az asszonynak, hogy bemegyünk intézkedni a faluba, mert meghalt Tukacs Sándor. „Isten nyugosztalja.” „Segíts Juliska nénémnek” mondja, és körbe csavarja a fejét egy kifakult vászondarabbal.

Tukacs Sándor körül öregasszonyok pnyeregnek. Azon buzgólkodnak, hogy imára kulcsolják a halott kezét, de a kimeredt karok visszahanyatlanak, nem engedelmeskednek. Az öregét ketten visszük át a tiszta szobába, fehér lepedőre, bár egyikünk is elbírná, mert ami ebből az emberből maradt, aligha lehet negyven kiló. Én azt mondom, hogy a betegség aszalta, össze, a vénasszonyok szerint azért olyan könnyű, mert a lélek szállott el belőle.

* Ezzel a pályázati díjas elbeszéléssel adózunk a napokban elhunyt író emlékének.

Három óráig tart, míg végigbukdácsoljuk a hét kilométeres utat. A faluban langymeleg: mintha egy más kontinensen volnánk. Levesszük az álarcot, gyűjtjük a nyálunkat, köpdössük a homokot. Az utolját, hogy ne recsegjen már a fogunk közt, sörrel öblítjük le a Négycsöcsű söntésében. ,

A téeszelnök a belső teremből jön kifelé, és igyekszik nem észrevenni bennünket, de Abai eléje áll. Amikor az elnök megtudja, hogy homokverés van, de se út nincs, se rozsvetés, s ráadásul Tukacs Sándor is meghajt, csak hümget kelletlenül; mert ki tudja, jó-e a lánctalpas, hol kallódik a hóZÁM TIBOR:

Homokverés

maró, amivel kiszabadíthatna bennünket a homok fogságából, hogy behozhassuk halottunkat'a temetőbe ... Azt is gondolja az elnök, hogy mi vagyunk a gónd, a baj, a nyűg megtestesítői: Köncsög púp a szövetkezet hátán... De azt elfelejti az elnök, hogy nem, mi könyörögtük be magunkat, hanem ők agitáltak be minket. Meg ők segítettek, a természetnek elvadítani a tájat azzal, hogy nyakra-főre irtották az elárvult tanyák körüli folt-erdőket, az útmenti akác- és jegenyesorokat, cserjéket, bokrokat, a természetes hó- és homokfogókat, amikkel földjeinket védtük.

„Küldöttség Köncsögről! Mi újság a sivatagban?” Az orvos ebben a napszakban még nem volt any- nyira részeg, hogy mindent aláírjon, de amint közöltük vele Oi homokverést, meg azt, hogy halott- szemlét fáradságos volna most megejteni, kitöltötte a ,nyomtatványt. „Milyen betegsége volt?”, kérdeztük óvatosan. „Rák.” „Mi úgy tudjuk, gyomorfekéllyel műtötték.” „Nem műtötték. Csak felnyitották, belenéztek és > visszavarrták. Rákja volt.” Nagyon bamba képet vághattunk, mert az orvos, miközben végigsimította tarkójáig érő homlokát, azt mondta: „bölcs rendelése az Űrnak vagy a természetnek, hogy egyőnk sem tudja, mikor és miben hal meg”.

A zűrök a tanácsházán kezdődtek. Az elnök tömte a majmot: pofazacskója düdorgdott a kenyér— szalonna—hagyma őrleménytől. Személyes sértésnek vette a zavarást. Nagy sokára nyelt, szeme kiguvadt, azután közölte, hogy ez a haláleset mostan komplikált ügy, de azért menjünk át 'a szemközti szobába, és konzultáljunk a titkárnővel. „Régen ki kellett volna már selejtezni ezt a zabagépet", füstölgőit Abai Ádámf s legyintett is, mert tudta, hogy nem mirajtunk múlik.

A kese hajú, vénlánnyá és bürokratává fonnyadt titkárnő úgy akart félretolni bennünket, mint egy aktát. Jöjjünk hétfőni mert Ildikó addig szabadságon van. „Nekünk nem Ildikó kell, hanem halotti anyakönyvi kivonat." „Az anyakönyvezés Ildikónak a reszortja." Tudtam,, nagy baj lesz, ha a Hazafias Népfront könesögi elnöke 'még egyet szól, ezért gyorsan akcióba léptem: „Maga is beláthatja kedves elvtársnö, hogy ebben a nagy melegben a temetéssel nem várhatunk hétfőig. De az okmány felmutatása nélkül a pap nem végezheti el a ceremóniát. Vagy igen...?” Válasz helyett a titkárnő a pénzügyi előadóra nézett, az egy másikra a másik a harmadikra és így tovább. Végül is a körmeit ráspolyozó gépírónő kelletlenkedett elvégezni a kétperces munkát. *

A Temetkezési Vállalat helyi kirendeltségének vezetője Sáfrány Terus. Előbb vagy harminc évig ö volt a község nem hivatalos főhivatásúja, akire a fél falu rájárt. Abai és én a falu másik feléhez tartoztunk, ezért aztán hiába kezdett el dicsérni Ter- ka egy tízezer forintos koporsót, mi udvariatlanul otthagytuk, és meg sem álltunk a sor végéig. Abai Ádám tüzetesen megvizsgálta’ az utolsó előtti fekete ládát: három és fél ezerbe került volna. Az utolsó küllemre ugyanolyan volt, de két és félért. „Ennek farostlemez az alja!”, háborodtam fel. „Nem mindegy az a maguk halottjának?” „Idefigyeljen, maga ..„Mindegy!", vágott közbe a társam, nehogy becsületsértő kijelentéssel illessem ezt a közjó szolgálatában megöregedett nőszemélyt. Odakint egyetértettünk abban, hogy az összegányolt koporsó nem ér pénzt. Marsa Károly bátyánk, az ezermesterünk különbet csinál. És akad még Köncsögön egy koporsóhoz kellő félcolos deszka.

Azután ott tanácstalankodtunk a két parókia között, mert a Tukacs Sándor személyi igazolványát a tanácsnál elvették, halotti levelébe azonban nem tüntették fel a vallását. Már-már úgy volt, hogy visszamegyünk, de előbb átnéztük a saját könyvecskéinket: hiába. Nem tudtuk meg magunkról sem, milyen vallásúak vagyunk... Csodálkoztunk egy sort az igazolvány szerkesztőinek feledékenységén, de bíztunk abban, hogy valamelyik egyházi mátri- kulában megtaláljuk, amit keresünk.

Szemközt, a Kurjongatóból Szőrös Elemér, a községi sirásó imbolygóit felénk. Erről a vénlegényröl azt tartotta a fáma, hogy kőbölcsőben ringatták. Tény, hogy az iskolában nem sokra vitte: az első osztályból maradt ki, tizenöt éves korában. Később aztán kiderült, hogy van magához való esze: mint tanácsi alkalmazott, fizetést húz az államtól, szaporítja nyugdíjévéit, de a katolikus meg a református isten szolgálatában a gyászoló családtól is lehúzza a sápot: a szimpla gödörért háromszázat kér, a padmalyosért ötöt. Sirgondozást vállal, a kimustrált koszorúk drótvázait jó pénzért eladja. Mire rájöttek, hogy nem is olyan lüké, mint amilyennek látszik, tető alá húzott egy takaros házat, és vásárolt egy vadanatúj autót, feleséget azonban így sem kapott. Ügy segített magán, hogy Bokszos Bertához, a Sáfrány Terus örökébe lépett nem hivatalos főhivatásúhoz szegődött kerítőnek, udvarosnak, mindenesnek. Szolgálataiért természetben kapta a fizetséget.

„Megfelel a szimpla?” „Padmalyos kellene.” „Melyik temetőben?” „Az még nincs tisztázva." „Tisztázzátok." „Szombat délutánra kellene.” „Az nem mén, mer' szabad szombatja van a dógozónak!” „Nagy a meleg, komám. Legyél belátással!” „Mondjam, hogy nem mén! Megígértem Bertuskának, hogy ...” Abai Ádám hirtelen bepöccent, teleüvöl- tötte az utcát: moslékos dézsának,, hitvány hézagpótlónak nevezte a sírásót. Fülig rántotta a kalapját, megfordította, farba rúgta, utána köpött, kifújta dühét, azután elindultunk a katolikus papiak felé.

A tisztelendő atya olyan volt, mint régi szentképeken a jóisten. Kalapunkat forgatva zavartan topogtunk előtte, mígnem kinyilatkozta, hogy a jó pásztor nemcsak az összetartó, hanem az elbitan- golt és megtért bárányokat is számon tartja, de akinek az ügyében mi jöttünk, az sohasem tartozott az ő nyájába........Értem, atyám”, hátrált kifelé

gyorsan Abai, mert elbitangolt bárány volt ő is: esküvöjekor lépte át utoljára a templom küszöbét.

A református lelkésznél — mint hitbeli — én puhatolóztam. A fiatal lelkész leültetett bennünket. Aranykeretes szemüvegét csillogóra törölte. Felütötte az anya könyvet, de minél tovább lapozott benne, annál jobban hümmögött. Nagy sokára azt mondta, hogy a megboldogultat nem keresztelték református hitre, vagy ha igen, akkor más1 egyház- községben tartották keresztvíz alá. „Itt született, itt élt, itt halt meg, Köncsögön. Itt kellett, hogy megkereszteljék." „Kellett volna!”, villant a lelkész szemüvege, „ötven-hatvan éve nem ment ritkaság- számba, hogy az alsóbb néposztálybeli szülők elmulasztották az anyaszentegyház és leszármazottaik iránti kötelességüket.” „Elhisszük tiszteletes úr, de hát porból lettünk, porrá leszünk. Az anyaföld nem kérdezi, milyen vallásúak voltunk.” „Csakhogy az egyház intézmény!” És neki, az intézmény emberének minden kétes esetben hozzájárulást kell kérnie és kapnia a főhatóságtól, hogy a szertartást elvégezhesse. ö, a maga részéről nagyon sajnálja, de... „Egyszer se tessék sajnálni” — mondta ravaszul Abai Ádám — „bizonyára katolikus hitre keresztelték a megboldogultat.” „Valószínű, nagyon vailószinű!” kapott a szón a lelkész, és megkönnyebbülten kezet nyújtott.

*

Ha világi hatóság vonna felelősségre bennünket, amiért a saját kertjében temettük el Tukacs Sándor könesögi földmivest, szégyellnénk azt mondani, hogy péntek délután, amikor végre kirimánkod- hattunk vagy követelhettünk volna halottunknak egy parcellát valamelyik temetőben, már szétszéledtek a tanács dolgozói, másnap meg szabad szombatjuk volt. Azt mondanánk, hogy mint elhagya- tottságunkban gyakorta, most is a szükség törvénye szerint cselekedtünk: abban a homokverés utáni vakmelegben nem tartóztathattuk sokáig az élők közt a holtat.

Ha az egyházak valamelyike rosszallaná a pap nélküli temetést, szégyellnénk azt mondani, hogy mi eljártunk, tehát forma szerint van mentségünk. Azt mondanánk, hogy semmilyen felekezet pásztora nem kötelezhető arra, hogy istene kegyébe ajánlja egy vallástalan szegény ember lelkét.

Ügy gondoljuk, helyesen cselekedtünk, de mégis szorongunk, mert mi itt, a civilizált világ határán kívül petróleumlámpával világítunk, hébe-hóba olvasunk újságot, és csak a rádióból tudjuk, hogy már a színes televíziót is leltalálták.

... Ha azonban megfoganna Tukacs Sándor fejénél az a zsenge nyárfácska, az megnyugtató volna számunkra: jel, amiből tudnánk, hogy a pogányok istenének kedvére tettünk.

• Cím nélkül 9 A Gyermekkorom emlékei ciklusból