Petőfi Népe, 1984. április (39. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-22 / 95. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET Herman Lipót centenáriuma Nagyszombat sugároz a feltámadáshoz, selyem-zászlók akadoznak bimbózó faághoz. Alkonyaikor festek piros tojást, kéket, borozgatva megköszönünk égi üdvösséget. Tél veszíti ingét, pirosodik Húsvét, hamarosan hazamegyek, boldog leszek ismét. Radó Vilmos Sohasem láttam színpadon. Mondják, ügyes színész volt fiatalon. Alkalmi rendezői próbálkozásainak emlékét csupán néhány régi színlap őrzi. Hiába keresnénk a szaklapokban dramaturgiai, esztétikai cikkeit. Radó Vilmost mégis színjátszásunk jelesei között emlegetik. Teljes joggal. Két kezünkön megszámlálhatjuk a hozzá hasonlítható színigaz­gatókat. Tél veszíti ingét, pirosodik Húsvét, hamarosan hazamegyek, boldog leszek ismét. Kötél meg nem köthet, szél vissza nem lökhet, aki velem összeveszik: porba höntöröghet. Nagy csütörtök: átok, szeget kalapáltok, Isten ellen készülődtök ácsok és kovácsok. NAGY LÁSZLÓ: Pirosodik Húsvét Nagypéntek: habos vér, működik a hóhér, Jézus meghal bűnösökért, jószagú ringyókért. Feketédnek felhők, böjtölnek a bendők, harangnyelvek megbénul­nak, szólnak fakereplők. Száz éve, 1884. április 24-én született Herman Lipót Munkácsy-díjas érdemes mű­vész, jelenkori festészetünk emlékezetünkben még fris­sen élő közkedvelt alakja. Útja a bácskai Nagyszentmik- lósról indult. Első sikereit raj­zaival a szegedi kereskedelmiben aratta, honnét 1901-ben Buda­pestre a Mintarajz-iskolába. ke­rült, Balló Ede növendékeként. Utána Münchenben folytatta ta­nulmányait, majd a kor akkori művészeti központjába, 'Párizsba utazott. Első kiállításával már a világháború kitörése előtt, mint a kecskeméti művésztelep tagja, 1913-ban jelentkezett. . Rajzaiban annak a pénztelen, derűs-borús könnyelmű művészéletnek emlé­keit rögzítette, amelyben a meg­bízás ritkán jött, és a pénz ha­mar elúszott. A bizonytalan, egyik napról a másikra berendezett élet leleményességre, szervezkedésre kényszerítette az élni akaró mű- í vészeket, akiknek keményen meg kellett küzdeniük a megélhetésért, rendeléseket kellett szerezniük a polgárság tehetős tagjaitól, kér pékét, szobrokat kellett eladniok. Ezért alakítottak egyesületeket, verődtek csoportokba, művészeti irányzatok szerint és elvi alapon is. Herman Lipót látásmódja ro­mantikus, stílusa realista volt, a természet pontos bemutatásával, impresszionista hangvétellel. Mi­tológiai és aktkompozíciót ba­rokkos szenvedély fűtötte. Széles ecsetjárással dolgozott. Tájképei lírai hangulatúak; kisvárosi ut­cákat, a Balaton-környék árnyas ligeteit, virágcsendéleteket fes­tett, de mestere vo’lt az arckép­nek is. Nagyszámú műveit öröm­mel, könnyedén alkotta. Meg­nyerő festészete kiállításai során sok hívet szerzett művészetének. A felszabadulás utáni művé­szeti feladatokhoz törésmentesen alkalmazkodott, az ötvenes évek­ben festett, jól jellemzett port­réin Kossuth-díjas tudósok, írók jelennek meg, de szépasszonyok is. kicsit előnyösebben, mint ma­ga a 'valóság. 13 s 3Kp'rátr és művészeiét élénk í ér-f < deklődéssel figyelte még öreg ko­rában is. Művészetelméleti mun­kásságot is folytatott. Érzékletes képet vázolt fel az első világhá­ború előtti művésztársadalomról, kortársai alkotásairól, a nemzet­közi nagyságokról és a festészet klasszikusairól. A művészetről vallott nézeteit, nagy ismeret- anyagát szívesen osztotta meg másokkal. Szuggesztív egyénisé­gének vonzását mindenki meg­érezte, aki egyszer kapcsolatba került vele. Friss alkotókedvét haláláig megőrizte, távoztával egy bölcs, • Piros sapkás önarckép. színes, érdekes egyéniséggel let­tünk szegényebbek. 1972-ben halt meg. B. I. Kecskeméti emlékek Hírős városi kapcsolatainak felelevenítésére jó alkalmat adott a művésztelepen 1959 de­cemberében elhelyezett emlék­tábla fölavatása. A városi tanács kérésére vállalta az ünnepi be­szédet. „50 évvel ezelőtt 25 éves koromban e helyen állva jelöl­tük ki a városi mérnökikel és Szivessy Tibor tervezővel a mű­vésztelep épületeinek helyeit. Mint öregember — nem bízva a .memóriámban, — utánanéztem naplófeljegyzéseimnek, és még a következő adatokat találtam: 1909. október 6., Kecskeméten néhány órát töltöttem. Egyszerű magyar város, a városon kívül a Műkert. Itt akarják felépíteni a művésztelepet, i A sárga levelű csenevész fácskák a ikertészlak körül a legszebbek. 1909. októ­ber 23. Iványí Grünwald Béla -festőművész. Falus Elek iparmű­vész, Kada Elek polgármester úrral július 17-én foylatott ijosz- szabb tárgyalása után elhatároz­tatott, hogy Kecskemét városa felépíti a művésztelepet...” Kérésemre papírra vetette hí­rős városi emlékeit. Ebből is idekívánkozik legalább néhány sor: „Vegyük hát elő először az alapítókat. A kiváló Iványi Grünwald Béla festőművészt, k.i akkoriban éppen a világszerte divatos Gauguin elveit követve kissé kontúros — sőt szecesz- sziós dekoratív festési módon al­kotott faliképeket az akkor épülő városi kaszinó külső falai­ra (ezek azóta eltűntek), azután műkerti idilleket és egy téli ké­pet, mely sikert és nagydíjat ho­zott a műcsarnok kiállításán ... Falus Elek iparművész, ki tu­lajdonképpen főszervezője volt a művésztelepnek. Abban az idő­ben kitűnő címlapokat, plakáto­kat az akkoríbarf megindult Az Est művészeti dekorálója, és mindezeken felül a Vígszínház díszlettervezője volt. Nagyon ügyes ember, kitűnő adminiszt­rátor (a telepé és természetesen saját magáé is)... Falus inten­zív rábeszélésére Nemes Marcell, a nagy gyűjtő-mecénás és' műke­reskedő múzeumot alapított Kecskeméten, a Nagytemplom számára egy ifj. Tintoretto-ké- pet adományozott, és ezért a vá­ros díszpolgárrá választotta ...” A tartalmas visszaemlékezés néhány apró pontatlansága el­lenére élvezetes olvasmány és művészettörténeti forrás. H. N. Mintha csak azért választotta volna ezí a keservesen gyönyörű­séges pályát, hogy gyümölcsöz- tethesse amit színészelődei erről a küldetéses mesterségről idegeik­ben, sejtjeikben, ösztöneikben fölhalmoztak. A Népszínház tagja volt ükapja, Tolnai Antal Boldizsár. Annak idején sokan váltottak jegyet Szigeti Mari, csodálatosan szép nagyanyja kedvéért. Édesanyja — Tolnai Kornélia — a legjobb vidéki színésznők közé tartozott. Direktor férje elöregedve a Nem­zetiben vállalt kisebb szerepeket. Hatan működtek testvérei közül színi pályán. Bátyja volt Kecske­méten az utolsó magánszínigaz­gató. Szinte természetes: az idei felszabadulási ünnepségeken Ér­demes Művész címmel kitüntetett nyugdíjas színigazgató, a kecs­keméti Katona József Színház örökös tagja, Radó Vilmos élete nagy részét színházban töltötte: az öltözőkben, a szervezőirodá­iban., Évtizedekig .színig/ estéről estere föltűnt az igazgatói páholy­ban. Otthon érezte magát a tár­salgóban. Szerette a színészeket. Megértette életformájukat, kü löncségeiket. A legjobb barát volt a fehér asztalnál. Igazgatóként szigorú fegyelmet követelt. Néhány perc késésért megbün­tette horgásztársát. Pályatárs megsértéséért meg­vonta kártyapartnere prémiumát. Nem volt kivétel, ezért tisz­telték direktorukat, aki félig- meddig az 1958-as társulatnak köszönhette kinevezését. A me­gyei tanács őt javasolta, a mi­nisztérium mást akart. Már meg is jelent a pesti jelölt. A színé­szek állásfoglalása döntött. Már az első évad igazolta vá­lasztásukat. Az Ilyen nagy szerelem ritka nagy siker volt. Kimunkált, szép előadásként fogadta a közönség és a kritika a Stuart Máriát. So­kak szerint a kecskeméti színház eddigi csúcsteljesítménye volt a Németh Antal rendezésében be­mutatott Optimista tragédia. Kasszadarabnak bizonyult a szo­katlan felfogású, a kecskemétiek számára páratlanul látványos Szentivánéji álom. A következő évadban olyan magyarországi be­mutatókra vállalkozott Radó Vil­mos irányításával a társulat, mint Max Frisch ... és a holtak újra énekelnek, majd az 1960 Öl­es szezonban a televízióban nem­régiben sugárzott Capek: Fehér kór drámája, Gorkij Utolsó nem­zedék című remeke. Emlékszem: nagy tett volt akkoriban az első Brecht-premier. Csák példaként hozakodtam elő az említett nagy­sikerű előadásokkal, mert elfogy­na a papírom, ha fölsorolnám a 15 éves Radó-korszak valamennyi sikerdarabját. Könnyű volt neki? A közönség nagyobb része a hagyományos operettekre szavazott! Kiváló énekes-táncos színészek egész sora csábította a zenés előadások­ra a nézőket. Nagyobb színhá­zak is elfogadták volna a 18 tagú zenekart. Radó Vilmos sohasem titkolta: minden tőle telhetőt megtesz a közönség jó közérze­téért. Ezért — hogyan is mond­jam — páratlan szimattal min­dentudó zenés társulatot szerve­zett. Valamennyi szerepkörre ki­tűnő művészt szerződtetett. Tu­datosan építette társulatát. Ellubickolhatott volna évekig a sikerben. Katona József váro­sában — jól tudta — a színház több kellemesen szórakoztató nagyüzemnél: „A nemzet tanító oskolája”, meg a kor tükre. Ezért idegesítette Brechttel az operetr tekhez szokott törzspublikumot, ezért csalt a színházba a Koldus­operával új közönségrétegeket, ezért vál'alta új magyar művek bemutatásinak a kockázatát. Bár kérték, biztatták hatvana­dik életéve betöltésekor; marad­jon még. Megvált a direktori széktől. A színháztól egy percre sem szakadt el. Akarattal sem tehette volna. Kecskeméten, Bu­dapesten gyakran beül egy-egy előadásra. Mi lett „fiaiból, lá­nyaiból”? Igazolták-e reményeit? Csalhatatlan biztonsággal lát­ta meg a botladozó kezdőben a későbbi nagy színészt. Ahogyan mondani szokás, szinte az utcáról hívta be, szerződtette Várhegyi Terit, Felföldi Anikót. Pathó Ist­vánt, Andorai Pétert. Itt kezdte pályáját Szilágyi Tibor, Koncz Gábor, Moór Mariann, Fonyó Jó­zsef. Együtt dolgozott Seregi Lász­lóval, Ruszt Józseffel. Két ragyo­gó társulatot állíthatnánk ki az egykori Radó-színészekből. Heltai Nándor PÓSFAI JÁNOS: Feltámadás Nagyhét elején megindulnak az asszonyok a te­metőkbe, hogy rendibe tegyék a sírokat. A kis kapa táncol a kezükben, a vasgereblye finom homokká őrli a hamuszínű hantokat. Vigyázva lépnek a sírok süppedő humuszán), leszedegetik az ősszel kirakott koszorúk, virágok fonnyadt maradványait, megla­zítják az árvácskák bokrait; nyújtózkodva állin'ak meg a holtak ágya végén. A szemük az elvégzett munkában gyönyörködik, a szívükben megsajdul valami üzenetféle' a lent pihenőknek. öcsémmel, gyerekeinkkel mi is indultunk. A mi sírunk — így mondjuk, pedig voltaképpen szegény anyánk, szegény apánk, éltében soha nem látott kicsi testvérünk pihen a földben — nem szebb a többinél, de nyugtot ád, hogy mindig nyílik raj­ta a virág, a gondozás jelei ősztől tavaszig, tavasz­tól őszig meglelhetők a betonkeretes sírdomboru- lato.n. Nem a „mindenki megy, menjünk hát mi is”, hanem va’ami belső parancs sugallatára indulunk. Halottaink parancsolnak, kik addig élnek, míg e belső hangot halljuk. Kitől egyetlen virág se jut már, annak az emlékezetével baj van. Mostanság senkit, sem érhet vád, hiszen olyan szép a temetőnk, amilyen soha nem volt. A teme­tőárokból kiirtották a bozótot, új kerítést húztak, kicsi fenyőket ültettek körös-körül a kerítés tövé­ben, az utak szegélyein. És szaporodnak a síremlékek; csiszolt,kövek, már­ványlapok őrzik azok 'nevét, akiknek hajdan neve sem volt. Az Itt nyugvók neve az engedelmesség volt, mert parancsolt a kakasfcukorékolásos hajnal, a harangkondulásos tél, a meggyújtott este; „ezt még elvégzem, hogy holnapra ne maradjon" re­ménytelensége. Az. éhes gyomor osztogatta a paran­csot. A négygyermekes, az ötgyermekes napszámos családoknak az uradalom földje. A kétholdasoknak, az ötholdasoknak, a tízholdasoknak a felkapaszko­dás éhe. A böjti szelek átfésülték az erdőt, a hófol­tos mezőt, és elhozták a tavaszt. A tavasz újra pa­rancsolt. A szikkadt földbe vetni kellett a magot, ültetni a krumplit, a habot.. Kikelt a vetés, jött az első kapálás, a második kapálás: egyelni kellett a répát, ritkítani a kukoricát, kapálni a mákot, ki­szedni a búzából a rozsszálakat; kaszálni a lucernát, a rétet. Készülni kellett az aratásra, asztagokba rakni a gabonát, csépelni, tarlót hántani; földbe juttatni az őszit. Lombhullástól járni kellett az er­dőt favágásért; kosarat, zsombort kötni téli esték párás melegében. Aki itt nyugszik, csaknem mind így élte le az életét. A gyerekkor szűkülő tereiről integetnek vissza, s az arcuk egyre fakul. Fekszünk hanyatt, lapulunk a csendben, és sorra vesszük: ki is volt az első ha­lottunk? Tán Lima néni, a Puklér-gyerekek ráncos kis öreganyja, aki maszatos kezünkbe zsíros kenye­ret nyomott, hogy megvédjen bennünket a csavar­gástól. Vagy az öreg ácsmester, akinek a fia is agg­ként omolt .már össze. Amikor az apját temették, fölhúzódzkodtunk a toronyba. Akkor láttam először harangot közelről. Nyikorogtak, rengtek a gerendák, féltünk a lengő harangtól, s a döndülé'sben megfáj­dult a fejünk. A huzat levitte a sapkámat, a torony­ablakból láttam, hogy repül, hintázik lefelé. Ját­szottunk odafenn/ a temetés alatt, s elvétettük a ha­rangozást; akkor is kongattunk, amikor az öreg ácsmestert már leengedték a sírha. Jönnek a rég eltávozottak. A faluvégen kezdjük a szélső háznál; így könnyebb a számbavétel. Ra­kosgatjuk egymás mellé a neveket: ez él, ez már meghalt; leltárt veszünk élő és holt ismerőseink­ről, miközben rádöbbenünk: ez a falu már nem az a falu. Gyermekkorunk felnőtt szereplőit itt leljük meg a fűszagú, földszagú mozdulatlan halmok alatt. Halottak napján itt találkozunk azokkal is, akik látogatóba még hazajártak létező rokonaikhoz, vagy ide a temetőbe — élő halottaikhoz. Koszorút hoz­nak, megnyugvást visznek. Némán körbeállják a sírt — a halottakhoz nem szoktak beszólni —, meg­gyújtják a kegyelet gyertyácskáit, s e hangtalan együttlét után megkeresik az ismerőseiket, a gye­rekkori pajtásokat, 'hogy „jé, de meggyarapodtál”, „ez nem igaz, ez a te fiad”, a te lányod!” — felkiál­tásokkal tudomásul vegyék a száguldó éveket. Igen, igen: a sírkövek! A mi sírunkra is került egy. Nem cicomás, feke­te márványbetétes, tövises-krisztusfejes. Egyszerű. Egy reiggel lementünk a folyóhoz. Még nem szállt fel a harmat, bíbor ágyából akkor kelt a nap, s mi ásni kezdtük a folyó hordalékát. Föhenyt raktunk zsákokba, felcipeltük a föhenyes zsákokat a mere­dek parton, kétkerekű kulión hazahordtuk öcsémék udvarába, ahol már készen állt a magunk álmodta forma. Saját kezünkkel, verejtékezve készítettük el apánknak, anyánknak az emléket. Szép ez a sírkő. Középen egy oszlop nyúlik fel, abból ágazik ki két szárny, a szárnyakon egy-egy kis márványlap: az egyiken ÉDESANYÁNK, a másikon ÉDESAPÁNK — aranyozott betűkkel. Aztán a kuli ót kivonszoltuk a temetőbe. Hordtuk a föhenyt, a cementet, gyö­möszöltük a puha masszát kalodába: így öntöttük meg a sírkeretet. Kilenc vasoszlop áll ki a keretből — vékony vaslánccal összefűzve. Körbe ölelik ezek az oszlopok a sírban nyugvókat, mint egy eleven kerítés. Rajtunk kívül senki sem tudja, hogy mind­egyik oszlop egy-egy jelkép: kilenc gyereket szült édesanyánk ... Nyüzsög a temető a nagyhét elején. Hajlott derék­kal, M. néném is kicsoszog. Hajdanán együtt rop­tuk a táncot a csárdás ütemére, mind kidőltek a táncosok a kultúrházban, csak mi ketten vertük a taktust. Járt a lábunk, rezgeti a testünk, izzadt, li­hegő hajszában körbefor.gott a báli terem: síkos te­nyerével nekünk tapsolt mind, aki nem bírta vé­lünk az ütemet; a cigányok ujjbögyén vér serkent, de mi még mindig mutattuk, hogy sose halunk meg! — mígnem én, az M. nénémhez képest siheder tacs­kó, szántszándékkal megbotlottam, hogy véget ves­sek az őrületnek, mert néném még mindig járta volna. Fölszisszenne minden mozdulatra a derekába kúszó fájdalomtól, de nem teszi, mert az emlékek felszivárognak az ő gondolataiba i$. — Eljöttetek? — Eljöttünk — feleljük engedelmesen. — Rend­be tesszük a sírt. Ásunk, hupálunk, porhanyójuk a földet; úgy dolgozunk, mint egy veteményeskertben. — És arra emlékszel-e? — bök néném ujjával az öregerdő felé. — Mire is? — kérdezek vissza. — Hát arra, amikor elevenen elástuk magunkat a barna földbe. Néz, ránk hinti aszalt mosolyát és nyomatékül hozzáteszi: — A ti bunkerotok ott volt a mienk mellett, jobb­ról meg a Lajos bátyátoké. Valaki fehér lepedőt kötött egy botra, azzal integetett a távoli dombok felé. Szelestén akkor már ott voltak az oroszok. Emlékszem-e Hát hogyne emlékeznék! A háború végnapjait éltük. Reggel arra ébredtünk, hogy sze­kerekkel, talyigákkal vonul a nép a temetői úton. Mentünk a többi után. Cókmókkal a hátunkon, vo­nult a mi családunk is. Ki tudja, miféle ősi ösztön mozdított ki bennünket addig biztonságosnak hitt. öreg hajlékainkból. Mint hajdan őseink a török elöl a nádasokba, úgy vonultunk mi is. Hova? Merre? A temető melleti dombokon beástuk magunkat a földbe. Ültünk a szalmán, imádkoztunk, és retteg­ve vártuk: mi lesz? Délután két katonával kijött a kisbíró a faluból. Haladéktalanul vissza kell költözni a faluba; ez volt a parancs. A katonák elnyűtt arcán elsimult a mo­soly, amikor megláttak bennünket a bunkerek szé­lén. — Davaj, davaj — mondták és integettek. Mu­tatták: nem kell félni, nyugodtan hazamehetümk. Vége a háborúnak, vagy mi történt? Engedelme­sen cihelődtünk, és hazatértünk szegényes hajlé­kainkba. — Az volt a mi feltámadásunk.— mondja M. né­ném, és nevet. Ráncos arcán igazgyöngyként leper­dül egy könnycsepp. Mitől? Sír vagy nevet? öregerdő feltűzi az ágvégekre’a napocskát. Nagy­héten még korán esteledik. Hosszabb napokon, ne­héz munkában mennyire vártuk, siettettük a nap­lementét. Apám a homlokáról letörölte a Verejtéket, anyám megigazgatta a fején a keszkenőt: látjátok, megint este lett... Életemben annyifelé jártam: magas hegyek között, síkságok fölött, tenger hab­jaiban láttam búcsúzni a napot, de így, ahogy az öregerdő fölött elszáll, nem láttam sehol. Á böl­csőhely ajándéka ez annak, aki meglátja. A bölcső- helyé, mely itt e dombon számunkra véget ér, s az időtlenségben végtelenné válik. — Hát kész lettetek? — hallik a sirokjcözül. — Befejeztük. Elegyengetve, megporhainyulva a föld; megrezdül- nek az árvácskák lepfceszirmai. Kiskapával a hónuk alatt mennek az asszonyok hazafelé. Arcukon a megnyugvás, a'közelgő ünnep fénye. • A városháza 1910-ben (Herman Lipót rajza).

Next

/
Thumbnails
Contents