Petőfi Népe, 1984. március (39. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-07 / 56. szám

1984. március 7. • PETŐFI NÉPE • 5

„KíVÁNCSISÁGBÓL TANÍTOTTAM...”

ságát az emberi kapcsolatok hihetetlenül széles köre, a jól végzett hétköznápi munka öröme jelenti. Az utóbbiak közé tartozik Tornyai Jenő pedagógus, akinek útravalóját nemzedékek hasznosíthatták az iskolapadokból kikerülvén. Kecskeméti taNégy évtized a pedagóguspályán

Van, aki fényes sikerekre törekszik, az egyedüli nagy Cél szolgálatába állítva egész életét.

Az ilyen emberek pályájának mérföldköveit tudományos és közéleti elismerések, jutalmak, díjak jelzik. És van a csendes szívóssággal — de nem kevesebb erőfeszítéssel —' munkálkodók tábora, akiknek gazdag— Azt hiszem, elégedett lehetek, hiszen másképp is történhetett volna: hányán és hányán vesztek el a' második világháborúban vagy dőltek ki az élők sorából azok közül, akikkel valaha tanulmányaim kezdetén együtt indultam. Noha nem vagyok kecskeméti, és „messzeringó gyermekkorom világá”-t is Félegyháza,

Szeged, Vásárhely őrzi, az itt töltött harminchét év alatt Bács-Kis- kun megye fővárosa „édes ha- zám”-má érett. Itt kezdtem 1946- ban és itt is fejeztem be pályafutásom. Így aztán sok az ismerős, bárhová megyek: gyógyszertárban, postán, iskolákban, és szinte mindenütt találkozom volt, tanítványaimmal. A pedagógus legfőbb öröme pedig — szerintem — az, hogy látja: ember lett diákjaiból.

— Szinte mindegyik korosztállyal foglalkoztam. Már főiskolai, egyetemi tanulmányaim elősegítették a sokoldalú pedagógiai tevékenység végzését, hiszen öt szakból — filozófiából, pedagógiából, magyarból, történelemből és szlöjdből, azaz kézimunkából — szereztem tanári diplomát Szegeden. De az eltérő bánásmódot igénylő különböző korosztályok is lehetővé tették, hogy munkám soha nem vált mechanikussá, unalmassá. Pályám elején a középfokú tanítóképzőben tanár- kodtam, majd a ’49-ben indult

náréveiről így beszél:

középfokú óvónőképzésbe is bekapcsolódtam. Az ötvenes években az akkori szegedi tanárképző főiskola Kecskemétre kihelyezett énektanárí tagozatán is tanítottam három évig a pedagógiai tárgyakat.

— A nevelőképzés átszervezése idején, 1959-ben kerültem a Bányai Júlia Gimnáziumba, ahol elsősorban a magyar nyelv és irodalom tanítása várt rám, de oktattam pszichológiát, logikát, sőt a politechnikai képzés tetőzése idején — majdnem egy évtizeden keresztül — a könyvkötő munkába is bevezettem a diákokat. Mint megyei pszichológiai munkaközösség-vezető is dolgoztam ekkortájt, s évekig voltam a megyei bíróságon népi ülnök. 1973-ban kerültem a felsőfokú óvónőképző intézetbe. Itt is magyartanári teendőket láttam el — beszédművelés, gyermekirodalom és módszertana stb. —, jóllehet, az itteni oktatás jellege más, mint a középiskolában volt.

— De foglalkoztam óvodáskorú és alsó tagozatos gyerekekkel is. Passzióból, í kíváncsiságból tanítottam nekik például rajzot, testnevelést, éneket, és felső tagozatosokat is oktattam két évig. Igen sok felnőtt — levelező hallgató — képzésére is 'alkalmam nyílott. Mindent összevetve: én ebben a sokféleségben látom munkám,

életem egyik fő jellemzőjét és egyben értékét, érdekességét és szépségét.

— Ilyen életforma mellett persze nem születnek kiugró eredmények. Különösen, ha valaki — mint én isi — minden feladatát egyaránt fontosnak tartja: a fe- leltetést, az előadást, az írásbeli munkák gondos előkészítését és javítását stb. Ha másképp alakítom az életem •— hiszen hívtak nagyobb iskolákba más munkahelyekre —, talán többet írok, publikálok, mert ezek a tevékenységek is vonzottak. De akkor sok olyan élményről kellett volna lemondanom, amelyekben viszont így részesültem. Valószínű, hogy ha újrakezdhetném, ismét ezt az utat választanám.

Most már nincs más hátra, mint bölcsen eltölteni a nyugdíjas éveket, s megvárni, míg feleségem is —, aki szintén pedagógus — hozzám „öregszik”. A tanárságot sem adtam fel teljesen: óraadó vagyok az óvónőképzőben, s most adódik alkalmam igazán nyiladozó értelmű unokám nevelésére is.

*

Bár soha nem a hivatalos elismerésekért dolgozott, Tornyai Jenő nyugdíjba vonulása alkalmából a művelődési miniszter Szocialista Kultúráért kitüntetésében részesült.

Sz. K.

KÖNYVESPOLC

Sütő András: Az Idő markában

Dolgozik Marosvásárhelyen egy ötvenhét jéves ember, aki a hayááiáypít ’.kollégiumi diákok túkfelelősének is utóda. Az anya- nyelvűség tüzét szítja és őrzi, az emberség parazsát félti. Olyan író, aki a népét is bántó élcelődésekre majdnem hetykén jelenti ki: „sebaj, fontos, hogy betörtünk Európába. Saját házunkba tehát. Utóvégre mi is európaiak volnánk.” Majd később: „A mi dolgunk, hogy önmagunkat teljesítsük ki, aminek nem feltétele a külső csinnadratta”. Olyan ember, akinek a milliókat érő ék-' szerek láttán Móricz Zsigmond- dék hét krajcárja jut eszébe és a félszázszernyi drágakőből készült földgömbö.n is szülőfaluját, Pusztakamarást keresi.

Sütő Andrásról van szó.

Sikeres drámaíró, több könyv szerzője, az esszéírás mestere, lapszerkesztő, a romániai politikai és kulturális közélet aktív résztvevője. Ékes, színes mondatai megmaradnak az olvasóban, gondolatai figyelmeztetnek, élete példa. A Szépirodalmi Könyy- kiadó Az Idő markában címen jelentette meg esszéinek és naplójegyzeteinek válogatott- kötetét! A kiváló válogatás Ablonczy Lászlót dicséri.

A címadó írásban olvashatjuk: „Az Idő keze dolgozik rajtunk. Hol szelídebben, hol szigorúbban — néha fájó fogóssal is — óda fordítja a fejünk, aihól szívünket hagytuk volt, a közösség felé, amelyből vétettünk; amelynek létét „irodalmon kívüli” erők határozzák meg. Annál inkább ragaszkodik tehát ennek a közösségnek az irodalmához is; a hajdani meghívotthoz, aki ezen az ünnepen: küzdőtárs. Kötésig merülten a kornak dolgaiba. Hegy mindez mások dolga lenne? A társadalmi-nemzeti kötetlenség súlytalan állapotában, színes szappan- buborékokat eregetve» valóban pihenés lenne bérbe adni a hétköznapjainkat. De mit szólunk majd, mikor ez a gond és felelősség ébredéskor szembekönyököl velünk á párnán?"

A felelősség könyvének is mondhatjuk ezt a szép kivitelű kötetet. Sütő András közvetlenül és — olykor |— közvetve hozza tudomásunkra, hogy magatartásával és munkájával mindenki hatást gyakorolhat az ügyek menetére. Értelmiségi hitvallás j is ez, hiszen felelősek vagyunk mindazért, amit meg tudunk változtatni, vagy arpinek megváltoztatásához hozzájárulhatunk. Senki sem szabadulhat teljesen á felelősségtől azon a címen, hogy csak felső utasítást hajt végre. A nem-cselekvés, a passzivitás sem biztosíthat, felmentést. Szól arról is, hogy nincs erkölcsi felelősség az egyén morális önállósága nélkül, de éppen a hatékonyság jegyében feladatként1 felfogott felelősség közösségi összefogást is igényel.

Ezért vallja egyik eszményképének Bettiién Gábort, aki a cselekvésképtelenségbein . mutatta meg a cselekvés keserves módját, a „történelmi zsákbafutást”. (Nagyenyedi fügevirág.) Orbán Balázsról írt esszéjében pedig a hazaszeretet örökérvényű példáját adó emberről emlékezik meg, aki a közösségnek szánta életművét, A székelyföld leírását. (Orbán Balázs kapui) - Többször említi Kemény Jánost, az erdélyi magyar irodalom mindenkori legnagyobb mecénását. Tamási Áronról pedig ezt olvashatjuk: „A pisztráng természete élt benne, ár ellen úszva kereste a mindennapok tiszta vizeit, s mindig a forrás közelében”. (Ábel kacagása és szomorúsága.)

A társaknak különleges jelentőséget tulajdonít Sütő András. A „Társak a gondban” ciklus erről szól. Társai az írók, művészek, az otthoniak, de azok a más nemzetek fiai is. Egy másik részben (Kopjafák) megrendültén, de az élet nevében és a tanulságokat összegezve búcsúzik az elhunytaktól: Nagy Istvántól, Kormos Istvántól, Nagy Lászlótól és másoktól. A kötet záró írásában pedig Illyés Gyulától, aki — mint ezt nemrégiben nyilatkozta Sütő — „nemcsak mondatszerkesztését hagyta ránk, nem csupán, olyan esztétikai értéket, mely elévülhetetlen értéke a magyar irodalomnak, hanem a népben és nemzetben való gondolkodás példáját is reánik testálta.”

A Viiilág kapujában fejezetben a szerző útiélményeit olvashatjuk. A múltra építkező, jelenre figyelő és-a jövőt néző író ezekben az írásokban sem tagadja meg önmagát. Ügy európai, hogy a hazait becsülve gyűjti magába — adja közre — a látottakat, helyszínei nem csupán külföldi városok, hanem: Pusztakamarás, Segesvár, Kisbacon és Erdély más tájai is.

Külön ciklusban beszél önmagáról a drámaíró Sütő. A ma színházától azt várja, hogy ne csak közönséges intézmény legyen, hanem hatalom is, a szocializmus eszmekörében a forradalmi gondolat egyik hordozója. A hatni tudó és nem a meghökkentő színház híve. De nemcsak a színházról vallott elveit fogalmazza meg, 'hanem az író és a színházi emberek kapcsolatáról is beszél, s a romániai magyar színjátszás gondjaiba és' örömeibe is beavatja olvasóit.

A hagyományőrzés, a folytonosság számontartása, az anya- nyelv őrzése, a hazai ás európai,' az általános emberi értékek tisztelete, a nemzetiségi lét híd szerepének hangsúlyozása, az értelmiségi, írói tisztesség és a csillagokat néző, de a földet is látó magatartás példája ez a könyv. Egy nagy író üzenete.

Komáromi Attila

Országos riadóra készülnek az úttörők

Ezekben a napokban az ország valamennyi úttörő- csapatánál lázas a készülő- ■ dés: a gyerekek kipróbálják a riadóláncot, gyakorolják a titkosírások megfejtését, hogy felkészülten érje őket az országos parancsnokság közeljövőben várható riadójelzése.

A közös akaratra és egységes cselekvésre buzdító országos játékot régi úttörő-hagyomány felelevenítéseként iktatta a jelenlegi úttörőév programjába a Magyar Úttörők Szövetségének Országos Tanácsa. A várhatóan minden résztvevő számára érdekes megmozdulás irányítááára országos parancsnokság alakult, olyan személyiségek részvételével, akiknek életútja példát ad az áldozatkészségre, az összefogásra, az önzetlen cselekvésre. A tiszteletbeli parancsnok Su- rány Pál, az 1919-ben alakult Marx Károly Úttörőcsapat volt őrsvezetője és Farkas Bertalan űrhajós- alezredes.

A rendezvény nemcsak az elődök tiszteletére, hazánk eredményeinek megismerésére sarkallja a pi- rosnyakkendősöket, hanem alkalmat teremt a gyerekek öntevékenységének erősítésére. A mozgalom romantikus hagyományait felújító játék egyúttal az Űttörőszövetség erejét is demonstrálhatja majd a felnőttek, társadalmunk előtt.

A riadóparancs elhangzása után a gyerekek a riadólánc alapján találkdz- nak, vs megfejtik reitiele- zett feladatukat. A különböző korúakra más és más teendők várnak: csillagtúra településük környékére, munkásmozgalmi emlékhelyekre; találkozás KISZ-esekkel, idős kommunistákkal; fórum á lakóhely vezetőivel; számháború; akadály-játék; ügyességi feladatok.

Az országos parancsnokság az úttörőcsapatokhoz intézett levélben hamarosan elrendeli a riadókészültséget, hogy néhány nappal később — a rádió útján — mozgósítsa az ország valamennyi piros- vés kéknyakkendős pajtását.

HONISMERET — HELYTÖRTÉNET

Farsangi népszokások Kalocsa kornyékért5

A karácsonyi ünnepek után a falvakban megindult a fonóházi élet. Vízkereszttől hamvazószerdáig bőven volt idő pihenésre és szórakozásra. Öregek—fiatalok

rokka mellé ültek, s azon izgultak, hogy ki tud többet megfonni a tavasz beköszöntéig. Csöndes, nyugodt téli napok követték egymást. A parasztemberek ilyenkor sem lustálkodtak. Úgy pihentek, hogy a kezük azért mindig járt. A férfiak kukoricát morzsoltak, a vetőmagot készítették elő, kosarat fontak, ellátták a ház körüli jószágokat. A lányok és asszonyok térítőkét hímeztek, ruhákat varrtak. A hosszú téli estéken beszélgetésre, baráti koccintásokra, éneklésre, táncolásra is volt idő bőven.

Gubányi Imrénét, a népművészet mesterét arra kértem, hogy mesélje el hogyan teltek a lassan csordogáló téli napok Homokmégyen, a Kalocsa környéki szállásokon.

Télen is korán keltünk. A férfiak az állatokkal foglalatoskodtak, majd mikorra elkészültek az etetéssel, akkorra már az asztalon volt a „früstök” (annak neveztük a tíz óra körüli reggelit). Hogy mit ettünk? Csúszás krumplit, lankadt töpörtőt (nem sütöttük ki a zsírt teljesen), savanyú káposztát, sültkrumplit, olajos káposztát. Egy kis hús is jutott az asztalra, mivel túl voltunk a disznóölésen. Vacsorázni négy órakor szoktunk, ami igen gyakran laskaleves volt. Olyan sűrű, hogy a kanál is megállt benne. Csak kétszer étkeztünk naponta.

„Früstök” után pörögni kezdett a rokka, meg sem állt vacsoráig. A ház népe alig látott munkához, amikor megérkeztek a farsangolók, kezükben rokkával és csöpüvel. Ismerősök, rokonok, kölcsönösen meglátogatták egymást, addig, amíg a kisbíró ki nem hirdette, hogy megindult a szövés.

Az esti fonyóházi élet

Amikor már nagylány voltam, akkor hetente kétszer mehettem a fonyóba. Aki átlépte a fonyó- ház küszöbét, az egyúttal átlépett a serdülőkorba. Az a fiú, aki megfordult a fonyóban, az felkérhette a lányokat táncolni a falu kocsmájában. Leginkább a jó kedélyű öregasszonyok adták ki a szobájukat az esti találkozásra, egy kis lekvárért, babért, tavalyi szappanért, petróleumért, meg egy kis pénzért.

Ágnis néni gyakran kiadta a szobáját. Rendet tartott köztünk, ügyelt a csintalankodó fiúkra. A soron következő menyasszonyt azzal segítette, hogy beszegte a stafirungba való pöndölyeit.

Közben szállingóztak a „sity- tyók” is. Lehúzódtunk a kisszék szélére, hogy ; mellénk férjenek. Megkezdődött a „suty-muty”. Persze azokon vidultunk legjobban, akik először jöttek, mert

fülig pirultak, amikor a lányok mellé ültek. Megbeszéltük, hogy milyen sorrendben menjünk ki a konyhába „szorítani”.

Hogy mi volt a szorítás? Az nem volt más, mint a „suttyók” szelídítése. Szép szavakkal kedveskedtünk nekik, megtanítottuk, velük, hogyan kell a lányokkal bánni. Arra volt jó, hogy a tapasztalatlan 16—17 éves fiúkat beszoktassuk a közösségbe. Az idősebb lányok segítségével megtanulták a közösségi élet, a felnőttek viselkedésének íratlan szabályait.

„Szorítani” a konyhába mentünk. Egyre közelebb húzódtunk egymáshoz. Addig beszélgettünk, amíg észrevétlenül át nem karoltam a fiú derekát egyik kezemmel. Míg a másikkal szépen, észrevétlenül, csak úgy szerétéiből összekentem a fiú arcát korommal.

Az éjjeliőr úgy 11 óra tájban kopogtatott be a fonyóházba (akkor már jól belemelegedtünk a táncba), s ezekkel a szavakkal köszöntött: „Farsang van hát farsangoljunk. Mint a lúdák :' 'úgy1 táncoljuk. Menjünk el a fonyó-' házba. Nagy mulatság lesz ott máma.” Búcsúzóul kihörpintette a szíve fölé rejtett „szerelömvi- zet”, majd a legények teletöltöt- ték pálinkával a kis lapos üveget, s elment.

A munkánk egy lyukas garast sem ért. Amit azon este fontunk, varrtunk, azt másnap szét kellett fejteni. Mindig volt a fo- nyóházban egy-két idősebb asz- szony, aki a fiatalok nyelvén jól értett. Tőlük sok mindent hallottunk a szerelemről, a házaséletről. Ügy figyeltünk, hogy a szánk is tátya maradt, nem hogy még a kezünk is járt volna. A gazd- asszony éjfél tájban azt mondta, hogy menjünk haza, jók legyünk az úton, nehogy a rossz hír reggelre hozzá érjen.

Egy másik háznál tollat fosztottak. Oda idősebbek mehettek, azok, akik régebb óta jártak párban.

A háromnapos ünnep

A tollfosztás és a fonyóházi élet a háromnapos farsangig, farsang három napjáig tartott. Napokig a ruháink rendbetételével foglalatoskodtunk. Mert első nap szövetben, a második nap kázsmfrban, a harmadik napon pedig fehérben vagy selyemben illett megjelenni. A háromnapos ünnep húsvét előtt hét héttel korábban zajlott. A betegeken kívül mindenki ott volt. Marsolva mentünk a kocsmáig. Ki meddig bírta, addig rophatta a táncot. Másnap is a kocsmában találkoztunk, és addig folytattuk a mulatozást, amíg jólesett. A harmadik napon újra a községháza előtt gyülekeztünk a rezesbanda hangjára.

A lányok tiszta fehérbe öltöztek, ők a menet elején álltak, majd mögöttük az újmenyecskék gyöngyös fityulában, az idősebbek szomorú „pamukos” ruhát öltöttek, a fejüket bársonykendővel kötötték be. Őket a legények követték. Lakkos csizmájukat végig verték az úton, csak úgy visszhangzott az utca. A templom előtt megálltunk, a zene elhallgatott néhány percre. A vigalomnak vége lett, mert beköszöntött a nagyböjt.

— A legények számára volt- egy kis ráadás. Női ruhát húztak magukra, a szánkóba önmagukat fogták be. Csapatokba verődtek, úgy járták be a falut. Bementek minden lányos házhoz kére- getni. A mondókájuk így szólt: „Ügön, Ügön sokat mulattunk, Ügön, Ügön mögéhöztünk. Kedves körösztanyánk nagyon mögéhöztünk, segítsenek rajtunk, hogy az ínségtől rnögmeneküljünk. Nem »vagyunk szégyellősek, mindent elfogadunk, úgy ételt, mint italt”.

Minden háznál kaptak egy kis kolbászt, szalonnát, hagymát, élő csirkét. Az összegyűjtött ennivalót a kocsmában megfőzték, majd közösen elfogyasztották. Ittak rá egyet, s ekkor a legények számára is bezárult a farsangolás.

Kialudtak a lámpák, csönd szállt az egész falura.

Közreadja: Tamás László

KÉPERNYŐ

Jobb a fülünk, mint a szemünk?

Minél többször lát, hall, olvas valaki klasszikus alkotást, annál több értékét, annál több jelentését fedezi föl. Felszínességre szoktató korunkban sajnos még egyszeri szemlélődésre is kevesen szánják rá magukat. Leülnek — leülünk — a doboz elé, bekapcsolják a masinát, kikapcsolják ráhangoló figyelmüket, így múlatják az időt.

A ránk zúdított műsormasszában gyorsan összemosódik minden; furcsa bódulatban meredünk a képernyőre. Inkább a fülünkkel érzékelünk, mint a szemünkkel. A szóbeli információk jobban megragadnak a vizuális közléseknél, noha a dolog természetéből adódóan a fordított lenne az érthetőbb. Ez köyetkezne a természeti törvényekből, emberi mivoltuhkból. A világért sem szeretném mondandómat — Ádám —Évánál — kezdeni,' ezért csupán utalásszerűén jegyzem meg: már az ősemberek varázserőt tulajdonítottak a leképezésnek. Sorsuk fölé' akartak emelkedni rajzaikkal, a számukra legfontosabb ügyekben (például a vadászat) hívták segítségül az ábrázolást. Az életet, az ember végső titkait kutató elme mélyebbre hatolhat képekkel, mint a kötöttebb jelentéstartalmú szavakkal

Igaz — mivel a képi érzékelés hosszabb pályát fut be tudatunkban és aktív közreműködésünket is föltételezi —, kissé több odaadást, odafigyelést, összpontosítást kíván. Többet kér, de összehasonlíthatatlanul többet ad. Kényelemszeretetből azonban kevesen fordítanak energiát a művészetek vizuális élményeinek a meghódítására. Esetünkben elsikkadnak a képsorokra bízott közlések. Ebből adódóan sokan csak a cselekményt és a párbeszédeket figyelik a tévés műsorokban. Mondjanak bármilyen banalitásokat, ismételgessenek lapos közhelyeket; mindegy, „így életszerű”.

Az élet csodája című, kedden kora este vetített film indította el' bennem a fenti gondolatsort. Az oly sokat bírált műsorszerkesztőség lelkes dicséretet érdemel a január végén sugárzott műsor gyors ismétléséért. Ember születik, ezt a címet is adhatták volna a gyönyörűen bravúros dokumentumfilmnek. A bámulatos technikával készült képek láttán úgy éreztem mágam, mint Kolumbusz érezhetett az új világ felfedezésekor: Eddig ismeretlen csodák részesei lehettünk a nemes ízléssel szerkesztett, fényképezett dokumentum által. Értő és érző ember aligha vonhatta ki magát hatása alól. Hány milliárd élőlényre volt szükség, hogy olyanok legyünk, amilyének vagyunk. A természet .vegykonyhájában mi minden történi, amíg az ember ember lett.

A .Tv-híradó hűtötte le lelkesedésemet. Az élet himnusza után értelmetlenül elpusztított

fiatalokat mutattak a kamerák. Iraki, iráni, libanoni, Salvador! katonaruhába bújtatott férfiak haltak korai halált. Meg gyerekek, meg asszonyok, meg öregek.

Sem a teremtés szimfóniája, sem az ember tragédiája nem kavarta fel a tévénézők százezreit. Műsorrá szürkül minden, a képek elvesztik eredendő sugárzásukat, töltésüket. Kár.

Érdekes, hasznos, célszerű műsor az Önök kérték. Jól tudom, mindenkinek meg kell kapnia a magáét. Van, aki a József Attila-verset érzi áldozatnak a sláger meghallgatásáért, van akit a balett gyönyörködtet és a magyar nóta bosszant. Az sem titok: előre elkészített listából választhatnak a megkérdezettek, ha választhatnak. (Előre megbeszélik: ki mit kérjen.) Nyilván műsorkészítési praktikum kíván- já így, de azt már sehogy sem értem, hogy legtöbbször a megszólaltatott rangja, tekintélye, hovatartozása és a választott műsorszám között furcsa kapcsolat alakul ki. Ne áltassuk magunkat: az operába nem járnak segédmunkások és Ady-kötetet is hiába keresünk a fejőnő lakásán. Mégis, ne táplálja a televízió azt az elképzelést, hogy kétkezi munkásnak csak híg müvészetpótlék való, míg a vezetőt, az értelmiségit, klasszikus értékű alkotások illetik meg. Heltai Nándor