Petőfi Népe, 1984. március (39. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-04 / 54. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET MUVESZPORTRE Kiskunhalason született, 1921- ben. Itt teltek gyermekévéi, s itt érettségizett, a Szilády Áron Gim-' 'náziumban. Jogtudományt a szegedi, majd a kolozsvári egyetemen tanult. Később rajztanári diplomát szerzett. Nemcsak festő és grafikus, hanem költő, folyóirat-szerkesztő és művészeti szakíró is. Első. önálló kiállítása Kecskeméten, a Katona József Múzeumban volt — harminc esztendeje. A Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának 1964- től, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének 1983-tól tagja. Több nívó- és pályadíj nyertese. , A megyei tanács és az SZMT művészeti díjjal jutalmazta. 1978-ban, kanadai kiállítássorozata idején — 19 városban mutatták be alkotásait — elnyerte Alberta Állam képzőművészeti díját. Maholnap három évtizede, hogy első versei megjelentek különböző hetilapok, folyóiratok ha-, sábjaiti. Neve szerepelt az Űj hang, majd a — ma már legendás — Tűztánc antológia szerzői között, önálló •verseskötete 1976- ban jelent meg, Csigolyagyöngyök címmel. Goór Imre 55 E világról, e világnak... 55 • Goór Imre: A költészet hatalma » Goór Imre: A hegy KÖNYVESPOLC Kertes tanyák a futóhomokon Többet ad címénél Für Lajos Kertes tanyák a futóhomokon című tájtörténeti tanulmánya. Nem kevesebbet állít és igazol, mint azt, hogy a XVIII. és a XIX. század fordulóján kialakulni kezdő homoki tanyaképződmény a magyar agrárfejlődés jellegzetes alakzata. „A Duna—Tisza közi kertkul- túrás tanyarendszer a korabeli viszonyokat meghaladva a tőkéskori agrárfejlődés általános képéből” kiemelkedő, jelentőségében csak a nyugat-magyarországi állattenyésztéshez mérhető termelési szerkezetet teremtett. — Apám műkertész volt, de tőke nélkül nem tudott önállósulni, ezért a rendes katonai szolgálatát követően, mint ezredkertész továbbszolgáló lett. A háború nem ■törődött sem a virágokkal, sem a kertésszel. Az olasz frontról rokkantán tért haza apám, s hamarosan nyugdíjba-ment. Anyámmal, akit közben a Bácskából kiutasítottak, Halason telepedtek meg. Itt születtem. Gyermekkoromban a sportok több ágától a zenéig, az irodalomtól a rajzig sok mindent szenvedéllyel műveltem. Hat iksszei mögöttem, talán ma is ebben hasonlítok leginkább gyermeki magamra.... — A legtöbb képzőművész kezdeti lépéseit' az iskolában világosfejű, ambiciózus, jószemű rajztanár vigyázta. Én csupán fél évig láttam ilyet, elsős gimnazistaként, a helyi Slzilády Áron [■Gimnáziumban; a halasi csipké- ‘tó^t „teryezői igényes - festőművész Stepanek Ernőt. \ — Szegeden kezdtem jogot tanulni, de 1940-ben a Tisza-parti város egyetemét visszaköltöztették Kolozsvárra, s így én is oda kerültem. Itt találkoztam Szoposs Sándor festőművésszel, aki az egyetemen rajzot tanított, s itt kezdtem komolyabban foglalkozni a festészettel. Kolozsvári diákéveimnek köszönhetem továbbá, hogy személyesen is megismerkedhettem Tamási Áronnal, Veres Péterrel, Illyés Gyulával, Németh Lászlóval, Szabédi Lászlóval, Bözödi Györggyel, s barátságot köthettem a ma is Erdélyben dolgozó idősebb írók és képzőművészek jó részével. Irbdalmi estek, szociális társadalmi megmozdulások kötöttek össze bennünket. Másodévesen írtam első verseimet, melyeket a világért sem mutattam volna meg senkinek: szigorú bírálója voltam önmagámnak, hiszen Tóth Árpádon, Babitson, József Attilán, Dsidán, Áprilyn, majd Verlainen, Rimbaudon, s Baudelairen nevelkedtem. Kollégiumi szobám falait viszont akkoriban már beborították festményeim, rajzaim. Vitákra inspirált a kollégiumi környezet: sokszor talált ébren bennünket a hajnal... A" jogi doktorátus megszerzésének küszöbén álltam, amikor a front oly közel volt már Kolozsvárhoz, hogy az egyetemet Pestre költöztették. Nem mentem vele, hiszen úgy sem volt holtomiglan házasság a mienk: a jogtudományoknál már régen fontosabb volt számomra a festészet és a költészet. A felszabadulást követően a Halasi Hírek segédszerkesztője lettem, s a MADISZ városi elnökének választottak. Később sokfelé és sokféle „ruhában” dolgoztam, míg végül Kecskeméten megtelep'edtem. Itt került — úgymond — ismét mederbe az életem: Mátis Kálmán képzőművészeti szabadiskolájában tanultam rajzolást, majd festést. Mesterem — Révész Imre egykori tanítványa, személyi titkára — csodálatos egyéniség volt. Animációs filmet készített (1936-ban!), fotósokat nevelt, 19 ipari szakmához értett, tanult Ausztriában, s az Amerikai Egyesült Államokban ... Szabadiskolájából sok művészjelölt röppent világgá. M^llfttg.. lettem fésjjL, Ekkortájt kezdtem művásztélepekre járni (Diósgyőr," Tökaj" stb.),' ahol pályatársak barátságával gazdagodva szereztem újabb tapasztalatokat. Mesterem halála után engem választottak a kör vezetőjének. Tíz éven át — a helyi vezetés „jóvoltából” — tíz különböző helyen dolgoztunk, míg végül is azzal az indokkal, hogy a kör helyisége „másra” kell, „leírtak” bennünket... — Erre az időre esnek első önálló kiállításaim és rajz—földrajz szakos tanári diplomám megszerzése, amelynek birtokában egy évtizedig tanítottam a kecskeméti Béke téri Általános Iskolában, s rövid ideig a Kodály-gimná- ziumban. Aztán hívtak művészeti szerkesztőnek a Forráshoz, ahová most, nyugdíjas koromban is „bedolgozok”. — Műtermem sohasem volt, festeni csak a művésztelepi beutalások idején, vagy külföldi meghívások (Florenz, Calgary, Krefeld) alkalmával, régebben pedig a szabad ég alatt tudtam. Ezért van az, hogy még ma is inkább grafikusként ismernek, pedig ezt a műfajt a kényszer hozta rám: egyetlen asztalnál is művelhettem ... Négy éve Kecskeméttől harminc kilométerre, a homokbuckák között sikerült szert tennem egy tanyára. Azóta folyamatosan festek. — A harmóniát, az önfegyelmet szeretem, s félek a csinált ellentmondásokból; azoktól a csimbókos-szakállas külsőségektől, melyek az értelmes és őszinte elmélyülés pótszerei. A művész minőségi eredményeiben mutatkozzék meg, ne pedig a bűvész, vagy a bohóc szerepében. Rettegek a hevenyészettségtől, amely lényegében a pontatlanság. Ezért is vállalják kompozícióim a szerkezetességet, az intuitív elemek, s az expresszivitás szabadabb megnyilvánulásaival ... Számomra emberről és természetről szólni egyet jelent. Szeretem — mindkét művészeti ágban — a példázatokat, amelyekkel fogalmaink pontatlansága és merevsége feloldható, gondolataink letisztultab- bak, tartalmuk határozottabb. — Költészetem épp úgy hatott a festészetemre, mint megfordítva. Nemegyszer képem témáját írtam meg, vagy versemet formáltam képpé. Sokáig tartott, mert hol egyikben, hol a másikban jutottam elébb, míg ezek parafrázis-voltát elfogadtam, megértve a két művészet lényegi — formai — különbözőségét. — Azt kérded, mi a véleményem a mai Bács-Kiskun képző- művészeti életéről? Sohasem volt ily forrongó! Ennek rengeteg erénye, ám egy kevés fölös habja is van. Ebben a mozgásban az idősebb, nagy értékeket létrehozott művészek — megfelelő elismerés híján — sokszor háttérbe kerülnek — szerintem. Mintha a „tiszta képletek” használata már nem volna érdekes. Magyar betegség, hogy egyes művészeket, más ugyanolyanok rovására kikiáltanak királynak, szentnek; s ezzel a szűkebb és tágabb hazát akaratlanul is szegényebbnek mutatják a valóságosnál... Fiatal képzőművészeink száma és alkotásaink minősége a maihoz sohasem volt hasonló, csak félő, hogy némelyek az egzisztenciális igyekezetben, példás színészkedésekben csökkenni hagyják a legfontosabbat: művészi erejüket. A csalódásoktól féltem őket. A ke- rülőutaktól, s alacsony belső akadályok örömétől óvom őket. — A zománcról kívánsz hallani? Akárki kezdte, nagyszerű kezdeménynek tartom a kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti Alkotótelepet. így már nemcsak a Kodály-intézet, a kerámiastúdió, de ez is arra vall, hogy a kulturális vezetésnek „koncepciója” van, léptei nem esetlegesek. Kár, hogy a helyi zománcműhely megszületése — melyre igazán ráépülhetne a telep — a legjobb atyai és anyai szándék .mellett is ennyire elhúzódik. Négy éve vagyok aktív résztvevője a táboroknak. Jómagam rengeteg fantáziát, tüzet (szellemire gondolok), s az együttes munka örömét leltem meg ebben a közösségben, s ebben a műfajban, mely megújítja olajkompozícióimat is: színeim világosabbak lesznek, felületeim gazdagabbak, a tartalom szigorúbb. — Legkedvesebb időtöltésem, a már említetteken kívül, még ma is a sport. Nyáron tenisszel, télen a sível „egyensúlyozok”. Mindkettő felüdít, váratlan helyzetek megoldására szoktat, fantáziámat és akaraterőmet naprakészen tartja» miközben küzdhetek játékból, mint valaha. S talán a sport meg is adja majd azt á néhány évet, amit a szükségszerű véletlenek alkotóidőmből elsinkófáltak az elmúlt évtizedekben. Hiszen any- nyi mindent szeretnék még mondani tollal, ecsettel. E világról, e világnak... Koloh Elek Aligiha vitatható a szerző meg- állapítása: „az Alföld bizonyos körzeteiben, mind a tanyásodás, mind a kertkultúrák rohamos térhódítása az addig mit sem érő futóhomok termékennyé tételével járt.” Az elavult, a sokszor már legelőnek sem alkalmas területek megszelídítése általában a tanyás kertgazdálkodásnak köszönhető, de — közli a szerző is — más módszerekről, formákról is tudunk. Társadalmi, gazdasági, kulturális és más tényezők kedvező alakulását is feltételezi — a tanyás kertgazdálkodás térhódításán kívül — az átkos iilancsihomak áldássá formálása. Für Lajos szerint nemcsak „a történetiség oldaláról nézve” látszik bizonyosnak, hogy „a ’belterjes’ tanyatípus egyik változatának tekintett kertkultúrás tanya képviselte tanyarendszerünk legfejlettebb típusát”, hanem ez felel meg leginkább a korszerű, a ráfordítást legjobban hasznosító gazdálkodás követelményeinek. Ezért érzi szükségesnek pontos tlpologízálását, sajátos jegyeinek meghatározását, ezért tartja önálló típusnak. Következésképp: helyteleníti a kertkultúra és a tanya, a fuitóhomok és a kertkultúrás tanya fogalompárok általánosító használatát. Mivel másként csoportosítja a tanyákat, mint „a tanyakérdés mindmáig legnagyobb tekintélyű” szakírója, szükségesnek véli közölni: „A kertkultúrás tanya jellegében az Erdei-féle ’farmta- nyáfchoz’ állt a legközelebb, s zömük a ’túlfejlődött’ tanyák zónájában helyezkedett el. (A három város, a szegedi és a kiskunhalasi tanyák — a könyvben idézett Romany Pál szerint — azért minősíthetők így, mert .kialakulásukban is megelőzték a többit és mert az akkori tanya- formákban is — minden típusban — meghaladták más vidékek tanyáit, önállósultak”.) A napilap adta terjedelem kizárja ilyen átfogó, 24 nyomdai ív terjedelmű tudományos közlemény akár vázlatos áttekintését is. Csak a gondolatmenet fővonulatáról tájékoztatjuk olvasóinkat. Az Agrártörténelmi Tanulmányok 12. köteteként kiadott mű szerzője szerint a kertkultúrás ta- nyásodásban két sajátos elkülönülő időszak különböztethető meg. Az első évszázad a millennium évtizedéig a szőlő- és gyü- möJcskultúrás tanya-típus alapozásának tekinthető, a századfordulót követő évtizedek pedig gyors, teljes kibontakozásának. Elsősorban kecskeméti adatokra hivatkozva a „tanyásodás fénykorának” minősíti az új telepítéseket hat esztendei adómentességgel serkentő törvényt követő negyedszázadot. Kár, hogy .a tudatos telepítést szorgalmazó nagy városvezetők közül a méltán említett Kada Elek mellett nem hivatkozik elődjére, Lestár Péterre, noha Für Lajos is kiemeli: „1890—1892 között ugyanannyi homokföldet parcellázott föl a város, mint a megelőző évek alatt”. Érzésem szerint több tényezőnek köszönhető a gyors tanyásodás, mint amennyire a tájtörténelmi tanulmány tudós szerzője hivatkozik. Érdemes eltűnődni; miért akkor települtek sokan Kecskemét határába, amikor megdrágult a föld. Mert — szerintem — a kiépülő utak és a tanyavilágot a városhoz, a piacokhoz közel hozó vasútvonalak révén megváltoztak a tanyai élet- és munkakörülmények. Az állami és városi mintagazdaság nemcsak jó fajtákat, jó példát, de időnként munkát is adott. A kapásfalusi parcellázás nélkül a szikrai gazdaság munkaerőgondokkal küszködött volna. A hetényi, a kada- falvi telepítés, a helvéciai és a miklóstelepi nagyüzemhez próbált kötni olcsó munkaerőt. Mindez Erdei felfogását erősíti: a tanyák állapotában meghatározó jelentőségű az „anyavároshoz” fűződő kapcsolataik milyensége. Hadd tegyem hozzá: az érintett városok fejlődését pedig a tanyák általuk „lefölözött” hozama is befolyásolta. Lenyűgöző tárgyismerettel, adatbőséggel ismerteti Für Lajos az 1920—1945 közötti időszakot, a zöldséges tanyák kialakulását. Árnyalt, meggyőző fejtegetésekben, következtetésekben gazdag a Társadalom és üzemszerkezet összefüggéseit taglaló fejezet. Csupán egy-két szeplő zavar. Tévesen általánosít a szerző, amikor a borbási 450 holdas gazdaságra hivatkozva úgy véli: „néhány közép (úri) birtokos itt sem nagyon követte- a korszerűbb termelési formákat”. Nem, mert Héjjas István (és nem a hírhedt Iván) jó minőségű földjén évszázadok óta kitűnő búzát termesztettek. Kevés a szőlőültetésre alkalmas homok! Mivel ezek vízjárósos helyek — 1890-ben például 30 hold szőlőt tett tönkre a tavaszi vízár — balgaság lett volna a szőlő- és gyümölcstermesztés erőltetése. Szemléletes, egyszerre átfogó és részletes tájékoztatást ad Für Lajos általában a homoki termelési viszonyúikról. Az értékes, e témakörben alapvető munka többféle megközelítésben, gazdag statisztikai apparátussal bizonyítja: „a többlet, amivel a tanyarendszer az agrár- fejlődés előbb említett színképét gazdagította, nem a tanyavilág puszta létrejöttében kereshető. A tanyásodás nyomán ugyanis nem mindenütt, csak a tanyavilág bizonyos körzeteiben, s egy-egy agrárágazatban jött létre a legfejlettebb, valóban belterjesedé termelési és sajátos jellegű társadalmi struktúra. Ahhoz tehát, hogy a mezőgazdaság és agrártársadalom valamely tájegységen a korabeli viszonyokat meghaladva csakugyan magasabb szintre emelkedjék, a tanyásodásnak találkozni, .érintkezni’ kellett több más kedvező adottsággal is. Talán a kívánatosnál kevesebb szó esett arról, hogy a három város, különösen Kecskemét fejlett ön- kormányzata, lakóinak piacérzékenysége, erős paraszti-polgári demokratikus hagyományai, lakóinak vállalkozó szelleme nélkül ilyen teljesítményeket aligha méltathatna az utóikor. A Kertes tanyák a futóhomokon című tanulmányt az Akadémia Kiadó adta ki. Heltai Nándor tudott kiegyenesedni, hajlott háttal kémlelt be a kamra sötétjébe. — El sem lehet hinni, ugye? .Járt orvoshoz? — Bandi rr^egélénkült: — Tudod, miket mondott az orvosokra! Hiszen tudod! Hiába győzködtem, hogy Jakab, azért mégiscsak ők tudják jobban! A sintérek?! Sintéreknek nevezte őket. A tablettákat kidobta a szemétre. Várj! Félrehúzom a rongyot ... Az ablak csak afféle kis kamraablak, beeresztett némi fényt. Ferenc megállt az ajtóban, a pincelejárat vasalt deszkáin. Most is tele lehet a pince vízzel. Hajdanán, ha lementek, bokáig jártak a talajvízben. — Én meszeltem ki neki — mondta Bandi. — Meg hoztuk ezeket a szőnyegeket, hogy mégse csak a csupasz föld légyen... — Jakab mintha csak elszunyókált volna, félig nyitott szájjal, elejtett végtagokkal, falnak vetett vállal, hátrabillent fejjel. Ingben vglt, nyakig betakarva. A dunna alól bal lábfeje kilátszott. Viaszsárga bőr, viaszsárga körmök. — A szemét lefogtam — suttogta Bandi. — A szemét azért... Ferenc nem mozdult, nézte a halottat, apja öccsét, a kis, vidám Jakabot, a hirtelen haragút, a makacs, önfejű kis öreget. Hát itt végezte! Az ö hajdani kamrájukban. Egy szekrény, egy szék, egy kimustrált, de megjavított Pacsirta rádió, dívány, jancsi- kályha. Odakinn a konyhában néhány edény. Bödö- nöcske zsírral. Szemüveg, óra, egy kockás zakó Ferenc ruhatárából. — Mennyi idős is? — kérdezte Bandi. — Mennyi volt most? Há az orvos kérdezi... — Kilencszázban született — fordult meg Ferenc. Nem bírta tovább nézni ezt a mozdulatlanságot. A halál viaszszínét, s ugyanakkor Jakab ősz hajának borzasságát. A gyűrt, félrecsúszott ágynemű közt heverő tetemet. — Kilencszázban... — tűnődött Bandi. — Azért körül kellene nézni, elő kellene készíteni az iratait... Az igazolványa. Nyugdíjszelvények. A szekrény polcán néhány fénykép. Ótagon, a diófa alatt, kecskelábú asztal körül a három fivér: Ferenc apja, meg Gyula bácsi és Jakab. Még fiatalok. Kártyáznak, az asztalon boroskancsQ. Aztán egy kép a háború előtti évből: Jakab bácsi a cséplőgép mellett, a zsákoknál. Meg egy kalapos kép az ótagi templom előtt, Gyula bácsi temetése napján. — A következő őszön jött fel ide, Pestre — mondta Ferenc. — Miután az unokaöccsei eladták az ótagi házat. Akkor aztán már nem volt hol laknia. — Sohasem volt igazán hol laknia — mondta Bandi. — Eleget, mesélte ... — Hát... nem nagyon — nézett Ferenc a mozdulatlan Jakabra. — Kilenszázhuszonhatig a Zichy-birtokon volt cseléd a szüleivel. Aztán a nagyapa halála után nagyanya meg ő átköltöztek Gyula bácsiékhoz. Ott kapott munkát a tejgazdaságban. Amikor Gyula bácsiék a háború után építettek, fürdőszobát is akartak az új házban, de soha nem szerelték fel, csak kicsempézték. Az lett a Jakab kuckója. Mindaddig, amíg egyedül nem maradt, s a Gyula bácsi fiai el nem adták a házat. Akkor aztán már csak mi maradtunk neki, megkapta ezt a nyári konyhát meg ezt a kamrát... Nézd csak — szakította félbe Bandi —, ez valami hivatalos papír Ótagról. — Az, az, a földjáradék... — A micsoda? — Na, nem valami nagy összeg. A földje után. — Hát mégis volt valamije? — Negyvenötben, mint családtagnak, igényeltek neki is két holdat. Hogy mire hazajön a fogságból... Azt adta be később a téeszbe. Onnan kapja ezt a pénzt a nyugdíj mellé... Lenke jött; az orvos a buszmegállóban vette fel az autójába. — Merre? — kérdezte a doktor. — Csak erre, itt, tessék vigyázni, alacsony az ajtó. — Innen is jó lesz — mondta az orvos. Bekukkantott a sötét kamrába. — Tóth Jakab? ... — Nem. Horváth ... — Igen, persze. Horváth. — Így találtuk. Panaszkodott, hogy fáj a feje... — Az orvos szó nélkül kitöltött egy cédulát. — Ezt majd oda kell adni a hullaszállítóknak, az engedély, hogy elvihetik ... — Mennyivel tartozunk? — Ugyan, kérem — mondta fakó hangon az orvos. Ferenc kétszáz forintot adott át a kézfogással. — őszinte részvétem — biccentett a doktor. Lenke pityergett; Bandi át-' fogta a felesége vállát, bólogatott. Ferenc a szakmai vetítésről már lekésett, de fél kettőre a Mátyás pincébe akart érni, a bolgár delegációt nem hagyhatja magára. — Ráérsz még? — kérdezte szipogva Lenke. — Fel kell öltöztetni, ha egyáltalán van valami rendes ruhája! — Kinyitotta a szekrényt. — Talán ez a sötétkék ... Lehet sötétkék? Nem is tudom. De más nincs. Barnába azért mégse... — Ügy is van, most csináljuk, amíg nem olyan merev — mondta Bandi. — És talán mosdatni is kell... Lenke, hozzál fentről meleg vizet! Feri! Ugye tudsz segíteni? Egyedül nem bírom... — Bandi összehajtogatta az ágyneműt, megpróbálta kiegyenesíteni Jakab lábát. Már nehezen ment. — Nem lesz könnyű feladni, rá a nadrágot! Az arcát lemossuk és megberetváljuk ... Lenke műanyag lavórban hozott vizet. — Csak mi voltunk már neki, senki más... — Bandi mintha félelmében beszélt volna. — Gyere, Feri, emeld meg a derekát. Nem kell irtózni tőle, semmi olyan betegsége nem volt... Lenke, gyűrd be az inget a nadrágjába. Nehéz, mi? Rettenetesen .nehéz egy ilyen test... — Volt egy lánya is — jutott eszébe Lenkének; mosdókesztyűvel óvatosan törölgette a halott arcát. — Lánya?! — nézett rá Bandi. — Ügy tudtam, sohasem nősült meg! — Nem, nem volt nős, de azért volt egy lánya — mondta Ferenc, visszafogott lélegzettel, mert kellemetlen szag csapta meg. — Én egyszer láttam a lányát — folytatta aztán, —, láttam vagy jó negyven éve. Egy vasárnap délután, Ótagon. Húsz éves lehetett akkor, szép nő volt, gyalog jött át a határon, Burgenlandiból... — Hogy tudnánk értesíteni? —. kérdezte Lenke. — Hogyan? Sehogyan!' A nevét sem tudjuk, nemhogy a címét! A temetést majd én intézem. — A, majd közösen — vetette oda sietve Bandi. Habot vert egy tálkában a borotváláshoz. — Nem, nem, én vagyok a legidősebb — állt félre Ferenc, —, s engem mindig kedvelt. — Minket is! — De ti eleget fáradoztatok vele... Hirtelen, először azóta, hogy megérkezett, keserű ízt érzett a torkában. — Emlékszem az ótagi nyarakra — mondta. — Amikor megjött a mezőről, éppen így aludt mindig a konyhai dikón. így ... Éppen így...
