Petőfi Népe, 1984. március (39. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-25 / 72. szám
tárnái LÁSZLÓ: Más földre „Amíg a világ Uy veszett, nAftrlAlc? «a irgalmas leszek magamhoz.” ÜUllUvljti (József Attila) ^ Bíborszínű szél süvít holt házak felett. Keselyük lesnek rád, rémképek l lebegnek előtted az Óperenciás tengeren túl, az egyre vadabbá váló óceánon túl. Fekszel az anyaszült földön és más földre gondolsz. Bíborszínű szél süvít körülötted. Szemfedő takarja arcod. Asszonyod, gyermeked emlékében, létezel tovább. Lényükben hordanak, arcod el nem halványul bennük, bárhol járnak, bármit tesznek, te teszed, mindig velük vagy, nem tudnak, nem akarnak feledni. Keselyük lesnek rájuk az Óperenciás tengeren túl, az egyre vadabbá váló óceánon túl. Bíborszínü szél süvít holt házak felett, ahol szerelmed virágzott. Szörnyű úr maradt utánad, de lényed, lényeged viszi asszonyod/, fiúd tovább újraéledő házak között bíborszínű friss szélben az Óperenciás tengeren túl, az egyre vadabbá váló óceánon túl. A IX. KIÁLLÍTÁSRÓL Visszhangra érdemes kiállítást kínál látogatóinak az Erdei Ferenc Művelődési Központ Kecskeméten. Ez nem azt jelenti, hogy a tárlat összességében kiforrott és átütő erejű. De jelenti, hogy beértek tehetségek és korábbi törekvések. Bács-Kiskun grafikai körképének legjava magas színvonalú. Visszatekintve a múltra, több dolog szinte előlegezte az eredményeket. Sok grafikusnak adott időről időre otthont a kecskeméti művésztelep, s jelenlétük nem maradt hatástalan. Közülük Ábrahám Rafael a hagyomány folytonosságát is példázza két mesteri lapjával, ő is dolgozott azzal a régi kőnyomatos sajtóval, amely különleges grafikák sorát segítette világra a városi tanácsháza egyik alagsori szobájában. S aligha választható el az eredőktől a Pannónia Rajzfilmstúdió kecskeméti letelepedése: a műterembe való belépési mérce a nívós rajztudás. A tavasz minden tapasztalat szerint a zendülés évszaka. Másképp érzünk, és látunk ilyenkor. Nem lehet véletlen, hogy március a forradalmak hónapja. Egyfajta zendülés következik be a formákban, színekben is. És mintha a kedv is szárba szökkenne: a bizonyítási kedv. Emlékszem azokra a képzőművész-sirámokra, amelyek mind-mind abból indultak ki, hogy Bács-Kiskun festői aláve- tettebb helyzetben vannak a Szolnok megyeiekhez képest, mert nem Kecskeméten van a Duna— Tisza közi szervezet székhelye, hanem a Tisza-partd városban. De aligha ilyesmi, például területi hovatartozás dönti el fontos és kevésbé fontos művek születését. Az idei tavasz tovább erősíti a vállalkozó- és kezdeményzőked- vet a képzőművészek között is. Kilencedik alkalommal nyíltmeg a Bács-Kiskun megyei grafikai I tárlat. Ami megérett az önálló- j ságra, helyet követel magának a nap alatt. S a grafika, a fekete és fehér ellentétéből, vonalakból és folthatásokbóil építkező, sajátos tér- és síkértelmező kifejezési mód megerősödött a Duna— Tisza közének ezen a részén. Elsősorban a színvonal bizonyítja ezt. Gazdag képzettársítási pályákat indít útjukra á kiemelt díjas Kalmárné Horóczi Margit négy (lapból álló lírai, szinte festői hatású virágsoroza- ta. Erőteljes, sajátos hangvételű egyéniségről vallanak Pócs Péter kritikai véleménynyilvánító művei. Igényes, a szavakra vagy fogalmi gondolkodásra már-már lefordíthatatlan, tiszta grafikai kifejezőerő útjain jár Hegedűs 2 László, Csáky Lajos rajzait főképp a pontosan kimunkált felületek érzékeny szépsége és drá- miaisága különbözteti meg. Meglepetésként a i tárlat felfedezettjei közé tartozik a lakiteleki Gulyás Géza is, aki áttételes jelentésű, gazdagodó képi világú grafikákat küldött. A zsűri helyett is indokolva, tömören ez tartozik a díjazott Grafikák a nap alatt •. Hegedűs 2. László: Arc I. művészek alkotásainak jellemzéséihez. Hiszen fontos, hogy ez a tárlat egyszerre nyújt alkalmat az ismertség és a szakmai jövő további alápozására és közös- nyilvános megmérettetésre,' illetve a társadalmi mecénásság kifejeződésére. Az idén a Bács-Kiskun megyei és a kecskeméti Városi Tanács, a Szakszervezetek Megyei Tanácsa, a Pedagógus Szakszervezet megyei bizottsága, valamint az Erdei Ferenc Művelődési Központ ismeri el külön is a kiemelkedő teljesítményeket, M|yre iflííább -vian mit díjazni. Na’ijióbb’körtén" ^és mélyebbre meríthet a fial a’A hetvenes évek második felében előfordult, Jiogy alig több, mint tízen sorakoztak fel, hogy bemutassák termésüket. Most háromszor annyi kiállító 74 alkotását Sikerült elrendezni. S ennél is fontosabb a fejlődési ív, ami az igényesség mentén rajzolódik ki. A kezdetek festői vázlataitól jutott el a grafika Bács- Kiskunban eddig a körképig. A seregszemle egyértelműen a nagykorúságot tanúsítja. Megjelenik itt az a szinkron, amely az országos és országhatárokon túli törekvésekkel való egyidejűségre utal. Az 'alkotók mindinkább vállalják, hogy reagáljanak napjaink kihívásaira. Lehet ez ironikus válasz, mint Bukta Imréé, aki a létezés egy alacsonyabb szintjét szemlélteti nem minden célzás nélküli címadásával is: A kiskacsák etetés után visszamennek boxaikba. Átvitt értelemben is azt sugallja a lap, hogy a gondosan leltárba vett kacsáknak ugyan van szárnyuk, de nem szárnyalnak, van csőrük, de ez csak evésre és hápogásra szolgál. Lehet a tájjal, környezetünkkel való azonosságvállalás, mint amit a Kék szamárkenyér keserveS-örömei éreztetnek meg Bodor Miklós (Móricgát) letisztult, gyönyörű részleteket tartalmazó tollrajzain. Balanyi Károly egységes, a mindennapjainkat újra-fölfedező erőteljes sorozatban fogalmazza ímeg „gondolatait a (betakarításról”. Palkó Pál szép ritmusú csu- pa-mozgást hozott a tárlatra. A hajósi öregek két jellegzetes típusát sikerült megörökítenie Rendes Bgltgnak, A kecskeméti Szappanos'‘ István hangszer-motí- vumáűtófiöíj hangulatokat .^rögzítenek* a várakozás fojtott feszültségét érezteti Vanga István. Nem hiányozhat az összképből Weintrager Adolf jellemzőereje, Marostordai Anna vonalakba fogalmazott tájélménye, Palkó József nevettetően szomorú arcú bohóca, vagy a Tiszakécskéről jelentkező Gyalai Béla groteszk Balladája és Mutatványa sem. Tágul a résztvevők illetőségi köre is. Az első tárlatokon jóformán csak Kecskemét, Baja, Kiskunhalas és Félegyháza bocsátott szárnyra kiállító művészeket. Ma nincs olyan város, amelyik ne képviseltetné magát, s nyilvánosság elé lépnek a községek küldöttei is műveikkel: az említetteken túl Zahoránszkiné Borza Vera Bócsáról, Gulyásné Gyöngyösi Gyöngyi Lakitelékről, Szabó Csilla Jászszentlászlóról, Ugray Zsuzsa Lajosmizséről. Az életkor a gimnazistákig tolódott ki, s az utánpótlás sem forog veszélyben, ha meggondoljuk, hogy a résztvevők több mint kétharmada amatőr. Igaza van Csáky Lajosnak, aki egyik írásábáh arra hivatkozik, hogy Bács-Kiskun művészeti életének hagyományosan fontos forrása az amatőrmozgalom. A megyei támlát egyaránt teret nyújt az érvényes és ígéretes bemutatkozásoknak. S úgy látszik, hogy sok mindent bevált azokból az előrejelzésekből, amelyeket a Bács-Kiskun megyei Ratal Alkotók Körének 1982-es kiállítási katalógusa fogalmazott meg. A tárlaton való részvétel távlatot is ad. Valóban, a „megyének minden esélye megvan arra, hogy felzárkózzék a jót és korszerű művészetet létrehozó szellemi műhelyek sorába saját helyi művészeti élete révén’’ __ A fiaitalok s zinte meghatározó jelenlétére egyébként érdemes fölfigyelnie a KISZ-nek is, ahogy példáid a tanítók és tanárok teljesítményét díjjal ismeri el a pedagógusok szakszervezete. A grafika ismét bizonyít. Ráadásul igen stílszerű, hogy ennék a megyei tablóját tavaszra időzítették a kiállítás rendezői. Halász Ferenc KÖNYVESPOLC Vitányi Iván vitairata A mai ötvenesekről, a fényes szellők nemzedékéről szólva. Vitányi Iván igazat ad Illyés Gyulának, aki a „NÉKOSZ-évforduló ünnepi kórusának hangjai között azt mondta el, hogy ez az ígéretes nemzedék nem hozott saját hozadékot a történelem asztalára — most már csak az marad számára, hogy legalább keményen’ értékelje a tényeket”. Vitányi megfogadta Illyés tanácsát, mert új könyvében — Vitairat a mai magyar művelődésről — magas mércét állít maga és majdani kritikusai, vitapartnerei elé, hiszen tiszteletre méltó bátorsággal szól kulturális életünkről, az elvekről, és a hazai gyakorlatról. Nem kevesebbre vállalkozik, mint arra, hogy a felszín alatt a mélyet, a metszet helyett az egészet, a mai jelenségeket a múlt — jövő összefüggésedben tárgyalja. Az is érződik, hogy belülről, az ügy felől közelíti meg témáját, olyan emberként, aki hosszú ideje részese és alakítója a kortárs szellemi életnek. Természetes, hogy minden várakozásnak nem felelhet meg a szerző. Lehet, és van hiányérzetünk. Például az, hogy miért nem szól az építőművészetről? Pedig a tervezett és szervezett, ember- központú társadalomban, a szocializmusban különösen helye van ennek a sokunk életét, a közösség kultúráját befolyásoló művészetnek. Megkérdezhetjük, hogy a „jövőkép” felvázolásakor miért marad továbbra is főváros-centrikus a szerző? Pontosabban: miért nem. fogalmazza meg a vidéki művészeti műhelyek szükségességét és különösen az autonóm kultúra intézményrendszerének további, hatékonyabb decentralizálását? Vitatkozhatunk a szerves és szervetlen fejlődési modellek olykor ár- nyalatlan összehasonlításával. Bizonyosan lesznek, akik szemére vetik a szerzőnek, hogy a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonít a népi-urbánus vitának, sőt pna is élőnek tartja azt. De a megfogalmazott kérdések,, hiány- - érzetek nem csökkentik Vitányi Iván könyvének értékét. Nem, mert olyan közérdekű kötetet adott ki a Gondolat Könyvkiadó, . amelyre hosszú évekig fognak hivatkozni a kulturális élet kutatói, oktatói és a gyakorlati munkát végző népművelők is. De azt is reméljük, hogy nemcsak ők, hanem a hazai politikai, gazdasági, -társadalmi élet kérdés« iránt érdeklődők is kézbe veszik ezt a munkát. Sikeres vállalkozás-e Vitányi Iváné? Igen, mert ismét felhívta a figyelmet, hogy a kultúra szélesebb — és tudományos — fogalma egyaránt magába foglalja az anyagi, társasérintkezésbe- li, szellemi kultúrát, és hangsúlyozza, hogy ezek szétbonthatat- lan kapcsolatban vannak egymássá®. Aláhúzza, hogy fejlődésünk Számai azt sugallhatják: véglegesen megszabadultunk az évszázados elmaradottságtól. „A valóság az, hogy ezek egyelőre csupán keretek, amelyeken belül még nem mindig bontakozott ki, s még kevésbé győzött az új tartalom. Különösen akkor kell ezzel szembenéznünk, amikor társadalmi-gazdasági fejlődésünk fordulópontjaihoz élkezünk, tehát most is. Könnyű 1 volna ugyanis jelenlegi gazdasági nehézségeinket kizárólag a világválsággal, az energiaválsággal és más nemzetközi okokkal magyarázni, de mindez mégiscsak a külső ökok sorába tartozik. Van egy belső okrendszer is, amelyet úgy szoktunk jellemezni, hogy „az extenzív fejlődést intenzívnek kell felváltania”. Előrelépés csak a kultúrával együtt lehetséges! — bizonyítja meggyőző tényekkel és szenvedélyesen Vitányi Iván. A szerző tudós, politikus, Tehát tisztában van azzal, hogy a múlt valóságának feltárása feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a holnapra vonatkozó megalapozott következtetéseket le tudjuk vonni. Éppen ezért különösen izgalmas az a két fejezet, amely kulturális életünk fejlődésével és jelen helyzetével foglalkozik, illetve kulturális fejlődésünk programjához fűz néhány gondolatot. Nincs hely arra, hogy részletesen ismertessük Vitányi történelmi „leckéjét”, de álljon itt egy jellemző idézet, amely a szerző és kortársai önvizsgálatát bizonyítja. Az ötvenes évekről írja: „Mai szemmel visszanézve a „Ré- » vai Ítélőszék” működésére, sok ítéletét igazságtalannak, ^politikailag hibásnak kell minősítenünk. Miért van akkor, hogy még sok egykori „elítélt” is szinte babonás tisztelettel emlékszik rá, hajlandó azt is nagyságnak látni, ami nem volt több jól megideolo- gizált .erőszakosságnál. Nyilván azért, mert az akkor mindany- nyiunkban benne levő igényeket fogalmazta meg, s aki nem tud szembenézni akkori önmagával, lelkiismeretfurdalásként Révaival sem.” A felszabadulástól 1958-ig tartó évek kulturális történetének meglehetős«! nagy hajtűkanya- rait biztos kézzel, nagyvonalú, de a fontosabb állomásokat mindig figyelembe'vett biztonsággal vá- zfeljä fel Vitányi. Az 1958-as művelődéspolitikai irányelveket nem véletlenül tartja fontos határkőnek, hiszen ennek a dokumentumnak elévülhetetlen érdeme van abban, hogy kulturális életünknek a hatvanas évek közepétől a hetvenes évek közepéig igen eredményes korszaka volt. „Egyszerre úgy tűnt, hogy át lehet tömi a magukba záródó irányzatok határait; hogy a tudomány és a művészet különböző ágazataiban új törekvések bontakoznak ki, amelyek a társadalmi és emberi fejlődés egész problematikájával néznék szembe, a nemzet sorskérdéseire adnak feleletet, a szocialista hatalom ol- : dalán állva és egymásnak is kezet nyújtva.” Úgy tűnt! Remélhető, hogy rövidesen jelenidőben fogalmazhatunk. Vagy a jpvőidőt használjuk?! A választ, illetve megoldást segíti Vitányi Iván könyve. Mert szerzőnk népművelő is, olyan, aki gondolkodni, vitatkozni és cselekedni hívja olvasóit. Tartsunk vele! Komáromi Attila ACZÉL GÁBOR: A csaló Vasárnap délelőtt volt, egy évvel a háború után, - nyáron. A tábor lakóinak vasárnaponként nem szerveztek kirándulást, sem más programot: a gyerekek ilyenkor a látogatókat várták. A legtöbbjüket nem látogatta meg senki, ezek \aztán inkább fociztak, csak néhányan ültek ki közülük a tábor kapujába, hogy minden érkezőt megfigyeljenek. Ezen a délelőttön is legelőször a Tasnády anyja érkezett, megcsókolomozták harsányan, aztán — amikor a fekete1 retikülből a szokásos cukorkás- zacskó előkerült — valamennyien eléje tódultak. Megcsókolomozták a Fedor apját is, pechig az nem hozott semmit — ezúttal a saját fiának sem —, de mindig kérdezett valami vicceset. — Aztán tudjátok-e, hogy hány millió a trillió? Nem tudták. Megjött Pircsák anyja is, őt nem vették körül a srácok. j Pircsák Misi tudta is, hogy miért. Haragudott az anyjára. Amikor kettesben maradt vele, s az asz- szony kibontotta az élelmiszeres csomagot, Pircsák gyomorrontásra panaszkodott. — Legalább egy almát egyél... — De anyu, mondtam, hogy fáj a gyomrom..; — Az én kedvemért, kisfiam — fogta könyörgőre özvegy Pircsákiié —, hiszen elfúj a szél, olyan sovány vagy aranyom. Később ismét hangot váltott. — Apád azt írta, hogy te már biztos nagyfiú vagy, s hogy erősnek is szeretne látni, mire hazajön. Azt tudod ugye, hogy amit hoztam, azért sokat kell dolgozni. Ha szétosztod, úgyse jut belőle mindenkinek, és te sem leszel erős. Pircsák gondolkodott. Anyja érvelésében nem talált hibát, ő tényleg erős akart lenni, olyan erős és ügyes, mint a Fedor ... — De Fedornak adhatok, ugye? ö a barátom. Az asszony átölelte. — Hát persze, hogy adhatsz, kisfiam. Ha egyszer a barátod ... Amikor a látogatók elmentek, Pircsák behívta Fedort a sátorba, hogy felajánlja neki a csomag felét. De Fedor nem hagyta, hogy mindent elmondjon. — Te egy tetű vagy, Pircsák! — jelentette ki. — Egy tetű! Még aznap- kimentek számháborúzni a közeli erdőbe. ffasnády azt javasolta, hogy ezúttal ne legyenek csapatok, hanem mindenki legyen egyedül, és akit leolvastak, az adja oda a skalpját az ellenfelének. Így végül csak egyvalaki győzhet, aki az összes Számot összegyűjti. Pircsák — miután szétszóródtak — elhatározta,' hogy győzni fog. Már azt is megpróbálta elképzelni, hogy mit szól majd Fedor, amikor meglátja őt az összes skalppal. Biztos gratulálni fog, gondolta Pircsák és akkor barátok lesznek. De hogyan lehetne győzni? Sok esélye nem volt rá, már hallotta is, hogy megkezdődött a háború, tőle nem messze kiáltottak egy számot, bármelyik pillanatban meglephették. Csalni nem akart, hogy eldugja a számot? mintha már leolvasták volna ... nem, ez ötletnek sem volt jó. Ha viszont fennhagyja a számot, és elbújik valahová, az nem csalás. És akkor csak a végén kell beszállnia, a legvégén, elég, ha egyetlen számot olvas le, és minden az övé lesz... Kikémlelt a bokorból, de gyorsan visszakapta a fejét. Tasnády éppen egy szemközti, vastag faágra tornászta fel magát, a számát is látta: 4283. Egy pillanatra kísértésbe esett, hogy elkiabálja magát, hiszen Tasnádyt leolvasni nem lett volna kis dolog: ő áz esélyesek közé tartozott. De ha most kiabál, akkor meghallják a többiek, hogy hol rejtőzik, és még túlságosan sokan vannak ... — Hatvankettő negyvennégy és huszonhárom harminchat! — kiáltotta Tasnády éles hangon, s Pircsák nagyon megijedt. Persze egyik sem volt az ő száma, őt nem láthatták meg a sűrűben. Tasnády mái' Ugrott is le a fáról, hogy a két leolvasott fiútól begyűjtse a zsákmányt, s azonnal menekülnie kellett: hárman üldözték. Pircsák moccanni sem mert, amikor elviharzottak mellette. Távolodtak a zajok, de nem érezte magát biztonságban. Talán olyan helyre kellene bújni, ahol biztosan nem botlanak bele. Vagy húsz méterre tőle jókora tisztást látott. Hirtelen elhatározással odafutott, és hasravetette magát a fűben. Hallgatózott. Csak távolabb kiáltoztak. Mindenesetre kúszva haladt tovább, egészen a tisztás közepéig. Ott hanyattfeküdt, nézte az eget. A magas fű tökéletesen elrejtette, csak akkor vehetnék észre, ha erre jönne valaki, vagy ha felemelné a fejét. De erre biztosan nem jön senki. És ő nem emeli fel a fejét. Lassan elcsendesedett az erdő. A távoli kiáltozások megritkultak. Pircsák számolt magában húszig, aztán úgy gondolta, hogy már nekivághat. A tábor felé vezető ösvényhez lopakodott, onnan még hallott hangokat. Egész bensője remegett, valósággal fázott, amikor felfedezte, hogy rajta kívül már csak ketten vannak életben. Tasnády és Fedor. Mindkettőjük derékszíja alatt rengeteg skalp lapult. Tasnády nyugodtan állt, a homloka magasságában' kétágú, tekervényes gyökér takarta a fejét. Fedor a hátát mutatva Tasnádynak, igyekezett mögé kerülni. Pircsák látta, amit Fedor nem láthatott, hogy hiába kerüli meg ellenfelét, Tasnádyt hátul is fedezi a gyökér, állása bevehetetlen. Hirtelen visszaemlékezett Tasnády számára: 4283. Ebben is szerencséje volt, most már nem kellett mást tennie, mint nyugodtan várni. Akkor fog rákiabálni, amikor Tasnády azt hiszi, hogy az utolsó ellenfelével is végzett... És ekkor Tasnády kiáltott. Fedor első három számjegyét láthatta meg, a negyedikre csak találgatott. Pircsák mindenről megfeledkezett, csak azt tudta, hogy Fedornak vége, s hogy neki Fedort meg kell menteni. Elcsukló hangon kiabálta: — Negyvenkettő nyolcvanhárom, Tasnády! Négyezer kétszáznyolcvanhárom ! Egy szemvillanásnyi ideig látta Tasnády értetlen arcát, de aztán már csak Fedort látta, akit megmentett, I aki most üvöltve feléje rohan... — Te tetű, te! Felugrott és menekült. Nem tudta, miért haragszik rá Fedor, szerette volna megbeszélni vele, de most nem lehetett, mert háború volt, és Fedor üldözte, s Pircsáknak csak kétségbeesésében jutott eszébe, hogy ha megfordul, ő győz, mert neki csak az utolsó számjegyei keil meglátnia... Megfordult. De nem látott, mert könnyek voltak a szemében. És Fedor kíméletlenül leolvasta. ■ % • Művek és látogatók a IX. Bács-Kis- kun megyei grafikai tárlaton.
