Petőfi Népe, 1984. március (39. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-22 / 69. szám

1984. március 22. • PETŐFI NÉPE • 5 MARENKA ZIEGLEROVA, AZ EURÓPAI RENESZÁNSZ, A PILSENI ÉS A MONARCHIA, AVAGY A NOSZTALGIÁZÁS CSAPDÁI ÉRDEMES MEGNÉZNI Táncórák idősebbeknek és haladóknak A papírforma nem jött be. A kamaraszínház Hrabal-be- mutatóján több megfejthetetlen rejtéllyel találtam magam szemben, jobban kellett igyekeznem, hogy megértsem a színpadon történtek mozgatóit, mint egy nappal később, az angolos szakértelemmel összegubancolt Agatha Christie- krimiben. • Erdélyi György (Mesélő és rendező) és Zsiba Agnes (A hölgy) (Straszer András (elvétele) Minden erőfeszítésem ellenére homályban marádtak előttem az előadásban résztvevők indítékai. Hrabal 1964-ben megjelent kis­regényével még minden rend­ben,. Ez az ismétlődő-változó mo­tívumokból álló, szinte körkörös szerkezetű monológ egy, hosszú életet — tehát több rendszer- és életmódváltozást •— megért kis­emberfigura töredékes-anekdotá- zó beszédjére épül. Ebben a hra- bali tudatpartréból kibomló kor­portréban a töredékes epizódok nem kapcsolódnak egy vagy több történetté. A jelentés a hősben összekeveredett különböző ko­rok apró eseményeinek „össze- vágásából”, értékszempontokkal is játszó összehasonlításából ala­kul ki. A szerző tehát olyan asz- szociatív, szabadon csapongó nyelvet használ művészi célja eléréséhez, melyet a köznapi tár­salgásra tartunk fenn. Az egy­másból táplálkozó gondolattöre- dékek állandóan a művet alkotó alapformára, a múlt és a jelen jellemzésére, Összevethetőségére rímelnek: a jellegzetes történet­töredékek ahhoz szolgáltatnak érveket és ellenérveket. Azt persze könnyű belátni, hogy a szerkő művészi nézőpontja nem azonos az általa teremtett kis­emberfiguráéval. Hrabal „állás- foglalása” (ha van egyáltalán ilyen) a mű egészében adott, s nem olyan könnyen tettenérhető, mint alakjáé. „ ... a legjobb az volna, ha az egész világ emberi­sége megegyezne, hogy nem csi­nálnak többé gyereket, az ember csak kirándul, és folyton csak beléjük ütközik, le kellene vonni a fizetésükből, egy-egy gyerekért 50 koronát, kettőért százat... hogy újra sétálhassunk a szép hölgyekkel az erdőkben és áldoz­hassunk ott az európai rene­szánsznak." A magyarul 1971-ben megjelent könyv érthetően fel­keltette a kecskeméti társulat dramatizáló kedvét. Az előadással kezdődik a rej­télyek sorozata. A kisregény — mint említettük — egyszereplős, így leginkább monodráma-mono- lóg formában képzelhető el a színpadon. Egy másik dramatur­giai módszer is kínálkozik: á monológ párbeszéddé bővülne, ha a monológgal egyenértékű jelen- téses háttérvilág születne. Adott esetben azonban tengeri halat kaptunk lekvárral. Több­féle, egymást kioltó színjáték­forma Szorong a tenyérnyi és ba­rátságtalan színpadon. A Mesélő (Erdélyi György) mondja, sza­valja — sajnos* időnként túl gyor­san — a Hrabal-szöveg az isten tudja miért pont így összevágott részleteit. E beszédsebesség az azonosulás vagy az eltávolítás melletti döntéstől vaió félelemre is utal. De a főhős mellett meg­jelenik egy hölgy (Zsiba Ágnes) is, valószínűleg a műben sokat emlegetett kisasszonyok egyike. Neki nincs szövege, s valószínűleg ezért döntöttek az alkotók egy szinte pantomimszerű, a Mesélő történeteire reagáló játékmód­nál. Ez azonban egyrészt minden pontján teljesén közhelyszerű ■maradt, másrészt összeférhetet­len a Mesélő időnként kabaréjel- legű, időnként irodalmi színpados játékstílusával. Mindehhez jön (a Hrabal-legendák közhelytárá­ból) egy nosztalgíamelódiákat zon­gorázó (Binder Károly) természe­tesen néma zongorista, aki pót- cselekvésekkel (játéka szünetei­ben zenét szerez) és túljátszások- kal fűszerezi a színpadon történ­teket. Mindhárom színész végig megmarad a jelzéses technikánál. Leginkább a Mesélőnél zavar; a pillanatnyi szöveg jellegétől füg­gően hol a komikus, hol a tragi­kus hős eszközrendszerét (szín­házi kliséjét) veszi elő, teljesen függetlenül attól, hogy előtte egy. perccel hogyan viselkedett az ál­tala ábrázolt figura. így az előadás 'hitelét veszti. Időtöltésnek marad a szöveg fel­felcsillanó humora. Hrabal ironi­kus nyelvi humorának méltatá­sa mellett azonban hangsúlyozni kell: a kisregény jóval összetettebb problematikájú, keservesebb. Elég nehéz eligazodni az elő­adás tér-idő szerkezetén is. Mű­ködnie kellene valamiféle szín­padi logikának, amit az adott esetben nehéz felfedezni. Hol játszódik az előadás? Többféle el­képzelés lehetséges. Talán tánc­teremben? De akkor mit keres e szalonban a paraván, melyre egy ■hölgy a ruháit dobálja. De a legnagyobb dramaturgiai prob­lémára, az üres blötffnek tetsző aktualizálásra is utalnom kell. Hogy, hogy nem, míg a főszerep­lő nyugodtan monológizál, szö­vegében az első pillanattól össze­keverednek az idősíkok — külön­böző idejű múltakról beszél, de egy meghatározott jelenbeli hely­zetből —, ezzel párhuzamosan a kisasszony elkezd „fiatalodni”, valószínűleg idegorvossá, tehát hősünk életét megvidámító bál­ványból, annak ellenségévé. Az ügy odáig fajul, hogy a két, elő­ször díszletezőnek látszó, néma szereplővel a zárt osztályra szál­líttatja hősünket, korúnk áldo­zatát. A Mesélő ekkor átvált elő­ször egy őrültfélébe, majd mikor kifelé cipelik — immár „megnor- málisodva” — egy tragikus hős­be. A monarchiából követeli a zord utókortól, hogy ne vitessük el őt, mert akkor nem lesz aki „meséljen” nekünk (tudniillik még ezzel is sivárabb lesz az éle­tünk). Ezt a szép befejező ideát alá­támasztandó, a kisasszonynak is megilágyul a szíve, elkezd „visz- szavágyni” a .^boldog békeélet­be”, amit az is jelez, hogy tűnőd­ve felölti régies parókáját, me­lyet az. első jelenetekben ' viselt. Ez a bántóan magyarázkodó be­fejezés nem következik az előadás első harmadából, poénhangula­tából, másrészt ez az előadás kri- tikátlan felemelése a kedélyes monarchiabeli létnek, a figura ad az író igazságának összekeve­résére mutat. Az ilyen dramaturgiailag, szín­játék-stílusában és a színpadi tárgyi világ megteremtésében egyaránt végiggondolatlan előadá­sok azért is különösen elszomorí­tóak, mert könnyedén figyelmen kívül hagyják a magyar színját­szás 10—15 évének alapvető tö­rekvéseit, eredményeit. Mintha el akarnák hitetni a nézőkkel: a színházban csak a szövegre kell figyelni, a .többi összetevő sem észbelileg, sem érzelmileg nem értelmezhető. Holott természetes lenne, hogy nemcsak a tér, a dísz­let, a jelmez, a fény adott drá- v mabeli funkcióját gondolják vé­gig, hanem a szereplők kapcso­latainak konkrét lélektani igaz­ságát is igyekeznek megtalálni az előadás minden pillanatában. H. Gy. áeo-ISiqDOZfii'n gilft i* JUJun r.auUJ i v.3'111 íJajUiN-TANULMÁNYOK, ELŐADÁSOK, CIKKEK A PARASZTSÁG ÉS A FALU FEJLŐDÉSÉRŐL „Az igazat sohase fogom feladni” A társadalomtudós-politikus életművének legalaposabb isme­rői közül is kevesen olvasták ezt a fontos megállapítását: „A magyar társadalom története so­rán sohasem formálta ki teljesen és mélyen a koronként időszerű európai társadalomrendszereket, hanem min­dig megtartott bizonyos kiilönvalósá- got, és legtöbbször valamelyest hátra­maradást . .. Társadalmunk tegnapi korszakában a magyar nép tömege — mind vezetőrétegünik gerince, mind dolgozó népünk zöme — bár gazda­sági szervezetében a kapitalizmus rendje szerint rétegződött, társadalmi formáiban rendiesen kötött, privilegi­zált vagy leszorított állapotban élt.*' A Parasztságunk legújabb ala­kulása című tanulmányt ugyanis a kolozsvári Hitel közölte. Az Erdei Ferenc összegyűjtött művei sorozat Történelem és társadalomkutatás gyűjtőnevű kötetét szerkesztő Kulcsár Kál­mán számos, gyakorlatilag első közlésnek tekinthető, főként fia­talkori tanulmányt, előadásszö­veget adott közre. Először az Akadémiai Kiadó új kötetében tanulmányozható — többek kö­zött — A magyar parasztság helyzete és szerepe a világesemé­nyek sodrában című Erdei-elő­adás vázlata, a Város — falu — tanya kézirata, a Tanya? Kolhoz? Kert? című 1946-os és A falu fejlődésének perspektívája című, három évvel később tartott elő­adása. Az előbbit a Budapesti Partizán Szövetségben, az utób­bit a református papok tanfolya­mán mondta el. Az Egy szociog- ráfus vallomása (1938) az Egye­temi Körben hangzott el, míg a „marxizmusról és magyar szo­ciográfiájáról” az Eötvös Kollé­giumban fejtette ki gondolatait. Az Alkotó gazdák az Alföldön — címével is állást foglaló — dol­gozatát a rádióban olvasta föl még 1937 októberében. Az új kö­tetben olvasható tanulmányok, vitacikkek közül a Parasztságunk legújabb alakulása a kolozsvári Hitelben, A magyar parasztság a felszabadulás után az újvidéki Magyar Szó hasábjain jelent meg. írt a Tér és Forma, a Tovább, a Társadalomtudomány, a Földraj­zi Közlemények, a Magyar Hírek, a Demográfia, a Sorsunk, a Ke­let Népe számára. A puszta, korántsem teljes fel­sorolásból is nyilvánvaló: a Fu­tóhomok szerzője minden tisztes­séges fórumot felhasznált a kor­szerű szociológia eredményeinek tudatosítására, a hazai állapotok­ról, a tudomány és a politika fe­lelősségéről kialakult nézeteinek elfogadtatására. A szakember biztonságával publikált sokféle tudományos 'kiadványban. Ter­mészetesnek tekintette széles kö­rű, elmélyült tájékozottságát, mert: „a társadalomkutatás oká­hoz és céljához képest törekedjék teljességre. Ezt pedig legsikere­sebben úgy éri el a monografikus kutatás helyes alkalmazásával, ha minél több szakszempont (gaz­dasági, társadalmi, néprajzi stb.) következetes alkalmazásával nyújtja a teljes valóságképet”. Körülményeivel küszködve eh­hez a fiatalkori programhoz tar­totta magát mindhalálig. A tény­szerű ismeretekkel, a tudomá­nyos megalapozottsággal azonos jelentőségű ismérvnek tartotta a dialektikus szemléletet. „Az a tu­dományterület, amelyet a társa­dalomismeret, falukutatás, hon­ismeret és hungarológia elneve­zések jelölnek, a szempontoknak és igényeknek határtalan össze- szövődését tünteti föl.” Néhány évvel korábbiak a Gondolatok a pályáról önvallo- másos sorai: „Ifjú dühöm lecsil­lapodott kissé. Eddig dühösen tá­madtam minden régire a helyes álorcájában, most pedig a helyes­ség alázatosságával keresem min­denben az igazat. De csak az igazat, ezt sohasem fogom fel­adni, és ezért múltat, jelent, is­tent és embert támadni fogok, de nem ifjúi dühvei, hanem az alá­zatossággal, mint az igazság ifjú bajnokához illik." Ilyen szemlélettel értékelhette a kertkulturális termelési hagyo­mányokat, a mezővárosi társa­dalmak viszonylagos demokra­tizmusát (itt a legnagyobb rang a Pista bácsi). Ezért állította szembe a magyar sors és jöven­dő két végletes példázó jaként az Ormányságot és Kecskemétet A magyar példa két táj tükrében című tanulmányában. „Az élet uralkodik itt, s termi gyümölcse­összegyüjtött müvei Történelem és társadalomkutatás Akadémiai Kiadó-Budapest it”, örvendezett Erdei, mert „nincs olyan nagybirtok, amely egyrészt úri uralmat jelentene, másrészt elejét állaná a parasztság gazdasági terjeszkedésének... A termelés nem rekedt meg a job­bágykor hagyományos termelési szintjén... a kecskeméti paraszt úgy került a parasztság válságá­ba, hogy szabad városi szerveze­tével, kerti kultúrájával és meg­szerezhető városi földjeivel át is esett ezen a válságon: már nem is paraszt többé, úgy mint az or­mányságiak, tehát tud és akar élni, mert érdemesnek ítéli.” Elgondolkoztató olvasmányként aján­lom múltunk, jelenünk, jövőnként somosoknak, a magyar társadalom múltja, működése Iránt érdeklődők­nek a Történelem és társadalomkuta­tás-!. H. N. Kertész-kiállítás a Pesti Vigadóban André Kertész 1894-ben született Budapesten. 1912 óta fényképez. Az Érdekes . Újság 1917. március 25-í számában jelentek meg először fotói, melyeket az I. világháborúban, katonaként ké­szített. 1925-ben Párizsba utazott, fotóriportokat készített több új­ság (pl.: Frankfurter Illustrierte, Uhu, Berliner Illustrierte, Times stb.) számára. Első nagy. sik°rű egyéni kiállítása 1927-ben nyílt a Sacre du Printemps Galériában. 1928-ban vásárolta első Leica ka­meráját. 1936-ig (New Yorkba tá­vozásáig) három könyve jelent meg (Enfants, 1933 Paris Vu Par André Kertész 1934. Nos Amis Les Bétes 1936) Amerikában először a Keystone képügynökséggel került kapcsolatba, majd különböző la­poknak dolgozott (Hapers’Bazaar, Vogue stb.) 1963-ban a .Velencei Nemzetközi Fotóbiennálén arany­érmet nyert, a következő évben a New York-i Museum of Modern Artsban nyílt önálló kiállítása. Ezt kiállítások és könyvek sora követi. 1972-ben jelent meg a Sixty Years of Photography című könyve, mely hatvan év fotómunkáinak reprezentatív válogatása. Buda­pesten 1971-ben a Magyar Nem­zeti Galériában mutatta be képeit. 1972-ben könyv jelent meg róla a ..Foto'-sorozatban. A világ egyik legjelentősebb fotóművészeként tartják számon. A jelenlegi kiállítás anyaga a művész által küldött, illetve a Ma­gyar Képzőművészek Szövetsége és a Magyar Nemzeti Galéria ál­tal kölcsönzött képekből állt ösz- sze. Hauer Lajos reprodukciói ezekből mutatnak be hármat. (Hauer Lajos reprodukciói. — KS) KÉTFÉLE HAGYOMÁNY Módra Ambrusnak a kisujjá­ban volt az állattenyésztés min­den csínja-bínja. Családi örökség volt ez náluk: az apja meg a nagyapja idejében is úgy tartot­ták, hogy senkinek sincs a tanyá­kon, olyan jószága, mint a Mód­ráknak. Meg is volt az eredménye Mód­ra Ambrus tudományának. Any- nyi oklevelet nyert már a szö­vetkezet, hogy nem tudták hova tenni. Egyszer még vásári nagy­díjat is szereztek Budapesten egy tenyészbikával. Csakhogy Módra Ambrus na­gyon nyughatatlan ember volt, mindig valami újat akart. így volt ez a legutóbbi télen is, ami­kor egyszer etetés után odament Csikai Ferenc főállattenyésztő­höz. — Mondanék én valamit, Csi­kai elvtárs. — Mondja, Ambrus bácsi! — Hát... arról a zsombékos területről volna szó, amelyik a tanyám meg a Csókáserdő között van. — Csak nem akar bele vetni valamit? Nem jó az semmire. — Hisz éppen erről van szó. Azt mondta az elnök elvtárs a közgyűlésen, hogy sokba kerül a marhanevelés. Ha engem meg­bíznának vele, próbaképpen fel­nevelnék ott húsz tehenet. ' Ha beválik, a tsz haszna lesz, ha nem, annyival kevesebbet keresek. — Vissza akar térni a rideg marhatartásra ? Módra Ambrus_ érezte, hogy megfogták, de kivágta magát. — Ez hagyomány, Csikai elv­társ. Az öregek tapasztalata. Ha valamikor bevált, miért ne vol­na jó ma is. így semmibe sem kerülne a jószág: azt a zsombé- kost még kaszálni sem szoktuk soha. Hagyományosan nevélném a marhákat. Csikai Ferenc megbeszélte ' a dolgot az elnökkel, s az, mivel egyébként is fájt :a feje a magas takarmányráfordítás miatt, be­leegyezett. így kapott Módra'Amb­rus tavaszra húsz borjút, hogy próbálja meg velük, mit tud. Eltelt a nyár. A zsombékoson megnőttek a jószágok. Szeptem­ber vége felé járt, amikor Módra Ambrus újból Csikai Ferenc elé állt. — Mondanék én valamit. — Mi a baj, Ambrus bocsi? — Hát... baj az nincsen, de ha már elkezdtük ápolni a hagyomá­nyokat, folytatni is kéne. — Hogy-hogy? — Be kéne vinni a jószágot a városi vásárra. — Árulni egyenként? — Tessék rám bízni! A haszon úgyis a szövetkezeté lesz. így esett aztán, hogy a tsz au­tói bevitték a „zsombékos üsző­ket" az őszi vásárra. De Módra Ambrust < elkísérte a főállatte­nyésztő is. Kiváncsi volt, mire megy az öreg. El is állt szeme, szája. Mert nagy kupec veszett el Módra Ambrusban. Ügy elad­ta a ; húsz állatot, hogy alig fért a pénz Csikai Ferenc táskájába. Hazafelé együtt mentek a fő­állattenyésztő terepjáróján. Mód­ra Ambrus izgett-mozgott, fész­kelődön, végre mikor a tanyai csárdához értek, megszólalt. — Mondanék én valamit... — Nocsak? — Hát.... azelőtt, ,amikor az apámmal meg a nagyapámmal jöttünk haza a vásárból, itt min­dig megálltunk ám. Mert ugye, az is hagyomány, hogy az áldo­mást meg kell inni. Csikai Ferenc odakanyarodott a csárda elé. Megérdemli az öreg, gondolta. Megmutatta, hogyan lehet olcsón felnevelni az állato­kat; meg azt is, hogy nem kell milliós istállókat csinálni, anél­kül is van bevétel. Leszálltak és bementek. < Módra Ambrus fél liter bort rendelt meg két pörköltet: I az egyiket a főállattenyésztönek, a másikat magának. A borból azon­ban csak ő ivott. El is fogyott, mire hozták az ebédet. . Módra Ambrus még egy fél litert kért. ■Mire megették a jó zsíros ételt, a másik üveg is üres lett. — Józsi, gyeride! — rikkantott az öreg a csaposnak. — Hozz még egy fél litert! Amikor azonban kihozták a bort, Csikai Ferenc maga elé húzta az üveget. — Mondanék én valamit, Amb­rus bácsi! — Osztán mit? — Tudja, kétféle hagyomány van. Az egyiket követni kell, de a másikat nem szabad. Azelőtt a legelőn nevelték fel a jószágot: ez haladó hagyomány; elvitték a vásárba, s eladták: ez is jó ha­gyomány; a vásár után a gazda betért a kocsmába: még ezt is átvehetjük. De azt semmiképpen sem szabad követnünk, hogy el is igyuk a tehenek árát. Érti, Ambrus bácsi? Itt az üveg. Fog­ja! Majd otthon megissza. No induljunk! Azzal fizetett, és kiment a te­repjáróhoz. ' Módra Ambrus is felállt, és imbolygó járással indult utána. A csárda ajtajában azonban meg­állt, és zavaros szemmel motyog­ta maga elé. ' í — A fene egye meg! összeke­vertem a hagyományokat. Tóth Tibor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents