Petőfi Népe, 1984. február (39. évfolyam, 26-50. szám)

1984-02-05 / 30. szám

TÁRLATNAPLŐ Szociofotók Nagybaracskáról # Straszer András: Horváth Péter és felesége Hercegszántón. Reneszánszát éli az 1930-as évek mű­faja, a sz-oclofotó. Örvendetes, • hogy ehhez a műfajhoz Rács-Kiskunnak is komoly köze van: az országban egye­dül itt működik alkotótelep, a sok tekintetben a magyar átlagot reprezen­táló faluban, Nagybaracskán. 1983-ban már harmadszorra töltöttek tíz napot a táborban az alkotók, munkájuk eredménye az a kiállítás, amely a Radnóti Miklós Művelődési Házban — és a végre jó színvonalú, az összes ké­pet közlő katalógusban — látható. A harmadik tábor már nem­csak általános célt tűzött maga elé: folytatni a hajdanvolt művé­szek munkáját, továbbélteim az örökséget. Konkrét feladatnak a lakás, a lakókörnyezet megjele­nítését kapták a fotográfusok, il­letve tágabb értelemben, a min­dennapi életkörülmények, képpé formálását. Volt, aki a szűkebib témához ragaszkodott, volt aki nem — az viszont ettől függetle­nül is biztos, hogy a harmadik év fotóanyaga felülmúlja a kor- ráhbi esztendők termését. Még akkor is. ha páran salját megszokott szintjük álaitt teljesí­tettek. Nehéz észrevenni előrelé­pést a jóinevű hivatásos Dor- mán László (Jugoszlávia) mun­káin. Szociografikus közhelyeket rajzol, szinte hallatszik, ahogy el- puffannak a frázisai. - Nem tud(ott) a közepes amatőr- szín­vonal fölé emelkedni Novak Jó­zsef. és Tamás Józsefnek sem volt ereje kidolgozni a témát. Nemesnádudvari körimemete — például — még technikailag sem közelíti meg e tábor két másik fotósának korábbi képeit (Wal­ter Péter,, Kovács László), és má­sik anyaga, a Lakásfoglalók is hiányos; nem féléi például arra a kérdésre, hogy voltaképpen kik­ről van szó. Az elhallgatás csajk abban az esetben művészi kifeje­zési eszköz, ha egyébiránt ez a mondandó kifejtésének alkalma. Kiss Árpád tavaly fényképezte azt. - ami az idei feladat volt, 6 itehát az idén mást csinált: a fia-i ilu közintézményeit és az ott dol­gozóikat fotózta. Sajnálatos, hogy :a képek csak dokumentálnak, de •njeim ábrázolnak, mert a szerző ;is csak tényt közöl, de nem fog­lal állást. Minden hibája ellené­re nagy erénye a sorozatnak, hogy maradandó képen mutatja fel: a játszótér pusztán egy ta- rackfűrvet benőtt kietlen terület,- ahol égy rozsdásodó tábla jelzi, hogy „játszótér” — és így to­vább. Soltvadkert 1983 — kékben és barnában. —. ez a tavalyi művé­szeti díjas bajai Kovács Lásjdló és a kecskeméti Walter Péter so­rozatának címe. Négy sorba ren­dezték, a köztudomásúlag jómódú nagyközségben látottakat — ar­ra voltak különben kíváncsiak, hogyan élnek a „gazdag” Ifjúsági utcaiak és hogyan a. „szegény” Vasút dűlőiéit. Véleményüket, ro­kon,szeiwüket a képek színezése i,s elárulja. Távolságtartó, Science­fiction regények hangulatát idé­ző hideg-kékkel ábrázolják a sok százezer forintos), zömében emeletes, belülről tigrisibőrrel dí­szített, két-mosdckagyióvai össz­komfortosabbá tett, teremnyL há­lószobás „gazdag” épületeket. Hajdanvolt képesújságok meleg- Ibarnájával tűnik fel a Vásút- ídűlő rogyandozó sora, az itt élő (napi küzdelme a sorssal — kivé­teles érzékenységre valló képso­rok! A tábor tavalyi felfedezettje Kudelich Lajos az idén nem fényképezett magányos öregem­bereket. Ehelyett nyakába vette a bajai járást, és bekukkantott az összes tanácsihoz. Képei — in­nen a művészi megformáláson — elgondolkoztató dokumentumát adják a népiképviselet és népha­talom helyi szervei anyagi ellá­tottságának. Valahol szívszorító, hogy süppedős elnöki fotelek. 18. (századi kézi faragású szekrények jelentik a „belbecsét”, míg a „külcsim” málló vakolat. A lát­szat (például Nemesnádudvaron) rend, fegyelem, szervezettség. Az objektív azonban nemcsak ezt veszi észre, hanem a zsúfoltságok az egymáson tornyozódó iratokat is, mellettük a visszaváltandó üvegekkel. Vagy a legkisebb köz­ségben, Bácsszentgyörgyön a végső elmúlásra készülő, lazán az aj,tónak támasztott tanácsi táb­lát, az udvariban a dűlőfélben levő W. C.-t, amelynek ajtaját a szél idehalLatszóan nyikorgatja. Nem. minden alkotó volt képes újraértelmezni — egyáltalán ér­telmezni — a körülötte levő va­lóságot. Az eddig nem említett Gyulavári József, Horváth Péter. Huszár Tibor, Kulcsár György, Pándi Titusz munkái tartoznak ebbe a kategóriába: nem külön­böznek minőségileg a már ismert szociofotós teljesítményektől.. A végére hagytam azt a képet, ami miatt önmagáiban is megérte megrendezni a nagybaracskai al­kotótelepet öttagú sorozat, a címe: Horváth Péter és felesége, Hercegszántó. Első kép: 16 óra 54 perakor H. P. egy fakanállal megkóstolja az ételt. Második kép: H. P. újráköti felesége ken­dőjét. Olyan intenzív szeretet, az egymás mellett, az egymásért megélt életből fakadó sorsazonos­ság árad e képből, hogy nehéz is szavakkal visszaadni az ikon-sű­rűséget alkotói mélységet. 3.kép: H. P. megeteti feleségét. 4, kép: H. P. felesége kezébe adja a Sza­bad Földet. 5. kép: H. P. félig szétbontott, nyitott falú házikó. Előtte egy robosztusabb új épü­let alapzata, betonból. Van ben­nem némi büszkeség, hogy ezt az öt képet kollégám, a Petőfi Né­pe fotóriportere készítette: Stra­szer András. Hogyan tovább Nagybaracslkán az idén? . Errefelé! Ballai József KÖNYVESPOLC „Valamikor labdatéren.. „Megfogyatkozva Időben és türe­lemben, játékot már csak boltból ve­szünk. Adósságunkat játékhegyekkel tudjuk te. A gyermek megvásárolt szeretetével kapcsolatunkat átenged­jük az üszkösödésnek. Már ritkán ját­szunk együtt velük, s már soha nem jut eszünkbe, hogy játékot készítsünk, vagy esetleg megtanítsuk őket a készí­tésre. Pedig tapasztalhatjuk, s nem is ritkán, hogy a gyermek otthagyja a csillogó vonatot, a villogó automata valamit, elővesz egy szőre hullat ott kö­römkefét, egész délután íői-alá tolo­gatja a parkettán és berreg neki. Át­adja magát a képzeletben-teremtés. a minden né válás emberalakító varázsá­nak. ösztönösen érzi, hogy a teljesen kész játékok, a mindig csak egyet és ugyanazt jelentő tárgyak éppen a Já­ték igazi rendeltetését nem töltik be.” Így fogalmazza meg szinte mindannyiunk ritkán, röstellked- ve és lelkifurdalással bevallott, vagy csupán befelé bólogató gon­dolattöredékeit Zelnik József, a nemrég napvilágot látott Gyerme­ki játékok című kiadvány elősza­vában. A több mint száz oldal terjedel­mű könyvet a nagy pedagógusnak, Comeniusnak 1658-ban megjelent „Orbis Pictus.. ”-ából vett rajzos idézet nyitja, majd időben jókorát lépve, a hazai gyermekjáték-ku­tatás és -irodalom immár klasz- szikusnak számító tanulmányai sorakoznak előttünk. A mára könyvtárakban is nehe­zen hozzáférhető, de itt újra ol­vasható tanulmányok és hosszabb összefoglalók részleteiből egy, a századfordulót követő négy évti­zed — sajnálatosan nem éppen nagyszámú — publikációinak ki­válóan válogatott szemelvény- gyűjteménye áll össze. A naiv nosztalgia és a gyermektől is ide­gen, selypítő művi-báj keresése helyett azonos szemléletmód: a külső hatások ellenére is sajátos belső tárgyi valóságot teremtő és élő gyermekvilág megismerése és felismertetése teszi itt egyenran­gúvá az írások mindegyikét. S hogy mennyire öntörvényű ez az áttetsző burokban hullámzó vi­lág, azt a játékok megvalósulásá­nak szinte, végtelen számú soro­zata, vagyis a játéknak mint fo­lyamatnak az anyag és a forma változtathatósága szerint csaknem kimeríthetetlen variációi jelzik. Végsősoron pedig mindenütt a legfőbb mozgató rugót, a gyerme­ki fantáziát kell felfedeznünk, amely egymaga képes a csodára: lelket lehelni az élettelen tárgyak bármelyikébe. Fölösleges sirámok helyett —, de egyáltalán nem nyu­godt lelkiismerettel — viszont azt is be kell látni, hogy e gyermeki csodateremtőképesség egyre gyen­gül, mert gyakorta túl hamar erednek meg a növendék-tilalom­fák gyökerei... Ezért, s ennek természetes kés­leltetését — látszólag holt. való­jában kitűnő példákkal sugallva — hasznos e bőven illusztrált ki­advány, amelyet stílszerűen Ady Endre „Valamikor labdatéren” cí­mű verse zár. (Népművelési Pro­paganda Irocja, 1983.) Kriston Vízi József a az íróasztal fiókomban keresgélek, évek óta rám­néz egy régi, elnyűtt csa­ládi fénykép. Rajta édes­anyám szép fiatalasszony, ma­gasnyakú pulóverben. Unokanő- vérem bakfis frizurával, pisze orral. Éltes keresztanyám arany­fogát villogtatva mosolyog. Dere- sedö keresztapám ültében is dél­cegen kihúzza magát. Mellette gyűrt tiszti csizmás lábát ke­resztbe téve, feszülő tiszti ruhá­ban Kovalenko kapitány. Én, mint a tizenegy éves gyerek, ki­csit sután nézek a világba, fe­jem oldalt hajtom keresztapám vállára. A fénykép hátulján ci- r'illbetűkkel a dátum és aláírás. őszre a külváros már minden romantikáját elvesztette. Eltűn­tek az ismert vagányok és a sar­ki kocsmák előtt sem ácsorogtak az emberek mint azelőtt. A1 gyár szirénája panaszos síráshoz ha­sonlított, amikor munkába szólí­totta az egyre fogyó drehusokat, és féltő remegő bugással bocsá­totta haza őket a halált hozó rob­banásokkal, teli éjszakába. Soha nem ló.tott idegen, gonosz, ősz ragályként terjedt szét. A> jó szomszédok gyanakodva mére­gették egymást és az asszonyok nem kértek rántásnak való lisz­tet, kanál zsírt, gyufát egymás­tól. üdvarunkban tenyérnyi kert­ben megadóan haldokoltak a rozsdás krizantémok. Egyenruhás nyilasok — övük­ben csíkos kézigránátokkal, tö­résre kész fegyverekkel — cso­portostul csatangoltak a kongó ut­cákon, szitkozódva terelték áldo­zataikat a megsemmisülésbe. Riadtan néztük az eseménye­ket és minden nap hagyott maga után keserű, fájó emléket. Gyorsan megjött a tél. Jeges paripákon száguldozott a szél, ha­vat kavart a néma házak oldalá­ba és jégvirágok fagyott polip­ként ölelték a fűtetlen lakások ablakait. Az udvar sarkában egyetlen csöppnyi szobában ma­gánoson vonszolta kiégett életét egy öregasszony. Reggelenként elvánszorgott és fekete kendőbe kötött kis batyuval tért haza. Ahogy mentünk a télbe, batyuja egyre kisebb lett. Mi gyerekek minden nap elindultunk szánkó­val fáért. Régen nem számított már lopásnak, ha egy-egy fát ki­vágtunk, ami utunkba esett. Ilyenkor jutott néhány hasáb az öregasszonynak is. Szó nélkül a küszöbre tettük. Egyre messzebb kellett menni otthonról, a lövé­sek meg egyre közelebbről hal­latszottak, mígnem már látszot­tak is. Abbahagytuk ezeket a ki­rándulásokat. Néhány nap múlva emberek csoportosultak az öregasszony szobácskája előtt. A befagyott aj­tót benyomták, aztán tettetett ha­raggal, lábukkal dobbantva za­vartak el bennünket onnan. Hát­rahúzódva, megnémúlva figyel­tünk. Az ottlévők tanakodtak, majd ketten a férfiak közül erős elhatározással bementek. Kihoz­ták az öregasszonyt. Egyik a hó­na alatt fogta, a másik a két szürke, rongyos fuszeklis lábát. Feje hátra csukódott, hamuszínű kontya kibomlott, a levegőbe ló­gott. Beszélték, hogy megfagyott, meg éhen halt. Aztán beköltöztünk a pincébe keresztapámékhoz. Békében krumplit tároltak ott, nagyon so­kat, mert pék volt az öreg, és a kenyérsütéshez kellett. Amikor fejünk felett rövid időre elhall­gattak a fegyverek, feljöttünk az udvarra levegözni. Én gyakran kiszöktem az utcára. Az össze­függő hólepelt csak a gránát- és bombatölcsérek fekete foltjai sza­kították meg. Ügy nézett ki — a máskor olyan kedves táj —, mint sáros csizmával széttaposott pe­helypaplan. Egy napon német ka­tonák jöttek. Géppuskájukat a pinceablakhoz állították, innen belátták az egész Üllői utat. Gép­puskájuk a fejünk felett kele­peit. Ök időnként lejöttek a pin­cébe, hol erre, hol arra volt szük­ségük. Egyszer aztán elhallgatott a géppuska. Amikor felmentük, ott feküdtek furcsa testtartás­ban. Újabb csoport jött sietve, azok vitték el őket lovas kocsin. Nagyon megijedtünk, amikor az oroszok beszállásoltak hozzánk. A felnőttek félelme átragadt mi­ránk is. Sokan voltak. A parancs­nok egy középtermetű, középko­rú, barna kapitány volt. Gyűrött­szárú csizmája ragyogott, és nem tűrt ellentmondást, ha a katonái­val beszélt. Rövidesen megindult az élet. Folyamatosan szállítot­ták a lisztet, és sütötték a ke­nyeret, amit hatalmas teherautó­kon vittek a frontra. Jutott be­lőle szépen a környék lakóinak is. Éjszakánként a szokatlan csendet gyakran verte fel kétség- beesett segélykiáltás, vagy lövöl­dözés. Ilyenkor a kapitány ro­hanva vitte a kért segítséget, pe­dig egy szót sem tudott magya­rul. A környéken nem lehetett rendbontás büntetlenül. A családhoz fenntartással kö­zeledett, jó ideig nem ült velünk közös asztalhoz. Kimért udva­riasság jellemezte még velünk, gyerekekkel szemben is. A többiek jókat játszottak, tréfáltak velünk, de ő nem. Illetve egy darabig nem. Történt egyszer, hogy láz verte le az egyik katonáját. Nagybajúszú öreg, melegszívű muzsik volt. Sok kenyeret ha­gyott a nagy kosár aljában a szomszédoknak. Megfázott az öreg. Szüleim orvost hívtak, ápol­ta őt az egész család napokig. Az öreg hamar talpra állt. A ka-* pitány pedig megváltozott. Mint­ha kicserélték volna. Egy asztal­nál étkezett velünk, szabad ide­jében szánkón húzott bennünket és ha nem gyereknek való lát­vány volt, féltve terelt bennün­ket más irányba. Elolvadt a hó. A kenyeret egy­re messzebb kellett szállítani és az ágyúdörgés is ,elvétve hallat­szott ide. összepakoltak. Rejtély, honnan szerzett fényképészt, de nap-nap után néz rám komoly, barna szemével ennyi évtized után is vigyázva. Árvay Árpád Akinek igazat adott az idő „Ama költők közé tar­tozik, akik dacosan, moz­dulatlanul várják, hogy egyszer igazat' adjanak neki” — írta a fiatal Ké­pes Gézáról 1948-ban Ső­tér István. Igaz, Képes Géza akkor harminckilenc éves volt, már férfikorát élte, s mégis, még akkor is igazára, vagyis költői elismerésére kellett vár­nia. Most 75 esztendős. Az ország keleti szegélyéről, Mátészalkáról érkezett Sáros­patakon át Budapestre, az egyetemre. Magyar-német szakot végzett, de számos nyugati, finn-ugor, szláv nyelven megta­nult, sőt néhány ázsiai nyelv rejtelmeiben is elmerült. Míves műfordító: legjelentősebbek talán néprokonaink költészetéből való tolmácsolásai, de olasz, görög, perzsa költőket is megis­mertetett a magyar olvasókkal. Tudós poéta, aki tanulmányo­kat írt a verstan, a költészet, a műfordítás kérdéseiről. Költészetére a Nyugat hagyományai és a népdal, a népbal­lada egyaránt hatottak. Lírai realizmus és vissza-visszatérő, ritka szatirikus hang jellemzi. S folytonos megújulás. Verseit, műfordításait szinte hónapról hónapra olvashatjuk. Az idő igazat adott neki, hogy visszatérjünk Sőtér István régi mondatához. A mátészalkai kovácsmester fia költészetünk elismert és megbecsült mestere. KÉPES GÉZA: Önéletrajz Tűzzé csiholtak, lánggal lobogok, utamban én mident felégetek, nemcsak odakinn; lomot, szemetet, de azt is, mit a sors belémdobott. Szelíd szépség és vad gondolat; ég! s új borzongások gyökere, a bűn. Hát akkor mi marad meg, ami még érdemes, hogy túl bánaton, derűn rá felfigyelj? Marad a láng maga. Körül égés és pusztulás szaga, de nem csihad le, égig csap a vágy. A láng, a lángi'ílhá“,ttémi;tá,plálja'Semmi s ideje már hideg hamuvá lenni: lobog — táplálja még saját magát. A SZOVJET KULTÚRA ÉS TUDOMÁNY HÁZÁBAN Zichy Mihály müvei Zichy Mihály Az ember tragédiájához és Arany János balladáihoz készített rajzaival mindmáig a magyar irodalom legismertebb illusztrátora. Nem kisebb személyiség fedezte fel „vérbeli romantikusként” jellemezve — mint Théophil Gautier, Baudelaire barátja. Most ismét láthatjuk hosszú élete egy évtizedének mun­kásságát. A Szovjet Kultúra és Tudomány Házában 1878 és 1888 között készült műveiből nyílt kiállítás. Hogy miért ép­pen ott? Zichy Mihály élete nagy részét Oroszországban töltötte, s a forradalmi demokratákkal rokonszenvezett. Raj­zainak, festményeinek nagy részét a Szovjetunióban őrzik. Velencéből 1881-ben érkezett meg hajón Odesszába; on­nan rögtön kaukázusi, tbiliszi barátaihoz utazott. Hja Csav- csavadze, a modern grúz irodalom megteremtőjének köre fogadta be. 1882-ig Tbilisziben élt és bejárta egész Kauká­zust. Rögtön nagy munkába fogott; illusztrációkat készített Lermontov A Démon és Sota Rusztaveli A párducbőrös lo­vag című alkotáshoz. (A párducbőrös lovag olyan eposza a grúz irodalomnak, mint a magyarban Zrínyi Miklós Szigeti veszedelme.) Zichy Mihály A párducbőrös lovaghoz a szín­házakban akkoriban szokásos élőképeket is betanította, ez­zel is a haladó grúz értelmiség mellé állva. Ezúttal a Szov­jet Kultúra és Tudomány Házában egy olyan Zichy-művet is láthatunk, amelyet eddig még sohasem állítottak ki Ma­gyarországon: A pusztítás géniuszának diadala című fest­ményéhez készített akvarell-vázlatát. Ezt Tbilisziből küldték a kiállításra. • Zichy Mihály; A pusztítás géniuszának diadala (vázlat). Közöttünk a kapitány

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents