Petőfi Népe, 1984. február (39. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-26 / 48. szám
»Vigyázzunk, hogy ki ne haljanak az éneklő népek, a mítoszalkotó népek, a képíró-asszonyok és faragó emberek, mert az ember hal ki velük.” (Juhász Ferenc) A század első évtizedeiben még nem ment ritkaságszámba a legelésző állatok mellett furulyázó, dudáló pásztor. A bőgatyás dudást a 30-as években kapták lencsevégre, munkahelyén, a réten. A népi zenélés hagyományainak egyik neves megyei ápolója, Bársony Mihály Tiszaalpá- ron él. Hangszere a tekerölant, amelyet maga készített. A Tisza menti községekben, tanyavilágban ismert népdalokat még a rádió és a televízió korszaka előtt több évtizeddel, gyermekkorában szájhagyomány útján tanulta, s ma is a helyi dallamváltozatokat játssza. Sók- sok tekerőlantot (nyenyerét) és citerát alkotott az utóbbi években az idős népművész, s azok otthoni műhelyéből Japántól Amerikáig számos országba eljutottak. Ékszerek — lószőrből Élő népművészetünk sokoldalúságát és találékonyságát bizonyítják a nagykátai Bodrogi Sándor munkái. Ló- szőrből készített ékszereinek nemrégiben sikere volt egy kiskőrösi kiállításon. Évszázadok egymásutánjában alakult ki, formálódott, gazdagodott a népi kultúra. Megmutatkozott ez az építkezésben, a napi használati és lakásdíszítő eszközök előálli- I fásában, az öltözködésben, valamint a tudományos szóra- ! kozáshoz nélkülözhetetlen tárgyak készítésében. A pásztor ráérős idejében ostornyelet faragott, a háziasszony festéssel és hímzéssel ruhát díszített, az urasági cseléd vagy a kispa- raszt vasárnaponként különös szenvedéllyel citerát csinált magának. A két Kapoli Legendás alkotópár volt Somogybán az apa és fia: az idősebb és ifjabb Kapoli Antal. Mindketten juhászok voltak, és ráérős idejükben a pusztán kedvtelésüknek éltek. Faragták a juhászkampókat, fából és szaruból a sótartókat, a gazdagon díszített székeket, művészi fogasokat, sétapálcákat, díszkürtöket és -dobozokat. Százféleképpen örökítették meg tárgyaikon a pusztai életmódot, főként sok-sok virágmotívum felhasználásával. Az idősebb mester — aki kereken kilencven éves korában halt meg, 1955-ben Kos- suth-díjban részesült. Képünk őt ábrázolja. Élő népművészet Amikor ilyesmiről van szó, a legtöbben, a régmúlt időkre gondolnak. Kevesebben arra, hogy a népi alkotókedv, epek a régi szokások ma is élnek. A példák tucatjait sorolhatnánk hirtelenjében ennek bizonyítására. A halasi csipke, a kalocsai pingálás és hímzés felfelvétel 1969-ben készült. Röviden... — Ouka János árkosi hangszerkészítő termékenységére jellemzőek az alábbi számadatok. Ütvén esztendő alatt négyszáz hegedűt, ölven brácsát, hatvan nagybőgőt és harminc csellót készített. — A Magyar Néprajzi Múemlítése szinte közhelynek számit. Ám a hartai festett bútorok, a bácsalmási és tiszakécs- kei kékfestő-műhelyek termékei, a szakmári tojásfestők remekei, valamint sok egyéb mellett a fafaragók sorjázó munkái egyaránt állításunk igazát bizonyítják, összeállításunkkal arra szeretnénk felhívni olvasóink figyelmét, hogy a népművészet határainkon belül és kívül egyaránt ontja alkotásait mostani, felgyorsult és elgépiesedett világunkban is. V. M. zeumban a kezdet óta több mint háromezer értékes népi bútordarab gyűlt össze. — Egyes kutatók szerint a fazekasság a kosárfonásból fejlődött ki. Azáltal, hogy eredetileg agyaggal tettek vízhatlanná a kosarakat. Vélemények A művészi kézművesség az' emberiség egyik legerősebb em- beformáló foglalkozása." (D’ Arcy Hayman) * „Valamiféle szépérzéket fnoz- dít meg bennünk minden tárgy, melyét emberi tíz ujj formált ki... Minden emberhasználta holtanyagban üzenet van. Minden. szerszám beszél." (Illyés Gyuía) * „A népi (kultúra iránti érdeklődésben fiz emberiségnek a szellemi öngyógyításra irányuló törekvése fejeződik ki.” (W. F. H.. Nicolais) * „Csakis a népi' kultúra ébrentartása révén őrizhető meg a népek egyénisége." (Salah Mahdi) * „A művészek és a művészmes- terek léleikhirdetők, léleksokszo- rozók, (következésképpen lélek, újítók.” (Aimé Césaire) * „A művészetnek olyan közkinccsé, közös nyelvvé kell válnia, melyet a legszélesebb tömegek is magától értetődő természetességgel művelhetnek, beszélhetnek, és kell, hogy műveljenek, beszéljenek.” (Bandi Dezső) * „Amiben valami belső rend, közösségi szemlélet, századok által szentesített arányok fejeződ, nek ki természetszerűen, eszté- Hikusam hat.” (Kós Károly) * „A művészkedés minden nép kultúrájának része, velejárója, és kifejezője. Tükrözi múltját, megjárt történeti útját, gazdasági- társadalmi életét.” (Manga János) * „A tradíciót csak úgy lehet őrizni, mint ahogy a vesztaszü- zek a tüzet: folyton éleszteni kell. A tüzek mindig kialusznak, ha nem lángolnak azok, akik az oltár mellett állnak.” (Hevesi Sándor) * „Alig-alig ismerünk valamit népünk művészetéből, és sokszor azt is alaposan félreértjük. Bégen közkeletű, közérthető volt a nép képzőművészete. Minden parasztház tele volt művészi alkotásokkal. Nem zsúfolva, de tele. És nem a polgári lakás falán függő tájkép közömbösségében, de a parasztember naponta használt munkaeszközeiben élő drága emlékek sugárzásában." (Lük- Gábor) Parádés szoba Talán száz évvel ezelőtt kezdődött el az érdeklődés a népi bútorok iránt. Amint — főleg már századunkban — fogytak a falusi-tanyasi házakból az emberkéz által készült tárgyak, úgy nőtt a városi ember érdeklődése irántuk. A festett népi ládák, a tékák, a gyönyörű egyedi ruhásszekrények egyre inkább a múzeumok és magángyűjtők tulajdonába kerültek. Képünk egy öregcsertői parádés szobát ábrázol. A KITEKINTÉS Fekete fazekasremekek Táncos családok Habánok utóda A Szovjetunió északnyugati részén található Komi Autonóm Köztársaság fővárosában, Sziktivkarban nemrégiben negyven családi együttes adott találkozót egymásnak a zenei és néptánc-versenyen. • A családi együttesek színes programokkal érkezték. Az előadásokon' orosz és komi népdalok csendültek fel, a Szovjetunió népeinek táncait mutStták be, és népi hangszereken szólaltatták meg a nemzeti dallamokat. A családi együttesek seregszemléjének győztesei rendszeres szereplői a falusi és városi klubokban, kultúrházakban tartott előadásoknak. az együttesekben valamennyi korosztály képviselteti magát, s a fellépések mindig nagy közönségsikert aratnak. (0 Valcrij Ponomcrjov, vorkutai bányász hatéves Ruszlán fiával, díjnyertes, tréfás román tánca a seregszemlén. Stupava néhányezer lakosú község Pozsonytól húszegynéhány kilométerre, a cseh és a szlovák határ mentén. A rendezett utcákkal, virágos udvarokkal szép benyomást keltő Stupavának van egy nevezetessége: Ferdis Kostka népi kerámikus műhelye és lakóháza; amely most emlékmúzeumként működik. Ferdis Kostka 1871-ben született, és 1951-ben hunyt el. Habánok ivadéka volt: ősei azok a Svájcból Ausztrián át morva földre, mgjd onnan a Felvidék északnyugati csücskébe vándorolt fazekasmeste- rek voltak, akik főként a 17. században készített munkáikkal megteremtették a különleges mázakkal díszített, speciális formájú, úgynevezett habán edényeket. A fehér'vagy kék alapszínű tálakon, korsókon, kancsókon, butéliákon kivirágzó motívumok csodálatosan élénk színeit olyan ólomalapanyagú mázak adták, melyeknek keverési titka nemzedékről nemzedékre öröklődött a habán fazekasok között. Ferdis Kostka régi műhelyében ott sorakoznak a mesterség kellékei, a felszerelési tárgyak, a szerszámok, az égetőkemence, a korong. Egy másik helyiségben a különböző időszakaiból származó munkák láthatók, és a róla szóló cikkek, beszámolók adnak képet az 1946-ban nemzeti művész címmel kitüntetett mester életéről. A látogatókat Ferdis Kostka lánya vezeti végig az érdekes, szép emlékházon. A vékony ecset mesterei A mongol népművészek évszázadok óta híresek szépérzékükről. Különösen Dzavhan megyében é)mek a régi hagyományok. Ezen a vidéken ma is gazdagon díszítik a jurtabejáratokat, s messzeföidöh híresek az itteni festett bútorok, népi mintákkal kirajzolt hasz-i nálati tárgyak. Dzavhán megye népművészei Cecen-ul járásban alapítottak szövetkezdtet, ahol a szakma leendő mesterei is megtanulják a mesterséget. A szövetkezet nemcsak a megyéből, hanem az ország más Vidékeiről is fogad tehetséges, jól rajzoló fiatalokat. Utánpótlásban nincs gond. A. jövendő népművészeket T. Szambu avatja be a szakma fogásaiba, „a vékony ecset mesterségébe”. A kiváló népművész, T. Szambu így nyilatkozik a régi, hagyományos mesterségről: A mongol embernek vérében van, hogy megszépítse környezetét. A népi motívumok rajzolása, festése ősi tradjció mifelénk. S ma is nemzedékről nemzedékre öröklődik az egykor szimbolikus jelek, minták hajszálvékony vonalainak kirajzolása, színpompás kifestésének tudománya. Elsősorban ott lehet űzni e míves mesterséget, ahol rendelkezésre áll az alapanyag: az agyag. A fazekas, ha ad. magára, még ma is maga bányássza-tkubikolja, vagy legalábbis választja íki a megfelelő agyagot. Hazaszállítván, finom szitán áttöri az egészet, majd a bőrkeményre szikkadt „sarat” pincébe hordja, hadd pihenjen. A jó agyag , legalább egy esztendőt „alszik”. Felhasználás előtt azután alaposan megtapossa, s mindig csak akkora darabot: hasít le belőle, amekkorára aznap szüksége van. Az egykor lábbal hajtott, ma már többnyire villanymotorral forgatott • korongon egyenletes ütemben köröz az anyag, mígnem korsóvá, vázává, köcsöggé nemesedik a szürke massza, a mester ügyes és, avatott mozdulatai nyomán, fürge, erős ujjai- nak irányításával. A megformált edénynek ezután pihennie, száradnia kell — legalább 8—10 napig —, hogy „rejtélyes” mázakkal díszítve, kiégetve Váljék az otthonok díszévé. Az agyag mesterei különböző tájegységi hagyományokat követnek. A képünkön látható fekete edények többek között Mohácson és Nádudvaron készülnek. A fekete cserép füstöléssel nyeri a i színét, mégpedig attól, hogy fenyővel tüzelnek a kemencében. összeállította: Varga Mihály
