Petőfi Népe, 1984. január (39. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-15 / 12. szám
ÖVE LÖl )ÉS • IRODALOM • ] Ml DVl ÉSZ! El r D. NÉMETH ISTVÁN: rrt f | • r » Teli ej Téli éjben ha megrakod, rozzant kályhánk csak pöfékel, sárgán fénylő ablakunk is küszködik á <sötétséggel. Ez a ma már álmatag fény kettőnk között ülve megfér, aki alszik, aki néma nem sóvárog közönségért. Jég alatt a tiszta pázsit szövetében ott rejtőzik nyáridéző pipacsunk, oly merész ahogy parázslik, mint akit ma harcra csábit kételyünk és gyávaságunk. Nagy Lajos és az elmulasztott lehetőség — Beszélgetés Hubay Miklóssal — Két nappal karácsony előtt lezárult Apostagon a Nagy Lajos születésének 100. évfordulóját köszöntő rendezvénysorozat. Fölavatták az új — nagyobb részben társadalmi munkában épült — öttantermes általános iskolát, valamint — a létesítmény parkjában Varga Imre Kossuth-díjas szobrászművésznek a falu nagy szülöttét ábrázoló egész alakos bronzszobrát. ' Az ünnepségen Hubay Miklós, az író élete utolsó óráinak tanúja, a Magyar írók Szövetségének elnöke mondott avatóbeszédet. A neves drámaírót Nagy Lajoshoz fűződő kapcsolatáról, emlékeiről, műveinek utóéletéről kérdeztük. H. M.: Egyetemi éveim alatt volt néhány barátom, akiik igen lelkes olvasói voltaik Nagy Lajosnak. Ujjongó felfedezéssel beszéltek írásairól. A Budapest Nagykávéházról, a Kiskunhalomról, de a cikkeiről is. Az akkoriban alakult Magyar Nemzet köréhez tartozó fiatal írók, újságírók voltak ők. A korán meghalt Arató András például vagy Erdős Jenő, Katona Jenő, és Gogolák Lajosi. Személyesen 1946-ban ismerkedtem meg vele, Svájcban. Utjának szervezője és Genfben házigazdája voltam. Egy nemzetközi segélyalap megbízottjaként — annak költségére — vagy félszáz kiváló magyar írót, festőt, zenészt láthattam vendégül Nyu- gat-Európában. Amikor hazajöttünk, a barátság megmaradt. 1954-től 1957 elejéig a Nemzeti Színház dramaturgja voltam. Major Tamás, az akkori igazgató, szívesen vállalta Nagy Lajost a Nemzeti szerzőjének. Hamar megvolt az egyezség, mert Nagy Lajos is jónak tartotta azt a gondolatot, hogy ifjúsága nagy élményét — amikor huszonegy évesen a Dél-Dunántúlon, a Jan- kovichék grófi kastélyában házi- tanítóskodott egy nyáron át (erről az időszakról írta a Tanítvány című regényét) — drámaformába öntse. Lelkesítette, hogy hetvenegyévesen visszatekintve, mégegyszer megfogalmazhatja ezt az élményt. Mintha egyfajta bölcsebb megértés és az egykori események lényegét megragadni kívánó szenvedély is kezdett volna úrrá lenni benne, ami nem csökkentette a dolgok ábrázolásának szigorúságát, hanem hoz- zátaldott egy másik dimenziót is. Ez a munka az idős író számára új korszakot, állandó felfokozott izgalmat jelentett. Ilyen állapotban érte a halál... P. N.: ön jóval fiatalabb volt nála, így követhette a Nagy La- jos-i életmű további sorsát is. A halála óta eltelt három évtized alatt sokat változott a művekről való vélekedés. Gyakran jellemzik ő legnagyobbként, mégis sokszor attól kell félni, hogy teljesen elfelejtjük.. H. M.: Ma már könnyen mondhatnánk azt, hogy valami végzetszerűség van abban,'hogy Nagy Lajos körül mindig kevesen vannak, és hogy a hívei mindig elégedetlenek, mert úgy érzik, hogy Nagy Lajosnak igaztalan sors jutott életében és utóéletében. Viszont az igaz hívei mindig is hajlandók voltak határozottan kiállni érte. Mint József Attila, Illyés, vagy mint az említett diákköri barátaim, vagy nem régen példáúl Csurka István, aki haragos kritikát mondott a centenáriumra illő és méltó országos ünnepségek hiányosságai miatt. Jól esett érez- nem Apostagon, látva a szülőfalu áldozatkészségét, hogy az ott élők miennyire magukénak vallják a Tabáni-telek szülöttét. De a szeretettük nem pótolhatja mindazt az elismerést, amely az egyetemes magyarság, sőt az európai kultúra e nagy, reprezentatív írójának kijár. P. N.: Mintha ezt a sorsot már a memoárjaiban leírt élete alapján is meg lehetett volna jósolni ... H. M,: Hogy miért, hogyan alakult így a sorsa? Talán a jellemében volt valami magányosságra, könyörtelen vizsgálódásra való hajlam, amely a mégoly elismerő barátot is egy kicsit távol tartotta. De hogy miért nem változott az élete akkor amikor Magyarországon az a szocializmus kezdett megvalósulni, amelynek ő oly korai — és oly kevesedmagával való — harcosa volt...? Hogy akkor miért maradt magára, miért fordultak ellene? Ezt igen nehéz — még a kortársnaik is — megmagyaráznia. P. N.: Most, a napokban zárult centenárium nagy lehetőség volt, hogy élete, műve végre előtérbe kerüljön. Hogy művészete, írásaiban máig frissen ható tehetsége megkapja a késői elismerést. H. M.: így igaz, de nekem az a véleményem, hogy ezzel a lehetőséggel elmulasztottunk igazából élni. Ez nem Apás tagnak szól, ahol szobrot állítottak neki, ahol emlékbizottság alakult, és iskola vette föl a nevét, és ahol a megye első emberei ünnepségen köszöntötték azokat, akik a Nagy Lajos Általános Iskolát olyan csoda-rövid idő alatt felépítették, hanem azoknak, akik például elfelejtettek eljönni Após tagra. Azokhoz hasonlóan, akik — ezelőtt harminc évvel — hiányoztak az író hetvenedik születésnapját köszöntő bankettről, amiről Bölöni György így emlékezett: „A Gellert ben adtak vacsorát a tiszteletére. Sokan voltak írdk, barátok, tisztelők. Nagy Lajos egyre csak az ajtót leste. Várt valakit: a hivatalos embereket. De nem jött senki ...” — És most, 1983. december 22-én egy bronz szobor „nézte” a horizontot, hogy feltűnnek-e Budapestről „azok az autók.. P. N.: Véleménye szerint mit kellene tenni, tennünk, hogy a „jóvátétellel” — ami lényegében az értékek jogos megbecsülését jelenti — ne kelljen várni a két- századik évfordulóig ? H. M.: Azt, amit az após tagiak csinálnak. Az emlékbizottság munkájára gondolok elsősorban. E testületből — ez is helybéliek javaslata volt — egy Nagy Lajos Társaságot lehet alakítani. Ez nagyon szép gondolat, amelynek a megvalósulásához bizonyára az írószövetség is minden támogatást megadna. Ügy is, hogy személy szerint csatlakoznánk, írók, azok, akik Nagy Lajos 'hívei vagyunk. És úgy is, hogy maga a Szövetség részt kérnie az alapítási előkészületekből és a munkából is. Elképzelhető, hogy kettős székhellyel működhetne: Budapesten és Apostagon. P. N.: Milyen programmal indulna ez a harmincéves késéssel születő, érdekes összetételű társaság? H. M.: Folytathatná azt, amit a7. emlékbizottság már elkezdett: rendezvények szervezése, tárgyi emlékek gyűjtése, publikációk megjelentetése. Bázisa lehetné a valóságfeltáró, szocialista esz- meiségű művekről folytatott vitáknak. Ezen 'tülmenve — ahogyan Tarján Tamás irodalom- történész. a kiváló Nagy Lajos- monográfia szerzője javasolta — felvállalhatná a magyar humor, szatíra, irónia történetéből annak az ágnak a vizsgálatát, amely a legközéletibb, s amelynek Karinthy Frigyes mellett Nagy Lajos volt a legjelentősebb egyénisége századunkban. El tudnám képzelni a későbbiek folyamán egy Nagy Lajos-díj alapítását is. Díj, tudjuk, sokféle van, ennek jellegét egy különös ap- ropoó szabhatná még. Nagy Lajos kora ifjúságától regényt szeretett volna írni. De csak akkor tudott hozzákezdeni, amikor ötvenévesen egy esztendőre gondtalanabb. termőbb periódust biztosított neki a Baumgarten- díi. Ennek legyében lehetne alapítani a díjat, amelv eev-egy novellistának vagy drámaírónak — 'aki nehezen iut ahhoz, hogy napi munkája mellett nagyobb szabású művet. lé‘rehozzon — egv évre elvan alkotási lehetőséget. biztosítana, amelvet Nagy Inios karott egykor. így írta a Kiskunhalmot.. P. N.: Köszönöm a beszélgetésit Farkas P. József <t*miujaocnmt(x lentett számomra ez az avatási ünnepség, azt egyszerűen képtelen vagyok szavakkal elmesélni. Csodálatos volt és megrázó. Juhász Ferenc prózaverse, amit a Magról írt, s ott felolvasott, különösen meghatott... A mag nem más, mint a lét folytonossága. Ha a növényt lekaszálják, meghal, de a magvát a földre hul- Iajtja, s új életet kezd. Ez az örök törvényű biológiai folyamat számtalan asszociatív lehetőséget hordoz. — Nem gondolt még arra, hogy végleg hazaköltözzön? — De igen. Adyt idézve, olyan „kő” voltam az utóbbi években, aki gyakran visszahullt e földre. S ez így lesz ezután is. Visszahullok „százszor is, végül is ...” * A figurativ ábrázolástól az elvont stílusú alkotásokig, a portréktól az aktokig, a kisplasztikáktól a monumentális térplasztikákig — a világ megannyi táján őrzik ma már a halhatatlanságnak Amerigo Tot nevét a kőbe vagy fémbe munkált gondolatok. Magyarországon Tihany, Pécs, Csurgó és Gödöllő után várhatóan Kecskemét lesz az ötödik város, mely magáénak mondhatja majd a világhírű szobrászművész egy alkotását. Nem kis büszkeséggel! Koloh Elek VENDÉGÜNK VOLT • Táncoló bacchánsnők I. • ülő nő. • Aspromonte. (Tóth Sándor felvételei) Amerigo Tot Megmaradni magyarnak... Fehérvárcsurgón született, 1909- ben. A gimnáziumi évek után iparművészeti iskolába járt, Budapesten. Huszonegy éves volt, amikor \egy pályázat jóvoltából hathónapos ösztöndíjat kapott, t a modern képzőművészet akkori fellegvárainak egyikébe, Bau- hausba ment szobrászatot tanulni. Hitler hatalomrajutása után üldöztetés várt e haladó iskola növendékeire. A magyar Tóth Imre megszökött a gyűjtőtáborból, s Olaszországba menekült, ahol később Amerigo Tot néven vált világhírű művésszé. A második világháború idején összekötőként részt vett az olasz ellenállási mozgalomban. Érdekesség, hogy parancsnoka a mai köztársasági elnök, Pertini volt. Egy alkalommal ejtőernyővel ledobták a Hortobágy- ra, amikor is Montgomery tábornok levelét vitte Malinovszki) marsallhoz ... Haja hófehér. Arca nyűtt; a ráncok valami furcsa fátadtságról beszélnek a vastag keretes szemüveg körül. Remegő ujjai között cigaretta táncol. Széke mellett — ma már hű társa —, barna görbe- bot. Ám amikor megszólal, hamar feledteti az öregség és a betegség eme szembetűnő nyomait: szavai meglepő szellemi frisseségről tanúskodnak... — Első benyomásként ezeket róttam jegyzetfüzetembe a közismert, kitűnő szobrászról. A Rómában élő Amerigo Tot ugyanis a minap Kecskemétre látogatott. Bartók Béla neve is. Vagyis meggyőződésem, hogy Kodály szülőhelye mindenképpen jó otthona lesz egy Bartók ihlette köztéri szobornak. — Mi az, ami mint művészt leginkább foglalkoztatja az utóbbi időben? — Viccesen szólva: olyan műveket alkotni, amelyek megállnak minden kritikát. Sajnos a valóság ennél már jóval komo- rabb. Három esztendeje gyötör egy betegség, amin nem lehet segíteni... De álmaim azért vannak, gyönyörű álmaim, csak éppen kétséges, hogyan tudom szoborban elmondani majd őket, ami a jövőt illeti. — Szeptemberben, a gödöllői Agrártudományi Egyetem aulájában avatták fel a Mag apoteózi- sa című bronz domborművűt, amely méreteit tekintve is egyedülálló Európában. A (felülete 152 négyzetméter, a súlya 22 tonna. A sajtó, 4 valamennyi művészetszerető ember lelkendezve dicséri ezt az alkotását azóta is. — Az avatás előtt hosszú hónapokig kórházban feküdtem, olasz és svájci klinikákon. Kétséges volt, hogy jelen tudok-e lenni egyáltalán ... Hogy mit je— Milyen apropóból? — A tervék szerint a közeljövőben felállítják egyik szobromat az önök városában, a Kodály-is- kola előtti téren. Egy kétszer három méteres, absztrakt alkotásról van szó, <aimit Mikrokozmosz a makrokozmoszban címmel Bartók Bélának dedikáltam. — Mit rejt e cím? — Bartók élete végén komponált szvitjeinek a mondanivalóját próbáltam vizuálisan megmutatni ezzel a munkámmal. A makrokozmoszból Indulva a szülőföld, s az ember felé... Érzékeltetve, hogy bármilyen mesz- sze sodródott hazájától Bartók, sohasem tagadta meg magyarságát. S ebben nagyon közelinek érzem őt, hiszen az elmúlt fél évszázad — mióta távol, élek szülőföldemtől —, egy örökös, nagy dilemmával nehezedett, nehezedik rám: megmaradni magyarnak ... — In memóriám Bartók. Miért éppen Kecskemétet választja e szobrának otthonául? — Egyrészt erős baráti szálak fűznek ide. Másrészt, ha azt mondjuk Kodály, kétségtelen, hogy a zeneszerető emberekben azonnal felötlik a nagy kortárs, • A sofőr lidércnyomása. • Mikrokozmosz a makrokozmoszban. (A várhatóan Kecskeméten felállításra kerülő szobor kisplasztikája.) PEKAREK JÁNOS: Messze még Ercsi Adonynál jött előre, karok alatt, váltak között átfurákodva. A busz zsúfolásig, talp talp mellett — hogy hogyan jutott mégis előbbre, rejtély. Az ötödik üléshez érve már fehérebb az arca, mint a füstverte hó kint a mezőn. —• Engedjen előre ■— mondja. Azaz hörgi inkább, formátlanul, gurgulázva engedve ki a hangokat. Szeplős. Előttünk idős hölgy ül, prémkucsmát egyensúlyozva a fején gőgösen. Ezekre a bugyborékoló szavakra először feledkezik meg az ideális fejtartásról: hátrafordul. — Szóljanak a vezetőnek! — parancsol rögtön, de őszinte ijedelemmel —, hiszen ez rosszul van! „Ez" valóban szánalmasan csüng a kapaszkodón. Most jó', hogy sokan vagyunk, legalább támasztja a tömeg, de csak sápad egyre jobban, és zihál: — szívbeteg vagyok. — Mintha a szavak könnyithetnének rajta. A kucsmás hölgy újra és újra kiált, míg a kormány mögül bosz- szús basszus dörmögi hátra: — Ugyan mit tehetnék érte, asszonyom? Ha Ercsibe érünk, majd ott... Eppencsak elhagytuk Adonyt. Huszonkét kilométer van még előttünk. Állunk tanácstalanul, mig egy szalmaszőke, harminc körüli férfi, föltalálja magát: határozottan talpra szőlitja az ötödik ülésen rejtvényfejtésbe feledkezett kamaszt, leülteti, megtámasztja, elrendezgeti ültében pihegő védencét. Ebben a műveletben egyöntetűen aggódó pillantásokkal segítjük. A fiú, aki fölállt, esetlenül szorongatja tovább kezében az újságot és ceruzát, próbál állva fejteni. A kucsmás nő egyszerűen félretolja, és ültéből hátrafordulva, szakértő pillantással végigméri a beteget. Most van idő megnézni. Kopott kis fiatal nő, inkább még lány, madárcsontú kezét majd lehúzza az idomtalan, sokszor átfestett bőrtáska, amit retikül helyett szorít féltőn vedlő gallérú télikabátjához. Vékony, rikító selyemsál, kötött sapka, és az a rettenetesen fehér arc... Szeme az ablaküvegre homályosul — ezt a határozott szőke óhajnak értelmezi, és rögtön intézkedik: — Nyissák ki azt az ablakot! — vezényel. Mindannyian hálásak vagyunk, hogy teszünk valamit. Most hát jön be a friss, hideg, tiszta levegő. Némán toporgunk' a beteg körül. Szorongunk. Mást nemigen tehetünk, mint résztvevőén nézzük, és hallgatjuk el-el- akadó szavait: éppen kórházba igyekszik, kivizsgálásra, de talán hosszabb gyógykezelés lesz belőle. Régi betegsége ez, eddig semmilyen gyógyszer nem segített. Talán majd most, Pesten. Pesten — ha odaér. Hisz még Ercsitől is milyen messze vagyunk! Szőke útitársunk már teljesen a helyzet urának érzi magát, örülünk neki. Felrakja az ütött- kopott táskaretikült a csomagtartóba. Más poggyász? Más pogy- gyász nincs. És egyedül utazik. Erre a szőke kioldozza a selyem- sálat, aztán végigkérdezi a közelben levőket: akad-e valakinél víz? Nem akad. Az első ülésről hátrafordul egy fiatal tűzoltó (térdét pokróc védi a hidegtől), víz helyett jó lesz-e egy alma? Kotor máris, bő szatyrából előkerít egy fonnyadt, piros almát, s nyújtja készségesen. Betegünk — szánakozó, jóságos és zavart pillantások kereszttüzében — beleharap. Inkább az alma hasad magától, mintsem a fogak tépnek ki belőle: bizonytalan szélű kráter támad a gyümölcsben, mint amikor gyerek vájja bele gyenge fogait. Ott is marad a falat rágatlanul a szájban, lenyelni már nincs erő. Messze még Ercsi. Görcsösen szorongatja a megkezdett almát. Feje jobbra-balra billen tehetetlenül, a szeme csukva, iszonyú csendben, magányban viszi a busz közöttünk, kínkeserves lassúsággal. Van időnk alaposan megszem télni egy mozdulatlanul gubbasztó varjút odakint, a zúzmarás ágak között: az elöreszegezett csőrét, fényes farktollait, göcsörtös lábát — mindenhová néznénk inkább, csak jobbról az ötödik ülésre nem. Ott nincs rendben valami, kínosan, kínlódva nincs rendben, a szive szabálytalan dobogásába feledkezve nincs rendben, halkan, lihegve, jelentéktelenül: nagyon nincs rendben. A kanyar után Ercsi. Az erélyes szőke a sofőrrel tárgyal. Megállunk a falu szélén: hosszú betonkerités, nagy , vaskapu, mellette fabódé, emberek. A szőke és a sofőr leszáll. A mozgolódásra felélénkül kissé betegünk, tétován körülnéz. Még tanácstalanabbak vagyunk: most mi legyen? A szomszédjához fordul: — ne haragudjon, suttogja, nem hittem volna, hogy rosszul leszek. — A szomszédja, gömböly- ded fiatalasszony, igyekszik megnyugtatóan mosolyogni: — hiszen nem is lehet azt kiszámítani, kedves. — A kedvességtől-e, vagy hogy a faluban áll már a busz, kicsit erőre kap, föláll, fogja a táskáját, az ajtóhoz igyekszik. Támogatjuk kézről kézre. Azt mormolja: — kibírom, csak víz legyen. — Megáll a lépcső tetején, az ajtó nyitva. Lengőkaros automata ajtó. A kucsmás nő kiált: — fogják meg, kiesik! — Alig tudjuk elkapni. Előbb a sofőr jön, egy pohár vízzel. Nem adja senkinek, maga itatja meg a fehérnél is fehérebb lányt, aki végképp elkészült az erejével. Az elöl álló férfi félénken nyúl a pulzushoz, de megjön a szőke, és egyre erélyesebbe — Jöjjön, orvos várja! — Szinte leemeli a karjánál fogva, a másik oldalon a sofőr támogatja. Mindhárman eltűnnek a kerítés mögött. A kucsmás asszony diadalittasan, már-már önhitten körülnéz. A fiú, akit a szőke fölállított, suttyomban elrakja a keresztrejtvényt. Már hallatszik egy-két szó, amitől egyszeriben nagyon föltűnő lesz az eddigi csend. Várunk, kis megkönnyebbüléssel ugyan, de még mindig valami furcsa, kínos érzettel. Páran az óránkat nézzük. Üres a lány széke. Sokan és szorosan állunk, arra a szabad helyre mégsem akar leülni senki. Jön a vezető és a szőke. Mikor a sofőr kinyitja az ajtót, a másik visszalép, és egy almát dob a járdaszéli szemétgyűjtőbe. Az almából csak egy harapás hiányzik.
