Petőfi Népe, 1984. január (39. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-13 / 10. szám
1984. Január IS. • PETŐFI NÉPE • • / TÁRLATNAPLÓ Álmok vörösben Az Erdei Ferenc Művelődési Központ az 1984-es évet Simsay Ildikó kiállításával köszöntötte. A festőművésznő 1942-ben született Budapesten, az Ipar- művészeti Főiskola festő szakán szerzett diplomát. A Képzőművészeti Alap tagja, 1967 óta műveivel rendszeresen vesz részt egyéni és kollektív tárlatokon. Az utóbbi évek kiállításainak színhelyei igen változatosak: kiállított Budapesten a Történeti Múzeumban, 1982-ben a Műcsarnok nemzeti tárlatán, 1982-ben Hamburgban — a magyar hetek alkalmából —, de két ízben már Párizsban is szerepelt. Simsay Ildikó most látható festményei két csoportba rendeződnek. Portrék egy-egy emberről (gyakran önmagáról) és portrék az emberről. Tudatában van annak, hogy a műalkotásnak föltétlenül ki kell valamit fejezni. Legjobb képei mély szellemi vagy érzelmi élményt (majdnem kivétel nélkül az utóbbit) sugároznak. Néhol csak felzaklatják nézőjüket, másutt magukkal is rántják, miközben fölzaklatott lelkűk mélyére hatolnak. Mindvégig makacsul ragaszkodik a tárgyi motívumhoz, de torzításai már-már az absztrakcióba érnek. Messze elkerüli a természetes szinkezelést, érzékletesen, s gazdagon mutatja be, hogyan lehet sárgákkal, vörösekkel, s kevert árnyalataikkal — e természetes körülmények között „meleg” színekkel — nyomasztó félelmet, riadalmat, sőt pánikot kelteni. A sötét keretsávokba foglalt vörösek izzása a középkor festett üvegablakait idézi. Simsay Ildikó barátsága a „vörössel" kiállított művei alapján tartósnak bizonyult, időben távoli képein azonos hangsúllyal szerepel. Felbukkan testreszabott portrék szokatlan felületein — vaskos álarcként Baranyai portréján, vagy Sz. J. színikritikus szemének kontúrjaként. Tárgyiás portréin — Istálló, Magyar táj magyar ifeli • Kőszeg Feri. ecsettel — nemegyszer pusztán a vörös árnyalataiból építi föl a meghökkentő színkonstrukciót. Simsay Ildikó szenvedélyes határsértő, nem marad sokáig egyetlen izmus felségterületein sem, motívumainak, formavilágának tiszta, szinte „szabályos” szürrealizmusát sajátos expresszív színkezeléssel fokozza. Pusztuló falu című képének expresz- szív színeire (egy domb felületére) már kirajzolódik — a szabályok értelmében a képet ezzel szürreálissá változtatva — egy emberi arc, amely vonásait, testét deformálva vagy vesztve későbbi kompozí- A, dóin is felbukkan. Valamilyen belső tartást keresve dőlnek fákhoz (Francia- országi emlék), lebegnek vagy folynak szét (Anyám emlékére, Feri álma) alakjai és vetületeik; az árnyak. Az emberi alak változatossá formálódik; embriók, múmiák sziluettjeiben, vagy ismétlődő motívumaiban; a babák figuráiban. Nem idegen képi világától a halál sem, előhívja a Régi temető romantikus 'sírdombjai között, vagy egészen másként Bábuk című képén,' ' amely egy furcsa bábacséndélét — halállal. Simsay Ildikó egyformán őszinte indulattal jellemez embert, elemez jellemet, vagy spontán érzéseket, sőt még spontánabb álmokat. Károlyi Júlia • Rémületkastély. Egy kis költészet Kisüzemi kenyérért álltam sorba, de valahogy elveszítettem a türelmemet. Először csuk hallgattam, hallgattam, aztán elemi erővel kitört belőlem: „Lélek és szárny nélkül csontváz vagyok csupán ...” A közelben állók kérdően néztek rám, én azonban össze sem rezzentem, és bátran folytattam: „Oh, Ifjúság! Varrj nékem szárnyakat / varrjad titáui váltamra!” Ekkor az emberek szemmel láthatólag mind felém fordultak, mintha már nem is érdekelte volna őket a fehér kenyér. Mivel tekintetükből egyfajta várakozást olvastam ki (lehet, hogy éppen ezért tört ki belőlem a színész), így szóltam: ^Könnyen siklik a csónak / segítő szelek szárnyán, / s a messzi ködben hazai partoknak / szélei epedeznek árván” Meghallgatván ezt a gyönyörű költeményt, az emberek félrehúzódtak, és ezt mondták: „Végye barátom, vegye csak meg a kenyeret, és térjen haza!" Megvettem á kenyeret, és lehet, haza akartam menni, hogy elgondolkozzak afölött, miként támadt ez az érdeklődés a líra iránt, időközben azonban elhatároztam: nem sietem el a következtetések levonását, bementem a henteshez, ahol — anélkül, hogy akár egy pillanatot is vesztettem volna — fürgén beálltam a sorba, és így köszöngettem: „Hol van hát hűséges népem, hol terül szerelmes rónád, / hol ragyog fényt adó szikrád?” Az emberek körülnéztek, mintha attól féltek volna: őket vádolom a tűzgyújtás miatt, vagy hogy ne adj isten, megégnek! Valaki meg is kérdezte, mit szeretnék. Homlokom ráncolva igy feleltem: „Szeretem én az eget és a földet, I a telet, a nyarat, s a napsugaras rétet, / szeretem az embert, ki testvér nekem mind, I a hegyeket és völgyeket, erdőt s mezőt, mely szelíden felém int, / legjobban azonban téged szeretlek fedél- adó hazám, / hol...” Nem hagyták, hogy elmondjam: „a bölcső még visszhan- gos az otthoni szótól, anyám", és előreengedtek, hogy megvegyem a húst. Fölösleges ecsetelnem, menynyire el voltam képedve fölfedezésemtől. Valószínűnek tartom, csak egy frissen bor- jadzott tehén néz hasonló sze- relmetes érdeklődéssel és isteni csodálattal kicsinyére, mint ahogy én szemléltem váratlan fölfedezésemet. Ez már aztán igazi alkotás, akárhogy is nézzük! Hazamentem, és lecsaptam az asztalra a kenyeret és a húst. Mindenki azonnal odanézett, és igy szólt: — Ejha! Ez nem lehet igaz! Tíz perc alatt! Mondd, hogy csinálod? És én megmagyaráztam: „Fehér, takaros házikó, / két hársfa elöl, / innen az anyai szó, / innen, a bölcső mellől. I Itt, a vén hársak alatt I kergettem labdát oly sokszor..." Ügy, ahogy ott álltak, azonnal leültek, összenéztek, és megkérdezték, hogy érzem magam. Mondtam nekik, hogy nem is élek, hanem égek, mire néhányan öltözködni kezdtek, valaki pedig elkezdte babrálni a telefont. Az a nézet járja századunkban, hogy még ha a rács mögé is dugnak valakit, nem másért teszik, csak azért, hogy segítsenek rajta. De mi marad akkor a kórházaknak és a tébolydáknak? Éppen ezért, követve a józan ész parancsszavát, hagytam a kenyeret és a húst, nyakamba vettem a várost, melynek még egy családnál is nagyobb szüksége van a költészetre. A trolibuszon megállított az ellenőr. A nőnek arcára volt írva egy súlyos falusi árvíz, két válás és egy új, fájdalmas megcsalatott, továbbá három szívroham. Ha hozzátesszük ehhez még azt is, hogy nem volt jegyem, képzelhetik, miként éreztem magam, mikor hallom: — Kérem a jegyét! Ékkor azonban így válaszoltam: — Mágikus szemei vannak. Elképedve nézett rám. — Magának bűvös szemei vannak — folytattam. — Maga mindent lát, hogy a jóisten áldja meg azt a két szép széniét, melyekre csak csókok százait hinthetem. Az ellenőr lerogyott az ülésre, úgy meg volt lepve. Mit tehettem volna azon kívül, hogy folytatom a félbeszakadt ellenőrzést? Így is cselekedtem. Darabokra szaggattam az utasok jegyét, és a szemétbe hajítottam. A trolibusz őrült módjára egész éjszaka a körúton keringett, mi pedig egymás után szavaltuk a verseket és poémákat, s csak a hajnalok hajnalán, de lehet, hogy már csak kora reggel határoztuk el, hazavisszük a sokunk által az utolsó pillanatban vásárolt feketeborsot és kenyeret. Ennek érdekében a troli tett még néhány kört Szófia körül, s mikor már valamennyien leszálltunk, vettük észre rémülten, hogy vezető nélkül közlekedtünk, hiszen a sofőr holtrészegen aludt a hátsó ülésen. Hiába is próbálnám meggyőzni önöket arról, hogy még egy trolibusz is röpülhet a költészet szárnyán, ha úgyis tudom, nem fognak nekem hinni. Miron Ivanov Fordította: Adamecz Kálmán GYERMEKÉVEK - GYERMEKÉLET így élnek a géderlaki úttörők Szikrázott a téli napsütés, amikor a géderlaki Hunyadi János úttörőcsapat tagjait felkerestük, őket, akik joggal lehetnek büszkék elődeikre, hiszen maguk építették fel úttörőszobájukat, 1970- ben! A negyven négyzetméteres szobát az idén — első alkalommal — tanteremként is hasznosítják, de továbbra is ott zajlanak az őrsi megbeszélések, raj- gyűlések, klubfoglalkozások. — Nagyon emlékezetes volt számunkra a csapatzászló ünnepe — kezdi a bemutatkozást Kovács Erika. — Először megtartottuk az egyenruhaszemlét, azután valamennyien kerékpárra szálltunk, elmentünk a Duna partjára... — ... és nagyszerűen számháborúztunk, főztünk — veszi át a szót Kalányos Rózsa. — Mi egyébként sokszor indulunk különféle kirándulásra, országjárásra — folytatja Papp János. — Voltunk Királyréten, Diósjenőn, Bodajkon, rajkirándulás keretében pedig Sopronban, Kőszegen... A gyerekek ekkor mondták ki Fekete Pálné nevét, akiről valamennyien szeretettel beszéltek. — Milike néni negyven évig tanított itt, és az elmúlt tanév végén Űttörővezetői emlékérmet kapott! — foglalja össze Bukó Zsolt és Kovács Miléna. — Most nyugdíjasként is tanít, korrepetál. Mindig eljött a túráinkra, kirándulásainkra, ő volt a csapat első úttörővezetője! — Szép, tiszta, tágas iskolátok van, rendszeresen jártok túrázni, kirándulni, mit gondoltok, gazdag csapat a tiétek? Kérdésem egy kis töprengést vált ki, de csakhamar valameny- nyien megértik, hogy nem csak arra a pénzösszegre gondolok, amivel gazdálkodhatnak.-- Igen — feleli Malomsoki Kriszta. — Mi gazdag csapat vagyunk. Elsősorban azért, mert itt a községben szeretnek bennünket! A farsangi karneválunkra, amit a szomszédos művelődési házban tartunk, eljön szinte mindenki, aki itt él. Készítünk majd húsz plakátot, és mindenki jelmezben lesz! Felvonulunk a színpadon, a legötletesebbnek járó csokitortát pedig közösen esszük meg, akkor is, ha csak egy falatka jut belőle... — És gazdagok vagyunk azért is — folytatja Varga Erika —, mert nálunk nem gond, ha valamennyi függönyt egyszerre keli kimosni, vashulladékot gyűjteni, utazni. Mi számíthatunk a szüléinkre, a helyi lakatosüzemre, a termelőszövetkezetre, ahol szüléink dolgoznak. — Azt hiszem, azt is gazdagságnak léhet nevezni, hogy nem jelent gondot, ha a faluban egy egyedülélő, idős emberen kell segíteni, ahogy azt Végh Zsolt és Vargacz Laci teszi. Ok rendszeresen járnak Annus nénihez, fűrészelik neki a fát, és morzsolják a kukoricát... — Milyen szakköreitek vannak? Tóth Robi sorolja is: sport, ének, cselgáncs, csecsemőgondozó, néptánc, az MHSZ-en belül pedig lövészet! A Nekem szülőhazám — elnevezésű versenyen szép helyezést értünk, el, negyedikek lettünk a járás csapatai között! — Ügy látom, jó kisdobosnak, úttörőnek lenni Géderlaikon! — Igen — zúg a felelet! Azért jó, foglalja össze Kujáni Györgyi, mert összetartunk! Ha kell korrepetáljuk egymást, de a tanuláson kívül is bármiben segítünk, ha kell. Ezért szívesen gondolunk majd vissza az itt töltött évekre! S. K. • Géderlaki úttörők iskolájuk udvarán. (Kiima Győző felvétele) Rejtvényfejtsknek Akikre büszkék vagyunk! Zánkán, az úttörővárosban az elmúlt hónapban kaptak rajtitkári kiképzést a Bács-Kiskun megyéből érkezett pajtások is, a Baranya és Békés megyéből érkezettekkel együtt Alapos, jó munkát Végeztek, tanultak, kirándultak, ismerkedtek azokkal a feladatokkal, amelyek csapatuknál rájjik várnak. Néhányan a jók között is a legjobbak voltak, nevüket az úttörőváros gyűlésén felolvasták. Űttörőváros-vezetői dicséretben részesültek: Főző Brigitta, Derdák Gabriella, Kecskemét; Kuti Márta, Izsák; Lovas Katalin, Tiszakécs- ke; Dinnyés Ágnes, Kiskunfélegyháza; Vén Ildikó, Állampuszta; Gulyás Ágnes, Tázlár: Vörös István, Kalocsa; Cs. Kovács Karola, Jászszentlászló; Sebők Edit, Kiskunhalas; Király Mária, Baja. Táborvezetői dicséretben részesült: Tóth Edit, Kecskemét; Zsíros Katalin, Városföld; Patkós Róbert, Kiskunfélegyháza; Rozmanitz Szabina, Solt; Pálfi Katalin, Kunszállás; Tamás Mónika, Kalocsa; Klucsó Csaba, Kidkunmajsa; Letz Gábor, Mélykút; Nemes Anikó, Baja; Vadai Henrietta, Bácsborsód; Győri Judit, Baja. Valamennyiüknek gratulálunk! , A tyúk, a kacsa és az egér (Tadzsik mese) A legutóbb közölt fejtörő helyes megfejtése: Hat kockában, éspedig: 1—<K; 3—C; 3—D; 3—I; 9—C; 9—D. A helyes megfejtést beküldők közül a következők nyertek könyvjutalmat: Krizsák Gyöngyi, Krizsák Gábor, Kiskunhalas; Gu- bicza György, Bodonyi Tünde, Kecel; Novák Zoltán, Tiszaal- pár; Görög Katalin, Kiskunfélegyháza; Kovács Ida, Markó Bulcsú, Kecskemét; Varjú Ibolya, Dunaújváros; Kakuszi Tünde, Szeged. Most egy számtani feladatot közlünk, remélve, hogy sokan megfejtitek. Az ábrán látható kis körökbe írjatok be 2—20-ig terjedő számokat úgy, hogy a számok összege a négy körben és a négy sugárban egyformán 38—38 legyen. Négy számot könnyítésül leírtunk! A megfejtéseket 1984. január 21-ig kérjük szerkesztőségünkbe eljuttatni — Petőfi Népe Szerkesztősége, Kecskemét, 6001, Pf. 76 — levelezőlapon, amelynek címoldalára most is írjátok rá: Ü ttörőrejtvény! A helyes megfejtést beküldők között tíz könyvet sorsolunk ki. Élt egyszer, valahol Nekeresd falucska szélén egy tyúk, egy kacsa és egy egér. Jó barátságban voltok, nem is volt egymással semmi bajuk. Egy napon a tyúk néhány búzaszemet talált. Nagyon megörült, és hangosan kúrálta: — Búzaszemet találtam! Búzaszemet találtam! Megőrletem lisztté! Sütök belőle kalácsot! Odatotyogott hozzá a kacsa, és odafutott a kis egér is. — Búza, búza, kalács lesz belőle! — örvendeztek ők is. — De ki vigye el a malomba? — kérdezte a tyúk. — Én nem — sietett a válasz- szal a kacsa. — Én sem — mondta az egérke is. Mit volt mit tenni, a tyúk maga vitte el a búzaszemeket a malomba, de a molnár csak másnapra tudta megőrölni. A tyúk üres kézzel ment haza. — Holnapra lesz belőle liszt __ — mondta a barátainak. — De ki hozza haza? — Én nem — szólalt meg most is elsőnek a kacsa. — Én sem — mondta az egér. Mit volt mit tenni, elment érte a tyúk, haza is hozta. — Ki gyúrja meg kalácsnak? — kérdezte a többieket. — Én nem — így a kacsa. — Én sem — így az egérke is. Meggyúrta a tyúk a lisztet kaláccsá. — Ki süti meg, hogy megehes- siik? — Én nem — hápogta megint a kacsa. — Én sem —- ismételte az egér. A tyúk megsütötte kemencében, illatosra, pirosra. — Ki eszi meg? — kérdezte megint a társait. — Én! — jelentkezett a kacsa. — Én! — cincopta az egér. — Azt már nem! — szólt mérgesen a tyúk. — Nem akartatok dolgozni, most ne akarjátok megenni, nem érdemlitek meg! ... De azért egy kicsit mégis tört belőle a lustáknak. Fordította: Antalfy István Összeállította: Selmeci Katalin
