Petőfi Népe, 1984. január (39. évfolyam, 1-25. szám)

1984-01-12 / 9. szám

1984. január 12. • PETŐFI NÉPE • •

MESTERSÉGEK DICSÉRETE

Szembeni Andrásnak, a Nők Lapja fotóriporterének kiállítása nyílt a budapesti Fényes Adolf-teremben a régi és ma is élő mesterségekről.

„ősi mesterségek még ma is élő művelői előtt szeretnék tisztelegni... egy-egy szakma talán utolsó, hivatását gyakorló képviselője előtt. Különböző emberek ők a maguk mindennapi gondjaival, de egy valami közös bennük: szeretik azt, amit csinálnak — ez az életük” — írja katalógusának előszavában a fotóművész.

A kiállítás anyaga a közeljövőben album formájában is megjelenik a Corvina Kiadónál.

• A kádár.

• A mézeskalácsos.

• A pásztorkalap-készitű mester.

KÖNYVESPOLC

Nagy Imre: Ahogy Csíkba megérkeztem...

Nagy Imre (1893—1976): romániai magyar festő és grafikus. A Képzőművészeti Főiskolán 01- gyai Viktornál, majd rövid ideig Nagybányán tanult. A húszas évek közepétől ismét Erdélyben élt. A székely nép életét balladai tömörségű festői kompozíciókban örökítette meg. Rézkarcokat, akvarelleket is készített. A lexikonok csak ilyen tömören írnak a Csíkzsögödön született Nagy Imréről.

' VSOTfákT akik azt állítják,' Hogy Aba; Nová-k Vilmos, a modem magyár festészet egyik legnagyobb tehetsége hatott leginkább Nagy Imrére. Tévednek. Hasonlít stílusuk, mert mindkettőjük művészetének talán legvonzóbb értéke a rendkívüli dinamikájú, erőteljes ábrázolókészság, a virtuóz technika, de a ki kire hatott kérdését emlegetni nem érdemes. Nagy Imre a magyar festészet eredeti egyénisége volt. Tényleges élményeit festette, rajzolta meg; azokat, amelyek egész emberi lényét megrázták, áthatották. A mű tökéletességének előfeltétele az ilyen élmányanyag, a mű tökéletességének a fokát pedig az jelzi, hogy a művész ilyen képességekkel, mekkora emberi odaadással és műgonddal fejezi ki élményeit. Az igazi tehetség élete szüntelen keresés, gyűjtés, bővülés, más szóval fejlődés. Nagy Imrg ilyen volt.

Életéről, munkásságáról keveset tudunk. Most az Európa Könyvkiadó hiányt pótol. Nagy Imre papírra vetett emlékeit, naplójegyzeteit, néhány levelét és a róla szóló cikkeket, vallomásokat adja közre egy kötetben, képeinek közel félszáz fekete-fehér és tizenkét színes reprodukciójával.

A följegyzéseket 1954—1955- ben írta. Már idősödő ember, de emlékeit nem koptatta meg az idő, csak az emlékezet válogat a gazdag életútból. Nem időrendi önéletírást tart a kezében az olvasó, hanem a napló és a memoár közötti írásművet. Csíkban a nép között, a természet közvetlen közelében töltötte gyermekkorát és ez volt jellemző egész életére is.

Számára Zsögöd nem egyszerűen 'táj, festőt-környezet,' hanem létforma. A fatljisi emberek .életét nem szemlélte^ hanem élte. Megosztotta velük a munkát a mezőn, a gyümölcsösben, tanította őket a méhészetre és tanult tőlük bölcsességet. Egy helyen így ír: „Az életem megmenteni a faluban tudtam. Magamra vállaltam sorsukat. Mi lenne, ha az urak ruháját venném magamra a könnyebbség kedvéért? Vajon mit szólna az én hűséges kutyám ehhez, vagy a tehenek? Lelke mélyén hallgatna a falu megcsalat- va.”

Zsögödön élt, de bebarangolta Magyarországot (Kecskeméten, a művésztelepen is töltött néhány hetet), és többfelé kószált Európában. Nem volt politikus alkat, de közvetlen közelről átélte nemzedékének sorsát: háborúzott Galíciában, érzékletes följegyzéseiből sajátos képet kapunk az ostromlott és felszabadított Budapestről. Amikor visszatért Csíkba, figyelte a politika alakulását, néha a kertjében ült és diskurált a Magyar Népi .Szövetség vezérkara.

Zsögödön látszólag egyedül élt, de lakott és alkotott nála Móricz Zsigmond, vendégül látta Aba Novákot és családját, meglátogatta Kós Károly és Balogh Edgár,

megfordult otthonában Ferenczy Noémi, Dsida Jenő, vitatkozott Tamási Áronnal, hallgatta Benedek Elek tanácsait, barátai, tisztelői közé tartozott Fazekas János miniszter, beszélgetőpartnere, gondjainak megosztója volt Sütő András. Szinte felsorolhatatlan azok neve, akik otthonának szerencsés vendégei lehettek.

Közösségi ember volt. Szociális érzékenysége, bátorsága miatt sokan kommunistának gondolták, holott sohasem volt semmiféle politikai pártnak a tagja, Megvalósulatlan álma a zsögödi művésztelep létrehozása. Műveit Marosvásárhelyre, Csíkszeredára és Zsögödre hagyta.

„A művészet kimeríthetetlen gazdag, mint az élet” — írja a harmincas években. Majd így folytatja: „Ahogyan fejlődik az ember szelleme és felfedezi az anyagot, játszik az anyaggal, benne fejlődik a művészet első útja és záródik be az emberi kultúra első nagy korszaka. Az ember játékos gyermekkora az agyagfazékban maradt.”

Kiállított Zürichben, Kolozsvárott, Brassóban, Firenzében, Bukarestben, Londonban és halála esztendejében Budapesten is. Egy rádióinterjúban azt mondta, hogy sikerült kép nincsen és csak a bolond ember boldog, ,,... van munka, kérem, amivel meglátja az ember az életet, dolgozik, magfeledkezik ... Megpihen a munkán, egy pillanatot gyönyörködik. De a másik lépése már a következő tennivaló ... Megállni nem lehet. Olyan nincsen.” — "Lehet, hogy van, aki vitatkozna ezzel a megállapítással, de zsögödi Nagy Imre életével bizonyított, akit már nemcsak képei őriznek, hanem ez a kötet is.

Komáromi Attila

A magyar pedagógusképzés jövője

:

A Minisztertanács ülésén megtárgyalták a közoktatás és a felsőoktatás továbbfejlesztéséről szóló előterjesztést, a tervezetet munkaakmániyként elfogadták, és a további tennivalókra akciótervet készítettek. Külön tárgyalták azokat az elgondolásokat, amelyek célja a pedagóguspálya erkölcsi és anyagi megbecsülésének növelése.

A hivatalos bejelentés azt jelenti, hogy a két előterjesztést — tartalmával egyetértve _további pontosításra, átdolgozásra és részletesebb kidolgozásra javasolták, s egyben akciótervet fogadtak el e program alapján a további tennivalókra. Az akcióprogram feltehetőleg határidőket, részletesebb tennivalókat, a tennivalók fontossági sorrendjét és csoportosítását jelenti. Az oktatás fejlesztésének ügyét pedig az országgyűlés hatáskörébe utalták.

K

ardinális kérdés

Nyilvánvalóan ez a dolgok logikus menete. A pedagógus- képzés pedig a felsőoktatás része, de olyan területe is egyben, amely szorosabban függ össze a közoktatás más részleteivel, mert a mindenkori dolgozó pedagógusok — tudásuk, képzettségük, sőt „képessegük”, rátermettségük, munkájuk közben kialakult szokásaik, és a nagyon erős hagyományok — .meghatározzák az iskolai munka sikerét. Képzésük tehát a mai közoktatási és felsőoktatási továbbfejlesztési terveknek kardinális kérdése.

Amikor a pedagógusképzés szóba kerül, mindenekelőtt a létszámukat szokták első számú problémaként emlegetni. Szakemberek is, kívülállók is munkaerő-tervezéssel nem foglalkozó, de az oktatási apparátusban dolgozók is. Pedig a pedagóguslétszám csak részlete annak a nagyobb probléma-ágazatnak, am^ly ezt a témakört feKHfÚb;.! ddoiü ajySs

Mindenekelőtt oszlassunk el qgy meglehetősen elterjedt tévhitet: az egyetemi tanárképzés nemcsak pedagógus- képzés. Évtizedes gyakorlat igazolja azt. hogy a tudomány- egyetemen végzett hallgatóknak jó része nem megy el tanítani, hanem máshol keresi az érvényesülés útját. Ez a folyamat egyszerűen a természetes társadalmi mobilizáció következménye. Amíg nem lesz kiadói lektorképzés, fordítóképzés, igazgatási apparátus bizonyos feladatait ellátó szakképzés, újságíróképzés, művelődési szakirányító, művelődési ház igazgatói, az államapparátus legkülönfélébb területeit irányító vezetői, sőt. a termelésben dolgozó, de ott az üzemen belüli szakképzéssel foglalkozó felelős, és még fel sem sorolható értelmiségi funkciót betöltő szakemberek utánpótlását biztosító hivatalos felsőfokú képzés, addig ezt a feladatot az egyetemeknek kell ellátniuk, mint ahogy a gyakorlatban eddig is tették.

Mostanában azonban olyan véleményekkel ás találkozunk, amelyek szerint a pedagógushiány jelentős mértékben arra vezethető vissza, hogy nem mennek el a végzettek tanítani, és a pályáról is elszivárog- nak egyesek, méghozzá többnyire éppen a legjobbak. Több fizetésért, a jobb anyagi körülmények miatt.

Ésszerűbb megoldások kellenek

A felsőoktatás ismeri ezt a tényt, tudomásul mégis kényszeredetten és sajnálkozva veszd. Nem lenne-e ésszerűbb berendezkedni ennek a társadalmi igénynek a kielégítésére és betervezni a „többletképzés” létszámát, mint azon sajnálkozni, hogy nincs elég pedagógus, mert hűtlenül azok is elvándorolnak, akiket drága pénzen kiképeztünk? A képzés bővítésének — a létszámnövelésnek — adhatnánk támaszt ezzel az érveléssel. (Néhány adattal támasszuk alá okfejtésünket: a tudományegyetemeken végzett hallgatóknak körülbelül hatvan százaléka marad pedagóguspályán, a többi elszivárog. A főiskolán végzett tanárok •körülbelül nyolcvan százalékban a pályán maradnak, a tanítók és óvónők pedig körülbelül kilencven százalékban. Érthető ez az arányváltás: az alacsonyabb végzettségűeknek kisebb a lehetőségük magasabb beosztásba kerülni, ők inkább esetleg — megunva az alacsony fizetést, az élet kínálta más, bővebben csörgedező anyagi forrásai után néznek.)

mindezekhez társulva: a pedagógusok továbbképzésének megoldatlansága — körülbelül' ezek az okai az iskola egyre növekvő, s néha már ijesztő méreteket öltő tehetetlenségének. De ne legyünk igazságtalanok a pedagógusokkal szemben: tegyük a hangsúlyt az előbbi mondatban a ./körülbelül” szóra. (Az iskola tehetetlenségének, vagy viszonylagos tehetetlenségének egy sereg iskolán kívüli oka is van., és az iskolán belüliek egy része sem a pedagógusokat vádolja. Külön eszmefuttatást érdemelne annak felderítése, hogy milyen külső és belső okokra vezethető vissza az iskolai nevelés személyiségre gyakorolt hatásának csökkentése, illetve módosulása.)

A képzés belátható időn belül változni fog: erre nemcsak a Minisztertanácsi határozat a garancia, hanem a készülő tervek, javaslatok is, valamint a már megkezdett átalakítás. Ebből mindössze annyi volt eddig látható, hogy néhány főiskola egyetemi keretek között működik tovább: Pécsett és Budapesten. Ebből azonban azt a következtetést levonni, hogy a pedagógusképzés reformjának útja nem más, mint a pedagógiai főiskolákat egyetemi fennhatóság alá helyezni, nem lenne szerencsés. Egyrészt azért, mert ezt a megoldást is vitathatónak tartják sokan, másrészt pedig azért, mert ez önmagában semmiféle tartalmi korszerűsítést nem jelent. Az egyetemi, karok eddig inkább decentrali- zálódtak, s ennek nyomán jöttek létre főiskolák (például Győrben, Kazincbarcikán).

nem elhanyagolható, gond, különösen-, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a nevelők — nők. Tudom, ez az állítás nem lep meg senkit, ezt a tényt mindenki ismeri. A baj az, hogy tudjuk, mégsem számolunk vele. Ez ugyanis többek között azt is jetenti^hogy-■ a-- pedagőgjSáoKÍíÖg?’ százalék siíflSfdszdtótfs'áiff??" van. Mindig mondogatjuk, hogy a pálya elnőiesedett, mégsem számolunk vele úgy. mint tipikusan női foglalkozással. talán azért, mert az elnőiesedést nem tekinthetjük örvendetes jelenségnek.

önálló főiskolák egyetemi karokként való működtetése még nem jelent képzési korszerűsítést.

Több évtizedes program

AS^eÄsz magyar felsőoktatás reformja az elkövetkező évtizedek feladata. Ezen belül a pedagógusképzés átalakítása és korszerűsítése viszonylag önálló feladatként jelentkezik, mert bár a pedagógiai főiskolák és tanitóIskolai igények — munkaerő-szükséglet

A képzés legnagyobb problémája mégis tartalmi: az egyetemi, főiskolai szakok nem esnek egybe a képzés iskolai igényeivel, mégkevésbé a munkaerő-szükséglet követelményeivel. Nem eléggé korszerű a pedagógusok szakmai és általános képzési tananyaga sem. A képzés struktúrája, azaz, intézményrendszere sem szerencsés: a fokozatok egy- másraépülése. az intézmények egymásmellet tiségei a képzési szintek koordinálatlansága, a követelmények igen nagy eltérése, a legszorosabban vett módszertani ismeretek elavult vagy hiányos kelléktára, s

képzők is felsőoktatási intézmények. s így részei a felső- oktatás hálózatának, ez az intézménytípus önálló szerkezetként is vizsgálható, másrészt minden további közoktatási reformnak alapjait képezik. Itt tehát minden lépés sürgetőbb, mint a közoktatás más területén. ’ Kis túlzással azt lehet állítani, hogy minden további lépésnek előfeltétele az. hogy mi lesz a nevelők képzésével, lesz-e belőlük elég. és alkalmasak lesznek-e arra. hogy rájuk építve, ki lehessen alakítani korszerű megoldásokat.

S. L.

em érdekes?... Ha igy halljuk említeni: tanító, orvos —, akkor csak úgy általában gondolunk tanítóra, orvosra. De ha így mondják: tanító bácsi, doktor bácsi — hfcfcor még a „leg- felnőttebb” meglett ember emlékezetének filmvásznán is <egy vagy több „konkrét” személy képe bukkan fel. Olyanoké, akikkel úgy volt dolgunk életünkben, hogy magukról ,nyomot is hagytak bennünk. Elsősorban a gyerekkorból, amikor legmélyebben hatnak ránk az egyéniségek.

A „doktor bácsiról” kik is jutnak az én eszembe? Elsőnek hatalmas ■termetű, csizmás, fekete parasztkalapos férfi jelentkezik a messzi gyermekkorból. Kicsit meredt, fakókék szeme volt, de olyan jámbor arca, hogy amikor térde közé állított — „Na, hadd lám a torkodat” — már maga fél gyógyulás volt. Látom a „rendelőjét” is. De akárhogy erőltetem a memóriámat, icsak egy tágas, puritán parasztszoba tűnik elém. Búbos kemence meg homály volt odabent, és a műszerek, orvosságot üvegek valami falra akasztott, csillogó ablakos dobozban sorakoztak.

Magányos, szófukar ember volt — és gazdag. A párszáz holdas parasztfamíliák közé tartózott az övé is. A gazdálkodás azonban nem érdekelte. Csinálta helyette a feles vagy harmados,.. Igaz, most jut .már eszembe: búzászsákok, répa, krumpli meg ‘földre rakott lekváros üvegek is díszelegtek a „rendelő" egyik zugában. *

Nem tudom, megvan-e még K.-n a háza. egy magas, „kanfaros" tetőzetü, poros falú épület? Rozoga kerítésén mindig tárva-nyitva állt a kiskapu. Az udvar is olyan mélabús, elhagyatott volt, mint a gazdája.

Sose mondta, ennyi jár vagy annyi jár a vizitért. Ki mennyit fizetett neki, ránézés nélkül zsebre tette. Rendkívüli biztonsággal érezte meg — helyesebben tán: állapította meg a körülményekből —, hol

Doktor bácsik

van nehéz helye a pénznek. Szegény emberektől ötv^n fillért se fogadott el. „Akinek van, maguk helyett is megfizet — dörmögte. — Holnap ilyenkor megint eljövök. Tartsák be, amit mondtam ...”

Felült rémséges ócska biciklijére, melyen a nyereg féloldalra kajszult jelentős súlya alatt. Aztán el- nyiszorgott a járdán. Nézett az első kerék elé, szájában pipa lógott, s ha ráköszöntek, bólintott busa fejével, meg egy pillanatra szétnyílt szája széle a csutora felett.

Temetésén csak a szegény emberek sírtak... ök, az idősek, ma is igy emlegetik K.-n: „Jószívű ember, aranykezű orvos volt... Szegények orvosa ..

Másodikként G. I. sovány, borostás arca merül fel a múltból. „Aranykeretes” szemüvege mögül okos fekete szem fürkészett. Komoly tárgyilagossággal vizsgálta a beteg arcát, szemét, aztán halványan mosolyogva, nyugodt melegséggel kezdte: „Ugye kedves, itt kínozza valami? ...” — és a beteg hálás meglepetéssel konstatálta, milyen pontosan „rátapintott" a bajra — pedig „csak" az arcából, tekintetéből olvasott. Aztán persze megkezdte a beteg tüzetes vizsgálását. Kedves csevegés közben szedte ki a tüneteket, de már eközben úgy tudott bátorítani, hogy mire a receptírásra került sor, a páciens szentül hitte: egykettőre meggyógyul.

Ö „szabályosabb" orvos volt, mint a mackó megjelenésű S. P. Rendelője a város ,központjában állt, $ olyan tiszta, pedáns környezetben, ami illett „aranykeretes” szemüvegéhez.

A városban öt is kerékpáron lehetett látni. Egyik keze nemcsak a kormányt, hanem a hosszúkás orvostáskát is fogta. Ha éjszaka kellett orvost hívni, öt a helység jórészéből közelebb lehetett érni, mint

S. P.-t. Mikor a sötétben biciklizörgés hallatszott a járdán, mindenki lelépett a csapásra. Akkor még ilyen járműből is jóval kevesebb volt, mint ma, igy a gyerek is megállapította: „Ez G. doktor bácsi, mert gyorsabban halad.”

A pénz nála fontosabb volt valamivel, hiszen gyerekeit taníttatta, ám ő ugyancsak jól le tudta azt is olvasni az emberek arcáról, hogy zavarban vannak, szoronganak, nem tudják, miként is kezdjék ... Ilyenkor ö még jobban restellkedett, s anélkül, hogy valamit is szóltak volna, máris szabadkozott: „Ebből ne csináljanak ügyet... Majd ha lesz, felkeresnek... Mondják, az orvosságot ki tudják váltani?”

Meg se várta a választ, nyúlt a pénztárcájába.

Ha emlékét idézik, róla szintén igy beszélnek: „Jólelkű ember, aranykezű orvos volt..

öngyilkos lett. Fia is, az okos, barátságos Tomi, aki már egyetemista volt... Azt az utcát, azt a negyedet akkor már kezdték gettóba hurcolni.

De hogy napjaink doktor bácsijairól is szó essék.

Tény, hogy vannak orvosok, akik a társadalom erkölcsi értékmérőjén könnyűnek találtatnak, mert embertársaik súlyos helyzetét, félelmét, kiszolgáltatottságát, a gyógyító doktorba helyezett bizalmát kihasználva, a törvényes munkadíjön felüli pénzeket fogadnak el. Sajnos — mondjuk meg őszintén — ez az orvostipus a társadalom egyes tagjainak jóvoltából is létezik még. De többségben vannak a „másfajtájúak", mármint a típusról szólván.

Kár, hogy a beteg korrekt titoktartása miatt máig sem tudom annak a „más anyagból gyúrt” tüdőkórházi orvosnak a nevét, akiről — életveszélyből visszahozott — páciense mondta el a következőket.

— Már a műtőasztalon voltam. Vártam a pillanatot, amikor a főorvos úr közelembe kerül, s mig az asszisztálok elfordulnak. Ez el is következett. Nyomorult állapotomban — hiszen úgy féltem az operációtól — reszkető kézzel, szinte könyörögve nyomtam a kezébe nyolc darab százast. „Még majd többet is, drága doktor úr, csak sikerüljön” — suttogtam neki. Elvörösödött. Ügy összeszorította a száját, hogy az arccsontján megfeszült a bőr. Egy szem- pillantásig megállt a keze a pénzzel, aztán gyorsan zsebre dugta. Többet nem nézett a szemembe.

Gondoltam ... szóval, őszintén, az járt a fejemben — bármennyire is megkönnyebbültem, hogy „lekenyerezhettem" —, no, ez úriember, mert legalább restellkedik egy kicsit.

Az operáció sikerült. Jó pár hét múlva egy ezressel kibélelt borítékkal kerestem meg kórházi szobájában, hogy megköszönjem, amit értem tett, ét elbúcsúzzak. Meg a zárójelentésért is.

„No, csakhogy ezt is megértük, maga rossz ember” — állt fel, mikor benyitottam hozzá. „Várjon csak, tudja-e, hogy nagyon megsértett? Nézze, itt őrzöm a fiókomban a maga nyolcszáz forintját. Fogja, visszaadom. Akkor — tudja, miért fogadtam el? Mert életveszélyben volt, és nagyon fontos volt, hogy bízzon bennem. Érti, mit akarok mondani? Látja, ezzel szégyenitett meg: kényszeritett, hogy én nyerjem meg pénzért a maga bizalmát. Sajnos, maguk betegek is el tudják rontani egyikmásik orvost... Az ilyen nyolcszáz forint júdáspénz is. Azokat árulják el vele, akik nem tudnak külön honoráriumot fizetni.

\ Nézze, éh ebben a percben visszaadnám a diplomámat, ha külön honoráriumért adnék egészséget, vagy mentenék életet."

Ugyanez az orvos szigorúan betege lelkére kötötte, hogy az esetet bárkinek is elmondja ... Adódik azonban úgy, hogy az újságíró — belülről jövő parancsra — megszegi a titoktartást. Legalább félig.

Tóth István