Petőfi Népe, 1983. december (38. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-14 / 294. szám

1983. december 1«. • PETŐFI NÉPE • S A KEZDET HÓNAPJAI BÁCSALMÁSON Számítógép a középiskolában A döntés bölcsességét fontossága és időszerűsége támaszt­ja alá: 1983-ban minden középiskola kapott számítógépet. Nem kétséges, hogy korunkban a komputerkezelés-képes­sége olyan alapkövetelmény, amelynek ma még kevéssé felelünk meg, de szerencsés, hogy végre megkezdődhetett a lépéshátrány leküzdése. Aligha különlegesen magyar sajá­tosság, hogy ez nem megy zökkenők nélkül. . . A bácsalmási Hunyadi János Gimnáziumot büszkén emlegetik az illetékesek. „Kis iskola, de erős”, állítják, s hozzáfűzik: jól felkészíti diákjait a továbbtanu­lásra, amit a 60—80 százalékig terjedő felvételi arány még to­vább bizonyít. A rendelkezésük­re álló HT—1080—Z számítógé­pet Németh Mihály igazgatóhe­lyettes és Mayer Ferencné tudja kezelni; ők a vezetői a kompu­ter-szakköröknek is. Kéthetente két óra — ennyit foglalkoznak a gyerekek társaságában a géppel. — És egyébként? — Háromnapos továbbképzé­sen ismerkedtem meg a számító­géppel — mondja az igazgatóhe­lyettes. — Én saját erőmből tudom amit tudok — így Mayerné. — A nyáron egy hónapon keresztül napi négy órát foglalkoztam a géppel. Tulajdonképpen — teszi hozzá — még most is „ebből élek”. — Előállt tehát az egyszeri eset: a tanár egy órával tart © Mayer Ferencné és néhányan előbbre, mint a diákjai? Mayerné: — A harmadikosok közül ketten számítástechnikai szaktáborban voltak a nyáron, és bizony tartottam attól, hogy töb­bet tudnak majd nálam ... Az igazgatóhelyettes: — Ma már nem a gép kezelése a gond, hanem a programírás. Az az igazság, hogy jelenleg még olyan egyszerű kérdésre sem tudnék válaszolni: voltaképpen mennyit is tud ez a gép, mire alkalmas; sőt, merem mondani, hogy bizo­nyos szempontból a gyerékek ■majdnem rugalmasabbak vele szemben, mint mi. — Ha jól értem, az alapos fel­készítést hiányolják? — A gyakorlatiasabb segítséget — hangzik az egybehangzó vá­lasz. Kész program nélkül a számí­tógép félkarú óriás — Széchenyi szállóigévé vált mondását így is érthetjük —, márpedig program­hoz két módon juthatnak: ma­guk készítenek vagy átvesznek ■más által kidolgozottat. Egyelőre — jobb híján — az utóbbi meg­oldást részesítik előnyben. To­vábbképzésen cserélnek gazdát a másutt bevált programok: a kecs­keméti Katona József Gimná­ziumban és a Piarista Gimná­ziumban foglalkoznak hosszabb ideje számítógéppel; az ottani ta­nárok látják el munícióval ta­pasztalatlanabb kollégáikat. Bács­almáson járatják az ötletet — mert akad benne egy-két hasz­szakkörösei közül. nálható ötlet — és alkalmaznak néhány a Számítástechnika című folyóiratból kiollózott megoldást. A kérdések kérdése a tanárok felkészülségén túl az, hogy a diákok hogyan fogadták a HT-.t, megbarátkoztak-e vele. — Hét-nyolc emberre olvadt, s csak harmadikosokból áll a szak­köröm, a kezelési tudnivalókon túljutottunk, viszonylag jól ír­nak programot — jellemzi Ma­yer Ferencné a gyerekeit. Az igazgatóhelyettes elsősök­kel foglalkozik: — Mi még játszunk, a kezelést gyakoroljuk. Sűrítve a tapasztalatok: egy kicsit 'könnyebb az elsősökkel, mert az általános iskolai tanterv jó alapot ad a halmazok, az al­goritmusok megismertetésével, ám az életkorból adódó csekély elvonatkoztatási képesség még hátrány. A harmadikosok számá­ra végül is csak ez a gép az új, mert nemcsak elvben, órákon is használják a programozható zseb- számológépeket — nem egy kö­zülük a sajátját! (Mayerné: „úgy látom, most van a generáció- váltás, az alapműveletek elvég­zésére képes gépek helyett mind többen szereznek be programoz- hatót”). A gimnazisták — röpke tíz perc alatt legalábbis ezt .láttam — nemcsak szeretik, élvezik is a számítógépet. Czár Andrea jó játéknak tartja, Csenki Tündét az elektronikus játékok vonzot­ták, Sendula Katalin nem osztja azt a széles körben elterjedt né­zetet, amely szerint a lányok nem értenek a komputerhez, „én na­gyon élvezem”, bizonygatja, Né­meth Pétert minden elektromos gép érdekli, tehát ez is, Végh László akkor boldog, ha sikerül lefuttatni a programot^ — egy csokorban íme az elsősök véle­ménye. Hasonlóan nyilatkoztak a harmadikosok is. „Rövid idő múlva nem lehet meglenni szá­mítógép nélkül” (Régaisz István), „nagy jövője van, szeretnék vele az egyetemen is foglalkozni” (Ku- thy Éva), „letisztult, fegyelme­zett gondolkodásra nevel” (Patkó Gábor), „a műszaki egyetemre szeretnék menni, s ez mindent indokol” (Kiss Tibor). A Hunyadi János (gimnázium bizonyos értelemben példát mu­tat Bácsalmáson — legutóbb az egyik szövetkezet vezetői nézték meg, hogy mit tudnak a gépek, talán mert hamarosan „kompu- terizálnak”. Van — a talajlabo­ratóriumban —, ahol már most is a gép számítja ki a legoptimá­lisabb takarmánykeverést, mű­trágya-felhasználást. Arra nem gondolnak a gimnáziumban, hogy netán gmk keretében váltsák fo­rintra a HT—1080—Z School Computer üres üzemóráit — se idejük sincs, se energiájuk. Cél­juk e kezdeti hónapokban az, hogy ismerkedjenek és megis­mertessék a gépet. A fizikaszer­tárból rövidesen végleges helyre telepítik, olyanra, ahol a szünet­ben is bekapcsolható a masina, mondjuk két parti „lövészetre”. A jövő? Rövidesen megjelenik a második és a harmadik gép is a gimnáziumban — a számítás- technika vívmányait az iskola falai közül a miodennaDi életben alkalmazzák — mert kell alkal­mazniuk. Ballai József Gyufásdoboz A Skoda fal­ta a kilométe­reket, ropogott alatta az or­szágút fagyos betonja. Az igazgató, a sofőr meg az újságíró a kocsival eggyéválva élvezte a száguldást. Induláskor még kicsit hidegrázós volt a klíma odabent, de most már kellemes, álmosító meleg hódította a három embert. Egy-egy éles kanyarban úgy húz­ták félre a szájukat, mintha az úttestre tapadó tömlőkkel egvütt hasítanák a levegőt, amely sivít- Va szegült szembe a géppel. , A biztonsági korlát fehér-feke­te oszlopai hosszú zebracsíkká ol­vadtak össze. A tájból alig láttak valamit. Puszta és puszta, fehér és szürke színvilág, gémberedett fák. Az egyhangúságot csupán egy öreg anyakecske téblábolása törte meg egyik falu szélén. Értetlenül bámult fel a négyemeletes új la­kóépületre. El nem tudta képzel­ni, hogy került az oda, s — pláne — mit keresnek az erkélyeken a dermedten lengedező fehérneműk. Hosszú hallgatás után szólalt meg a trösztigazgató. — Megírhatnának néha ilyen apróságokat is . .. Közben egy közönséges gyufa- skatulyát vett elő belsőzsebéből. Ügy tartotta, forgatta három ujja közt. mint valami különleges ék­szert. — Ez az én emlékeztetőm, néz­ze csak! — nyújtotta az újságíró felé. aki tényleg ceruzaírást fede­zett fel a dobozon. Kérdő tekintetére így folytatta a trösztvezér. — Ha >-em untatom, elmesélem ennek a kis skatulyának a „pálya­futását" . . . Mert máig élő szerepe van ennek a kis jószágnak — ve­zetői munkámban . . . Az újságíró biztatóan bólintott, s felcsigázott kíváncsisággal vár­ta a sztorit. Ám azt még mindig talánvos mondatok késleltették. Tudja, riporter elvtárs. még minisztériumi értekezleten is ér­veltem evvel a kis semmiséggel. Annak alátámasztásául, hogy nem csak jó, hanem hasznos is, ha a trösztigazgató lehetőleg minél többször fordul meg a dolgozók között... Meg. hogy ne restellje bevallani,' ha valamit nem tud. Higgye el, hogy sokat tanulhat a munkásoktól, a munkapadok közt tevékenykedő irányítóktól, akik nap mint nap a gyakorlat­ban valósítják meg a terveket... A többségükben sarzsi nélküli hő­söktől, akik bár — úgymond — villogás nélkül, sőt sokak szemé­ben észrevétlenül élnek, de kezük nyomát rajta hagyják a világon ... Akik nélkül a legzseniálisabb ve­zetők is csupán annyit érnének, mint egy hadvezér sereg nélkül... — Hű, de szépen, szinte „vezér- cikkesen” mondta, igazgató elv­társi — ironizált önkéntelenül is az újságíró, és szavaiból kicsen­dült a tiszteletteljes sürgetés is: „Elő a farbával!” Az útitárs értő somolygással vágta el az . elvi” bevezetőt. — Mikor átvettem a tröszt ve­zetését, bemutatkozó látogatást lettem a gyáregységeknél. N-i üzemünkben csak úgy öm­lött a panasz a nagy kollektívá­ból. Jegyeztem, jegyeztem, majd a körmöm szakadt bele. Ha egy elkezdte, tízen csatlakoztak zúgo­lódva. Látszott, érződött, hogy régóta leszorított szelepet vágott ki a feszültség. Építőanvagipari vállalat va­gyunk, sok víz kell a termeléshez. A rengeteg panasz főleg abban csúcsosodott ki, hogy miért nem gondoskodunk rendszeres vízellá­tásról ? Forró volt a hangulat. Sugdo­sok ott az asztal mellett a helyi vezetőkké', faggatom őket. mi a helyzet. Legyintenek. Viszont- súgdolózva eldarálják, hogv régi ügy, senki nem tud tenni semmit. Megmérgesedtem. Ez nem elin­tézés . . . De én se tudtam konkrét megoldást ajánlani —, hiszen nem ismertem még a helyi viszonyo­kat. Ezt be is ismertem a közös­ség előtt, és kértem, segítsenek ők. Nagy, és hellyel-közzel bi­zony éles vita támadt. Végül is egy — bocsánat a kifejezésért — „névtelen”, munkás egészséges ja­vaslatával térhettem vissza a köz­pontba. Szellemes ötletével ha­marosan sikerült végleg állandó­sítani a jó vízellátást... Szóval, e vitát követően jött az elnöki asztalhoz egy asszc-y, és ezt a gyufaskatulyát adta át: „Igazgató elvtárs, — szónokolta szinte fennhangon, hogy minden­ki odafigyeljen — láttam, min­dent felírt. De aztán úgy ne jár­junk magával is mint az elődjé­vel. Egyszer annak is elsírtuk gondjainkat, s mert nem volt ná­la papír, a gyufásdoboz-' tetejére- aljára jegyezte fel... Aztán úgy lett, hogy a gyűlés után egy órá­val, takarításkor a földön talál­tuk meg az eldobott skatulyát... Ez volt az.” ... Az újságíró megérkezett úti­céljához. Megköszönte a „fuvart”, elbúcsúzott az igazeatótól, gép­kocsivezetőtől. A trösztvezető kidugta karját az autó ablakán, megrázta a dobozt, és utána k'ál- totta. — Ezt most is magammal vi­szem. Beszámolok, hogy mindent teljesítettem, amit elődöm meg­ígért. Aztán egy gépelt papírlapot le­begtetett. — De itt az írás arról is. hogy mire tettek ők ígéretet. Ezt is sor­ra vesszük — azt is. Tóth István tasokat érnek el tört síkjaikkal, ellentétes színek alkalmazásával. Stéhlik János az alföldi pikfú- rának inkább az új realista ágá­hoz kapcsolódik, és meditativ fi­gyelme szívesen időzik például egy-egy tanyaablak részleténél, egy fa precíz rajzánál, egy kerí­tés anyagszerű megörökítésénél, hétköznapi tárgyaknál. Erdős Péter talán kevésbé drá­maian, de megragadóan állítja elénk a múltat idéző néprajzi tárgyakat vagy a tiszai tájat, a hangulatos árteret, szülőföldjé­nek számára bőséges témákat nyújtó részleteit. Alkotói kezét, szellemét egyaránt dicséri — 1967 óta számos tárlatán — fest­ményei mellett grafika, rázdom- borítás, kerámia. Ez is mutatja, hogy a plasztika sem elválasztha­tó az alföldi művészettől, amely­nek kezdetben inkább a festészet jelezte a fő áramát. E tárlaton is jelen van két fiatal szobrász: Lan­tos Györgyi és Máté István, kik­nek hazai és külföldi tárlataik — Így Helsinkiben, Ravennában, Os­lóban — tanúsítják, hogy a vá­sárhelyiségen belül, illetve túl miként található meg az egyete­mesen emberi is, az egyediben az általános. Érdemes megtekintenünk, s át­adni magunkat érzelmi, gondola­ti üzeneteiknek. Lőkös Zoltán © Csikós András: Tanya szántásban. 9 Lantos Györgyi: Beatrice. A nála csaknem egy évtizeddel fiatalabb Csikós András maga is .tanyán élt 27 éves koráig. A most 36. évében járó művész — mint mondja — nem is tud mást festeni, mint amit megélt, ami­hez köze van. Hézső Ferenc a fővárosból — a főiskola elvégzése után — vissza­tért szülővárosába, hogy munkás­ságát az alföldi festészeti örök­ség tartalmi és formai megújítá­sának szentelje. Talán a legkí- sérletezőbb kedvű művész itt, aki szívesen alkalmaz új stíluso­kat, op-artos elemeket és a tér­hatások kihasználásának sajátos módszereivel él. Dekoratív igé­nyű képein a paraszti élet gyötrő, de szükségszerű változásainak ál­lít emléket. Zombori Lászlót is foglalkoztat­ják az újszerű megoldások, amint azt jelzik több művén a geomet­rikusán megformált alakok, né­ha az egész felületet betöltő tár­gyak. amelyek monumentális ha­• Máté István: Diszkút. amelynek nyilvánvalóan léteznek bizonyos mesterségbeli, stiláris és alkotói felfogásbeli jegyei is, de nem ez a lényege. Nem a for­mai megoldások utánzása a kö­zös jellemző (hiszen egyébként sem vállalkozna ilyesfélére egyet­len igazi művész sem), hanem magasfokú társadalmi felelősség­tudat, mély emberség és humani­tás. Példáinkon, a most Kecskemé­ten bemutatott alkotásokon ezt kiválóan nyomon követhetjük. Nem szabad azonban megfeled­keznünk arról, hogy azt itt kiál­lító művészek az alföldi tájban maradandó szépséget kereső egykori alkotóknak jórészt im­már a harmadik generációjához tartoznak. Más tájat és benne inás embert látnak, mint a nagy elő­dök, akik az Alföldben a — Tor­nyai szavaival szólva — „nagy sömmit” vitték vászonra. És meg­festették ezzel együtt a kor fáj­dalmas társadalmi valóságát, a népszínműves cukros-szirupos jelenetek helyett a súlyos szociá­lis feszültségeket, a táj, az alföl­di föld és a benne, vele küzdő ember, kemény harmóniáját. Az embernek és a tájnak ez a szerves, szoros és elválaszthatat­lan viszonya a mai alföldi mű­vészgenerációnak is jellemző al­kotójegye. (Sajátságos módon még akkor is, ha maga az ember nem mindig jelenik meg a képen.) Az iskolateremtő mestereknél érthető és szükségszerű volt an­nak idején, csaknem nyolc évti­zede, hogy elszigetelt kis tanyá­kat, a bezárt életforma dokumen­tumait fessék meg, de már a má­sodik generáció is túllépett, ezen. Az ő korukra ugyanis azzal vál­tozott meg az Álföld arculata, hogy a nadrágszíj-parcellákat vé­geláthatatlan táblákká szántot­ták egybe, tanyák tűntek el, a botorkáló négyökrös szekereket pedig kombájnok váltották föl. A jelenlegi generációnak e nagy emberi konfliktusok már letisztulva kerültek a szeme elé. Az új életforma belső feszültsé­gei transzformálódtak a hétköz­napi munkában, vagy a mélyebb rétegekbe húzódtak. Talán ezzel is magyarázható, hogy ismét na­gyobb figyelmet szentelnek a táj rejtettebb esztétikumának, művészi tükröt tartanak elénk és fölvillantják különleges szép­ségeit a szántások eke rajzolta ba­rázdáinak, a belvízi tócsák csil­logó üvegcserepeinek, a füzesen kócos fáinak, a vízpartok fény­játékainak, de esetenként a pusz­tuló tanyák emberi melegséget őrző tárgyait is. Eközben átköl- tik az ember és a természet, az ember és a föld, az ember és a táj ősi kapcsolatát. Látás- és megjelenítési módjuk realista, újkeletű szóval szólva: termé­szetelvű. Egyéniségüknek, ízlés­világuknak megfelelően pedig a realizmuson belül széles ívű, gaz­dag fonmanyelvvel, formai meg­oldásokkal találkozunk. Megfigyelhetjük mindezt a mostani kecskeméti kiállításon is. amely egyébként nem kíván át­fogó képet nyújtani a dél-alföldi, vásárhelyi művészetről. De még az itt bemutatkozó kilencek tel­jes oeuvre-jéből sem. Jellemzőül azonban mindenképpen kifejező, sőt a rendezés a lehetőségein be­lül biztos kézzel válogatott. Így van módunk bepillantani a vá­sárhelyi műhely egyik legerősebb meghatározó egyéniségének, Sza- lay Ferencnek a világába, aki­nek nevét, alkotásait az 1958-as első tárlata óta valóban az egész ország jól ismeri. Részletes elem­zésére itt aligha vállalkozhatunk, de a legfőbbet ezúttal is meg kell jegyeznünk. Azt a művészi biztonsággal párosult kettősséget, amellyel a paraszti élet apró je­lenségeit és az általánosan embe­Dicséretes és örvendetes az a vállalkozás, hogy a kecskeméti Erdei Ferenc Művelődési Központ kamarakiállításon ad helyet falai között a dél-alföldi képzőművé­szet kilenc reprezentánsának. E városban nyilván értő szemekre és szívekre találnak alkotásaik, márcsak annál fogva is, mivel az úgynevezett alföldi festészet, szobrászat határmezsgyéit egyre kevésbé szabad és lehet a klasszi­kus mag — Hódmezővásárhely — körül megvonni. Ebbe a sajátsá­gos meghatározásba — ha már területileg határoljuk körül — egyre szervesebben tartozik be­le Kecskemét és Szolnok képző- művészeti világa is. Különös ez az alföldi iskola, amely tulajdonképpen soha nem is volt iskolaszerű szervezet. Gyökerei a századelőre nyúl­nak vissza, Tornyai Jánosnak és körének világához. Hagyomány- vállalásról van elsőrendűen szó. rit kapcsolja össze sajátos egyé­ni hangvétellel. Érdemes sorravennünk néhány mondattal kiállítótársait, akik. kel bizonyos megközelítési módok ellenére is teljes a szellemi ro­konság. A harmincéves kora óta Vásárhelyen alkotó Fejér Csaba látszólag mintha sajnálattal kö­zelítene az eltűnő tanyák felé, pedig ábrázolásukkal nem visz- szahozni akarja a múltat, csak emlékeztetni rá dús színtónusú, míves érzékenységű képeivel. Részletgazdagon bontja ki az al­földi táj humanisztikus szépségeit és fedezi föl a hétköznapi tár­ává k varázsát. TÁRLATNAPLÓ Kilencen a Dél-Alföldről KÉPERNYŐ Ha Szörényi Levente és Bródy János István, a király című rodkope- rájárnak a végén felcsendül a magyar Himnusz, s az államalapításra emlékezve a nézősereg — áten­gedve magát természetes érzéseinek — együtt zen. gi a szereplőikkel, miközben piros-fehér-zöld petá'rl dák törnek utiat az ég felé. akkor arról a Magyar Ifjúság (ezért és ebből) feltűnni vágyó kritikusá­nak az lesz a véleménye, hogy az egész produk­ciót leöntöttük valamiféle giccses mázzal. Ezek után hosszú tévéműsorban kell magyarázatot ke. resni, hogy — csak ki ne mondjuk — ez az egész még nem nacionalizmus; szociológusok és KISZ. oktatásvezetek mondanak okosan fogalmazott mon­datokat az „identitás-keresés" bonyolult útjairól. örültem volna, ha a tévé péntek esti műsorából kiderül: végtére is nincs miért sziégyenkezni, mert magyarok vagyunk. Nem olyan nagy baj — baj? — ha időnként eszünkbe jut, hogy sokat köszönhetünk a világnak ugyan, de a világ is sokat köszönhet nekünk. Lélek- számát tekint­ve ma is a mi országunk az újkori olim­piák győztese, ha az egy főre jutó aranyérmeket számoljuk össze. Magyar találmány az autókarbu­rátor. a helikopter, a golyóstoll, transzformátor, a telefonközpont, a hidirogénbomiha. ■És — e jelek szerint — sajnos a bűntudat is: el ne,m követett vétkeként. Van abban valami torok szorító, hogy erről ma még tévéműsort lehet ké. szí tend, s abban kezet ökölbe szorító szamárságo­kat lehet mondaná, s hogy a természetessé váló hangnem a magyarázkodás, ha ilyesmi kerül szó­ba. Volt persze — s igazságtalanság voln.a elhallgat: ni — .néhány jó perce a Pénteki randevúnak. Amikor az István, a király jeleneteit vetítették. Mert azokhoz — meggyőződésem — továbbra sem kell kommentár .., Himnusz — cukormázban? B. J.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents