Petőfi Népe, 1983. december (38. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-06 / 287. szám

1983. december 6. • PETŐFI NÉPE O 7 Nem hiányzik a nagyvilág? — Én mindig és mindenütt egész életet élek. Annyi az elvé­gezni valóm, hogy eszembe sem jut más, ami ettől eltérítene. Cse­lekedni kell és nem áhítozni, vá­gyakozni. Egyébként is én bárhol vagyok, megtalálom a művésze­temhez szükséges .érdekes és fon­tos dolgokat. — Párizst a művészetek fővá­rosának tartják, ön hosszú ideig ott élt. Mit jelentett ez a szá­mára? — Párizs nem az ott élő ember­millióktól nagy. hanem a szelle­métől. Ahol harmincötezer alkotó él, igazából kinyílhatnak az egyé­niségek. Nos, ott a művészek had­seregétől valósággal reszket a vá­ros. Nem a félelemtől persze, ha­nem a szellemi vibrálástól, az iz­galomtól. láztól. Mert a művészet remegtetés és sugároztatás. — Mi okozza önnek a legna­gyobb örömet? Mi adja a legtöbb ihletet, indíttatást az alkotáshoz? — A távlatok és a színek von­zanak legjobban. Ahol nincs elég tér, ott igazi élet nem lehet. Ne­kem égbolt kell! — Három évtizeden át Majsa környékét festette. Művei sokasá­ga árulkodik erről. Nyilván most bevallott említett térimádata is ösztönözte erre. — Feltétlenül! Ennek a vidék­nek annyi, de annyi szépsége van, hogy csak ámul tőle az ember. Engem valósággal megbabonázott a látvány, amikor naponta bódul­tán jártam a parányi tavak, a bokros dűlőutak, a kicsi tanyák világát. És felettem a végtelen égbolt! Szikrázott, ragyogott és félelmetesen elsötétült. A színek gyors változása lenyűgözött! Ha­talmasnak tudhattam maga­mat ... — És az emberek? — Szegények voltak, nehéz sorsúak. De ed­zettek, kemé­nyek és vidá­mak. Megfo­gott a közvet­lenségük, ked­vességük. S hogy hagyták lefesteni ma­gukat. Nem ér­tették ugyan a képeimet, hi­szen nem na­turalista má­solatot csinál­tam róluk, ha­nem olyannak ábrázoltam őket, ahogyan művészetem láttatta velem valamennyiü­ket. Nem értették, amit csinál­tam, de tiszteltek, befogadtak. Köztük éltem. Azt ettem, ittam, amit ők. Keményen dolgoztam, mint a tanyák népe. Tudja, mi tetszett bennük leginkább? Én nem láttam összezsugorodott, zo­kogó parasztot. Emelt fejjel vi­selték sorsukat. — Miért lett művész? — Annak születtem. Egyetlen percig sem gondoltam másra. Az voltam akkor is, fiatal koromban, amikor Párizsban tánctanításból éltem. Azt is mondhatnám, hogy nem én választottam a művésze­tet, hanem az választott engem. Talán ez az elhivatottság. Min­dig szinte szédültem attól, ami feltárult előttem. S mire felocsúd­tam, akkorra a vásznon volt az élmény, a gyönyörűséges látvány. — Műveinek száma arról árul­kodik, hogy sokat dolgozott. — Mindig. Ha a határt jártam, estére tele volt a vázlatkönyvem. Ma sem tudok tétlenkedni, bár nem vagyok már éppen fiatalnak mondható. De higgye el, nem törődöm az éveim számával, nem foglalkoztat a halál. Egyre azt mondogatom magamnak: rtekem még dolgom van! Nem halhatok meg! — Most szeretett Majsájának adta negyven festményét. Ez a ne­mes gesztus sokat jelent a váro­siasodó nagyközségnek, örül ne­ki? — Elmondhatatlanul. S annak is, hogy ma is szeretnek, ismer­nek, rámköszönnek az utcán, mindenütt. Ha megnagyobbítják Itt" a múzeumot, adok még több képet is. örüljenek nekik azok, akik részesei voltak a megszüle­tésüknek. — Ha visszagondol eddigi életé­re, milyennek találja ezt a ki- lencvenegy évet? — Sokat éltem, mert sokat dol­gozhattam. V. M. VENDÉGÜNK VOLT Járitz Józsa A kilencvenegy éves művésznő Budapesten született. Tanul* manyai befejezése után évtizedeken keresztül Drezdában, Lon­donban és Párizsban élt. Miután a kiskunmajsai rokonainál megtelepedett, harminc éven át szenvedélyes elkötelezettséggel festette a kiskunsági tájat, a szegényemberek számára érdekes és szép világot. Festményei számos hazai és külföldi múzeum­ban láthatók. Jelenleg budai magányában is dolgozik: alkot, írja memoárját, rendezgeti az emlékeit. Legutóbbi majsai ki­állításának megnyitásakor beszélgettünk vele. — Sok-sok évig külföldön élt. Fiókkönyvtár Mielőtt megnéztem Kecskeméten a kertvárosiak „könyvtárszobáját” — az egyetlen helyiség egy nappali méreteihez hasonlítható —, mely a város­rész központjában, a szolgáltatóház első emeletén kapott helyett, mindössze annyit tudtam róla, hogy az elmúlt tanévben Kincskereső-klubjának irodal­mi színpada sikeresen szerepelt a helyi és országos vetélkedőkön. Megszokhattuk a zsúfolt polcokat a megyei könyv­tár kölcsönzőjében is, de a helyszűke, ami itt fogad, már a könyvek közötti eligazodást is nehezíti. A legújabb kötetek ugyanis az olvasóasztalt elfoglal­va, vagy a könyvsorok tetején várják, hogy valaki kézbe vegye őket, s ha csak ideiglenesen is, de máshová kerüljenek. — Várható-e a közeljövőben valamilyen változás? — kérdezem J. Szabó Ferencnét, a Méheslaposi Ál­talános Iskola igazgatóhelyettesét, aki egy éve a könyvtárosi teendőket is ellátja. — Talán sikerül házon belül megoldást talál­nunk. Cseréről lenne szó: az eddig KISZ-klubnak használt két, egymásba nyíló termet kapná meg a könyvtár, s a KISZ-esek költöznének át ide. így lehetőség lenne a csaknem ötezres könyvállomány rendezett elhelyezésére, s a helyben olvasásra. És a klubfoglalkozásokon is kényelmesebben elfér­nénk. — Elegendő a heti nyolcórás nyitvatartás? — Általában igen, de azokon a napokon, amikor többen jönnek, nem ragaszkodom a pontos zárás­hoz. Most nagyobb a forgalom^hiszen a gyermekek már tanévkezdéskor megkaptak a kötelező és az ajánlott irodalom listáját. Nyáron viszont van időm arra is. hogy saját ismereteimet bővítsem. — Úgy látómba gyerekkönyveket inkább „hasz­nálják”, a keresettebb regények pedig — például Merle, Moldova írásai — szinte hiánytalanul sora­koznak ... — Látogatóink zöme valóban általános iskolás, de vannak rendszeresen visszatérő felnőtt tagjaink is. Azért örülnék az olvasóteremnek, mert szíve­sen nézegetné a napi- és hetilapokat itt néhány nyugdíjas is. Ifjúsági- és gyermekirodalmi kínála­tunk nem elégíti ki az igényeket, és az ismeret- terjesztő kiadványokból is kevés van. Próbálok ezen úgy segíteni, hogy az érdeklődőknek koruknak megfelelő szépirodalmat ajánlok: Jókait például a felsőtagozatosok nagyon kedvelik. — Kérem, mutassa be a klubot. — Inkább irodalmi szakkörnek nevezném, s mi­vel a helyszín a könyvtár, az olvasás megszerette­tése, az alapvető könyvtári ismeretek elsajátítása is a programunkban szerepel. Hetente egyszer tartjuk a kétórás foglalkozásokat, minden alkalom­mal vetítünk diafiimeket, hallgatunk lemezeket. Amiért azonban a mostani hetedikeseink is ide­járnak, az az irodalmi színpad. Természetesen gye­rekközpontú darabok előadásával próbálkozunk, tavaly Padisák Mihály: Cowfooy-paródiáját és Tö­rök Sándor: Csillicsala csodái című összeállítását játszottuk. Mivel jó szerepeltünk a városi úttörő művészeti seregszemlén, mi képviseltük Kecske­métet a Néphadsereg által rendezett országos ve­télkedőn, Miskolcon. Nagyon örültünk az „ezüst ok­levélnek”, de igazán nagy élményt a négynapos zánkai fesztiválon való részvétel jelentett, amit jutalmul kaptunk. H. E. SCI-FI társaság Budapesten, az Almássy téri Művelődési Központ­ban megalakult a Magyar Sci-Fi Társaság. Az új egyesület célja: összefogni a tudományos fantasztikum kedvelőit, és keretet adni az eddigi szét­szórt tevékenységnek. Igyekszik leendő tagjai szá­mára érdeklődési körüknek megfelelő tevékenységi for­mát teremteni, olyanoknak is, akik nem szívesen jár­nak klubdélutánokra, es­tekre, esetleg kisebb tele­püléseken élve, levelezés­sel, utazás nélkül is aktí­van bekapcsolódnának. A Magyar Sci-iFi Társa­ság várja minden olyan, a fantasztikummal foglalko­zó klub csoportos jelentke­zését is, amelyek eddig is tevékenyen működtek, és olyanokét, akik ismeretségi körükre támaszkodva egyre nagyobb vagy kisebb váro­sokban helyi csoport szer­vezésére vállalkoznának. Az egyesület működésé­nek anyagi bázisát a havi 25 forintos tagsági díj je­lenti, amelyet évi két rész­letben lehet befizetni. Pest megyében, Gödöllőn, az Agrártudományi Egye­temen, illetve Heves me­gyében, Egerben, a megyei művelődési központban már meg is kezdték a helyi csoportok szervezését. Az új egyesület címe: Magyar Sci-Fi Társaság, Budapest 5., Postafiók 514, 1374. SZÉPEN MAGYARUL — — SZÉPEN EMBERÜL He Mögöttem két fiatal­ember haladt, s az egyik kérdezett valamit a má­siktól. Nem hallottam a kérdést világosan. De a megkér­dezett sem hallhatta pontosan, mert egyszer csak ezt mondta, mégpedig nagyon is jól hallha­tóan: „He?” Partnere aztán meg­ismételte a kérdését, tehát meg­értette a vakkantásszerű vissza­kérdezést. Ismerjük mi is. Szótárainkban is szerepel. Azt írja az Értelmező Szótár róla — a fent említett esetre vonatkoztatva —, hogy meg nem értett közlés vagy kérdés megismétlésére irányuló kérdés­ként szokott elhangzani ebben a jelentésben: mit mondtál?, mit akarsz?, mi az?, hogy mondtaa? Példának ezt a párbeszédet is közli: — Édesapám, elfutott a csikó! — He? — Elfutott a csikó! Ez a visszakérdező forma a bi­zalmas beszélgetésben sokszor előfordul. Nekem mégis fület O i A beszéddel történő f ! emberi érintkezés során • • sokszor kényszerülnek a partnerek arra, hogy el­hangzott megnyilatkozásra rákér­dezzenek. Olyanra, amely hozzá­juk szól, és sokszor kérdő formát ölt. Ahogyan ezt tesszük, az a nyelvnek egy sajátos szerepe sze­rint történik, amit a nyelvészet metanyelvi funkciónak, nevez. Ezzel élünk akkor is, ha idegen nyelvet tanulva érdeklődünk egy szó értelme felől, mondván, „mit jelent ez a szó, kifejezés stb.?” És persze várjuk a választ, amely ugyancsak a nyelvi adatra vonat­kozik. Mivel ebben az esetben is pár­beszéd — más szóval kommuni­káció — folyik, nem mindegy, hogy milyen módon kérdezünk erre vagy arra a kijelentésre, fé­lig vagy egyáltalán meg nem ér­teit közlésre. Ezek között a mó­dok között a legkevésbé barátsá­gos a he?! Használata nem illen­dő. El i :■ kerülhető, hiszen erre a célra megvannak a kellő kifeje­Valóban „fület szúr”, hiszen nemcsak a hangereje bánt, ha­nem az a szökő hangmenet is, amely olyan agresszívvé teszi. A beszélő csak akkor folyamodhat hozzá, ha komázóan bizalmas kapcsolatban van partnerével, vagy netalán tréfásan használja. Mert ez is előfordulhat, különö­sen kellemetlen kérdés után, amikor a megszólított talán na­gyon is jól érti, de vagy csodál­kozik rajta, vagy — talán még sértőnek is érezve — vissza akarja utasítani a kérdést, vagy egyéb megnyilatkozást. (Hallot­tam már türelmetlen férjet így szólni, amikor felesége „kényes” kérdést intézett hozzá.) Kétségtelen, hogy ma már nem tartjuk se szépnek, se melegen emberinek. Erről az utóbbiról még néhány szót! a hogyan?, hogy? visszakérdezés. Udvarias a kérlek?, kérem? Kö­rülíró a mit kérdeztél (mondtál), kérlek? Még körülíróbban udva­rias: „Elnézést, nem hallottam jól, mit kérdezett.” Tréfás bizal­matlansággal: Mintha kérdeztél volna valamit. Tagolatlanul egy ilyen mondatszóval: hm? Csodál­kozással vegyes megütközéssel: Hogy-hogy? Egyáltalán nem ud­varias, de bizalmas kapcsolatban használatos a mi? Ennél még udvariatlanabb a he?! Mindegyik megoldásnál aján­latosabb, hogy nyitott füllel fi­gyeljünk egymásra. Sz. A. Monográfia Dunavecséről Nem lehet eléggé dicsérni azt a bölcs, szociális fogantatá­st! gondolatot, amely indítást ad ahhoz, hogy egy közösség írott és íratlan emlékeit összegyűjtse és — a jelen megér­tése, a jövő tervezése érdekében — közrebocsássa. Dunavecse — ez a 4500 lakosú dunaparti nagyközség —; most ilyennel dicsekedhet. Az elmúlt hónapban a nagyköz­ségi tanács kiadásában, a Fejér megyei Nyomda Vállalat gondozásában megjelent Naszály Sándor, nyugalmazott is­kolaigazgató „Dunavecse története” című, négyszáz oldalas, fényképekkel illusztrált monográfiája. A most megjelent helytör,téne- ti dolgozat szerzője korábbi mun­káival hívta föl magára a figyel­met, jelezve, hogy fölkészültsége alkalmassá teszi egy nagyobb lé­legzetű, monográfikus mű meg­írására is. (A helyi Béke Terme­lőszövetkezet történetét tárgyaló dolgozata 1969-ben jelent meg, a környék földrajzi neveinek gyűj­tésével és feldolgozásával pedig országos pályázatot nyert.) A „Dunavecse története” krono­logikus sorrendben, az események egymásutánjában jegyzi, gazdag — néha túlságosan is bőre sza­bott és gyakran ismételt — meg­jegyzésekkel dúsítva föl a hely- történeti anyagot. Külön fejezet írja le a település földrajzát és a régészeti leletek adattárát és his­tóriáját. Az említett, következe­tesen alkalmazott szerkesztési koncepciót csak az 1945 utáni kor tárgyalásakor lazítja föl. Ez a kö­zel százötven oldalnyi közösség-, gazdaság- és intézmény történeti rész a mű leginkább megkérdő­jelezhető része. Hiányos, pontat­lan és rossz arányban kapcsoló­dik az egészhez. Több fölösleges és elavult — személynevek és beosztások — információt tartal­maz. Kevesebb — ebben az eset­ben —, több lett volna... A tanulmány szakmai szem­pontból korrekt, jól megírt mun­NÁSZÁLY SÁNDOR V DUNAVECSE ka. A szerző tiszteletreméltó alapossággal munkálkodott a tör­téneti emlékezet csatornáinak megnyitásán. Egészében az 1850- ig terjedő időszak leírását lehet a legmagvasabbnak tekinteni. Ameddig egyértelműen írott for­rás — vagy, ami általános nála — már feldolgozott anyagokból — vagy azok alapján — való komiplimálásra nyílott mód, addig egyenletes színvonalú a szöveg. A könyv legjobb — a „műfajban” átlagon felüli — része a „Török idők” fejezettől kezdődő kilenc­ven oldal, amely feldolgozza a „Parasztvármegye”, a „Német el­nyomás kezdete és a kuruc sza­badságharc”, a „Község története a XVIII. században és a XIX. század elején” címekkel jelzett korok históriáját. A második, a közelmúltról írt részben pedig „Az oktatásügy fejlődése és az iskola története” című fejezet, bár ez inkább élménybeszámoló, mint tudományos apparátussal feldolgozott közlés. A szerző a saját élményei alapján ír az ok­tatási helyzet változásairól. Naszály Sándor igényességé­nek, felkészültségének, valamint a jó nevű lektornak, dr. Nagy Lajos tudományos főmunkatárs­nak köszönhető, hogy nincs sze­met szúró szakmai hiba a kötet­ben. A kötet jól mutatja: a község története annyiban tipikus, hogy sorsa erősen szinkronban van az országéval. „A cseppben a ten­ger” elve itt az átlagnál jobban érvényesül. Farkas P. József HARMATI SÁNDOR: Munkásemlékek 24. Gyilkos szeméthegyek A Szociáldemokrata Párt fontos eseményre készült. Az év utolsó negyedére összehívták a XXVII. kongresszust. A szervezett és szer­vezeten kívüli munkások egyaránt kíváncsian várták a párt legfel­sőbb fórumának tanácskozásait. Remélték, hogy a kongresszus ha­tározottan fellép és követeli majd a kormányzat intézkedéseit a munkanélküliség felszámolása ér­dekében, követelni fogja a mun­kanélküli segély fizetését, a lak­bérmoratóriumot és a kilakolta­tások megszüntetését. A kongresszust megelőző hetek­ben, hónapokban tovább romlott a gazdasági helyzet. A mi üze­münkben is új munkarendet ve­zettek be. Megkezdődtek a „ki- zeccölések”. (A munkások ezzel a jelzővel illették azt az intézke­dést, amikor megrendeléshiányra hivatkozva, hetekre fizetetten „pihenőre” küldték' őket.) Az én munkahelyemen, a szerszám- és mintalakatos üzemrészlegben a dolgozók fele az egyik hónapban munka nélkül lézengett, míg a kö­vetkező négy héten heti három napot dolgozhatott. Majd váltás következett. A „kizeccöléses” heteket én 1930. április elsejével kezdtem. Az év hátralévő részében dolgozhat­tam heti három napot. Ilyen mó­don egy fél esztendő alatt összke- resetem 57 pengő 60 fillérre rú­gott, amelyből — a Bede úrnak fizetendő 16 pengő levonása után — létfenntartásra összesen 41 pengő 60 fillér maradt. Tehát alighogy hozzáigazítottam csalá­dom életvitelét a heti háromnapos munka révén felére olvadt kere­setemhez, máris újabb katasztró­fa fenyegetett. Minden eddigi el­képzelésem és számításom felbo­rult. Alkalmi munkához nem le­hetett hozzájutni. Egyetlen lehe­tőség maradt. A többi szűkölködő­vei együtt be kellett sorolnom a Cséri-telepi szeméthegyek turká­lói közé. A szeméthegyek bányászai kokszhoz hasonló tüzelőanyag után kutattak, amelyre — mivel olcsóbb volt a kereskedelmi for­galomban kapható tüzelőanyagok­nál — mindig akadtak vevők. A bányászás tárgyát képező és tüze­lésre alkalmas kvagyi — ahogy a népnyelv elkeresztelte — a töké­letesen el nem égett szén marad­ványa volt, amely a kokszhoz ha­sonló halmazállapotát azáltal nyerte el, hogy évtizedeken át hatalmas nyomás nehezedett rá, és a levegőtől tökéletesen el volt zárva. A környező pestkörnyéki hely­ségekből, így Kispestről, Pest- szentlőrincről és Pesterzsébetről százával és százával jöttek a mun­kanélküliek, hogy poros, piszkos, egészségtelen körülmények között, megerőltető munkával kicsikarják néhány pengő értékű eladható termékeiket. A Cséri-telep környékére tévedt és a körülményeket nem ismerő emberek ugyancsak csodálkoztak az eléjük táruló látványon. Nem tudták elképzelni, hetgy a rongyos, portól és szennytől négerbarna arcú emberek tömegei miért túr­ják olyan dühös igyekezettel a szeméthegyeket. A dühösen túrkálók hadába azonban nem volt egyszerű be­jutni. A szeméthegy minden talp­alatnyi területének csoportgazdái voltak, és csak valamelyik „bá­nyarész-tulajdonos banda" jóvol­tából lehetett besorolni. Én is egy régi szaktársam és barátom, Eckert József segítségével állhat­tam közéjük, ö már hónapok óta kvagyizott tíztagú csoportjával, és a többiek az ő ajánlatára fogad­tak be. Barátom felkészített az új „munkakörre”. Elmondta, hogy kemény munka vár rám, de némi pénzt kereshetek, sőt, a család téli tüzelőszükségletét is biztosítha­tom. Számomra nem volt más vá­lasztás. Hivatalosan nem számí­tottam munkanélkülinek, hiszen ha keveset is, de dolgozhattam gyárbeli munkahelyemen, nem voltam tehát jogosult arra a né­hány hetes segélyre, amelyet a szakszervezetek fizettek tagjaik­nak munkanélküliség esetén. Sikerült gyorsan belerázódnom a szeméthegyeket túrkálók min­dennapjaiba. Itt megismerhettem, hogy milyen emberhez méltatlan helyzetbe kényszeríti a munkás­embert a kapitalizmus emberte­lensége. Több köbméternyi szemetet kellett eltávolítani, hogy kvagyi- hóz jussunk. Ezt a nehéz, lapáttal, csákánnyal végzett, hihetetlen erőfeszítést igénylő robotmunkát csak csoportba szerveződve, jól összehangoltan lehetett végezni. A szeméthegyek átforgatása életveszéllyel is járt. A kutatás során fellazított szemét gyakran lavinaként zúdult vissza, s bete­mette a nyolc—tíz méteres mély­ségben dolgozókat. Az ilyen bal­esetek gyakran emberéletet köve­teltek. Egy alkalommal pester­zsébeti munkanélküliekből álló csoport öt tagját temette el a fel­lazult szeméthalom. Ahányon csak hirtelenében összeverődtek, ásókkal, lapátokkal és puszta kéz­zel is dobálták az undorító masz- szát, hogy megmentsék sorstár­saik életét. A szerencsétlenül jár­tak közül négyen még élve kerül­tek felszínre, de ötödik társuk a szeméthalom alatt lelte halálát. A haláleset híre percek alatt elter­jedt. A rongyos, ragacsos, portól maszatos arcú kvagyisok tömege nőttön nőtt és döbbenten bámul­ták a halálgödör szélén heverő, újságpapírral letakart áldozat te­temét. Valaki felordított. Később — amikor a rendőrpribékek is megjelentek — már mindenki kiabált. Horthy fekete ruhás vité­zei haladék nélkül rávetették ma­gukat az elkeseredett emberekre. Suhogó hangot keltve szelték a levegőt a rendőrkardok, és tom­pán huppantak a szétszaladók rongyokba burkolt hátán. Nem sok idő telt el, és az erőtől duz­zadó vitézek elégedetten csúsztat­ták «issza fegyvereiket a kardhü­velyekbe. Győztek. Aznap már nem kezdődhetett újra a szemétdombok forgatása. Rendőrszemek vigj/ázták késő éj­szakáig a Csérit. (Következik: 25. A NYOMORÚ­SÁG V ÁM SZEDŐI)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents