Petőfi Népe, 1983. december (38. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-18 / 298. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET DEÁK MÓR: Búcsúztató sóhajokból sirálomház épül félholddal fizet ki az éj végül rezes álmok zöld felszíne arcod szemed alatt a hajnal megkékül s szemöldököd fekete sarlója szikráztathat csillagot a holdra a feledésbe égett bűnt végül siratni csak a felejtők tudnak könnyeken áthernyózik a bánat a gyászból felpillangózó emlék nekirepül újra a halálnak arcodon lebegteti az álom táncoltatva parázson és lázon amíg a tűz csontig nem fehérül MOLNÁR PÉTER NEMZETKÖZI „PÁLMÁI” Rajzfilmsiker Espinhóban • A Majd a tisztáson című film egyik kockája. Pablo Casals, Iffót O W1ló u a maribori fesztivál xVC i Ci AííC A/ au KnMIv Zoltán és Kodály Zoltán Világhírű művészeket, tudósokat vonzott Kodály tekintélye szülő, városába. Hatnapos magyarországi utalásakor Pablo Casals is örömmel készült Kecskemétre. Szigorú orvosok tiltották ed az autózástól, beszélték rá programjai lemondására, váraMan hőemelkedése miatt. Sajnos csak kevesen élünk, akik tudunk tervezett látogatásáról. ezért kérte a vacsoránál: „Hívtuk Alig néhány hete, hogy lapunk hasábjain az októberiben lebonyolított várnai nemzetközi rajzfilm, fesztivál tapasztalatairól beszélgettünk Mikulás Ferenccel, a Pannónia Filmstúdió kecskeméti műtermének vezetőjével. Mint arra bizonyára olvasóink is emlékeznek, a Fekete-tenger híres üdülővárosából üres kézzel tértek haza rajzfilmeseink. Lehetett volna magyarázkodni: a fesztivál szervezési hibáira (egy sok ezres sportcsarnokban, szünetek és különösebb válogatás nélkül, „ömlesztve nyomták” a filmeket), vagy a zsűri furcsa (?) ízlésére hivatkozva. Nem tettük. A cikk inkább azokkal a műfaji dilemmákkal, azokkal a kínálkozó új lehetőségekkel foglalkozott, amelyek megoldása a magyar raj zf űrnek villá gszí n vonalának további emelkedését eredményezheti majdan. □ □ □ Nos, várnai fesztivál ide, elmélkedő újságcikk oda. a siker mégsem maradt el. ebben az esztendőben sem: Molnár Péter — a kecskeméti műterem művésze — Majd a tisztáson című filmje elsődíjas lett a portugáliai Espimho város nemzetközi animációs filmfesztiválján, alig egy hónappal a várnai seregszemle után. Megjegyzendő: ezt az alkotást bemutatták Várnában is, ám az ottani zsűri tetszését nem nyerte el — ahogy a többi magyar versenyfilm sem. — Lelke raj ta... Es- pinho rácáfolt e fiaskóra alaposan. Ugyanis egy másik hazai al_ kotás, Czakó Ferenc Ad astra című filmje ugyancsak első díjat kapott, s a portugáliai fesztivál nemzetközi zsűrijének már olyannyira tetszettek a magyar pro_ dukciók, hogy a legjobb nemzeti program különdíjával jutalmazták rajzfilmeseinket. .. □ □ □ Idézet egy kritikából, mely a Majd a tisztáson című animációs filmet elemezte, egyik szaklapunkban: „Meddő vállalkozás 'lenne megkísérelni szavakba önteni en nek az idővel, az idő múlásával foglalkozó poétikus. filozofikus mélységű fílimversnek a tartalmát; hangulatát, atmoszféráját érezni kell”. — Nagyon hízelgőek ezek a sorok — véli Molnár Péter. — Két. ségtelen, hogy szavakkal elmondani valóban nehéz, miről szól, ugyanis motívumok, jelenségek állandó visszatérésére, ugyanakkor állandó változásaikra épít. kezik a filmem. Nincs elmesélhető története, azaz nem sztorijed- legű. — Várnában — talán éppen az említettek miatt — nem tetszett. — Minden fesztiválon a zsűri összetétele, a zsűritagok mércéje; ízlése a döntő. Vagyis eléggé esetlegesek e tekintetben a nemzetközi seregszemlék, s ennek tudata kicsit behomállyosítja a si. kert számomra ... De mindezt leszámítva, természetesen' nagyon örülök a díjnak. — Ez az első önálló filmje. Vagyis nagyszerűen sikerült a kezdet. — Lehet, ám az igazsághoz tartozik, hogy sokan és sókat segí. tettek — például Pólyák Sándoron, az operatőrünkön rengeteg múlott — míg olyan lett ez a film, amilyen. Mert egy animációs munka, a szó legszorosabb értelmében sosem önálló. □ □ □ Nemcsak a rajzfilmes szakma, ban, a képzőművészeti életben is ismerősen cseng ma már Molnár Péter neve. Nemrég kaptuk a hírt, miszerint felvette tagjai közé a Magyar Képző- és Iparmű, vészek Szövetsége. A napokban „zárta kapuit” az Erdei Ferenc Művelődési Központban az a kiállítása, mely — Egyed László al_ kotásai mellett — grafikáit bemutatta. — Kétségtelen, hogy nem teltek eseménytelenül az elmúlt hó napok — mondja, amikor előhozakodom a fentiekkel. — Sőt. ha jól tudom, szeptemberben ugyancsak „léanáitakt” egy nemzetközi pálmát. — Igen, valóban nyertem egy harmadik díjat Angliában, a VI. Clevelandi Grafikai Bietnnálén, Levél Wang Weihez című képemmel. A világ több mint száz képzőművésze szerepéit az idén ezen a hagyományos, nemzetközi tárlaton, közöttük még három magyar grafikus: Haász István, Soós Tamás, illetve egy kecskeméti kolléga Hegedűs II. László is. Mondanom sem kell. milyen nagy öröm volt számomra, hogy személyesen is ott lehettem. Világhírű művészekkel ismertetett meg a szerencse, s rengeteg élménnyel gazdagodva tértem haza Cl eve land-bői, ez tény.., ♦ És tény az is, hogy Molnár Péter nem tartozik a sikertelen emberek közé — persze a tehetségtelenek közé sem! — Két hónap alatt két nemzetközi díjat kapott. Kell ehhez kommentár? Koloh Elek Éreztem, Nemesszeghy Lajosné 1964. október 12-án, azonnali kézbesítéssel küldött sorain: boldog izgalommal írta: „Pabo Casalsék holnap Kecskemétre jönnek Ko- dályék társaságában. Itt lesznek az iskolában. A Tanár úr szeretné, ha rövid sétán maga mutatná be Kecskemétet, és írna a látogatásról a Petőfi Népében. Kora délelőtt érkeznek, és késő délután utaznak vissza Pestre. Csak Pankovits Józsefnél hívtuk meg.” Telefonon köszöntem a megtisztelő megbízásit. Kértem az ének- zenei iskola igazgatóját, hogy a helyi útiterv javallatban feltétlenül szerepeltesse a Wesselényi utcát. Szeretném megmutatni, hogy melyik — azóta is jelöletlen — házban született a Casals által is nagyra tartott Moór Emá- nuel zeneszerző és zongoraművész. Szavai szerint „igazi zseni, a század egyik kimagasló komponistája, és feltűnő tehetségű feltaláló. Hangversenyeket rendeztem, amelyeken műveit vezényeltem, és más karmestereket is rávettem, hogy ezeket programjukba iktassák ... meggyőződésem, hogy eljön az idő, amikor Moór megkapja az őt megillető helyet". Este értesültem a kényszerű program-módosításról. A diákok ma sem sejtik, hbgy miért kellett a szürke hétköznapon ünnepi ruhában megjelenniük az iskolában. A katalán mester bizonyára kiválóan érezte volna magát a népzenei találkozók városában, az általa is nagyrabecsült Kodály Zoltán kedveit iskolájában. Meghallgathatták volna talán híres békevallomását az énekes fiúk és lányok: „Lehet belőled Shakes, peare, Michelangelo, vagy Beethoven, hiszen bármire van képességed. Igen, csodálatos teremtmény vagy. És ha felnősz, árthatsz-e másnak, aki ugyanolyan csodálatos, mint te vagy? Szerelnetek kell egymást!”. • Ritkán hívták föl kulturális ügyben a kecskeméti tanács elnökét a külügyminisztériumból. A ljubljanai szimfonikus zenekar kecskeméti koncertje előtt szükségesnek érezték a tanácsot: „A jugoszláv muzsikusokat elkísérő Rudi Cacinovic, a szlovén köztársaság alelnöke fontos ember, gondoskodjanak méltó programról." Akkori munkakörömből adódóan engem bíztak meg kalauzolásával. Tökéletesen beszélt magyarul. (Később tudtam meg: a budapesti jugoszláv követségen dolgozott, amíg a Rajk-perben ellene fölhozott vádak menekülésre nem késztették.) Lenyűgöző tájékozottsággal érdeklődött friss kulturális eseményekről. Tudott Kodály kecskeméti kapcsolatairól, szülővárosa iránti rokonszanvéről, az énekes iskoláról. Talán mi már a Tanár Urat maribort zenei fesztiválunkra, de nem vállalta a részvételt. Kérjék meg nevünkben újra, hivatkozzanak arra, hogy az énekes iskola igazgatója is ismertethetné eddigi tapasztalataikat, újabb szakemberek kapnának közvetlen információkat a magyar zenei nevelési módszerekről." Nemesszeghy Lajosné gyorsan továbbította a kérést, Kodály is igent mondott. Azonnal tudattam Rudi Cacinovic alélnökkei a jő hint. 1966. november 5-én nyugtázta értesítésemet. Beszámolt arról: a muzikológusok 1967-ben is ott tartják nemzetközi kongresz- szusukao. Ezen — ha a hivatalos válasz időben megérkezik — „sor kerülhet műveinek bemutatására is. A ljubljanai rádió és televízió a kongresszus idején műsorára tűzné a világhírű művész alkotásait, elgondolásuk szerint egy külön adást is szerveznének. Ezeket a műveket bemutatnák a korszerű kamarazene fesztiválján is. Véleményem szerint meg lehetne egyezni afelől is, hogy a szóban- forgó műveket magyar művészek, magyar együttesek adják elő”. A továbbiakban kitért arra, hogy két évvel korábbi Kodály- estjükön a Tátrai-vonósnégyes és több más magyar muzsikus is közreműködött. így fejezte be levelét: „Biztosíthatom önöket, hogy a vendéglátás minden tekintetben a nagy művész művészi és társadalmi rangjának a szintjén lesz." Hiába várták a zeneszerzőt. A Tanár úr által is — tudtommal — érdeklődéssel várt utazás előtt néhány hónappal, 1967. március 6-án meghalt. H. N. Wm® XtXXXXXXXWXőxwíx-xóxóx-xóxóx-X'X-x-x-X"' •X'X'X'X'X'X'X'X'X'X'X'XfvXvXvXvXvXvXvXvXvi A z anyakönyvvezetőnő felsírt álmában. Ébredés után halványan emlékezett ugyan rá, de gyorsan másra gondolt; erősnek, tudatosnak tartotta magát, és úgy is próbált élni. Egy percig még ágyban maradt, eszébe jutott munkájának egy része, a sok különböző ujj — rácsszerűen, idegenül —, melyekre valaha ráhúzta a gyűrűt. Ez sem szokott megfordulni a fejében: talpra ugrott. Mint mindig, először a kisszo- bába sietett. — Pattanj, kölyök! — Nyugi, ma tanítási szünet... Hagyjál... — Ezt meséld a kis barátnődnek, ne nekem. Nyomás! — Nem megyek sehová. Tegnap nehéz napom volt. Kivagyok. — Egek ura! Az anyakönyvvezetőnő végignézett a kölykön: szökés, vézna kamasz volt, tövig rágott körmökkel. Éjszakánként gyakran beszélt alvás közben, áthallatszott az üvegajtón. A konyhába ment teát készíteni — tudta, a kölyök kisvártatva betámolyog hozzá, a hűtőszekrényből az asztalra dobálja a tegnap délután vásárolt felvágottat, mind a háromfélét, egyikbe-má- sikba morogva beleharap, majd indul a fürdőszobába. „Szerencsére szorult belé lelkiismeret, nem úgy, mint abba a bitang apjába, aki évekkel ezelőtt elutazott közelebbről nézni a napnyugtát, legalábbis így mondta, hogy verje meg a bánat ...” — Muttikám, van egy százasod? — Minek az neked? — Ki akarok menni a kettősmeccsre. — te! meccsre. Ráadásul kettősre. Hibbantnak nézed anyádat? Találj ki valami hihetőbbet. — Jó, ma bevezetek egy új lányt a snack-bárba. — Snack-bár! Meg kell őrülni. — A legújabb törzshelyem. — És miért nem elég oda húsz forint? — Ja! Aztán hallgassam a pincért: egy cola, egy óra. Különben is jön a hétvége, nem szívesen kunyerálok mindennap. Még tőled sem. x-x-x-x* — Kedves vagy. — Tudom. Akkor rendben? — Nem bánom, vegyél ki. De ajánlom, alaposan nézd meg a tárcámat, mert pár napig tuti, hogy nem találkozol vele. — Erről még beszélgetünk. — Ha akarok... „Csak ne lenne ilyen koravén. A végén depressziós művészféle vagy magabiztos szélhámos válik belőle. Akár a bitang apjából az utóbbi". Az anyakönyvvezetőnő tízórait csomagolt a kölyöknek, amit úgyis eldob, jobb esetben odaadja valamelyik haverjának — tisztában volt ezzel. Miután egyedül maradt a lakásban — negyvennégy négyzet- méteres panel a városszéli lila házsorban —, megintcsak elbizonytalanodott kissé. Előkereste azokat a gyermekneveléssel kapcsolatos újságcikkeket, amiket a férje távozása után ollózott ki különböző lapokból. Kedveszeget. ten félredobta őket. „Jól nevelem vajon? Nagy szöveggel — foglalkozási ártalom —, ugyanakkor engedékenyen. Elválik. Majd”. Előző este kis híján elgázolta egy autóbusz. A vezető, harmincas éveinek közepén járó, csontos arcú, bajuszos férfi, az ablakon keresztül ordított. — Nézz a lábad elé, kis nyuszim, mert ha rámegyek arra a csinos kis kufferodra, még matricának se tudod eladni magadat! — Fogja be a száját, maga bár- dolatlan ámokfutó! — Hogyha most a kerekek alól társalogna, mi lennék? — Miért van úgy oda, hogy meg tudta állítani ezt a határt? Azért fizetik. — Az utrnok persze összetörhetik egymást a vészfékezés miatt: akkor én fizetek. — Hát ne fizessen! Nincs szükségem a szívességére. — Kérem! Legközelebb készségesen a nyakára megyek. — Eddig azt hittem, csupán a taxisok ekkora gazemberek! — Tévedett. Még a rendőrbírók is, amikor a tilosban széde- legnek előttünk a gyalogosok. Különösen tízórai pörgés után. Kinyílt az első ajió, s a vezető felsegítette a lépcsőn. Az anyakönyvvezetőnő körülnézett: az autóbusz üres volt. — Garázsmenet. De elviszem a legközelebbi átszállóhelyig. — Ne vigyen sehová, pimasz... — Ahogy akarja. Amennyiben később bocsánatot szeretne kérni, délutánonként megtalál ezen a vonalon. — Azonnal nyissa ki az ajtót! Az ajtó kinyílt, az anyakönyvvezetőnő mégsem mozdult. A vezető szó nélkül rálépett a gazpedálra. Végiggurultak a csöndes városon — kicsit furcsa volt az üres buszon, megállók nélkül. A garázs előtt a vezető lesegi- tette az anyakönyvvezetőnőt. — Várjon meg, kérem. Tíz percen belül visszajövök, tudja, le kell adnom ezt a ... határt. Azután iszunk egy pohár pezsgőt. — Azt nem! — Traubiszóda megfelel? — Az sem! A foglalkozásom miatt gyakran iszom pezsgő ... helyett traubiszódát. — Talán pincérnő? — Nem! A vezető kevesebb, mint öt perc múlva visszatért. Leállított egy taxit. Kérdőn nézett az anya- könyvvezetőnőre. — Hová menjünk? — Nekem mindegy: nem állhatom a nyilvános helyeket. — Én úgyszintén. — Hát akkor . .. — Tudja mit?! Meghívom magamhoz. Biztosíthatom, hogy egyedülálló vagyok, és nem fogok szemtelenkedni. — Inkább már ... hozzám. Van egy lakli kólyköm. — Nem is eshetek kísértésbe ... A lakótelepen az anyakönyvvezetőnő megállította a taxit, sietve kiszállt. Visszafordult. — Ugye, nem haragszik? Másként döntöttem, azt hiszem, ez könnyen érthető. Ha akarom, úgyis elérem. Bizonyára. Az anyakönyvvezetőnő hideg vízzel zuhanyozott. Utána belenézett a tükörbe: már nem egészen ruganyos, de azért simára kezelhető bőr, lassan-lassan fényüket vesztő, érdektelenné váló szemek. Rápillantott az órára, gyorsan felöltözött, s elindult a munkahelyére. Feszesre simítja majd mellén a nemzetiszínü szalagot, hogy illőképpen összeadja a párokat, akik talán még boldogok is lehetnek. TARDI GÁBOR: Átmeneti idő
