Petőfi Népe, 1983. november (38. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-06 / 263. szám

1983. november 6. # PETŐFI NÉPE *■» 1 HEGEDŰS GÉZA: Szonett az ünnepek érteiméről Ha itt az ünnep — emlékezni kell, mert minden ünnep emlékeztető: múltakból őrzött ösztönző erő, melytől a lélek új célokra lel. Ha itt az ünnep — megáll az idő s leendőnek időtlenség felel: az élő emlék bizonyságra jel. hogy a teendő meg is tehető. Az ünnepekkel bizonyít a múlt, mely évszázadról évszázadra hullt, hogy jövendőkhöz talpazat legyen Az ünnepen a létekteljes ész a közös célért emléket idéz, hogy tettrekész legyen az értelem. SIMÁI MIHÁL Y: Sámánkodó (Vogul költőbarátaimnak Hanti-Manszijszkba) majd fölveszem sámánruhámat a madártollas verdesőt erdőkoromban valaha már jártam itt erdőlltem itt veszem madártollas ruhámat itt voltam én eisőröpös itt voltam ingovány virága itt voltam hótornyqs fenyő fejedelemfi medvefi kardos és karmos — s még mi minden kezemből itt pattant a szikra s felséges fejemből az isten majd fölveszem madárruhámat kerengek mint a kerecsen közös sorsunk minden verését s varázsát ttiagamra veszem SZOKOLY TAMÁS: Bennem kelt útra ha buktam hát buktam véres kendőt roppant derekamról magam oldoztam selymet én fújtam orr alá comb fölé szénfekete hajammal én kevertem el az éjszakát ködöt magam faltam borotvák ünnepi táncát te gyönyörű szemfényvesztésedre én mesterkedtem csuklók kényes hanyatlásával én oltottam el félelmeidet csontot lángban én hajlítottam s meg is én pattantam akárha síró üveg örökös hátországból bennem kelt útra a vacogó madár siklásom s mélyzuhanásom félrebillent mosolyokkal nem mérhető túlkiosdnyek mafla serege hiába ágaskodik: szerzett jogom a repülés levedlem a dicsőülést a tömjént a földhöz szegező bakancsokat vállgödrökböl olvasok őszülő csillagokból a vállon túli csodák holdudvarából s leszek a hajdani á legendás a jól sosem fésült örökös földerüiő örökös elboruló Kecskeméten, a BÁCSÉPSZER Jász ut­cai munkásszállójának Széchenyi galériá­ja országos jelentőségű kezdeményezésnek nyújt otthont. Az Építő-, Pa- és Építőanyagipari Dol­gozók Szakszervezete által életre hívott I. amatőr képzőművészeti találkozó olyan bemutatkozási lehetőség, melyen az egyéni munkák elbírálása mellett újításként a munkásszobrászok, festők, grafikusok kol­lektíváinak közös produkcióját is minősí­tette a zsűri. Az egyéni helyezés három legjobbja: a tokodi Mezős Gábor, a kecskeméti Eger­vári Endre és az orosházi Nász Mihály. Bemutatóit munkáik tartalmukban más­más — de egyformán intenzív élményt nyújtanak. Mezős Gábor I. helyezett (a Tokodi Üveggyár képzőművész-szakkörének tag­ig), a kiállítás jelentékeny szürrealista vo­nulatának legkimértebb tagja. Jellegzetes témaválasztása (Háború után, Haláltánc), s a felhasznált képi elemek (koponyák, csontvázak) által szuggerált várakozás el­lenére higgadt, letisztult alkotásokat lát­hatunk. Képei szép példák a vízió korsze­rűségére, pozitív sokkoló hatására, a je­lentés gazdagságának árnyalt kifejezésére — ellentétben a szintén tokodi Mezős Bé­lával. akinél a stílus nem jut túl önmaga heroikus indulatain. Egervári Endre II. helyezett, a kecske­méti PUTÉP rajzszakkörének tagja. Téli csendélet című képén az ábrázolt tárgyi valósághoz való hűség (akár a szuperrea­lizmus erőszakos módján), a durván na­turális, fekete faág látványa sem képes megakadályozni, hogy a kép leheletfinom nátterével, s izgalmas arányaival életre keljen. Nász Mihály (III. helyezett) faszobrai magukban hordozzák alkotójuk anyag iránti tiszteletét. A népművészet hagyo­mányainak íratlan törvényei szerint a leg­egyszerűbb elemekből építi föl a legélet­képesebb konstrukciót. A „Konda" kis- méreiű. közös alapra helyezett, több fi­gurából *iló kompozíció, mely szép pél­® Egervári Endre: Téli csendélet (díjazott). dója a naturalizmus és stilizáltság finom ötvözetének. A kiállítás másik fafaragója Darázs Ist­ván, Gyakran előfordul, hogy művein a túl aprólékos megmunkálás fölöslegesen hangsúlyoz részleteket. A kiállítást végignézve érdekesen rajzo­lódik ki az egyes közösségek kiállított munkáinak tablója. A vitathatatlanul egyéni jegyek mellett szinte minden ké­pen, tárgyon fellelhető egy jellegzetes, csak az adott kollektívában ható hatás- rendszer, amely a legváltozatosabb módon, a legkülönfélébb minőségekben jut kife­jezésre. Az UVATERV Szőnyi István képzőmű­vész-szakköre (elnyerte .az ÉFÉDOSZ ni- vódáját és tízezer forint pénzjutalmat) munkái alapján a legjobbnak bizonyult. Említés érdemelnek Sajnovits Péter kré­tarajzai (Idős bácsi I., II.), Szabó András munkaigényes rézkarcai, Huszár Gyula fehérre, zöldre komponált festői három­szögei Házak címmel. A II. helyezést elért Tokodi Üveggyár szakköre nemcsak azzal dicsekedhet, hogy tagjai közt tarthatja számon az egyéni I. helyezést elért, s már előbb említett Me­zős Gábort, hanem Erdősi Mihály, Szen- tessy Elek izgalmasan kivitelezett portréi­val is kiemelkedik. A herendiek III. helyezett szakköre az egyik olyan alkotócsoport, amelyben az azonos (tempera) technikával, Stílusában, forma- és színvilágában, sőt minőségében is hasonló, szépen kivitelezett alkotásokat találhatunk. 1 Az „Építők” sokszínű, tartalmában a képzőművészet szinte egész területét fel­ölelő tárlata híven reprezentálja az ama­tőr képzőművészeti mozgalom eredmé­nyeit, és a többségében munkásokból álló alkotókörök tagjainak tehetségét. iNem véletlen, s külön öröm, hogy a jö­vőben kétévenként megrendezendő kiál­lítássorozat első rendezvényének egy kecs­keméti munkásszállás nyújt otthont. Károlyi Júlia az óra állt, és láttam, hogy ugyanitt, a Bristolnál, egy kerti pádon vizsgáztam le kémiából a szigorú igazgatónőnél. Jekatverina Nyikolajevnánál. Folyt már a há­ború, de a mi évjáratunkat még nem hívták be. Egyszercsak híre járt, hogy először azokat veszik be, akik elvégezték a tízosztályost, én pedig még nem fejeztem be, a kilencedik osztályból átmentem a repülőtechnikumba. Iskolai bará­tommal, Gyimka Manszurovval arra jutottunk, hogy magántanu­lóként azonnal le kell vizsgáznom a tizedik osztályos anyagból — epvütt akartunk a frontra menni. Kémiából a kerti pádon fogadtak, a másik pádon Gyimka ült, súgott, aztán mellé ült egy részeg, és jó hangosan vigadni kezdtek. „Meg­nézheted magad! — háborgott Je- katyerina Nyikolajevna. — Magad és Manszurovot! Manszurov el­megy, megértem, hasznos ember lesz. De te hova mégy?” És most él Jekatyerina Nyikolajevna. élek én, ideutaztam N-be a bizonyítvá­nyomért, Gyimka Manszurov pe­dig nincs többé! Egyszei télen, fürdőből jövet, együtt kószáltunk a fagyban, se­hogy sem akaródzott elválnunk egymástól. Hol ő kísért el engem, hol én őt. Arról határoztunk, ho­gyan élünk tovább, en befejezem a repülőtechnikumot, elmegyek dolgozni, és segítek neki, amíg el­végzi az egyetemet. Azután én me­gyek egyetemre, ő segít nekem. Ez volt az utolsó, háború előtti tél, következő télen vagy tavasszal — nem tudom pontosan — Gvimka Manszurov bennégett a harckocsi­ban. Emlékszem, hogyan bukkantunk fel a pályaudvaron, hogy jegyet vegyünk Szmolenszkig — ott, Vjazma és Szmolenszk körzetében harcolt az az ezred, amelyben a bátyám lövegparancsnok volt, hozzá akarjunk szökni. Szmolensz- ket már elfoglalták, de híre ter­jedt, hogy a mieink újra felszaba­dították a várost, Mennyire hit­tünk akkor a szóbeszédben, meny­nyire akartunk hinni! Az állomás- ügyeletes bevitt magához, óvato­san kikérdezett: igaz, hogy Szmo­lenszk megint a mienk, honnan tudjuk? Jegyet, természetesen nem kaptunk. A pályaudvaron át pedig mentek, mentek a szerelvé­nyek, a tehervagonok nyitott aj­tajában álltak, ültek az egyenru­hás fiatal fiúk: nekik sikerült, egy-két é-rvel idősebbek voltak nálunk. A szerelvények elvágtat­tak, vitték azokat a gyerekeket, most is látom őket, amint kinéz­tek a vagonokból. Gyakran gon­dolok a sorsukra. Késő estig sétáltunk Ná- gyával N-ben, egyszer egymás mellett, máskor egymást kö­vetve a hóban taposott ösvé­nyeken. Néha villamos csör­gött el, fagyos ablakain át megvi­lágítva maga körül az utcát, és el­vitte magával a fényt. Gépkocsi alig járt, a színháztér oszlopain lámpák pislogtak, köztük kecskét vezettek, öregember húzta szarvá­ra kötött kötélen, öregasszony nó­gatta egyujjas kesztyűben, a kecs­ke a tér közepén megmakacsolta magát. Telihold függött a város felett, megvilágította az apácazárda rom­jait. Emlékezetemben még éltek a cellák lakói, megrendelésre hí. mezték a lepedőkbe, batiszt zseb­kendőkbe, párnahuzatokba a nagy, idegen monogramokat. A havas téglatörmelék távolból görbe hátú, bottal járó szerzetes fekete szi­luettjére emlékeztetett. Mentünk, á hold világított felettünk, s mint­ha a szerzetes is mozdult volna a rézsűt szakadó hóban. Nágya el­mesélte, hogy e romokból, miután a németek eltakarodtak a város­ból, egy vadember kinézetű férfi mászott elő, szakállasán, hosszú körmökkel... Ott rejtőzött a pincékben . .. Sok hasonló legen­da járt akkoribari N-ben. N, agya most a város szélén lakott. A Aiólepte fa­kerítésnél sokáig álldogáltunk. Ki­gomboltam a köpenyem, szárnyai­val átfogtam Nágyát, magamhoz húztam. — De, hiszen nem szeretsz — mondta, készen rá, hogy elhiggye az ellenkezőjét. Ez megállított. A földre ágyaztak nekem. Nágya húga újra és újra kitalált valamit, hogy benézzen: kíváncsi volt, mért ülünk kettesben, a konyhá­ban teázva. Félálomban még so­káig hallottam a suttogást a vé­kony válaszfalon át, az anyja sú­gott valamit Nágyának. Másnap Nágya kikísért. Űjra ott álltam a vagon előterében, elin­dult a vonat, integettem, a peron is, a hócsizmás Nágya is egyre távolodott a ferdén szállongó hó­ban. És ebben a pillanatban sem­mire se gondoltam, semmit sem éreztem, csak homályos bűntuda­tot Nágyával szemben. Hiszen két nappal ezelőtt a vőlegényét várta itt, akit a sors megőrzött neki, de ezt csak jóval később értettem meg. Kit is várhatott volna, ha az egész osztályból, valamennyi fiú közül egyedül én tértem visz- sza a frontról. (Havas Ervin fordítása) (Víg István illusztrációja) / MŰVÉSZPORTRÉ „Élt itt < egy festőkompánia,. ” Noel Ö. Gábor Miskolcon született, 1920-ban. Harmincévesen kezdett el szob- rászatot tanulni a Képzőművésze­ti Gimnáziumban, Somogyi Jó­zsef növendékeként. Azután még­is a piktora felé fordult. Üjváry Lajos és Basilides Sándor tanít­ványa lett. 1958-ban vette fel tag* jai közé a Magyar Népköztársai ság Művészeti Alápja és a Fia­tal Képzőművészek Stúdiója. Két évvel később meghívást ka­pott a kecskeméti művésztelepre, ahol egy évig élt, dolgozott. Azu­tán Baján telepedett • le. Három évtizede csak a festészetnek és csak a festészetből él. Képei rend­szeresen szerepelnek a hazai ki­állításokon, s bemutatták alkotá" sait eddig Jugoszláviában, Fran­ciaországban és a Szovjetunióban is. 1975 óta tagja a Magyar Kép­ző- és Iparművészek Szövetségé­nek. Szikár, egyenes tartás, korát meghazudtoló, ruganyos mozdu­latok, deres haj és bajusz, ke­mény arcvonások, keményen „rop- pantott” szavak ... S a szavak mö­gött némi sértettség, elégedetlen­ség bujkál. Gunyoros tónusok, félbetört gesztikulációk — kör- mölöm első benyomásaimat jegy­zetfüzetembe, miközben arról me­sél, hogy a Noel francia szó, ma­gyarul karácsonyt jelent, az ö. pedig első keresztnevének, az Ödönnek a rövidítése, amit ném szeretett soha, ezért „csonkította” meg. \ Művészete egyenletes fejlődést, jól látható ívet mutat, bár két­ségtelen — s az alábbi vallomás­ból is kitűnik —, hogy igen tá­volról, kerülő utakon, megkésve érkezett a festői pályára, ahogy csak nagyon kevesen. * — Hatéves voltam, amikor a fővárosba költöztünk. Itt kezd­tem iskolába járni. Állítólag anyám szívesen festegetett lány­korában, emlékszem, néhány ké­pe ott függött a lakásunk falán, de én már soha nem láthattam ecsettel a kezében. A piktúrát il­letően csak ennyi volt a „családi örökség”. Ettől függetlenül már az elemiben a legkedvesebb tan­tárgyaim közé tartozott a rajz, ami azonban nem jelenti azt, hogy többet rajzoltam, festettem volna, mint általában a korom­beliek. Amikor betöltöttem a ti­zedik éveimet, szüleim beírattak a kőszegi katonai reáliskolába, s ettől kezdve alaposan megválto­zott minden; eléggé kemény gyer­mekévek következtek ... Mit me­séljek; e kőszegi intézményről? Ottlik Géza — ismertem őt, né­hány évvel járt fölöttem — na­gyon érzékletesen leírta az ak­kori, ottani körülményeket Isko­la a határon című könyvében, így utólag, ha belegondolok, a határszéli városkában töltött nyolc esztendőnek lényegében annyi haszna volt, hogy egy életre ba­rátságot kötöttem ez idő alatt a sporttal, s az iskola képzőművé­szeti önképzőkörének jóvoltából, a festészettel^ Persze akkor még nem gondolhattam arra, hogy bármelyiket hivatásszerűen gya­korolhatom majd valaha is, hi­szen Kőszegről törvényszerűen ve­zetett az út a budapesti katona- tiszti akadémiára, vagy ahogy ak­kor nevezték, a Ludovikára. Füg­getlenül attól, hogy soha nem vágytam katonatiszt lenni. Mert nem a vágyak, nem a gyermek álmai, vonzalmai, nem is a tehet­ség döntött, hanem a szülők, a környezete sulykolta akaratok ... így azutän, még hosszú évekig csak imádott kedvtelés maradt számomra a festészet. Szerencsé­re az akadémián is volt önképző­kör, s a főváros gazdag lehetősé­geket kínált képtárak, múzeumok látogatására ... — Zomborban teljesítettem szolgálatot, amikor kitört a há­ború. Az átélt szörnyűségek vég­képp megutáltatták velem ezt a pályát, ez az igazság. Már köze­ledett a front, amikor Moravka- Ostravánál, a cseh partizánok közbenjárásával, sikerült átall­nia csapatomnak a szovjetekhez. Azután egy táborba kerültünk, onnan pedig a kuznyeci szénme­dencék felé indultak a vona­tok . . . Két és fél évig voltam hadifogságban. Talán furcsán hangzik^ de lényegében ezekben az esztendőkben, Szibériában köteleztem el magam egy életre a képzőművészetnek. — Egy szerencsés véletlen foly­tán szobatársam lett Végvári La­jos művészettörténész, aki ké­sőbb a Képzőművészeti Főiskola tanáraként, majd a Nemzeti Ga­lériai igazgatójaként ténykedett. Rengeteget tanultam mellette. Fes. téket és vásznat szerezni lehetet­len próbálkozásnak bizonyult, agyag viszont volt bőven a tá­bor fazekasműhelyében, meg­próbálkoztam hát a szobrászattal. Végül egészen jól ment, bár már akkor is volt olyan érzésem — évek múltán bizonyost.am meg róla —, hogy az önkifejezésre mégis csak legtöbb lehetőséget a festészet tartogatja számomra . . . — Amikor hazakerültünk, Vég­vári tanácsára kezdtem szobrá­szattá tanulni Somogyi Józsel mellett, a Budapesti Képzőművé­szeti Gimnáziumban. Alig két év­vel később azután átiratkoztam festőszakra. Közben természete­sen dolgoztam — kalkulátorként, egy híradástechnikai gyárban —-, s a másik régi szerelmemhez, a sporthoz is hű maradtam A Vasasban kezdtem el öttusázni, s hamarosan a válogatottsági,, vit­tem. Persze harminc éven felül, már akkoriban is „öregnek” szá­mított egy élsportoló ... — 1955-től szinte minden idő­met, energiámat a festészetnek szentelem. Az igazi lendületet az adta. amikor-.,felvettek a Fiatal Képzőművészek Stúdiójába, majd a Művészeti Alapba. Fkkor már többnyire az anyagi helyze­tem is konszolidálódott. 1960- ban nyertem az első országos képzőművészeti pályázatot „figu­rális kategóriában”, s roéé ugyan­ebben az esztendőben meghív­tak Kecskemétre, a művésztelep­re. Eleinte kicsit szokatlan volt az Alföld, bár a város, a környe­ző tanyavilág, a táj sajátos han- . gulata rengeteg vászonra kíván­kozó témát kínált már akkor is. A művésztelepen több olyan te­hetséges piktorral élhettem egy közösségben, akik később a hazai képzőművészeti élet vezető egyé­niségei lettek. Például Sváby La­jossal, Csohány Kálmánnal, Do­bi Piroskával, a szobrász Makrisz Agamemnonnal... Közben meg­nősültem; kecskeméti lányt vet­tem feleségül, vagyis egyre in­kább e megyéhez kötődtem. Azu­tán hívtak , a bajai művésztelep­re, műtermes lakást ígértek . így telepedtünk le végül e Su- govica-parti városkában, huszon­két esztendővel ezelőtt. Volt mit behoznom, hiszen több mint egy évtizedes késéssel indultam el ezen sí pályán, bár - xudom, hogy az efféle hátrány nem evidencia, ha művészetről beszelünk. Kö­rülbelül harmincöt kiállításon szerepeltem eddig. Az első önál­ló tárlatom Veszprémben volt, 1976-ban. — Milyennek tartrni a megye képzőművészeti életét'' őszintén szólva, nem sokat tudok róla. Szinté az egyetlen fórum ma mái az az évi egy-két szövetségi ősz- szejövetel, ahol néhány Bács- Kiskunban élő festővei találko­zom. S ea- elszomorító !.. Mi an­nak idyién, a stúdióban, vagy a kecskeméti mm észtettpon, rend­szeresen kielemeztük, megvitat­tuk, őszinte kritikával illettük • egymás murkáját, minden harag, sértődés nélkül. Sőt. amikor még idekerültem Bajára* itt is ÉLT egy festőkompánia, összejöttünk rendszeresen a művésztelep égi" sze alatt, egymás kiállításáról, gondjairól, terveire’, beszélget­tünk . . . Manapság nincs ilyesmi, csak elrohanunk egymás mellett. Sértődékenyebbck, zárkózottab- bak, vagy csak nincs egymásra idéjük ma már a Képzőművészek­nek? Nöm tudom, de az hizonyos. hogv ékig nem nyitja ram az ajtót ‘ megyén keen élő pá­!) ■ Persze tudom, nogy a Ki. ítés. a kapcsolat­t.artas kt.oic.aiú dolog, csak attól félek, hogy mások nem igénylik, hogy egyedül maradnék, vissza­utasítanák a kezdeméryezésem . .. Igen, van bennem néhány tüske, néhány rossz élmény, keserű ta­pasztalat, amikről beszélgethe­tünk, ha akarja de arra kerem. ne írja le. Nehogy félreértse,’és megsértődjön valaki ... Kezdettől fogva a figurális kompozíciók és a tájképfestészet foglalkoztat. A kritikusok szerint konstruktív festő vagyok, ki tud­ja. talán nekik van igazuk. Én nem szeretem szavakkal magya­rázni azt, amit csinálok, de azt hiszem, ez nem Ts a festő felada­ta ... Én mindenekelőtt a pa­letta és az ecset segítségével sze­retném elmondani, amit érzel., gondolok, őszintén, mai „hangon . a mához szólva ... Ahogy bizo­nyára mindenki, aki végül „ecset­re tette” életét. Koloh Elek

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents