Petőfi Népe, 1983. november (38. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-03 / 260. szám

1983. november 3. 9 PETÖFí NÉPE O S

Beszélgetés — zongoraközeiben

Péli Győzőné ének-zenei szak- felügyelőt nem nehéz megtalálni a dunavecsei általános iskola átépítés miatt felbolygatott központi épületében. A földszinti folyosó végén egy teremben kórus próbál: így könnyen odatalálok. Szívesen várom meg az óra végét, a legközelebbi kulturális szemlére készülő remek énekkart örömmel hallgatnám tovább is. öreg, romos zongora áll a sarokban, mellé ülve várom meg a csöngetést...

Péli Győzőné az elmúlt évben kapta meg a Szocialista Kultúráért kitüntetést, de a művelődési miniszter elismerése mellett számos dicséretet és méltatást ínagáénak tudhat az iskolán kívüli hangszeres zeneoiktatás, az énekkar — szép eredményeket felmutató — irányítása, valamint az ének-zenei oktató-nevelő munka terén elért eredményei alapján.

— Sokan vitáznak, gondolkodnak az oktatás-nevelés kérdéseiről, kérem tehát, hogy arról beszéljen: mi köti önt a pedagógiához?

— A gyermekkor, a felnevelő család meghatározta pályám alakulását. Szüleim, sőt nagyszüleim is pedagógusok voltak, így nem volt véletlen az én életreszóló választásom. Akik felületesen ismernek, úgy tudják, kizárólag csak az ének-zene tantárgy érdekel, pedig — úgy hiszem — az említett elismerések a történelem- tanárnak is szólnak, ugyanis ez

a második szakom. A két tárgy között számtalan érintkezési, kapcsolódási pont van. Az Országos Filharmónia dunavecsei ifjúsági hangversenyeit is szervezem. Ezek mellett vezetem a kórüst és persze hangszert is oktatok.

— Vannak példaképei? Olyanok, akiknek sokat köszönhet?

— Mestereim azok, akiktől a zenepedagógia szeretetét kaptam, így mindenekelőtt édesapámat említhetem, majd a középiskolai tanáromat, és — nem utolsósorban — Kardos Pál tanár urat. akihez hasonló énekpedagógust még nem ismertem.

— Szakfelügyelő és gyakorló

tanár egy személyben. Melyiket szereti jobban?

— Természetesen a gyakorlati oktató-nevelő munkát. A szakfelügyeletnek is meglennének a szépségei, de mivel csak ketten dolgozunk a megyében ezen a szakon, ebben a munkakörben, eLszomorítóan alacsony a hatékonyság.

— Gyakorló tanárként és módszertani irányítóként mit tart az ének-zenei oktatás leglényegesebb problémájának? \

— Nem egészen kielégítő a tanárok föl-készültsége, a pedagógus-jelöltek kiválasztása is elég esetleges. A főiskolákról nem kapunk elég felkészült, alapos módszertani tudással rendelkező szakembert. Olyanokat, akik végre igazi tekintélyt, megbecsülést szerezhetnének az ének-zene oktatásnak a tantestület, a szülők és a gyermekek előtt. Emlékszem még azokra az időkre, amikor a tanítóképzőkbe jelentkezőktől hangszeres tudást, jó hallást követeltek, követelhettek meg. Ma már ez nem egészen van így. Ezért az alsó tagozatos oktatást tapasztalataim szerint Kodály előtti módszerek jellemzik. Ugyanakkor az új és az újabb tanterv szinte elérhetetlen magasra teszi a mércét, ami azért aggasztó, mert ezekre az általános iskolában elsajátított alapokra épülne majd a folyamatos zeneesztétikai nevelés.

Farkas P. József

Baján az óvodásokért

„Örömmel látom, hogy a kiscsoportosok is nyugodtak: a néhány napos sírás után most önfeledt buzgalommal tornásznak . .Szombathelyi Istvánná, a bajai óvodák felügyelője írta ezt naplójába, miután megnézte, hogy a hároméves gyerekek milyen közérzettel vesznek részt a csoportmunkában.

Mint elmondta, a nyáron több mint egymillió forintot fordítottak a gyermekintézmények felújítására: szinte mindent átfestettek, és több helyen korszerűsítették a világítást. Enyhültek a létszámgondok is. A gyerekek nem látják kárát, ha a százhuszonhat szakképzett óvónő egyike- más-ika szabadságra megy, betegállományba ikerül, vagy szülés miatt válik meg rövi- debb-hosszabb időre a munkájától — a kolléganők túlóráival és nyugdíjasok alk-almazá- * sóval pótolják a hiányzókat.

A legnagyobb eredmény, hogy helyhiány miatt az idén nem kellett elutasítani egyetlen gyermek felvételét sem.

Annak ellenére nem, hogy a helyek száma a tavalyi 1801- ről az idén 1720-ra csökkent. A Finomppsztó Vállalat felszámolta két szükségóvodáját, egy harmadik helyett pedig újat nyitottak. Ez valójában előrelépés. A régi (harmadik) óvoda ugyanis csupán két szobából állt. Reggel 7 órától délig fogadta a gyermekeket. A gyesen lévő anyukák hordták ide csemetéiket, az iskolai életre való felkészítés érdekében. Az új létesítmény viszont étkeztetést is biztosító napközis óvoda, amelyben már a munkába járó szülők gyermekei kapnak ellátást, reggel 6 órától délután 5-ig.

A minőségi fejlődést rögzíteni persze egyszerű, de hogy e mögött milyen széles körű társadalmi összefogás van, arról az új óvoda vezetője, Rózsahegyi Kálmánná tud sokat mondani. Az építőket, a városi tanács költségvetési üzemének szakembereit • dicsérte, akik tüneményes gyorsasággal, alig három hét alatt végeztek a hajdani zeneiskola épületének átalakításával. A közfalak áthelyezésével új belső helyiségeket alakítottak ki, első- • sorban a melegítőkonyha számára, amelyet szépen körbe- csempéztek. Átfestették a falakat, az ajtók és az ablakok kereteit, s minden nyílászáró szerkezetre rácsot szereltek, nehogy balesetet okozzon egy- egy elrepülő labda, vagy játék. Segítettek az átköltözésben is. Lelkes önzetlenségükkel nem álltak egyedül: a mezőgazdasági kombinát, a fuvardíjtérítésről lemondva, néhány tehergépkocsit kölcsönzött, a III. Béla Gimnázium, a Tóth Kálmán Szakközépiskola diákjai rakodtak és takarítottak, a környező óvodák alkalmazottai pedig a játszó- és hálótermek berendezésében vettek részt. Ezzel viszont még nincs vége a sornak, A néhány nappal ezelőtt tartott szülői értekezleten több apuka vállalta, hogy játékokat helyez el a jelenleg csupasz ud-# varon.

i

K. J.

Hurrá! — Két lábon

Mióta főállású nyugdíjas vágyóik, a kelleténél több időim van tudományos fejtörésre. Erőfeszí- téseiimiet időmként siker koronázza, ami természetesen feldobja közérzetemet, s ilyenkor örömömben igyekszem mielőbb közkincs- csé' tenni felfedezésemet. Hadd szerezzek pár boldog percet má-1 soknak is — mondom magamlban —, ráfér mindenkire ebben a maholnap végképp fejreállt világban.

Nos. Legutóbb például arra jöttem rá, hogy az ősember nem is volt olyan buta. Hogy mást ne mondjak, a két lábon járást is ő találta fel. De még a fésűt is. Sőt eme két találmánya dialektikusán összefüggött egymással.

Amidőn tudniillik ősatyánk lejött a fáról, jó darabig, mintegy 200 000—255 347 évig még négykézláb közlekedett. Biztos, ami biztos — .mondotta.

Node, a földön járás nem volt éppen zökkenőmentes. (Aminthogy ebből máig sem láboltunk ki egészen. — Közbevetés tőlem: T. I.). Mert jó, amíg a fákon mászkált, néigy lábbal tudott megkapaszkodni . . . Miután ezt annyira megtanulta könyv nélkül is, hoigy végül három lábbal is elboldogult, mindjárt nem volt olyan gyámoltalan. Ha — teszem azt — hosszú, bozontos haja a szeméibe lógott, a negyedik végtaggal megigazította,

%

De amikor földet érzett a talpai alatt, úgy elbátortalainodott a szerencsétlen, mint a matróz, ha több hónapos tengeri utazás után szárazföldre lép. Baktatott, bandukolt ősapánk meg ősimamánik a csalitiban, de mind. több üzemzavar sokkolta szegényeket. Képzeljük el! Mind a négy lábukra szükségük volt, kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogysem a hosszú hajzatukkal törődhettek volna. így aztán minden pillanatban ráléptek, íejhemgerbuc- káztiak, s érthető, hogy ilyenkor piszkosul káromkodtak. Ráadásul annyira eltakarta szemüket a lecsüngő szörfügigöny, hogy emiatt nem vették észre idejében sem az őishuligánokát, sem az akikor még primitiv jelzőlámpákat az útkereszteződéseknél, pláne a nesztelenül lopakodó jaguárokat. (S ugye, ugye — ennyi idő után máig is szedik áldozataikat az autó- sztrádákon söprő Jaguárok! Megjegyzés: dettó.)

Ámde az ember •— válságos helyzetekben mindmáig feltalálja a spanyolviaszt. Ez történt őseinkkel is. Egyszer egy felbőszült párduc élői húzták a csíkot. Csak úgy csattogott az őserdő. úgy pörgött a négy lábuk az avaron. De persze a párduc büdösül virgonc jószág volt maiakkor is. Folyton a sarkukat ha- rapdálta. Azonkívül a szemükbe lógó haj — mintegy negatív hatású ablaktörlő seprű — folyvást eltakarta előlük a kilátást. Emiatt hol fának, hol ténfergő mam- mutnak rohantak neki.

Tele volt már főként a fejük plezúrral, kapkodva szedték a levegőt. Aliig volt már két naipra való jártányi erejük, amikor az őspapa, végső elkeseredésében, s energiája utolsó megfeszítésével sebességet váltott. Elamnyira, hogy a szokatlan felgyorsulás következtében két .mellső Iáiba felemelkedett a talajról. Minek következtében, hogy két hátsó lábáról le ne essék — hiszen ez a pozitúra merőben szokatlan volt* még számára —, azokat még őrültebb tempóra kapcsolta. Nyilvánvaló, hogy élettársa lemaradt tőle. Ettől — no meg a fogát már a lábikrájánál csikorgató párductól halálra rémülve — az ősmarna is ráitap.osott a korabeli sebváltára. Ezáltal — szinte akarata ellenére — ő is két lábra kapott, s hamarosan beérte életpárját.

Észre se vették, hogy már napok óta két lábon ,száguldanak az őket üldöző párduc előtt. Csák amikor egy kanyarban volt alkalma ősatyánknak hátraipillanta- ni, akkor észlelte, ho.gy jócskán ' maguk mögött hagyták már az ellenségét. Persze — hajuk lobogott. esapongott, úszott utánuk, s néha bizony rácisavarodott a gallyakra. Ők azonban nem .akadtak hajuknál fogva a fán, mint késői utódjuk, Absolon, aki atyja haragja elől menekült, hanem ösztönösen segítettek magukon. Két-mellső lábuk a rettentő futásban szabad lett, használhatták. mindannyiszor letekerték hajiakat a fákról.

Cirka harmincnapi üldöztetés után egész jól belejöttek ó- szjüleink a két lábon nyargalásba. Jókora egérutat nyertek, a párducot már nem is látták, csak midőn az ópapa óvatosságból fülét a földire tapasztotta, hallotta az osonva száguldó párduc lábainak finom neszezését. E művelethez természetesen négy lábra kellett ereszkednie az ősnek. Ám miután felmérte a helyzetet, újból két lábra egyenesedett, s kiadta a jelszót: „Iszkiri tovább!” ... A máisilk pillanatban már diadalordítást hallatott egetverő örömében. Csapkodta a homlokát, s boldogan közölte társával.

— Hurrá, hurrá! Feltaláltuk a két lábon járást!... Ideje most- már gondolkodnunk is.

Úgy ig tetteik, s ennek folyóSzovjet diplomával

„Örömmel értesítem, hogy az 1948/49. tanévre a Szovjetunióba szóló ösztöndíjban részesítettem. Az ösztöndíj egyelőre egyéves tanulmányok folytatását biztosítja a Szovjetunióban. Egyidejűleg gondoskodtam arról, hogy a kiutazó ösztöndíjasok repülőgépen jussanak el tanulmányaik helyere . ..” Dr. Bóka László államtitkár aláírásával 35 évvel ezelőtt küldték el az idézett sorokkal kezdődő leveleket. Útnak indult a Szovjetunióban tanuló magyar ösztöndíjasok első csoportja. Fiatalemberek, akiknek nagy többsége először ült repülőn, először lépte át az országhatárt. Orosz nyelvtudásuk is meglehetősen fogyatékos volt. De tudták, hogy olyan ismereteket szerezhetnek a. szovjet egyetemeken, amelyekre itthon égető szükség van. Tanultak társadalomtudományt, művészeteket és főként természettudományi, műszaki képzettséget szereztek.

Az akkori ösztöndíjasok visszaemlékezéséből 1978-ban kötet jelent meg Feledhetetlen esztendők címmel, melyben kirajzolódik, hogy mi mindennel kellett megküzdeniük. Honvággyal, nyelvi problémákkal, a szigorú tanulmányi • követelményekkel. Heiti ötven—hatvan órát töltöttek az egyetem, főiskola padjaiban. Az eredmény? Felkészült szakemberként tértek haza, második anyanyelvűkké vált az orosz. És életre szóló barátságot kötöttek Moszkvával, Leningráddal, a többi egyetemi várossal.

Szűkebb szakosodás

A három és fél évtizedben több mint ötezren szereztek szovjet diplomát az egyetemek és főiskolák nappali tagozatain. (Nem számolva a fegyveres erők és a társadalmi szervezetek közvetlenül kiküldött hallgatóit.) Több mint háromezren műszaki pályára készültek fel. Bizonyos, hogy a szakemberképzésnek ez a formája jelentős szerepet játszott és játszik a magyar értelmiség utánpótlásában. Hiszen a Szovjetunióban olyan szűk szakmai szakosodás lehetséges, amilyen nálunk nincs, mert a kisszámú igény miatt a hazai felsőszintű szakemberképzés nem lenne célszerű, nem lenne gazdaságos. A közlekedés, az élelmiszeripar, a mezőgazdaság, a vegyészet stb. agy-egy részterületével foglalkoztak behatóan a szovjet egyetemeken, főiskolákon. E diplomások nélkül bizonyos szakterületek fejlődése nehezebb volna. (Jellemző példa a Paksi

Atomerőmű, ahol a magyar szakemberek szinte kivétel nélkül a Szovjetunióban szerezték meg diplomájukat.)

Szakmai továbbképzés

Általános tapasztalat, hogy a magyar ösztöndíjasok jól tanulnak, azaz gazdag ismeretanyaggal, jól képzett szakemberként térnek haza.' Többségük itthon is kpcsolatban marad a szovjet műszaki, tudományos élettel. Követi választott hivatásának fejlődését, az egykori szovjet egyetemi társaktól, oktatóktól is értesül az újabb és újabb eredményekről. Az érdeklődés természetesen kölcsönös. Ha úgy tetszik e személyes tájékozódás is segíti a magyar— szovjet gazdasági és műszaki-tudományos, valamint kulturális együttműködést. A kölcsönös tájékozódás szervezett formájaként említendő, hogy az MSZBT meghívására évente szovjet egyetemi tanárküldöttség érkezik hazánkba. Tagjai azoknak a szovjet felsőoktatási intézményeknek az oktatói, amelyeken jelentős számiban tanulnak magyar hallgatók. A delegáció megismerkedik a szakma magyarországi képzésével, a diplomásokkal szemben támasztott igényekkel. Szakterületük legfrissebb ismereteiről informálják a volt ösztöndíjasokat, akik 1976 óta részt vehetnek szovjetunióbeli szakmai továbbképzésen is. Ösztöndíjasok bizottsága

Nem szorul különösebb magyarázatra, hogy miért kíséri figyelemmel a Magyar—Szovjet Baráti Társaság a volt ösztöndíj ások itthoni tevékenységét. Hiszen a szakmai ismeretek mellett tapasztalatokat, élményeket szereztek arról is, hogyan élnek, gondolkodnak a Szovjetunióban. Az MSZBT Országos Értekezletét követően, 1977 februárjában alakult újjá az Ösztöndíjas Bizottság. A bizottság a szaktárcákkal együttműködve segíti a hazatérő ösztöndíjasok szakmai, társadalmi beilleszkedését, a Szovjetunióban folyó szakmai továbbképzést és a magyarországi ösztöndíjas klubok tevékenységét.

M. D.

TÁRLATNAPLÓ

Majd a tisztáson

— Tipikus férfilhákli! Ajánlok egy megoldást: csinálj nekem fésűt.

Atyusuntk bólintott. Jóllakot- tan, mély böfögések közepette kocogott él — lkát lábon! — a patakihoz. aihoiliis egy halcsontvázai talált. Kicsit csiszolt rajta, s boldogan szaladt vele párjához.

Ez volt a történelem első, sűrű fogú fésűje.

. . .Azóta az ember tud egyenesen járni. Az egyenes gondolkodással, előrelátással még azért sokszor baj van. Napjainkban is. Reméljük azonban, hogy a mai veszélyhelyzetben összeszedi az eszét.

Tóth István

Molnár Péter és Egyed László szokatlan módon fogadta közös kiállítása megnyitóján az érdeklődőket. Méricskélő, kategorizáló vagy bizalmaskodó beszéd és eligazítás helyett film. és irodalmi élményt kínáltak útjelzőül az Er7 dei Ferenc Művelődési Központban kiállított képeikhez.

Molnár Péter a Pannónia Rajzés Animációs Filmstúdió kecskeméti műtermének alkotója. „Majd a tisztáson” című animációs filmjével már találkozhattunk a stúdió kecskeméti bemutatkozásán. A film, új minőségében olyan útjelző, mely egyúttal — a bekeretezett művek folytatásaként — a tárlat szerves része. *

A sajátos animáció nem léiket, hanem szellemet önt tárgyba, vományaként kieszelték, még mindig irhájuk mentése közben a történelem első haditervét. Hát- ra-hátrafordították fejüket, s fölváltva nyújtogatták nyelvüket az utánuk vágtató vadra. Egyszer úgy intéztek, hogy egy tikfa vastag, acélkemény — helyesebben, az akkori viszonyoknak megfelelően kőkemény — törzse mögül csúfolták a tajtékzó szörnyeteget. A mama egyik felől, a papa másik oldalról. A tigrincs — vagy párduc, ez egyre ment akkor — vériben forgó szemeikkel ugrott nekik. Bekövetkezett az ostoba .malőr. Az eszét vesztett állat nem tudta eldönteni, ,9 fiút vagy a lányt kapja el, így kettőjük közt a tíkfának ütközött. Agyrázkódás.

Este rögtönzött campiugban nyúzták, marták, tépték eleink a vadállatot. A lármás falás. porco- gónoipogtatás közben egyszer- csak köpködni kezdett ősatyánk.

— Pt! Pt! — elment az étvágyaim. .. Itt van, nézd! Hajad- ,szála ragadt a husikára.. Nem tudsz vigyázni?

nalba, foltba —, s élet helyett^ lélekre kelti a kompozíciót. Idődimenziós festészet, melyben a kompozíció-teremtés szokatlan távlatokra, lehetőségekre nyílik. Egyensúly-mozgásokat hoz létre a síkban (egy-egy képkockán), a film által láthatóvá tett térben, s az időbeliségben. Felfokozott aktivitást követel a nézőtől, aki igyekszik minden képen, s a képek összefüggő folyamatában is térbeni rendet és egységesen értelmezhető egészet látni.

E festői világ semmit nem ad rácsodálkozásra készen. — Követnünk kell a formálást. Magával ragad a mozgékony, az alakuló, a képlékeny, a változásban levő: a téma maga.

Az időben megkomponált képi világ nemcsak önmozgással, külön élettel, hanem külön emlékezettel is rendelkezik, átszőve saját emlékképeinek lerakódásaival. Asszociációkat kelt életre, melyeket képenként érvénytelenít és újjáteremt az egy-egy tárgy, forma körül folyamatosan változó „szövegkörnyezet”. Megtisztított. végsőkig stilizált világa néha meghökkentően lírai, máskor szürreálisán tárgyilagos.

Kisméretű képei között találunk festői grafikát és hagyományos festményt. Értékes szerephez juttat önmagukban értéktelennek tűnő elemeket, például ' a felületi (fakturális) hatásokat, melyeket többféle módon dolgoz fel. Létrehoz faktúraértékeket azonos anyagon (gipsz) belül, de idetartozik apró betűkkel (angolul) a szeret ige tárgyas ragozásával sűrűn teleírt lapja is. A fehér lapon a be- tűk, betűcsoportok faktúrája nem hat meglepetésszerűen. Élvezhetővé csak akkor válik,' ha szokásos jelentéstartalmát, s asszociációinkat lefejtjük róla, s engedjük, hogy érzékelhető anyagként, képi

(j> Molnár Péter grafikája.

9 Egyed László képe.

látványként hasson ránk. A betű mint képelem (vagy faktúra) először a kubistáknál (Picasso. Bra- gue) jelent meg kollázsok, montázsok, frottázsok képében, később a többi izmus is átvette, s a leg*' változatosabb módon alkalmazta. E kiemelt „kezelés” eredménye az új tipografikus rend, felhasználásának nagy távlatai nyíltak a fotó, a reklám, s a filmművészetben is.

Érdemes szemügyre venni, a fehér lapokon a grafit hányféle minőségben képes megjelenni; fedőfelületként — valódi repedések, hajszálvékony törések, mozgalmas felületek negatívjaként: (szürke táj), pozitív vonallá lazulva párhuzamosok halmazainak ideges gyűrődéseiként (sivatag), vagy betűformaként. Egyed László képei megoldásukban, s elemeikben is több hasonló vonást hordoznak.

A tárlaton látható festészet (és film, amely nem poénra vagy egyéb irodalmi tartalomra épül), mint eredményes törekvés nem is új és nem is hozzáférhetetlen, értelmezési lehetőségei bárki számára nyitva állnak.

Károlyi Júlia