Petőfi Népe, 1983. október (38. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-30 / 257. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET Egy újságszerkesztő-tanár emlékére _ 130 éve született Korda Imre „Ö minidig és egészen a mienk volt. Szárnyaló tehetsége nem rö­pítette ki az ősi fészekből, amely­hez a halasi ember patriotizmu­sával mindhalálig ragaszkodott. Egyike volt iskolánk legtisztel­tebb tudós tanárainak. 'Előadását és írását az elemző értelem vilá­gossága, s a fejtegetésben érvé­nyesülő logikai szabatosság jelle­mezte. Azonfelül hivatott művé­sze volt a magyaros beszédnek és írásnak egyaránt. A város lakói szívből szerették. Becsülték 'ben­ne a közvetlen szerénységet, a sokoldalú tudást” — emlékezik egyik kortársa. Korda Imre Kiskunhalason szü­letett 1853. október 30-án. Édes­apja csizmadia mester volt. Szü­lővárosában tanulta és szerette meg a betűt és ‘tisztelni az em­bertársakat. A gimnáziumot 1863—1871. között végezte, emi­nens^ tanuló volt, itt érettségizett. „Vagyon és minden segédeszköz hiányával nem folytathatám azon­ban tanulmányaimat” — írja ön­életrajzában —, s 1871 őszén Te­mesvárra menék nevelőnek”, id. Radi sics Jenő házához. (Tanítvá­nyainak egyike, az ifjú Radisics Jenő utóbb az Iparművészeti Mú­zeum igazgatója lett.) „A követ­kező évben — 1872 október ele­jén — félj övék Budapestre s itt a m(agyar) Kir(ályi) József Mű­egyetemre iratkoztam be. De még azon. év november végén kénytelen valék vidékre menni, miivel itt fenj; kereset forrás szá­momra nem találtatott. Egy évet Kis-Rozvány (Zemplén megye) helységében tölték szintén neve­lőként Szeghy Gyula birtokos1 há­zánál. Annak elmúltával újra fel­jövök a fővárosba, technikai ta­nulmányaimat folytatván.” Szülei betegeskedtek, így segíteni kellett rajtuk. Előlbib az Üstökös, 1874 elején a Hon című lapok munka­társa lett 1878-ig. (Mindkét lap­nak Jókai Mór volt a szerkesz­tője.) „Szándékom volt a műegyetem két első évéről egyszerre állni meg a vizsgálatot, s nagy erőfeszítések közt sikerült ia tervemet félig megvalósítani: az első félév be- végeztével az első év tárgyaiból „jó” eredménnyel vizsgáztam. Üj- ra ismétlődik azonban rajtam az előtti évi állapot és csakhamar kénytelen valék belátni, hogy a kenyérkereset tgondjai mellett anyagi és physikai lehetetlenség tanulmányaimat a megkezdett irányban, folytatnom, ennélfogva egy darabig határozatlan, végre az előttem nyitva álló életpályák közül azt választam, melyre leg­inkább kedvet éreztem, magam­ban. 1874. októberében a T.ud(omány) Egyetem Bölcsészeti Karához i ratkozám be.” A bölcseleti tanfolyaimot 1877- ig elvégezte. 1878-ban az Egyet­értés című lap szerkesztőségébe lépett. Újságírói pályája idején Gordonhallos álnéven, jelentek meg írásai az .Üstökösben, 1875- ben a Bolond Istók című lapok­ban. A szépen induló újságírói pá­lyáját hamarosan fölcserélte a ke­vesebb babért, ám szolid életmó­dot ígérő tanári katedrával. >1881. augusztus 7-én a kiskun­halasi Református Egyháztamács a 11 pályázó közül szavazattöbb­séggel „tanintézetünknek egykori kitűnő növendéke választatott meg oly föltétellel, hogy a taná­ri oklevelet még a tanév folyama allatt megszerzi”. A tanári vizsgát 1882 májusában „jó” minősítés­sel letette. .1881 szeptemberétől a halasi főgimnáziumban dolgozott. Taní­totta ez idő alatt „a magyar nyel­vet és philozóphiát a 7—8-ban, az 1-—5 osztályban 1884-i.g, s 1884 óta magyar nyelvet a 4—8. osz­tályban és philozóphiát a 7—8- ban”. 1882. szeptember 17.—1884. jú­nius 25-ig mintaszerű helyi újsá­got szerkesztett és adott ki HA­LASI ŰJSÁG címen. Hetilap volt, ma is példaképül szolgálhat a vidéki újságírásnak. A lap aján­ló felhívásaiban. írja: „Halas vá­ros közönsége régóta hiányát ér­zi egy helyben megjelenő hír­lapnak, mely. kizárólag a vá-ros és lakóinak ügyeiveli foglalkoz­zék...” Majd így folytatja: „ ... közvetítője és hű tükörké­pe legyen az egész város közéle­tének és mozgalmadnak...” Ma már megállapíthatjuk, hogy hiva­tását és célját becsülettel betöl­tötte. Az újság terjedelme négy oldal volt. Práger Ferenc nyom­dájában állították elő. Korda Imre pedagógus mivol­tát e minőségében sem tagadta meg, mert a megsárgult lappél­dányok tanulsága szerint közpon­ti gondolata volt a művelődés, az óktatás. Követelte a korszerű is­kolákat, síkra szállt a tanyai is­koláik felállításáért, a közműve­lődés fejlesztéséért. írói tevékenységét is tovább folytatta. Egymás után jelentek meg dolgozatai a különböző fo­lyóiratokban. 1882-ben az Érte­sítőiben Báró Eötvös József regé­nyeiről írt tanulmányt. „A kis­kunhalasi nyelvjárás” című ta­nulmányát a Magyar Tudományos Akadémia dicsérettel tüntette ki 1886-ban. Figyelemre méltó érte­kezést írt a Halotti Beszéd „ysa” szarváról. 1888-ban „Stilisztika és verstan” című könyvét felvették a tankönyvek sorozatába. Az Egyetértés című lapban jelentek meg tárcacikkei, novellái: A tör­vény nevében 1893, öld meg. Az első kaland, A tanyai gyerek, A hozomány, A harmadik Í894, Em­berek 1895, Kényszerhelyzetben 1897, A levelek 1898. Ebben az időszakban 1879—1898-ig mintegy húsz tárcaregényt fordított an­gol, francia, német és olasz írók­tól, de alaposan ismerte a spa­nyol nyelvet is. A főgimnázium 1885—86-ban ifjúsági könyvtár címen fejlesz­tette tovább az algimnázium ol­vasókör könyvtárát. A vezetésé­vel Korda Imrét bízták meg. A leltárilag ártvett könyvek száma 220 kötet volt. Ezt a munkakört 1895-íg látta el. A könyvtár könyvállományát 933 kötetre fej­lesztette, az évi könyvkölcsönzé­sek száma. 1500—2500 kötet kö­zött váltakozott. Tanári kineve­zésétől nyugdíjazásáig a miagylar nyelvet, ‘bölcseletet, francia és görög nyelvet tanított, osztályfő­nök volt, önképzőkört vezetett, a tanári, egyházi és Igazgatótanács tagja, majd jegyzője volt. Mindenütt ott vélt, ahol segít­hetett tanítványai nevelésében. Évente rendszeresen felkeresték például a kiskőrösi Petőfi-házat. Jókai Mór ötvenéves jubileumát Korda vezetésével méltóképpen ünnepelték meg a városban. Ba­rátai voltak kor társaik kívül a város minden rétegéből. Ehhez népes családjának ismerősei is hozzájárultak. Küzdelmes pályája során egy­más után érték a tragikus sors­csapások. Tizenkét gyermeke kö­zül hetet serdülőkorban teme­tett el. Harmincéves tanári munka után, erejében megfogyatkozva, az egyháztanács 1910 decemberé­ben szabadságolta, imaijd egy év múlva nyugállományba vonult. Irodalmi terveket melengetett, dolgozott, gyűjtött. 1914. január 2-án hullott ki fáradt kezéből a toll. Fekete Dezső Tárnái László: TŰZ A nyári dubrovniki erdőtűzben meghalt barátom, Könyves Károly és családja emlékére. Halottan is költőkirályunk, Nagy László: Tűz című versével alszom el, s ébredek hetek óta., Biztos nem veszi sértésnek, mert belső kényszer diktálja, hogy tovább gondoljam verséi. Borzalom, iszonyat adja ehhez a nem mindennapi bátorságot és erőt. „tűz te gyönyörű, jegeken győztes-örömű .. és emberek felett sátáni erejű tűz, te átkozott dubrovniki tűz, mit tettél megint mit tettél? .......röptess az örök tilosba .. rö ptess inkább történeteket-feledő álomba, hogy mint azt két évig mindennap tettük, most is lelülhessünk egymással szembe. Mondd el mi történt felétek mostanában, mondd el, hogy már megint mi mindenben kellene rendet csinálni, mert rendetlenség még van bőven körülöttünk. Feltörik megint garázsodat, ellopnak ezt, azt, a szomszédban késeinek, amott eszméletvesztésig pálinkát isznak, másutt ezresekbe kártyáznak, snóbliznak, csavargók bujkálnak a felelősségrevcmás elől, ki tudja hányán vannak és ki tudja hol... Rendet kellene csinálni, rendet! „ ... röptess az örök tilosba, jéghegyek fölé .. röptess inkább vissza a valóságba, három ember sátánja: dubrovniki tűz, átkozott tűz, fölfaltad barátomat, Éva asszonyát, Éva kislányát, te átkozott dubrovniki tűz, sátáni tűz. Rendet kellene tenni mindenütt, amint sokszor mondtad, ne csak általában, hanem mindenütt, ahol „áru és árulás van”. Rendet kellene tenni bennünk is, mert visszaélt bizalmunkkal, visszaélt világnyi bizalmaddal most nyáron a minket is porrá sújtó sátáni tűz, átkozott dubrovniki tűz. Probstner János rajzai* Probstner János ars poeticája így hangzik: „Hiszek a művészet elhivatottságában, komplexitásá­ban és közösségi voltában”. A mű­vész ezt a hitvallást egész kutató­kereső életútjával bizonyítja. A gimnázium után, hogy a művésze­tekhez közelebb jusson, kitanulta a nyomdászszakmát, mert úgy ér­zi, hogy a könyvek kivitelezése­kor értékes alkotások közkézre adásához járul hozzá. A történe­lem, a filozófia, a művészet ösz- szefüggéseinek kutatása a társa­dalmi élet legegyszerűbb, termé­szetes egészéhez, a néprajzhoz, a népművészet szemetéhez és kuta­tásához viszi közel. Tíz esztendeje, 1973-ban telepe­dett le Kecskeméten. Lakótelepi otthona falai között — agyag, ke­mence és munkafeltételek hiányá­ban — tettvágya „szellemi vadász- területekre” kényszerült. Hódme­zővásárhelyi, kerámiaiparhoz kö­tődő tapasztalatait számba véve először gondolatban, majd a szer­vezeti keretek kidolgozásával és a műszaki tervek, berendezések, felszerelések kigondolásával, az építkezés emberformáló éveiben megteremtette a kecskeméti Ke­rámia Stúdiót. Egy évtizedes mun­kájának az eredménye, hogy az általa vezetett műhely az ország­ban és határain túl élő művészek köztudatában már hivatalosan is így szerepel: Nemzetközi Kerámia Kísérleti Stúdió. Kecelen, a Nevelési Központban első ízben mutatkozik be grafikái­val. Ügy vélem, hogy kényszer­helyzet szülte a műveket, majd az * Dr. Gajdócsi Istvánnak a művész keceli kiállításán elhangzott megnyitó beszédéből. alkotás öröme hívta életre e soro­zat három év alatt született „tag­jait”. Hiszen külföldi tartózkodá­sai során nem állt rendelkezésére anyag- és égetőtér, itthon töltött napjain pedig vendégművészek al­kotásai égtek a kemencékben. Emberekkel eltöltött életének kényszerű és keresett együttléte, a beszélgetések tartalmas órái. a vi­ták parázsló „érvharcai”, a süket csönd bénító hatása felszínre ve­tették az igazi karakter-vonáso­kat melyek, felületes szemlélők előtt könnyen fedve maradhat­nak. Mert Probstner figyeli a kör­nyezetében levő embereket, ér­deklődik „világuk” iránt. Egy-egy jellemző vonását rajzolja meg fi­guráinak, formákat, vonalakat, mozdulatokat, színeket vetít rá a papírra pasztellel. Karakterképe­ket alkot. Mi, a kíváncsi érdeklő­dők rácsodálkozunk rajzaira, mert ezek az emberekről alkotott em­lékképek gondolatokat érlelnek, képzettársításokra késztetnék, ér­zelmi hatást keltenek bennünk. Az öt körülvevő tárgyi világ festői jelentést nyer. Kompozícióira jel­lemző a zárt szerkezet, meghatá­rozó szerepet játszik a vonal, amely sodró lendületével a pilla­natnyi hangulatok rögzítésénél a pasztell használatára késztette. Rómában ébredt rá, tehát akkor még kényszerűen, hogy e műfaj művelésével élményeit ügy rögzít­heti, mint a naplót vezető embe­rek. így fogalmazza meg az antik épületek, a folyók látványát em­beralakokkal, kiegészítve egy-egy valós elemmel, tárggyal e műve­ket. Barátairól kedélyállapotukat tükröző látleleteket készít. Itthon, Magyarországon gyarapítja az e műfajban született művek számát. Megrajzolja azokat akiket szeret és felvázolja azokat, akik érdek­lődést váltanak ki belőle. Arcok, kezek, mozdulatok „ve­títésére” vállalkozik. A környe­zet egy-egy odavetett tárgyával jelzi az emberek kapcsolatát a va­lós világgal. Rajzai arra ösztö­nöznek, hogy cselekvő részesévé váljunk művészetének, mikor azo­kat szemlélve egy-egy vonal meg­hosszabbítására vállalkozunk, mert olyan a műveknek az arány- rendszere, hogy arra lehetőségünk adódik, akár egy értékes irodalmi alkotás olvasásakor. A művészeti alkotások érzelmi, gondolati, esztétikai hatásrend­szere műveltségünk, kultúránk egyik alapforrása. Ez az a híd, amely a jelen élményanyagára épülve bővíti, gazdagítja az em­berek tudását, formavilágát, szép­ségérzetét. A fiú a spanyolfallal elválasztott rendelőben deré- ■rv kig vetkőzött és várt. Az asszisztensnő mesélt az orvosnak: — Két nyelvet beszél, és így viselkedik! Én meg­mondtam a húgomnak, ne nyelj! Ha kénye-kedve szerint ugrálsz, mert két nyelvet beszél... Egyik es­te is beállított egy csapzott nővel, és azt mondja a húgomnak, de mintha a világ legtermészetesebb dol­ga volna: „Juliskám, ma éjszakára vendégem van, menj haza a te édes anyukádhoz..Ez a hülye pe­dig felült a villamosra ... N — Nézze meg, levetkőzött-e már — hallotta a fiú az orvos hangját. — Ha levetkőzött, jöjjön be! — kiáltotta az asszisz­tensnő. — És képzelje, doktor úr, ez beszél két ide­gen nyelvet, köztük a franciát... A fáradt arcú üzemorvos végigmérte a fiút. — Valami könnyebb munkát szeretnék. — Maga sórakodásra nem alkalmas — állapítot­ta meg gondterhelten az orvos. — Pedig nekem azt mondták, hogy magát a sórakodókhoz kellene irá­nyítani. — Én arra nem vagyok alkalmas — mondta a fiú. — Üljön ide! Az orvos megmérte a fiú vérnyomását. — Van valami panasza? — Nem szokott fájni semmim, úgy különösebben, de a szívem táján időnként határozott szorítást ér­zek. Az orvos sztetoszkópot helyezett a fiú bordáira, ahol a szívet sejtette. Hosszán, szinte elmélázva hallgatta a dobbanásokat, közben nagyokat szusz- szantott. — Nincs a maga szívének semmi baja. — Öltözzön fel — intett az asszisztensnő. — Ami­kor anyám elmondta nekem, hogy ez megint mit művelt a Juliskánkkal... Az orvos még a fiú után szólt: — Sérve van? — Sérvem? Nem tudok róla, hogy volna ... — Engedje le a nadrágját... A fiú kigombolkozott, aztán oldalra nézett, ahol a negyven év körüli asszisztensnő ült. Még soha nem volt dolga nővel. Óvatosan leengedte a nad­rágját. Az orvos odapillantott: — A prézliíkészítőbe javaslom. Ott könnyű mun­kája lesz — és aláírta az alkalmassági vizsgálatról szóló papírt, amit az asszisztensnő csúsztatott elé. Reggel ötkor kezdődött a prézlikészitőben a mun­ka. A régi, megroggyant épület földszintjén egykor Földeházi Bálint péksége működött, mint ezt a fal­Asperján György: Bele lehet szokni ra festett, már megihalványodott fekete betűk hir­dették. A kopogtatásra gatyás, ötven év körüli férfi nyitott ajtót. — Te vagy az új ember ? — kérdezte. — Az — válaszolta a fiú. Utálta, ha letegezték, hiszen ő már 18 éves. — Siess, öltözz át! — Mi lesz a munkám? — nézett szét a jövevény a sötétszürke, lapos helyiségben. — Szorgalmas vagy te? — vizsgálgatta a gatyás. A pincéből fát és brikettet hordtak fel kosárban. A fiú a negyven kilónyi teher alatt Imbolyogva jött fel a lépcsőn. Zihált. — Jobban rakd meg a kosarat. Fele annyit ho­zol, mint én — mondta a férfi. — Akkor nem bírom. — A kosarat meg kell rakni! Na, iparkodj! Ilyet küldenek ide... Mit bír ez? — morgolódott a férfi. Egy órán keresztül hordták a szenet, a fát. A fiú­nak elzsibbadt a háta. Az összeégett vasrostélyo­kon ágyaztak meg a tüzelővel. — Így alulról is kapja az oxigént, tökéletesebb az égés — magyarázott a férfi, és a brikettre kö­pött. Begyújtották a két kemencét. — Ezzel megvolnánk — a férfi csuklott egyet. — A franc emleget ilyen korán?! Nehéz volt? Most a másik két kemencéből kihordjuk a salakot. Mo­zogj, mert egyedül nem végzek, mire jönnek a ve­tők. Kihúzták a forró rostélyokat. A még izzó szénre vizet löttyintettek. A salakot fémputtonyban hord­ták ki a szűk udvaron sorakozó kukákba. Valahol bömbölt a rádió. — Mindenütt vannak hülyék — mondta a friss levegőn a férfi. — Megy ez, látod, csak csinálni kell. Egyébként hogy kerültél ide ? — ősszel egyetemre megyek ... A műhely előteréből kétkerekű kiskocsin huszon­ötkilós, zsákokba csomagolt felszeletelt kenyeret hordtak be a kemencékhez. — Ez a rengeteg kenyér a Közértekben maradt vissza ... Csupa pocsékolás! Csak azt a fehér ka­lácsot sütik direkt nekünk, abból csináljuk a finom prézlit. — Minek ennyi prézli? — csodálkozott a fiú. összesen nyolcvan mázsát raktak a négy kemen­céhez. Műszakonként húsz mázsa megy egy-egy kemen­cébe. Kétszer tíz mázsa. Majd meglátod. Megérkezett a két vétő. Átöltöztek, a falról le­emelték a hosszú nyelű lapátokat. A fiatalabbik rettenesen szőrös, hatalmas fogai vannak, és. kiabálva magyarázott: — Huszonöt üveg Kőbányai!... Ez már szép tel­jesítmény! Nem? Vető-társa kicsi, vánnyadt emberke: —• Minek annyit inni? Akkor is, ha már nem esik jól? — De jól esett! — röhentett a nagyfogú. — Figyelj rám! — mondta a fiúnak a vánnyadt. — Mi majd mindig együtt dolgozunk. — Beállít a vetőgödörbe. — Felemeled a zsákot, a közepe tájá­ra helyezed a bal karod, a felét belerázód a lapát­ba. Aztán majd a másik felét. De ne potyogtasd mel­lé. Kilenc órára telerakták a két kemencét, és a két vető leült pihenni. A vánnyadtnak a hófehér, tü­körfényes, szertelen lábaszárán látni lehetett a lilás érék elágazásait. — Micsoda pincémé van ott! ... és a krapekja. Azt magának látnia kellene. Nincs az tán még negy­ven kiló sem. Egy ilyen nőnek negyven kilós kra­pekja van — röhögött a nagyfogú vető. — Hát aztán! — mondta a másik vető, és halkan fütyülni kezdett. A fiú a férfi irányításával kiszedte a másik két kemencéből a salakot. Kihordták. Fél tizenegyre bevetették a másik két kemencét is. — Negyedórái szünet — mondta a vánnyadt vető, aki úgy látszik, valami vezető lehetett a műhelyben. Prézlinek való, felszeletelt kalácsot ettek. Mázsa­számra állt az előtérben, nem számított néhány el­emeit szelet. A nagyfogú vető egy bögre teát adott a fiúnak, aztán mesélni kezdett. — Az a pincérnő három krapekot is elfogyaszta­na egy éjszaka, és akkor egy ilyen negyvenkilós mitugrásszal... Mondtam neki a múltkor: Piriké, bennem párjára akadna. — Aztán kapott rajtad? — kérdezte a férfi. — Fáj, talán a reuma .. . vagy érszűkület... mond­ta az orvos, hogy ez érszűkület is lehet —panaszko­dott a vánnyadt vető, miközben a bokája táját masszírozta. .Feltápászkodott: — Csináljuk! A vetők ügyes mozdulattal rántottak ki egy la­pátnyi megpirult kenyérszeletet, és beleöntötték a koáárba. A férfi könnyedén vitte a kosarat. A fiú soha nem végzett ilyen munkát; szakadt róla a víz, miközben az előtérben nagynehezen a zsákba rázta a forró kenyérszeleteket. A morzsa rátapadt a há­tára, viszketett a bőre. Járkálás közben kiabálnia kellett: — Lapát! Lapát! Lapát! Ebből tudta a vető, merre jár. — Ez fontos — magyarázta a fiúnak. — Amikor kirántom a lapátot, átszúrhat a nyele, ha éppen ott vagy. Hol jobbról, hol balról süvített el a lapátnyél. A hang alapján a vető abszolút biztonsággal rántotta hol az egyik, hol a másik irányba a lapátot. Azután újra telerakták a még forró kemencéket, majd kiszedték a másik kettőből a közben megpi­rult szeleteket, s ismét feltöltotték. — Na, ízlik a melódia? — érdeklődött a nagyfo­gú vető, és csúfondárosan röhögött. A fiú összeszo­rította a száját, de érezte, hogy remeg az állkapcsa. — Most fejezte be a középiskolát — mondta a férfi a másik kettőnek. — Az én fiam is, aztán a fene tudja, mi lesz ve­le. Nem szeretett tanulni, semmit sem szeretett. Te szerettél tanulni? — kérdezte a vánnyadt vető a fiút. — Felvettek az egyetemre. — Mi az apád? — Gyárban dolgozik. — Tanulni könnyebb — húzta el a száját a nagy­fogú. — Ebbe is bele lehet szokni — állt fel a vánnyadt vető. Üjra a kemencékhez léptek. Az erőtlennek látszó kis vető határozott mozdulattal rángatta a lapátot. A fiú már annyira fáradt volt, hogy néha elfelejtett kiabálni. — Ez így nem lesz jó — mondta a gödörben álló vető. — Tudnom kell, hol vagy, mert a lábadnak . szaladhat a nyél és eltöri. A fiú és a férfi ebéd után a zsákolt kenyérszele­teket lemérték, és kihordták a teherautóra. A fiú már alig bírta a zsákot a vállára lendíteni. A férfi mintha megsajnálta volna. — Segítek, többet kihordok, de csináld te is, mert egyedül nem győzőim. Kettőnkre van kiszabva. Megjött a váltás. Bemutatták neki az új embert. — Hogy vált be? — kérdezte egyikük. — Majd belejön — mondta a ványadt vető a zu­hany alól. A fiú nem fürdött, nem akart meztelen mutatkoz­ni előttük. Elköszönt. — Reggel pontos légy! — szólt utána a férfi.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents