Petőfi Népe, 1983. október (38. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-26 / 253. szám

1983. okió!» .0. 9 PETŐFI NÉPE • 5 Lorca és Biok egyfelvonásosai 1 ' 1 r L Don Cristobal, aki nem látjí d K(2f7íürClSZl/í/íClZDCllí és Pierro, aki látja a holdat Federico Garcia Lorca 1931- ben Don Cristobal című tragiko­médiájának és Biok 1906-ban el­készült és a világhírű orosz ren­dezőnek, Mejerholdnak ajánlott színpadi művének, a Komédiás­éinak egy előadásba ötvözése ki­váló ötlet, nagyigényű művészi vállalkozás, mely külső és belső párhuzamok egész során alapszik. • Ecsedi Erzsébet és Gazsó György (Don Cristobal). Mindkét poéta általában a színház és különösen bizonyos fajta színházeszmény szerelmese volt egész életében. Biok maga is játszott amatőr előadásokban. Egyetértett a radikális orosz szín­házi avantgarde átfogó reform­terveivel, szoros kapcsolat fűzte a zseniális és erőszakos Mejerhold- hoz. ,1917 után részt vett a Szín­házi Bizottság munkájában, majd a Nagy Drámai Színház igazga­tója lett. Talán a köztársaságpár­ti spanyol költőről sem közismert, hogy 1932-től alapítója és rende­zője, valamint „canavaccio szál­lítója” volt a La Barraca egyete­mi színtársulatnak, mellyel éve­kig járta a spanyol falvakat. gyűjtötte a folklórt, majd drámá­in keresztül visszaoltotta azt a népi talajba. Áttérve immár a belső párhu­zamokra; nem véletlen egybe­esés az sem, hogy e színházi ars poeticájukat megfogalmazó da­rabjaikban a több évszázados ha­gyományú, az ókortól az olasz népi színjátszásba majd onnan tovább fejlődő commedia deli ’arte poétikájához fordultak. Mindkét költő tehát — részben — a hagyományos jellemvonások­kal, funkciókkal bíró Pierrók, Ko- lumbinák és konvencionális cse­lekedeteik technikájával akart egy immár a huszadik századi emberhez szóló, áttételesebb for­mát építeni. Lorca drámája három, elkülö­nülő szálból van összeszőve (Don Cristobal története, az igazgató és a költő vitája és Pierro vágyako­zó verse). Ugyanilyen, szándéko­san megtört szerkezetet talá­lunk Bioknál is. A kiépülő lírai szituációt többször megszakítja a színpadi alakként megjelenített szerző — ő persze nem azonos Blokkal —, aki azért dühöng, mert alakjai elszabadultak, s nem az általa írt „reális” történetet játsszák a lány és a fiú boldog egymásratalálásáról a téli Péter- váron. A műveket tehát rokonítja; megidéződik, megelevenedik ben­nük az a művészi modell, mely­nek terrorja ellen az egész alko­tás irányul. Ily módon gördül te­hát előre a darab és nem a szi­tuációs konfliktusok segítségével. A Komédiásdi végül is milyen gondolatsor végiggondoltatására alkalmas és alkalmas-e egyálta­lán? Biok drámájának Mejerhold által rendezett pétervári előadá­sa a kortárs kritikus szerint; „Rendezői szórakozást, játékot láttunk. A Komédiásdi — tréfa ...” A Don Cristobal egy térhez, időhöz jobban köthető, epikus szituációba ágyazott, publiciszti­kai darab, mondhatnánk, agitka. E program-szándék a kezdő és zárójelenetben ki is mondatik (. .. üdvözöljük ma színházunk­ban Don Oristobalt, akiben a színjátszás legősibb lényege él). A darab azonban nem csupán a Spanyolországban honos, élő nyelvként létező népi-vásári já­tékstílus propagálása. E „nappali” darabban, melyben állandóan nosztalgikusan emlegetik a ti­tokzatos éjszakát és holdat, vé­gig kísért egy líraibb dráma és színjáték igénye. A pátoszos kez­dő és zárószituáció miatt érez­hető is némi egyensúlyzavar a szerkezetben, mivel a Don Cris­tobal által képviselt népi színjá­téknak úgy kell diadalt aratni, hogy ettől a lírai hang igénye ne váljon művészileg érvénytelenné. A drámát színházi ars poeticá­jaként választotta és ehhez illő odaadással és szenvedéllyel ját­szotta a rövid idő alatt jó együt­tessé forrott fiatal társulat. Ván­dorú László rendező és csapata csak jelentéses tér-, gesztus-, hang- és zenelemeket használt: e mindenre kiterjedő stilizációval gazdag asszociatív teret hoztak létre. Szinte ijesztően pontosan megkoreografált játékukkal — melyet időnként sterilnek érez­tünk —, nemcsak nevetést akar­tak kicsikarni. Ügyeltek a lírai- szomorkás elemekre, a két szál egyensúlyára is. Jó ötletekkel töltötték ki a drámai partitúra réseit. Például szellemes utalá­sokkal, némafilm-paródiával, „eredeti" bohóctréfák beépítésé­vel. Arról pedig, hogy a színdara­bot láthatólag elveik, program­juk kifejeződésének szánták, annyit jegyzek .meg, hogy a com­media deli ’artenak nálunk saj­nos nincs színpadi hagyománya, nem élő gesztusnyelv —-így Lor­ca darabjára, a stilizáció stilizá- ciójára mint követendő útra hi­vatkozni kissé problematikus. De ezt a kérdést majd a közönség reakciója fogja eldönteni. A Komédiásdi színpadképe (díszlet: Kulifay Tamás) hangsú­lyosan, jelszerűen ugyanazokból a tér- és színkódokból építkezik, mint a Don Cristobalé. A zárt szituációjú „éjszakai” drámához jól illenék a fekete és fehér szí­nű elemek, a sötétség és gyertya­fény erő® érzelmi hatású ellen­pontja. A két mű azért is egybe­komponálható, mivel a Komédi­ásdi e színpadi esete összefüggé­sében felfogható a Don Cristo- balban vágyként élő, lírai ént kivetítő drámamodell megvalósu­lásának. Itt Pierro, Kolumbina, Harle­kin már nem állandó tulajdon­ságokkal bíró jellemek, hanem szinte jelekké, lírai funkciókká mosódnak el. A szerkezet tanul­sága szerint a művészi mondan­dó inkább a darabbeli szerző ál­tal képviselt „két lábbal a földön álló” egyértelműsítő művészet- és életeszmény tarthatatlanságát érzékelteti a törvényeit vesztett világban és nem a kortárs szim­bolista költők csodavárását gú­nyolta ki, mint sokan vélték. E bizonytalansági effektust hang­súlyozzák a maszkok, a kiszámít­hatatlan gyors átváltozások. E tanácstalanságot a dolgok és sze­mélyek lényegének meghatároz- hatatlanságát ők azzal nyomaté- kosítják, hogy a három szerelmes­pár érzelemvariációit is Pierró- val és Kolumbinával játszatják el. Ezzel is hangsúlyozzák, hogy a imű egy lírai személyiség etüd- sorozata a kapcsolatteremtés ki­látástalan témájára, mely most a férfi—inő viszonyban mint formá­ban jelenik meg. De a válasz ke­serűsége túlnő ezen a problema­tikán. A racionális igazságtevés csőd­jének sugallója az a rendezői vál­toztatás i®, hogy az eredeti műtől eltérően, itt Kolumbina és a Ha­lál is megjelenik, eldönthetetlen- né téve ezzel, hogy Pierro vagy a Szellemidézők látják-e a valósá­got. A komikum és a tragikum egészséges egyensúlya itt is meg­marad, az aktatáskás, hivatalnok- szerű Szellemidézők egyénített fi­guráiban, valamint a szerző és az ügyelő spontánnak ható kettősé­ben. Bár a Komédiásdi látványvilá­ga erős hatású és átgondolt, in­kább csak hangulatok rajzolód­nék ki, de folyamatba zárt intel­lektuális és drámai eseménysor nem alakul ki, részben a dráma, részben a színészi játék szuggesz- tivitásának fogyatékosságaiból eredően. A lírai drámák nemigen tud­tak meggyökeresedni a világszín­padon. Már csak ezért is tiszte­letet érdemel ez az intelligens talajhoz kötési kísérlet. Az előadásokban örömmel is­merkedtünk meg olyan színé­szekkel, mint Ecsedi Erzsébet, Kárpáti Denise, Mihály Pál, Ko­vács Gyula. H. Gy. ® A Komédiásdi záróképe. í KÖNYVESPOLC N épmű veszetünk életbentartásáért Az Erdei Ferenc Megyei Mű­velődési Központ igazi csemegé­vel szolgált a magyar múlt iránt érdeklődőknek. Megjelentette Lükő Gábor kötetét, mely az alábbi címet viseli: A Kiskunság régi képfaragó és képmetszö mű­vészete. Különös, eredeti kutatá­sokon alapuló műve nagyban hoz- ■ zájárul a magyar népi kultúra jobb megismeréséhez. A szerző évtizedeken keresztül munkálko­dott a gyulai, debreceni, bajai és kiskunfélegyházi múzeumban, mint a néprajzi gyűjtés és kuta­tás megszállottja. E mostani kö­tetét mesterének, a sokoldalú Ka­rácsony Sándornak ajánlotta, ta- nítványi elfogultsággal és szere­tettel. Lükő a harmincas években in­dult néprajzosok nagy nemzedé­kének tagjaként indult annak­idején, többek között Gunda Bé­lával, Tálasi Istvánnal és Ortu- tay Gyulával a szép célok meg­valósításáért. Gyűjtési területe a Kiskunságon kívül Erdélyre, Moldvára és a Dunántúlra is ki­terjed. Évtizedek óta izgatja a keleti népi világ, azon belül az összehasonlító népköltészet, a hiedelmekkel és a sámánizmus­sal kapcsolatos kutatások. Ezek­ben ő maga is régóta jeleskedik. Többek között erről árulkodik az 1942-ben megjelent könyve, A magyar lélek formái. E legújabb vaskos kötete — mely dicséretére válik Bács-Kis- kun szellemi életének — összege­zése, szintézise egy gazdag élet­műnek. A hetvenkét éves szerző a társtudományok — a nyelvé­szet, néprajz, poétika és történe­lem — eddigi eredményeinek fel- használásával vizsgálja szúkebb hazánk képfaragó és képmetsző művészetét. Hangsúlyozzuk:'tu­dományos felkészültséggel és el- mélyültséggel. „Népünk szívét vágjuk fel, aráikor művészetének titkos tör­vényeit kutatjuk” — vallja a néprajztudós, miközben nagysze­rű elméleti összefoglalását adja választott tématerületének. Is­merteti a faragások és metszések műfajait, ami ez esetben a tár­gyak rendeltetésszerű felhaszná­lásának a csoportosítását jelenti. Mert igaz ugyan, hogy a nyereg, az ostor, a beretvatok, valamint a guzsaly és a kopjafa őrizhet egyazon vagy hasonló motívumo­kat, a felhasználás más-más meg­oldásokat kíván, különféle dí­szítési elemeket hordozhat. Lükő Gábor összesen száz- nyolcvan népművészeti tárgyat ismertet, elemez. Ez jóval több, mint amennyi e témakörben va­laha is „bonckés alá” vettek ná­lunk kiadványban a kutatók. A könyv külön érdekessége és ér­tékének növelője, hogy a szerző ,a fotókat többnyire maga készí­tette. A Dunavecséről, Kecske­métről, Szabadszállásról, Izsákról és a környék sok más településé­ről származó tárgyak sokoldalú elemzése több kövekeztetésre jo- ' gosítja a szerzőt. A keleti eredet, a más népek művészetével való rokonság felismerése például. A stílusról szólva megállapítja Lü­kő, hogy a metszett képek motí­vumkincse gazdagabb, mint a fa- ragottaké, s a művek plaszticitá- sa meglehetősen változó. Mindent egybevetve azt sugalil- -ja a vaskos kötet, hogy az emlí­tett népművészeti tárgyak ösz- szességükben a keleti kultúrá­ban gyökerező egykori világkép későbbi továbbéléséről, művészi formába öntéséről tanúskodnak. A műhöz Szabó László kandi­dátus írt utószót, melyben többek között a néprajztudós életművé­nek fokozottabb megismertetését szorgalmazza. V. ML <9 Mángorló hátsó oldala. Hétfőn reg- \ 7 r . | Srof környék V 2LY2LU2Ln ki villában egy fürdőköpenyt viselő férfi áll a kandalló előtt, s jó étvággyal eszik. Időnként bort fölt magának. Abban a pillanatban, miikor a lemez felé nyúl, hogy feltegye a lemezjátszóra, egy ismeretlen lép be az ajtón. — Bocsánat, de az ajtó nyitva volt — mondja és meghajol. — A „Smith Testvérek” cég kép­viselője vagyok, ön Gray igazgató? A kandalló előtt álló férfi kelletlenül meg­fordul. — Igen. az vagyok, miről van szó? — Van nálam egy kis számla tavalyról, igaz­gató úr. Mindössze száz dollárról szól. . . — Rendben van, holnap az irodából elküldöm a pénzt. — Ön már többször is megígérte ezt — jegy­zi meg szerényen, de határozottan az ügynök —, és ezért határoztam el, hogy közvetlenül önhöz fordulok. Azonkívül így lehetőségem van arra, hogy személyesen is megismerkedjem ügyfelünk­kel. — És nem találja úgy, hogy ez meglehetősen arcátlan mód az ismerkedésre? — Lehet, mi azonban gyakran találkozunk olyan ügyfelekkel, akik megrendeléseik gyors tel­jesítését követelik, azután pedig a fizetéssel nem sietnek, önnek ez az adóssága is már nemsokára egy év óta szerepel a könyveinkben . . . — Kérem, távozzék. A számlát küldje el az irodába. Nincs nálam pénz. — Nem tesz semmit — válaszol udvariasan a cég képviselője. — Ezt a lehetőséget is előre lát­tam. Bár azt reméltem, hogy sikerült négyszem­közt elintéznünk az ügyet a bírósági végrehajtó beavatkozása nélkül, aki személyesen ismeri önt és az ajtó előtt várakozik. A fürdőköpenyes férfi olyan gyorsan felug­rott, hogy a borosüveg a szőnyegre pottyant. — Hát ez aztán már szemtelenség! — kiál­totta. — Itt van a pénze. Hordja el magát, és soha többé ne kerüljön a szemem elé! ... Nem mindenki hagyja el azért a várost, hogy pihenjen, a napsütést és a csendet élvez­ze. Olyanok is akadnak, akik egészen más ok miatt utaznak kis fürdőhelyekre vagy nyaraló­helyekre. Joy Stock éppen ezekhez tartozott. Szívesen tett váratlan látogatást üres házakban, hogy megnézze, mj van ott. Az így talált tár­gyakat könnyen értékesíteni lehetett, s ez busá­san megtérítette taz utazás költségeit. Toy pénztárcájában négy százas volt. Az olyan ember, akinek teli a bugyellárisa. ha elkapják. könnyebben ál­líthatja azt, hogy ő csak té­vedésből ment­be a házba, vagy az egész csupán tréfa volt. Saját tapaszta­latából tudta: a rendőrség sokkal rosszabbul bá­nik az olyan (alakokkal, akiknek egyetlen fitying- jük sincs. Gray igazgató házába bejutni gyerekjáték volt. Nem kellett hozzá más, mint egy nagyszerű tolvajkulcs. Mivel a villa üres volt nem kellett sietnie. Legelőször — a jó (modornak a társaság­ban szokásos szabályai szerint — megfürdött, majd fürdőköpenyibe bújt — ez nyilván a házi­gazdáé lehetett — és átkutatta a lakást. A hűtő- szekrényben talált egy kevés szárazkolbászt, ke­nyeret, vajat és még egy üveg egészen új bur­gundi is akadt. Minthogy a reggel hideg és sze­les volt, tüzet rakott a kandallóban, elhelyez­kedett egy karosszékben, sőt már azt is elhatá­rozta, hogy feltesz egy lemezt. — És éppen ebben a pillanatban — mesélte később cimboráinak — megjelenik az ajtóban ez a tökfilikó, és pénzt követel, valamilyen adóssá­got. Az igazgat megvallva, alaposan megszep­pentem. Már egy héttel ezelőtt kiszemeltem ezt a magányosan álló kis házat, állandóan figyel­tem és tudtam, hogy senki sem mutatkozik ott. Teljesen nyugodtan, bemegyek, nem sietek és ekkor egyszerre csak beállít ez a mamlasz a pénzért. Mitévő legyek? Szerencsére a házigaz­dának tartott, odakint az ajtó előtt pedig ott állt a végrehajtó, aki személyesen ismeri a házi­gazdát. Még jó, hogy tömött pénztárca volt a zsebemben .. . Mihelyet elment ez az alak, azon­nal olajra léptem. Nos, mint mondani szokás, üzemköltség mindig előfordulhat. ... Mint a kedves olvasó bizonyára már ki­találta, 'az az ember, akinek az álháztulajdonos odaadta a pénzt, egyáltalán nem a „Smith Test­vérek” cég'képviselője volt — hanem valójában a ház igazi tulajdonosa.! — Ugyan mi mást tehettem vol-na? — mesél­te azután az alkalmazottainak Gray igazgató. — Lenyomom a kilincset. Az ajtó nyitva. Belépek a szobába — és a kandalló előtt egy betörő ül az én fürdőköpenyemben. Markos legény. Ráadásul még pisztoly is lapulhatott a zsebében. Elmenni már késő volt, úgy kellett tennem, mintha a háztulajdonosnak tartanám őt. Legjobban pedig ez a végrehajtó-tréfa sikerült. Az az alak meg­ijedt, hogy ,a végrehajtó felismeri. És végered­ményben még kerestem is ezen az ügyön! I. Schelenschmidt Fordította: Gellért György látogató MAGYAR ALKOTÓK A SZOVJETUNIÓRÓL Kiállítás a Szovjet Tudomány és Kultúra Házában © Pusztai Ágoston és Kelemen Kristóf plasztikái. kiállítás lényegét úgy fogalmaz­ta meg nyitó szavaiban, hogy az a Szovjetunió iránti tisztelgés, vallomás a két nép emberi, ér­zelmi kapcsolatairól. Nem hival­kodó, ám geprezentatív, intim és bensőséges. Az alkotások műfaja a, legkü­lönbözőbb : festmények, szobrok, grafikák, érmék, plakátok látha­tók a ház kiállítótermében, s az előterek falain. A művészek több nemzedéke van jelen Uitz Bélá­tól, Mészáros Lászlótól, Bort- nyiik Sándortól a legfiatalabba- kig: Pusztai Ágostonig, Szemethy Imréig. A kiállítás nem deklarál, nem tematikus: magyar tájakat, paraszt-házakat is láthatunk vo- logdai, moszkvai városképek mellett. A kiállítás rendezője. Sós László, a nehezebb utat vá­lasztotta: olyan alkotásokat gyűj­tött össze, amelyek rejtetten su­gallják a két nép barátságát, sőt azon túl azt a hitet is, hogy az emberiség legnagyobb értéke a humánum; az ember képes a lé­tét megvédeni, h3 barátságban, egyetértésben él társaival. Gy. L. Az az épület, ahová egy kiállí­tás ünnepélyes megnyitójára tér­tünk be, egyszerre bensőséges és reprezentatív. A burkolatok, a bútorok, a berendezés, a helyisé­gek harmóniája, szépsége a ma­gyar belsőépítészek alkotó fantá­ziáját dicséri. Az épület: .a Szov­jet Tudomány és Kultúra Háza, amelyet száz- és százezrek is­mernek országszerte. A kiállítás: Magyar művészek a Szovjetunió­ról. A megnyitón Ivan Ivanovics Bagyul, a szovjet nagykövetség tanácsosa mondta el, hogy a ház belső terének kialakítása ma­gyar alkotók munkája, vagyis a ház kezdettől fogva közös tevé­kenységet folytat velünk, magya­rokkal. A kiállítás a Szovjet Tudo­mány és Kultúra Házának tíz­éves évfordulója alkalmából nyílt meg a két ország képzőmű­vészeti szövetségének és a Ma­gyar—Szovjet Baráti Társaság közös rendezésében. Ez a kiállí­tás, amelyen ötven magyar kép­zőművész kétszáz alkotása szere­pel, sorban a százhetvenedik. Kiss István, -a Magyar Képzőmű­vészek Szövetségének főtitkára a 9 Patay László; A vihar szele.

Next

/
Thumbnails
Contents