Petőfi Népe, 1983. szeptember (38. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-25 / 227. szám

Ábrahám Rafael képei*

Már ifjúkoromban irigyeltem szép nevéért, amikor együtt jártunk iskolába, ahol nemigen folyt tanítás. Pedig mi tanulni akartunk és végtelenül boldogok voltunk, hogy felvettek bennünket a főiskolára. Tanulni akartunk, utazni, és művészek akartunk lenni. Meg is előlegeztük ezt a bizalmat egymásnak. Ennek jegyében lettünk barátok.

Az ötvenes évek végén jártunk a főiskolára. Nem voltunk profik, amikor végeztünk. De a szánk nagy volt, a lelkünk nagyravágyó, és ideálunk nem Ék Sándor volt, hanem Dürer, vagy Leonardo, vagy Salvador Dali.

A főiskola után, pár év rendetlen szünet után találkoztunk, dicsekedni akartam autodidakta tanulmányi eredményemmel, de elámultam Ábrahám Rafael eredményein. Hiszen ő is onnan jön, ahon- nán én, mi az, hogy kezd mindenhez érteni, amire szüksége van ... ?

Lemásolni egy Dürer-rajzot pontosan — egy kis árnyék öblén hány vonalat húzott Dürer (tessék megszámolni).

„Fénylő reprodukciók” — mondta Ábrahám Rafael, és sóhajtva nekiállt, miután megtanult rajzolni, hogy nyomdász is legyen és tipográfus is.

Felnőtt egy nemzedék, amely 40—50 éves korára, későn megkezdett utazásokkal, elkésett információkkal, megnyújtott — a végén már kissé megkopott — ifjúságával befejezte tanulmányait, és elérte azt a fokozatot, hogy ahhoz, amivel foglalkozik, értsen, és a gondolataira, ízlésére büszke lehessen. (Ez nagyon soknak nem sikerült, mert szerteágazóan nem értettünk semmihez. Részletesen voltunk tájékozatlanok és az ambíciók kapkodássá váltak.)

Ábrahám Rafaelnek sikerült! Amerre jár, megdicsérik fénylő képeit. Ezer meg ezer vonalat húzott és a vonalak szabaddá váltak, mint a madarak. Képei képzeletbeli utazások, elgondolt víziók, beszámolók, átgondolt napokkal, tárgyak, képek egymás mellé rendezése, amelyeket az emlékezés vagy az elképzelés szépsége és a rajz biztonsága köt össze.

Az intellektuális elgondolás — talán kezében a tollal — megvárja a szépség érkezésének mámoros hangulatát, miután a kételkedés elvégezte a munkáját, hogy szeretettel köszönthesse a meggyőződést, hogy mint régenvárt látogatót leültesse maga elé és lerajzolja. Veni Sancte Spiritus — ahogy diákkorunkban a tanulás kezdődött.

Kivárt, és az ihlet erőszakos pillanatában 'előparancsolt gondolatok ezek a képek, az ezen a téren

• (Elhangzott A. R. kecskeméti kiállításának megnyitóján.)

tétlen emberek számára (és helyettük) lerajzolva azt, ami egyszer szép volt: hogy újra láthassuk. És talán, mert annyi mindent kellett pótolnia, amíg a világ lerajzolását tanulta, utazásokat lehet tenni Ábrahám Rafael szép, régi térképein, halluciná- ciók, kalligrafikus tárgyak és töredékek között, melyek közül néha egy-egy kristályt felnagyít, vagy gránittalpazatra állít: mert azt rajzolja, ami neki tetszik, ami szép. Ezért szépek a képei, és ezért tetszik nekem minden, amit Ábrahám Rafael rajzol.

Ha egy kép nagyon tetszik nekünk, azt szeretjük meg, aki készítette. Ezért ajánlom szeretetükbe Ábrahám Rafaelt, aki mindent le tud rajzolni.

Vándorfi László

Neve nem ismeretlen a kecskeméti Katona József Színház közönsége előtt. Már játszott a társulatban. Most rendezőként is bemutatkozik a Kamaraszínházban. Bölcsészkaron tanári szakon végzett, életét mégis a színházhoz kötötte. „Mégis?” Ha jól meggondoljuk, nem is távoli a rokonság a két pálya között..

— Mi okozta a váltást?

— A rendezést az önkifejezés egyik eszközének tartom. Egyébként sem nagy váltás, hiszen a rendezőnek színészi képességekkel is kell rendelkeznie, hogy megjelenítse elképzeléseit. Ezen kívül úgy érzem, megvan bennem az a pedagógiai érzék, amely ehhez a munkához szintén elengedhetetlen.

— Min dolgoznak most?

— Alekszander Block Komé- diásdi és Federico Garcia Lorca Don Cristobal című darabját próbáljuk.

— Miért választotta éppen ezeket?

— Ez a két mű az, amellyel saját magunk és a Kamaraszínház ars poeticáját leginkább meg tudjuk fogalmazni.

— Mi ez az ars poetica?

— Erre legjobban a Lorca-da- rab befejező mondataival tudnék válaszolni: „Frissítsük fel hát a színházat a szabadság üde levegőjével, és ezzel a vaskos népi malackodással is küzdjünk az unalomra és alpáriságra ítélt színház ellen”.

— Ez így, az egészből kiragadva, eléggé félreérthető ...

— Ha valaki megnézi az előadást, láthatja: a vaskosság nem jelent közönségességet. A célunk .az, hogy ne hamis igényeket elégítsen ki a színház, hanem azt nyújtsa, amire a nézőnek valóban szüksége van. Ne torz eszméket hirdessen, hanem igaz, történelmileg igazolt tapasztalaPINTÉR LAJOS:

írj verset helyettem

Zöld erdőben, zöld mezőben sétál egy madár.

Láttál-e már,

írtál-e már madarait, írógép?

Hang, Harag. Harang.

Hang. Harag. Harang.

A tél szava majd megítél: hó hull és hajunk is hullik szőkében, feketében. Nyakunkba

lógó sál: hajunk. Legyen áldott.

S szemünkre hulló haj, hajunk. Legyen áldott. Nézd, nézd. gitárunk fája: ördögök ördöngős fája. Gitárunk fája?

Elpattant húrja?

Meg az értetlenség — újra! Harag. Hang. Harang.

Harag, hang, harang.

Hány pofont kaptál apádtól, anyádtól. Gyermek, karácsony napján is megvertek.

Hevertél akkor hóba, magas hóra,

„hó hull és hajunk is hull". Harang. Hang. Harag.

Harang-hang, harag.

Írj verset helyettem, én elmegyek.

Az első lépés az én lépésem, második szó a harangszó, a harmadik ócska ladik,

A negyedik: ha engedik. Harang, harag, hang.

Harang. Harag. Hang.

PROVAZNIK GÉZA:

nyárutó

tépett

szakállas csókokat sodor a víz a part alatt s magányos magányos ébredéseket

© Vándorfi László

tokát éltessen tovább. Fenn tudja tartani az érdeklődési, soha ne váljék unalmassá.

— Ezt minden színház feladatául tűzheti. De a Kamaraszínházat kísérleti műhelynek is mondják .. .

— Ezt a jellegét akkor tudjuk érvényesíteni, ha — a légi értékek megőrzése mellett — olyan dolgokat is produkálunk. amelyek eddig nem épültek bele a magyar színházi hagyományokba. Nekünk -ez is a szándékunkban áll. De ezt csak akkor lehet megvalósítani, ha valóban hittel, megszállottsággal dolgozunk.

— Színészei is ugyanezt vallják?

— Igen. Nálunk csapatmunka folyik, közös ötletekből épül az előadás. Az utolsó másodpercig kidolgozzuk a játékot, a színésznek minden pillanatban tudnia kell, mit, miért csinál a darabban. Sok olyan előadás van, amelyben csupa jó színész játszik, a produkció mégsem sikerül. De abból sose születik jó előadás, ha a színészek rosszak . . .

Csendes László

Személyével nemzetközivé bővült a kecskeméti színház társulata: a kurucos kinézetű fiatalember ugyanis csehszlovák állampolgár. A kassai színháztól szerződött ide, egyelőre csak erre az évadra. Pályakezdéséről meglepően nyilatkozik:

— Ügy csöppentem én ebbe, mint Pilatus a Crédóba: soha nem akartam színész lenni. Testnevelő tanárnak készültem, de ez — sajnos vagy nem, ítélje .meg a közönség — nem sikerült. Műkedvelőként egy amatőr csoportban játszottam. Onnan hívtak meg a komáromi színházba „színészpalántának”. Ezek után jelentkeztem a színművészeti főiskolára, ahonnan „tehetségtelen” minősítéssel tanácsoltak el. Egy évig

® Csendes László

a cseh országrészeket jártam énekelve, gitározva régi együttesemmel, majd újra Komáromban kötöttem ki.

— Sikerült megcáfolnia a főiskola ítéletét?

— Feltételezem. Ha nem így lenne, az ott töltött nyolc és fél év alatt nem bíztak volna rám olyan szerepeket, mint például a Rómeó és Júlia Mercutiója, vagy az Isten, császár, paraszt Zsig- mondja.

— Komárom után Kassa következett .. .

— A további bizonyítások színhelye. Itt született a Bolyai János estéje is, amellyel a tavalyi kecskeméti kamaraszínház! találkozón részt vettem.

— Netán itt vetődött fel az esetleges szerződés gondolata is?

— Igen, ekkor hívtak meg a társulatba. De nem ez az első magyarországi szerződésem. Hetvenkilencben fél évig Miskolcon vendégszerepeltem a monodrámával. Többször forgattam filmet Kosa Ferenccel, legutóbb pedig Almási Tamás Ballagásában játszottam az egyik főszerepet.

— Csak magyar nyelven játszik?

— Nem. Otthoni tizenkét filmem mind cseh vagy szlovák nyelvű. A Bolyai estéjét is előadom

így- . .

— Erre nálunk is lehetősége

nyílik . ..

— Tervezem is, hogy ellátogatok vele olyan területekre, ahol szlovák anyanyelvű emberek élnek. Még nem tudom, mikor kerül erre sor. A magyar változatot október végén tűzi műsorára a színház.

— A színészetet kedvtelésből kezdte űzni. Van-e más szenvedélye is?

— Nyolc éve foglalkozom festészettel, ami ugyanazt a vajúdást jelenti, mint a színpadon egy szerep megformálása. Értéke pedig

csak” az alkotás öröme . ..

Szabó Klára

y

■

■

Amikor elmentél Gabi, abban a városban dolgoztam éppen, ahol először találkoztunk. Akkor, tizenhárom évvel ezelőtt, Te a színpadon voltál, én a nézőtéren.

Amikor lehullott a bársonyfüggöny, nem az öltöződbe mentél, ahogy illik, szokás, hanem igazgatód irodájába.

— Add nekem ezt a lányt — kértem már akkor is ősz igazgatódat.

— Vigyed — mondta Radó Vili bácsi. — Tudtam, hogy nem nálam fog megöregedni.

Nem öregedtél meg, Gabika.

Akkor, tizenhárom évvel ezelőtt. Te elsőéves színésznő voltál, én megbízott színigazgató.

Még abban az évben, talán júniusban, jött a víz. Papíron már létező, a valóságban még meg nem született színtársulatunk hatóságilag engedélyezett négy tagja közül hárommal indultam egy 600-as Fiattal az árvíz veszélyeztette vidékre.

Hogy minek? Hiszen ti színészek voltatok, nem vízügyesek, gátmunkások, egészség- ügyiek. Mert úgy gondoltuk, ami az ország ügye, a mi ügyünk is. És azt, hogy színház csak így születik.

Éjjel riasztottak bennünket a szalmazsákunkról. Átszakadt a gát, ki kell üríteni három falut.

Az út mellett, kilómétereken át, rőzsetüzek égtek. Emberek

* Elhangzott a kecskeméti Katona József Színház szeptember 17-1 értelmiségi-találkozóján. (Megjelent a Film—Színház—Muzsika tegnapi számában.) A szerző — aki a színház vezető dramaturgja — a kéziratot szerkesztőségünknek is eljuttatta.

virrasztottak lapáttal, homokzsákokkal, szülőfalujuk álmát vigyázva. Mi géppiszto- lyos katonákkal jártuk a falut, hogy összetereljük, akinek fontos az élete.

Akkor még neked is fontos volt az élet, Gabi. Botorkáltál mellettem a vaksötétben, riadt szemmel, alig végzett főiskolás, akit deklamájni tanítottak, arra, hol a rendezői jobb és a bal. Arra nem, mi az

GYURKO LÁSZLÓ:

Nem vagyok már romantikus. Tudom, nem a Te hangodtól, szavadtól csitult a zokogás. Halálrafáradt emberek hullottak álomba a földrészért szalmán. Mégis azt hiszem, magukkal vitték álmukba legalább a hangod színét.

Most már mindnyájan csak az álmunkban találkozhatunk veled.

Az újságok, annak idején, hosszú hasábokon tudósítottak,

talak makacsul szép ruhában Párizsban, Berlinben, Helsinkiben, Lengyelországban. Láttalak farmerben, tiszta ingben Gyűrűfűn, Ipafán, Orgo- ványon.

Okosabb voltál, mint bármelyikünk.

— iMég harminc év — mondtad egyszer, amikor már nem voltunk társak a munkában. — Talán minden harmadik évben egy jó szerep. Tíz szerep

Búcsúlevél Jobba Gabinak*

r m

■ISS

élet és a halál. Riadtan vonszoltad ki az öregeket a házukból, tuszkoltad az embereket a teherautókra, emelted kis motyójukat, adtuk kézről kézre a gyerekeket.

Nem szültél gyereket, Gabi. Sose szültél mást, csak magadnak kint, másoknak gyönyörűséget.

A menekülteket egy másik falu iskolájába tereltük. Géppisztollyal, ököllel, a köny- nyeiddel.

Akkor már hajnalodon Olyan sápadt voltál, mint az az esőverte, kegyetlen hajnal. Férfiak káromkodtak, asszonyok jajgattak, nők sikoltoztak, gyerekek sírtak, öregemberek meredtek némán maguk elé. Életed első nagy filmjelenete.

— Énekelj — kértelek.

Énekeltél nekik.

— Mondj verset — kértelek.

Verset mondtál nekik.

«ímmmmm

ki mindenki tett valamit az árvízkárosultakért. Fájt neked, hogy a Te neved nem szerepel sehol. Még nagyon fiatal voltál.

Olvasom a nekrológodat az egyik újságban. Színházakat említenek, ahol sohase játszottál, darabokat, melyekben sohase szerepeltél. Szerepeidről, amelyek már a magyar színháztörténet kincsei, szó sem esik.

Ez már nem fáj neked, Gabi.

Ügy gondolom, jogom van szólni rólad. Rövid életedben talán több percet töltöttél velem, mint családoddal, szeretteiddel. Harminchat évedből tízet, csaknem minden nap minden munkaóráját. Néztelek, fogtam a vállad világvárosokban, poros falvakban, zsúfolt öltözőkben, penészes árvaházakban. Olvastam rólad a világsajtó dicséretét, és tizenkét éves lányok levelét, akik az anyjuknak kértek. Lát- %

• . :; .b .... •

az életem. Unott kollégákkal, botladozó rendezőkkel. Ez az élet?

Igazad volt, Gabika. Ez nem élet. Akkor inkább az örökre elaltató altató. A kés a szívedbe. A gázcsap. A Duna vize.

Valahol, több ezer kilométerre innét, egy világhírű rendező azt mondta rólad, ilyen tehetséget még nem látott. Csak azt a kemény ráncot töröld ki a szájad zugából.

Nem tudta kitörölni • se ő, se én, se mi, se ez az ország, se Te.

Nem is olyan régen, egyszer- volt színházunk egyszervolt kedvencét temettük. Egy huszonéves fiút: faág fúrta át a homlokát, rohanó gépkocsiban. A ravatalánál siratót énekeltél. Neki írtad. Vagy nekünk? Folyt a könnyed, markoltad a karom. A búcsúbeszédet nekem kell mondanom. Nekem már nincsenek köny- nyeim. De Te fogtad a karom.

Nem megyek el a temetésedre, Gabi. Mi másként üljük meg a halotti torodat.

Nem átkozom azokat, akik a torkodra tették a kezüket, elvették tőled a levegőt. Akkor sem, ha kértél erre. Rajtad már nem segít. Rajtuk se segít. Nincs szívük, reménytelen. Hozzád se volt szívük. Hogy ne ők temessenek, a világot kellene megváltani. Ahogy valamikor akartuk.

Az életedben úgy szólítottalak: Jobbagabi. Meg úgy: Gáborka.

Szólongatunk, ezekben a napokban, minden percben. Már nem felelsz.

Nem a tiédek már a szőttesek, amiket itt vásároltunk, kunyoráltunk, öreg paraszt- asszonyoktól, Bács megyében, első, világot megrengető turnékon,'első és utolsó önálló otthonodba. A bútor sem a tiéd, amit barátunk faragott neked. A szék sem az ágyad mellett. Az olvasólámpád. A háromkarú tükör sem, amiben láthattad, milyen gyönyörű vagy.

Nem láttad már, Gabi. Nem volt, ami a szemed vezérelje.

Soha többé nem találkozunk. Nincs ennél nagyobb kín. Csak a tiéd, amikor nagy lélegzetet véve elindultál a halál felé. A határállomáson bizonyosan felmutattad az igazolványodat. Közösségben nőttél fel, egy ország szolgálatában. Útleveled nem tartalmazta, hogy kitépték a gyökereidet, megtiporták, amiben hittél. Megfontoltan mentél a halál felé. Azt hiszem, arra kérted, öleljen magához.

Amikor utoljára találkozz tunk, a karomba bújtál. Másodpercekig, órákig? Nem követeltél már semmit, csak könyörögtél, legyen világ, amelyik magához ölel.

Csak magamat átkozom. Mért nem voltam, lehettem erősebb ? Mért nem védtelek meg a cukrosbácsiktól, papírszívű hivatalnokoktól, akik a gerincedet kívánták?

Nem voltál kényes, Gabika. Csak a tisztességedre. Inkább elvitted, mintsem odaadjad.

Szép ember voltál. Megtörhetetlen. Ezért jössz velünk, kísérsz el bennünket, a halálunkig. Hűségesen, mint életedben. Ott leszel velünk az ágyon, ha kegyes lesz hozzánk a halál, s ágyban fogad. Az ágyban, ahol abban a semmivé úszó peroben Te egyedül voltál.

Oktatód voltam, talán. Oktatóm lettél, bizonyosan.

Kiokítasz, hogy a világot meg kell változtatni.

Szinte reménytelen, mondom én, hűséges nebulód.

Kötelességetek, mondod Te, barázdát szántó tanítómesterünk.

A lányom voltál. Gabi. Testnélküli szeretőm, társam. Most már az anyám vagy.

Befejezem.

Te halott vagy. Meghalt Jobba Gabi, írta az újság. Mi dolgozunk egy darabon. Abban a színházban, ahol először nyílt rád a függöny.

A darab címe egy dal, amit Te énekeltél. Velünk, sokáig.

Hogy miről szól majd ez a színjáték, itt, Kecskeméten?

Lesz egy jobb világ. Jobbagabi.

És ha nem?

Szervusz, Gáborka.

m

• Ábrahám Rafael: Az In memóriám A. D.

sorozatból.

Új arcok a színházban