Petőfi Népe, 1983. szeptember (38. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-20 / 222. szám

1983. szeptember 80. • PETŐFI NÉPE O 5 Színházi körkép é Nincs 'külön vidéki színjátszás, legalábbis értékteremtés szempontjából, csak olyan szín­házak, társulatok vannak, amelyek — na­gyobbrészt — vidéken működnek, s akár al­kotóműhelyként, akár szórakoztató üzemek­ként (kinek-kinek elért, megszolgált és megkö­vetelt, támogatott rangja szerint) egy-egy régió, megye központját tartják bázisuknak. A ma­gyar vidéki színjátszás legjobbjai már a hetve­nes évek elejétől sokat tettek azért, hogy a fővárosi és a vidéki színjátszás közötti szín­vonalkülönbségek eltűnjenek vagy legalábbis 'Csökkenjenek. Nem kevés azoknak a vidéki színházaknak a száma, amelyeknek az előadá­saira a megyéből, a szomszéd vagy egészen távoli vidékekről, sőt a fővárosból is érdemes odafigyelni. Az utóbbi években mozgékonyabb lett a vidéki színházak többsége, fel-felkereke- dik egy-egy stáb akár az ország egészen más vidékeire is elvinni produkcióit, s akadnak olyanok is, amelyek rendszeresen vannak je­lien a főváros egyik-másik színházában, mű­velődési otthonában, peremkerületén vagy agglomerációs övezetében, szerencsésen szí­nezve így Budapest színiházi életét, s felszá­molva akár komoly kulturális (színházi) fe­hér foltokat is. A közelmúltban megrendezett Országois Színházi Napok során derült ki, hogy több vidéki színházunk milyen egyetemes értéke­ket tud felmutatni, olykor még a szakkritika, a szélesebb színházlátogató, rétegek egybe­hangzó elismerését, lelkesedését is megkap­va és felkeltve. Nem oktalan generációs har­cok vagy még oktalanabb vidék—főváros el­lentét felelevenítését kell az ilyesfajta meg­állapításokban és még inkább: tényekben lát­nunk, hanem egy szükséges és egészséges de- centralizációiS folyamatot, amellyel a magyar színházművészet mintegy társa kíván lenni az izgalmas vidéki folyóiratirodalomnak, iro­dalmi vagy képzőművészeti műhelyeknek. E tendencia tovább folytatódik az 1983—84. évadban is. Vannak ígéretes jelek, törekvések, műsortervek. Ügy látszik, hogy például az új magyar dráma további teret nyer majd a vi­déki színházak repertoárjában, örvendetes, hogy nagyobb figyelmet szentelnek majd a magyar klasszikusoknak, a régi magyar drá­mai hagyományoknak. Szükség van erre, mert sajnálatosan teret nyert — olykor még a leg­jobb műhelyek szemléletében és gyakorlatá­ban is — egy bizonyos sznobizmus, defetizmus a magyar drámaterméssel kapcsolatban, s bár ennek a kérdésnek több összetevője van, a tény mégis tény marad: nagyhírű vidéki műhelyeink egyikében-imásikában könnyebb volt valóban kimagasló értékű külföldi klasz- szikus vagy jelentékeny modern alkotás inter­pretációját látni, mint minden vonatkozásban megkínlódott, kihordott nemzeti drámáét. Je­lei vannak annak is, hogy a műsor közép-ke- let-európaibb lesz, s például a román dráma- és színházművészet elkövetkező eseményso­rozatából (román darabok színreviteie román rendezők, tervezők által is) nagyobbrészt a vidéki színházak veszik ki részüket. Folyta­tódik az orosz klasszikus, szovjet dráma-be­mutatók sora is. Feltűnően sok eredeti bemu­tató lesz vidéken az új évad során. Mintha fürgébbek lettek volna a közelmúlt­ban a mindezt előkészítő dramaturgiák. Friss erők, a most végzett főiskolások (színészek, rendezők, operett-musical szakosok), teljes apparátussal csak most induló új színházi műhely (a zalaegerszegi Hevesi Sándor Szín­ház), nem egy helyen (Kecskemét, Veszprém, Nyíregyháza) új vagy kiegészülő színházi ve­zetések is erősítik az alkotómunkát. Egyes színházakban javultak a játszási feltételek, befejeződtek színházi rekonstrukciók (Zala­egerszeg), jelentékeny felújítási munkák vol­tak (például Miskolcon). Híreink vannak ar­ról, hogy a közönség érdeklődése (remélhető­leg általánosan) nem csappan. Vannak gondok, közöttük súlyosak is. Min- ' denekelőtt az, ihogy úgy látszik, az előbb emlí­tett decentralizációs folyamat — tehetségek, elszánások, ambíciók áramlása — mintha aka­dozna. Az új évadra többen szerződtek vidé­ki színházakból fővárosainkhoz, mint viszont. Az egészen bizonyos — s ez irányítás kérdé­se is —, hogy a most végzett főiskolások (szí­nészek) jóval nagyobb része — mondjuk így — maradt a fővárosban, mint amennyi vi­dékre szerződött. A közelmúltban hozott különböző legfelsőbb párt és állami állásfoglalások, határozatok na­gyobb politikai felelősséget kérnek a színházi vezetőktől és a tanácsoktól, s ehhez társulni kell az értékek helyretevésével, megteremtésé­vel és a befogadása hatásosságával kapcsola­tos felelősségnek. Nem lehet megengedni, hogy egy-egy alkotóműhely éveken át tengődjön, szétesisen, miközben a költségvetési támoga­tás megvan, sőt még olykor nő is. Súlyos hi­ba elnézni, hogy egyik-másik színházunk a közönség ellen játsszék, megszegve a színját­szás ősi szabályait, de leginkább mai színház- politikai követelményeinket. Nem szabad el­viselni, hogy egyes előadások, tendenciák sú­lyos, vagy kevésbé súlyos sokkokat okozzanak a közönség politikai tudatában, ízlésvilágá­ban. Persze nem szabad teret engedni a dog­matikus, az elfogult, a maradi, a konzervatív igényeknek sem. A vidéki színházaknak még sok más gonddal is meg kell küzdeniük. Űj színházbajárási szokások alakulnak ki, job­ban utána kell menni a közönségnek, ugyan­akkor nehezebb megszerezni, és megtartani azokat a dolgozókat, társakat, akik a színházak műszaki-technikai és szervezési működésének gondját hordják a vállukon. Meg kell talál­niuk a helyes arányt a székhelyi előadások és a tájelőadások között. Az utóbbiak feltételei­nek biztosítása viszont nemcsak és nem is elsősorban az ő feladatuk. A legtöbb színház­nál korszerűsíteni kell a szervezést, a kö­zönségnevelést. Több helyütt segíteni, gyor­sítani kell a rekonstrukciót, okosabban kell bánni a pénzzel. A gondokon enyhít valamit a közelesen életbelépő színházi gazdasági re­form. A továbblépéshez szükséges a színháziak, helyi és országos szervek felelősségteljes ösz- szsíogésa. Bőgel József Virágból szőtt élet DR. CSAPODY VERA Kilencvenhárom (és fél) éves. Világhírű. Állami-dí­jas. Tíz önálló kötete és majdnem hatvan, általa il­lusztrált könyv jelent meg, akvarelljeinek száma meg­haladja a tizenháromezret. Generációk forgatják fo­galommá vált munkáit. Egyike az élő legendák­nak: dr. Csapody Vera bo_ taniiikius. 1890. március 29-én szü­letett. Nyolcán voltak test­vérek (ő a legidősebb). Or­vos apja hamar felkeltet­te kíváncsiságát a termé­szettudományok iránt, s így érettségi után az egyetem matematika—fizika szaká­ra iratkozott. (S hogy ak­kor ez cseppet sem volt természetes? A negyven fős évfolyamon rajta kí­vül három lányt számol­hattak össze.) Festegetni mindig szere­tett — akadtak, akik mű­vészi tehetséget véltek föl­fedezni tájképeiben. Míg­nem egy rokon festőmű­vész megkritizálta: „Jó kézügyesség! De nem mű­vészet!” — Féllélegzett: .más sorsot szánt magának. — Most is tisztán emlék­szem mindenre. Beteg nagy­apámat látogattam meg Baján, a szőlőjében. Dol­gom alig akadt, s unal­mamban kezdtem gyomnö­vényéket festegetni — ak­kor gondoltam először ar­ra: komoly életcél voLna minden növényt lefesteni. Hívták, maradjon az egyetemen, s már ráállt volna, amikor jött a hír: ■apja meghalt. Mint legidő­sebbtől, tőle várták, hogy családfenntartó legyen. 1913-tál 1948-ig tanított egy leánygimnáziumban — az utolsó évtizedben igazgató­ként. már a növényeket, amikor iskolája tornatermében kis kiállítást rendezett — s erre . a természetrajz-tanár meghívta Jávorka Sándort, a Növénytár igazgatóját, Európa-, sőt .világhírű bo­tanikust. — Ma már csak nevetek magamon: egész addig fo­galmaim sem volt, létezik-e a világon növénytan, Já­vorkának a nevét sohasem hallottam ... Ez volt az a nap, amikor megtanulta. A botanikus ugyanis ajánlatot tett Csa­pody Verának. — Kéziratom van, raj­zolóm nincs. Vállalja? 1934 és 1939 között ké­szítették el azóta is párat­lan, az egész történelmi Magyarország flóráját be­mutató könyvüket; egyedül ebben töhb mint négyezer rajz, festmény szerepel! Vera néni ma is dolgozik — dr. Debreczi Zsolttal hazánk, fáiról álljt össze kötetet: a fenyőket bemu­tató atlasz már meg is je­lent. A Kertészeti Egyetem kecskeméti főiskolai ka­rán a napokban nyílt ki_ állítás dr. Csapody Vera 52 színes akvarelljéből Er­dők, mezők virágai címmel. A megnyitón az idős bota­nikus is részt vett, s a dr. Tóth Károly bevezető­jét követő taps nemcsak a kétségkívül különleges ak- varelleknek, hanem annak a ténynek is szólt, hogy’ vállalta a kecskeméti ki. rándulást. Különös élmény volt látni biológiatanárt és kertészeti főisíkolást, gim- Tíz esztendeje festette nazisitát és Városföldről be- mo tor,zott népművelőt, másfél éves gyerekével ér­kező kismamát és termé­szetvédőt: kíváncsiak vol­tak dr. Csapody Verára, akinek munkái, s aki ma­ga is virágból szőtt élő le­genda. Tizenháromezernél több képe közül október 9-ig nézhetnek meg ötvenkettőt. Ha tehetik — nézzék is meg. Ballai József SZÉPEN MAGYARUL — — SZÉPEN EMBERÜL Már Aesopus, illetve Phaed- rus állatmeséi­nek szereplői is igen alkal­masak voltak arra, hogy egy-egy állatnévvel bi­zonyos embertípust szimbolizálja­nak, így például a farkas a ke­gyetlenség, a bárány az ártatlan­ság, a kígyó az álnokság jelképé­vé vált. E kört a későbbi állatme- seírók (La Fontaine, Krilov stb.) bővítették. Sőt, később már nem kellett mesét írni ahhoz, hogy egy bizonyos állatnév egy-egy emberi tulajdonsággá váljék. Gondoljunk csak Petőfi Sándor két versére (Kutyák dala, Farkasok dala)! Itt a kutya a szolgaságot, a farkas pedig a szabadságot jelenti. Nem­csak az irodalomban lelhetők fel efféle kifejezések, hanem minden­napi beszédünkben is gyakran használjuk őket. A kutya itt újabb jelentést kap, mivel többnyire a hűséget jelezzük ezzel az állat­névvel. A hangya és a méh a szor­galmas, gyűjtögető embert jelen­ti. Aesopushoz képest megválto­zott a bárány szó jelentése is, mi­vel manapság inkább gondolunk a türelemre, mint az ártatlanság­ra. Ez rendjén is van, hiszen más korok más és más jelentést csa­toltak egy-egy állatnévhez. Sajnos, azt is el kell monda­nunk, hogy ebben a vonatkozás­ban stílusunk kissé eldurvult. A buta (vagy legalábbis szerintünk az) embert sokan egészen magától értetődően nevezik marhának, ökörnek, tinónak. Nos, nemcsak férfiakra vonatkozik ez, hanem nőkre is; az argóban egyszerűen tyúknak, pipinek, csirkének, libá­nak hívják a nőket, s többnyire még jelzőket is tesznek elé. Természetesen nem lehet azt mondani, hogy az állatnévvel ki­fejezett tulajdonság mindig dur­va. Nyelvünk mindig igen fino­man von határt a durvaság, a szellemesség, a gúny és az irónia közé. Így tehát a szavakat csak a megfelelő kör­nyezetben sza­bad (lehet) ér­telmezni. Az persze más kérdés, hogy egyesek nem képesek ezt a ha­tárt megvonni. A csúnyán evő vagy a durva beszédű embert mindenki disznónak hívja, ugyan­így nevezzük a tintapacát is. Ám nemcsak az általunk ismert álla­tokat „hívjuk segítségül”, hanem olyanokat is, amelyek hazánkban nem honosak. A hiéna szóval több kifejezést ismerünk: árverési hié­na (magas áron akar vásárolni) ágyhiéna (szemérmetlenül magas árat kér az ágybérletért), könyv­hiéna (aki a kereskedelemben megszerezhetetlen könyveket ma­gas áron adja el). Folytathatnánk a sort a majommal (=utánozó), a zebrával (=utcajelzés) egészen az elefántig (két szerelmes között a felesleges harmadik). Tréfásan azt is szoktuk monda­ni, hogy van. „politikai Brehm” is (utalva a tudós világhírű művé­re). Tudniillik a héj» azokat az embereket jelöli, akik a politikai enyhülés ellenségei, míg a másik oldalon a galambok vannak. A go­rilla egy-egy politikus vagy üzlet­ember testőrét jelenti, a poloska pedig a rejtett mikrofont. Nemcsak a politikai hírekben szerepelnek állatok, hanem a mű­szaki életben is gyakran hivatko­zunk rájuk — igaz, hogy összetett szó második elemeként: ütköző- bák, döngölőbéka, vasmacska, csőgörény stb. Az angolból fordí­tott regényekben gyakran szere­pelnek a következők: kilencágú macska (=korbócs), szárazföldi patkány. Bátran használhatjuk ezeket a kifejezéseket —, de csak akkor, ha árnyaltabbá akarjuk tenni stí­lusunkat, és nem akkor, amikor ezekben a szavakban a durvaság, nyegleség és mások lenézése nyil­vánul meg. Mizser Lajos Állati! ITÁLIAI KÉPESLAPOK I. Siracusa De mi van a maffiával ? Bár több alkalommal is jár­tam már Itáliában, csak leg­utóbb tölthettem ott először egy teljes hónapot. Ezért úgy gondol­tam, ebbe néhány napos szicíliai tartózkodás is belefér. Nem mint­ha túl sok biztatást kaptam volna ehhez. Az a kép, ami Szicíliáról él bennünk, eléggé egyoldalú és nem túl csábító. Maffia, nyomor, piszok, zárkózott, sőt félelmetes emberek. Ráadásul olasz barátaim is határozottan le akartak beszél­ni tervemről. „Az nem az igazi Itália. Az ottaniak nem is igazi olaszok, csak egy keverék népség. Mit akarsz ott megnézni?” Mond­tam, hogy érdekel a barokk Pa­lermo, a Taorminában, Agrigentó- ban, Siracusában látható görög emlékek. Legyintettek, érezhető volt, hogy számukra Itália a Mes- sinai-szorosnál vagy tán még előbb véget ér. Ilyen előzmények után engem is elfogott a kétkedés a Tremini-pá- lyaudvaron, hogy felszálljak-e a délután hatkor induló palermói gyorsra. Nem kellene inkább Ró­mában, Firenzében eltölteni azt a pár napot is? Szerencsére győzött a kíváncsiság és mégis elbúcsúz­tam az Örök Várostól. Az első meglepetés az volt, hogy a vonatot határozottan tisztább­nak találtam, mint mondjuk a Napfény-expresszt. A következő meglepetést úti társaim jelentet­ték, akik bár mind szicíliaiak vol­tak, mégsem tűntek sem félelme­tesnek, sem zárkózottnak. Miután csővázas hátizsákom messziről hirdette turista mivoltomat, saját dialektusukról áttértek az irodal­mi olasz nyelvre és feltették a leg­gyakrabban nekem szegezett kér­dést: „Da dove sei?”, honnan va­lósi vagy. Gyorsan kiderült, hogy magyar embert csak mint sporto­lót láttak a tévében és én épp­olyan egzotikus vagyok nekik, mint ők nekem. A téma ezután természetesen az volt, hogy me­lyik országban mennyi a kereset és milyenek az árak. Félórányi összehasonlítósdi után abban ma­radtunk, hogy az olcsóság már mindenhol a múlté. Másnap hajnalban vonatunk, miután végigrobogott a „csizma” orráig, Villa San Giovanniba ér­kezett, ahol betolták egy négy- emeletes komphajó gyomrába és bő egyórás átkelés után Messiná- ban kötöttünk ki. Végre Szicília! Reggel hét óra és közel harminc fok meleg. Gyerünk, átszállás a siracusai gyorsra. A fülkében egy idős velencei és egy fiatal siracusai házaspárt ta­láltam. Miután a vonat elindult és nekem is feltették a szokásos „da dove sei”-t, az idős férfi lel­kesen meséin; kezdte, hogy fele­wwmm ségévei minden nyáron az ország más tájait keresik fel. Szicíliában most járnak először, nagyon tet­szik itt minden. Látták Palermói, jártak már a festői Lipari-szige- teken, voltak az Etnánál. A fiatal siracusai pár a házigazda elége­dettségével mosolygott. Megje­gyezték, hogy az ő városuk is sok szép látnivalót kínál. A hangulat határozottan kedélyes volt mind­addig. míg a velencei férfi azt nem találta mondani: kár, hogy az országrésznek olyan rossz a sajtója. Egyébről sem olvasni Szi­cília kapcsán, mint a maffiás gyil­kosságokról. Már én is éppen sze­rettem volna megkérdezni, mi is van a maffiával. De örültem, hogy nem én hoztam szóba, mert a légkör azonnal fagyos lett. A szicíliai fiatalember megjegyezte, hogy az észak-olaszországi újsá­gokat nyilván csak az effajta szen­zációk érdeklik, majd feleségét kézenfogva kivonultak a folyosó­ra. Az északiak kissé zavarodot­tan összenéztek, aztán útiköny­veikbe mélyedtek. Alig pár hónappal odautazásom előtt történt, hogy a maffia meg­gyilkolta Pio La Torrét, az Olasz Kommunista Párt szicíliai titkárát és sofőrjét. Ez idő tájt már nyil­ván készülődtek a Dalia Chiesa csendőrtábornok elleni gyilkos merényletre is. Az olasz rádió híradásaiban biztos pontként le­hetett számítani olyan palermói beszámolóra, mely szerint újabb áldozatai vannak a különböző maffiacsoportok közötti háború­nak. A „tiszteletre méltó társa­ság” aktívabb, mint valaha. A nagy aktivitás oka az új, hatal­mas bevételeket jeler tő üzlet, a kábítószer. A szicíliai maffia és nápolyi megfelelője, a camorra (mely a legutóbbi időkben érzé­keny veszteségeket szenvedett az olasz rendőrség végre erélyesebb akciói nyomán) teljes erővel be­dobta magát ebbe az üzletbe. Rognoni akkori belügyminiszter mondta a parlamentben: Itáliá­ban a kábítószer forgalmazása és fogyasztása elérte az egyesült ál­lamokbeli szintet. Napjainkban csak Rómában negyvenezer he­roinélvezőt és legalább harminc­ezer kokainistát becsülnek. Az ő napi forgalmuk 2,5 milliárd líra azaz kb.: nyolcvan millió forint. Érthető, hogy egy ilyen zsíros üzlet miatt a maffia igyekszik le­számolni mindazokkal, akik aka­dályozhatják. Legyen az a rendet követelő kommunista vezető, a rendet megvalósítani igyekvő csendőrtábornok, bíró, ügyész, vagy valamilyen konkurrenciát jelentő csoport. A maffia igyek­szik kézben tartan; a helyi köz- igazgatást, újabban a maffiaelle­nes prédikációkat tartó palermói püspök miatt az egyház ellen is korlátozott háborút viselnek. Az északi házaspárnak mindez csak érdekes újsághírt jelentett, az itt élő fiatal házaspárt azon­ban láthatólag másként érintette. Dél körül érkeztem a képeslapon látható Siracusa városába. Az ókorban félmilliós, gazdag görög gyarmatvárosnak, mely erős hadi­flottája révén Karthágó vetélytár- sa volt, mai jelentősége jóval ki­sebb. Mindössze százötvenezer la­kosa van. Mióta azonban a közeli Gela városkánál az arab olajat feldolgozó hatalmas finomítók épültek, a város ismét felszálló ágban van. Éppígy fellendülőben van a tu­rizmus is. A görög színház, mely­nek soraiban az ókor nagy filozó­fusa, Platon is helyet foglalt, ma, romjaiban is lenyűgöző. Az óvá­rosban a szép nimfáról, Arethusá- ról elnevezett forrás alatti kis tavacskában, ma is ott pompázik, Európában egyedüli helyként a nílusi papíruszsás. Az utcákon, tereken esténként zajló élet han­gulata magával ragadó. Nem el­hanyagolható körülmény, hogy itt a szállodai és egyéb árak jóval alacsonyabbak az észak- és közép­olaszországiaknál. Siracusa és Szi­cília más nevezetességei is megér­demlik, hogy minél több magyar turista keresse fel őket. Gonda Lajos (Folytatjuk) A KINCSKERESŐ szeptemberi száma A nyári szünet után ismét megjelent a gyerekek Szegeden szerkesztett irodalmi, kulturális folyóirata, a Kincskereső. 1848-at, a honvédsereg első győzelmét Illyés Gyu­la művével, az Ozorai példával idézi föl a szeptem­beri szám. Az Időgép indul... sorozat írása — a Hollókő című monda — még messzebb, a kuruc- korig megy vissza a történelembe. Izgalmas olvasmányokat ígér a Láthatatlanok cí­mű összeállítás. Fantasztikus történetek találha­tók benne: a láthatatlan emberről (H. G. Wells), a láthatatlan professzorról (M. Eller) és a láthatatlan osztályról (M. Sz'ergejev). Üj folytatásos regényt is indít a lap: W. Speyernek, a német Ifjúsági irodalom klasszikusának művét. Az érdekes diáktörténet címe: A Nagy Főnök és csapatai. Stanislaw Lem már S sci-fi élő klasszikusának számít, Kevésbé ismert műve A világűr csavargója, mely íjon Tichy űrbéli kalandjairól számol be. É fantasztikus-humoros „csillag-napló” első részét is most közli a Kincskereső. Sok szép vers mellett gazdag rovatokat is talá­lunk az új számban. A szerkesztő asztala beszámol az idei Kincskereső-táborról; a Testvérmúzsák egy játékkészítő véleményét adja közre A játék komoly dolog címmel: a Könyvek között rovat a Móra K-i- 'adó új terméséből mutat be kettőt, s persze ezút­tal is fejthetnek keresztrejtvényt az észtorna .ked­velői. SZEMLÉLTETŐ ESZKÖZÖK A Tanért Vállalat Kozma utcai gyáregy­ségében készülnek az általános iskolák bioló­giai és földrajzi oktatásához a taneszközök. Az oktatási Eszközök — a földgömbtől az ál­latcsontvázakig — folyamatosan kerülnek az iskolákba. Képünkön • a domborzati térkép-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents