Petőfi Népe, 1983. szeptember (38. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-18 / 221. szám

/ MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET Dottern** 2990 laVcz Klasszicista stílusban épült ***** Jelenleg Elmebetegek Seoetdtxe Ott Katasztrófasújtottak Az elmebaj olyan elemi katasztrófa, amely mindnyá­junkat érhet. Közös köteles­ségünk küzdeni ellene és em­berséges bánásmóddal köny- nyíteni a katasztrófasújtot­tak terhén — írta, még 1955- ben Benedek István, akinek az igazi hírnevet Aranyketrec című, az elmebetegek életét plasztikusan ábrázoló könyve hozta meg. A téma más iro­dalmi alkotásokból is ismerős, elég, ha Kesey: Száll a ka­kukk fészkére című regényé­re gondolunk. Ritka azonban, hogy fotóművész próbálkoz­zék a „katasztrófasújtottak” életének ábrázolásával. A napokban Kiskőrösön, a Pe­tőfi Sándor Művelődési Központ­ban megnyitott tárlaton Fusze- necker Ferenc harmincnyolc ké­pe enged bepillantást a domonyi elmebetegek szociális otthonába. Fuszenecker fotói tisztessége, sek — már-:már azt írtaim: tár­gyilagosak. Módszere leíró: nem magyaráz, nem kutat okot, s kü­lönleges beállítások mellőzésével elkerüli azt a buktatót' is, hogy pusztán a forma váljék érdekes­sé. Külön is említést érdemel, hogy alig-ialig használja az ará­nyokat — s ezzel a lényeget — másító-módosító nagylátószögű objektívet —, hogy objektív-ma­radhasson. A harmincnyolc fénykép (a Gödöllői Galériában két esztende­je mutatkozott be először a tár­lat, azóta bizony megkopott né­hány kópia) sorra veszi az 1990 lakosú község 1820 körül, kütasz- szicista stílusban épített kasté­lyában berendezkedett elmebete­gek szociális otthonában zajló te­vékenységet. A terápiás foglal­kozásokat épp úgy, mint a bor­bély megjelenését, vagy a beat- zenefcar által kísért bál történé­seit. Két képe különös figyelmet érdemel. Nem a képkivágás, nem a szokatlan technika, még csak nem is a brilliáns kidolgozás miatt: e két fotót akár amatőr is készíthette volna, s tartalmuk is csupán ennyi: labdáznak. Hogy kik? Azok, akik sok-sok terápiás foglalkozás után jutottak el ~ odáig, hogy kizökkenjenek az apátiából, s egyáltalán: képesek legyenek annyi összpon tos í tásya, hogy a labdát elkapják. A Katasztrófasújtottak — talán ennyiből is világos — nem szen­zációs kiállítás. Erénye éppen ez: tárgyilagosan, rokonszenvvel tu­dósít arról az elemi katasztrófá­ról, amely ellen, „közös köteles­ségünk küzdeni”. B. i. KERÉNYI GRÁCIA: Hold­fogyatkozás Mit várod a teliholdat? Fogyatkozik, letör holnap. Csak támolyogsz fejbeverten, míg hálót sző, át a kerten. Ne irigyeld fáid lombját, bár befonják, bár kibontják ezt a penge-fényt ma éjjel, töltekezve macska-kéjjel. Fogyatkozik a hold holnap, tépi hálóját a zord nap: lombjaid sejtelmessége tűnik, mint a fák meséje. POLNER ZOLTÁN: Szélheverés Kék csattogás az utakon: holdfénybe rejtett, elfelejtett kék csattogás, parázs-mezők. Fényeskedik a rozmaring. 'Tündöklő álom ver. Kószáló szélheverés, madarak és nagy harmatok mszik a napot. Jegykendőn nézett messziségek. Vér kaszabol: a szó halott. Csengés a fák vaslombjain, ' - hajszállal sújtott nyári égbolt, megbolygatott kék csendülés. KIÁLLÍTÁSON LÁTTUK SZIKSZAI KÁROLY: A vizsgálat — A szem a lélek tükre — mondogatta N. édesapja reggelenként, így mi sem volt ter­mészetesebb, mint hogy N.-ből szemorvosnő lett. Igaz, az atyai mondathoz hozzájárult még N. első látogatása a helybeli szemorvosnál (ti­zenöt éves volt), amikor is rájött arra, hogy az orvostudomány mai állása- szerint a sze­mészet a legfájdalommentesebb területe a medicinának. Mert nézzük például a fogásza­tot, Mi történik akkor, ha az embernek mond­juk kilyukad a foga? Hosszú hetekig szenved, mintsem azonnal beülne ama bizonyos szék­be, amely kényelmes, akár egy pilótaülés, csak hát... Ellenben ha olvasás közben könnyezni kezd a szemünk, netán apró, fekete pontokat látunk közlekedni a sorok fölött, másnap már ott ülünk a szemészeti rendelő ajtaja előtt, mert tisztában vagyunk azzal az egyszerű ténnyel, miszerint a szemüvegrendelés fáj­dalommentes dolog. N. tehát saját tapaszta­latából jött rá, hogy az emberiség jelentős hányada boldogan jár a szemészetre. Tanulmányai során azonban némi keserű­séggel vette tudomásul, hogy az álmok nem mindig válnak valóra. Mert a szemnek, mint bármelyik más testrészünknek legalább annyi baja lehet, mint mondjuk májunknak, gyom­runknak, vagy szívünknek. Az egyetemet mindezek ellenére kitűnőre végezte, így nem csoda, ha a Sz.-i klinika azonnal alkalmazta. Már fél éve dolgozott a klinikán (profesz- szora, és adjunktusa legnagyobb megelége­dettségére), amikor egy hétfői napon új bete­get kellett fölvennie. Egy alacsony, körte for­májú embert, aki előrefésülte a haját. N. doktornő a kezdő orvosokra jellemző alapossággal azonnal elkezdte a vizsgálato­kat. Fél óra múlva megállapította, hogy Jenő úr (ez volt a vezetékneve), mindkét szemét szürkehályog támadta meg. — Cataracta accreta — mondta, és Jenő úr­ra nézett. — Ne tessék megijedni, nem fog megvakulni. A szürkehályog műtéti útor el­távolítható. Megoperáljuk, és úgy fog látni, mint régen. — És mikor lesz az operáció? — kérdezte a hegetekre jellemző elcsukló hangon Jenő úr. — A tanár úr majd eldönti — válaszolta N. — Az előkészítést mindenesetre holnap el­kezdjük. Egyik reggel nagyvizit után N. doktornő új­ra a kezelőbe kérette Jenő urat. — Nos, Jenő úr, hogy aludt? — kérdezte, miközben felkattintotta a bejárattal szemben levő „olvasótáblát”. — Mint a mormota — mondta Jenő úr, majd hozzátette: — Tetszik tudni, mi nyug­díjasok szeretünk aludni. — Szívesen cserélnék magukkal — mondta N. doktornő, azzal Jenő úr háta mögé lépett, — Na, tessék olvasni a betűket. — Milyen betűket? — kérdezte Jenő úr. — Amelyek a táblán vannak. — Milyen táblán? N. doktornő előre mutatott: — Ott, azon a táblán. Amiről tegnap olyan ragyogóan tetszett olvasni. — Én kérem nem látok semmiféle táblát — közölte Jenő úr, és tekintete valóban a vakok ürességéhez kezdett hasonlítani. — És engem lát? — kérdezte N. doktornő, azzal Jenő úr elé lépett. — Nem, doktornő drága, magát se látom. — Biztosan? — Biztosan. A doktornő ekkor jobb keze mutató- és kö­zépső ujjából „villát" alakított, és lassan Je­nő úr szemei felé közelítette. Körülbelül egy centire lehetett, amikor Jenő úr becsukta a szemét. N. doktornő megkönnyebbült. — Jenő úr, ne tréfáljon velem. Maga lát. — Drága doktornő, esküszöm magának, hogy nem látok. — De hiszen az előbb becsukta a szemét. — Az lehet kérem, de esküszöm, hogy sem­mit se látok. N. doktornő ivott egy pohár vizet, és újra kezdte a vizsgálatokat, amelyek egyértelmű­en bebizonyították, hogy Jenő úr lát, de ő to­vábbra is ragaszkodott vakságához. N. doktornő odahaza átnézte egyetemi jegy­zeteit, valamint néhány szakkönyvet, de így sem talált magyarázatot Jenő úr hirtelen tá­madt vakságára. Másnap reggel azonnal magához kérette Jenő urat. Ismét végigcsinált minden vizs­gálatot, de Jenő úr továbbra sem látott sem­mit. N. doktornő ekkor sírvaíakadt. — Nézze, Jenő úr, én tudom, hogy maga láf — dadogta könnyei között. — Miért csinálja ezt velem? Ha maga megvakult, csakis én vakíthattam meg. Ha így van, én esküszöm magának, hogy visszaadom a diplomámat. Egy szemorvos, aki rossz gyógyszerezés mi­att megvakítja a betegét... Jenő úr kérem, miért csinálja ezt velem? — Drága doktornő, én tényleg nem látok semmit — válaszolta Jenő úr. — Amikor be­jöttem, valóban el tudtam olvasni néhány be­tűt . . . — Szerintem most is el tudna — vágott közbe N. doktornő, és tovább sírt. — Hogy mondhat ilyet drága doktornő! — háborodott fel Jenő űr. — Mert tudom, hogy lát — törtek fel N. doktornőből a szavak. — A vizsgálatok egy­értelműen bebizonyították ... — A vizsgálatok? — nevetett fel Jenő úr, — Mit bizonyítottak be a vizsgálatok, ha egyszer nem látok? — Rendben van, Jenő úr — adta meg ma­gát a doktornő. — Holnap .visszaadom a dip­lomámat. Végül is megvakítottam egy em­bert. — Komolyan mondja? — A legkomolyabban. Én fölesküdtem va­lamire, amit a legjobb akaratom ellenére sem tudtam betartani. — Hát idefigyeljen, doktornő — hajolt ki­csit megszeppenve Jenő úr N. felé, — én el­mondom magának, hogy van ez az egész, ha megígéri, hogy nem szól senkinek. — Jenő úr, drága, esküszöm, köztünk fog maradni — válaszolta N. doktornő, és kezé­vel végigtörölte arcát. — Tetszik ismerni a Kocsmáros urat, ugye? Akivel egy kórteremben fekszem. — Igen, ő is az én betegem. Zöldhályoggal hozták be, de nem tudtunk rajta segíteni. Megvakult. — Szóval a Kocsmáros úr mondta, hogy ha vaknak tetetem magamat, akkor kapok vak­sági segélyt. N. doktornő elképedve nézett Jenő úrra, mondani akart valamit, de amaz leintette. — Egyetlen éjszaka alatt kitanított min­denre. Én pedig megfogadtam a tanácsát, mert ugye nyugdíjas vagyok, és az a havi ötszáz forint jól jött volna. Csak láttam, hogy mennyire ki tetszett borulni ... És ugye ne­kem is van szívem. N. doktornő megfogta Jenő úr kezét, de Je­nő úr szégyenlősen elhúzta. — Doktornő drága, ugye nem tetszik ha­ragudni rám? N. doktornő felelni akart valamit, de ekkor belépett Zsóka nővér. — Űj betegünk érkezett, hova fektessem? A doktornő Jenő úrra nézett, és szomorú­an megállapította, hogy csak Jenő úr, illetve Kocsmáros úr kórtermében van üres ágy. — A négyesbe — mondta fáradtan, aztán hozzátette —, de előbb kísérje vissza Jenő urat. Jenő úr ekkor hirtelen fölállt, és kijelen­tette : — Köszönöm, de azt hiszem, vissza tudok menni egyedül — és N. doktornőre kacsintott. N. doktornő bólintott. — Rendben van. Próbálja meg. Jenő úr lassan elindult az ajtó felé, aztán hatalmas robajjal nekiment a csukott szárny­nak. — Űristen! — kiáltotta Zsóka nővér, és le­hajolt, hogy fölsegítse Jenő urat. Jenő úr pedig kivárta az alkalmas pillana­tot, és ismét a doktornőre kacsintott: — Hiába, a sötétséget is meg kell szokni — dünnyögte, és hagyta, hogy Zsóka nővér a hóna alá nyúljon, és elvezesse. Űj arcok a színházban Téri Sándor Ki ne emlékezne Medinyámsaky Lászlóra, a Miiint oldott kéve cí- ,mű televízió-filmsorozat tragikus sorsú hősére. Megfonmálója, Téri Sándor szeptembertől a Kecs­keméti Katona József Színház tagja. A főiskola elvégzése után a Nemzetiben kezdett, majd három évre Szolnokra szerződött. Az el­múlt esztendőt „szabadúszóként" vendégjátékokkal és filmforgatá­sokkal töltötte. Megjelenése szin­te törvényszerűen sodorta volna a tökéletes hősök, a szépfiúk ska­tulyájába. , Ö azonban kezdettől fogva küzdött ez ellen. A tökéle­tesnek tartott hősökből is a ka­rakterisztikus emberi tulajdon­ságokat próbálta felszínre hozni. Kecskeméten a Jöjj délre cimbo­rám című darabban mutatko­zik be. — Mik az első ta-paisztalatai a színházban? — A többi között az a színészi önállóság, ami itt megvalósul. Nem erőszakolnak rá az emberre egy szerepet pusztán azért, mert a szer­ződése ide köti. Szimpatikus az itteni munkarendszer, a színész: al­kotótárs, nem pusztán mások ötleteinek megvalósítója. Az előadás az ő elképzeléseiből is épül. — A vidék nem fosztja meg sak olyan lehetőségtől, amelyek a pesti kollégái előtt nyitva állnak? .... ... — Ebben is rendkívül rugalmas a kecskeméti színház. A színészt itt olyan szuverén embernek tekintik, aki maga dönthet a pályájáról. Ha például jelentős filmszerepet kap. nem állnak útjába, sőt — ez sem megszokott másutt — támogatják. — Hogy érzi magát a társulatban? — Olyan szellem van itt kialakulóiban, ami vidéki színházak kö. zül Szolnokon és Kaposvárott már megvalósult. A színészek nemcsak munkatársak, emberileg is közel kerülnek egymáshoz. Ebben sokat segít a színház belső életében is megnyilvánuló jó hangulat: A pró­bákon — bár a munka, megfeszített — szintén érvényesül a szabad­ság és a kötetlenség. Mindazok a törekvések, amelyeknek megvalósí­tását a kecskeméti színház most céljául tűzte, sok izgalmas dologra adnak lehetőséget. Hogy mindebből mi sikerül, az majd évad végén mérhető fel igazán. Fon Gabi Feltűzött szőke haja, festetten, arca inkább diáklányra emlékez­tet. De éppen ez a színész mes­tersége : külsőleg és belsőleg is mindig azzá válni, akit az elő­adásban alakú. Mindennapi éle­tében most a pályakezdő színész­nő izgalmas szerepkörével ismer­kedik, “ Az idén végeztem a főisko­lán Marton László osztályában. Tizenöten indultunk, s kilencen jutottunk, el a záróvizsgákig. Az elméleti ismeretek megszerzése mellett korán lehetőséget kaptunk arr.a is, hogy színpadon gyökerek junk, így kaptam szerepet a töb­bi között a Vígszínház Képzelt riportjában és a Sanda bohóc­ban. — Hogy került Kecskemétre? — Több vidéki és egy fővárosi szerződési ajánlat közül válasz­tottam ezt. Szerintem teljésen új színház indul itt a társulat fel­frissülésével, és az új emberek mindig felélénkítik az együttesek életét. A kecskeméti közönség persze régi kedvenceihez hason­lít bennünket. Mint új színésznek, nekem ezt a próbát is ki kell állno.m .. . — Családi hagyományokat folytat választott hivatásával? — Szüleim külkereskedőik. En­nek a pályám szempontjából annyit köszönhetek, hogy egy ideig Kairóban éltünk, ahol meg­tanultam angolul. De továbbta­nulásomban nem befolyásoltak. A színjátszást még a középisko­lában megszerettem: irodalmi színpados voltam. A KISZ Köz­ponti Művész Együttesében, majd a Pinceszínházban folytattam a játékot ezután. Első jelentkezésre nem vettek fel a főiskolára. Egy évig a Nemzeti Színiház Stúdió­jának voltam tagja. Ez nagyon sokat segített a következő neki­futásban, hiszen a színházban kapott kisebb szerepek mellett SZOKOLY TAMÁS: A clown panasza Az a baj, hogy bolond vagyok, uram, és sipkám csörgőit hiába rázom. Ha hallgatok, dalolásra buzdít, s tüstént leint, ha faromat riszálom. Ilyen királyt, isten uccse, sehol a pokolban, sose, sose láttam, pedig elhiheti, uram, mennyeket, poklokat megjártam. Tehetek bármit. Bárhogyan. Bármikor. Vagy semmit. Vagy mindent, minden áron! Arra gyanakszom, kedves, jó uram, nem én vagyok bolond, hanem a királyom. beszédtechnikát, színészmester­séget is tanultunk. — Nem a legfontosabb, de na­gyon sokakat érdeklő kérdés: mennyit keres egy pályakezdő színész? — Kétezer-hatszáz forint az alapfizetésem, ezen felül kapok ezer forint állami ösztöndíjat. A Lenin városban lakom, egy két­szobás lakás egyik szobájában, amelyhez a színház juttatott. De a rezsi és a heti többszöri haza­utazás — budapesti vagyok — elvisz annyit, hogy ami marad, azt hiszem, nem irigylésre méltó, ahogy az esetleg a közhiedelem­ben él. Pályám kezdetén azon­ban ezeket a dolgokat sokadren. dűnek tartom. Ami a legfontp- sabb, hogy több igazi erőpróbát jelentő feladatot kapjak, s persze az, hogy képes legyék azokat meg­oldani. Szabó Klára

Next

/
Thumbnails
Contents