Petőfi Népe, 1983. augusztus (38. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-07 / 186. szám
ZELK ZOLTÁN: Zuglói rét Mint eltévedt parasztleány, ki dörzsöli szemét és majdhogy sírva Inem fakad, úgy álldogál e rét. Ügy áll a iváras szélinél, olyan hazátlanul. Koráin szellő nem pihen, lágy alkony nem lapui. Álmábam pitypang, gólyahír nő gyér füve között ■ ■. Almában — ó, már százszor is! — hegyek közé szökött... Hallod? Parányi sóhaj itt minden fümocatnás s talán zokogni hallanád, ha éjjel erre jársz. S ha vad icrdö-szaggal a szél fölötte elszalad. gyárfüst mögül úgy 'néz a rét, mint rács mögül a rab ... (1937) • A költő hagyatékából. HATVANI DÁNIEL: Esélyem és diadalom Fejem az asztal lapján akár a vérpadon a megvillanó gondolat utolsó esélyem s diadalom B AKT AI FARAGÓ JÓZSEF: Titkaim Arcom tenyerem börtönébe zárom. Vagyok: szavak fekete elitéltje. Ö, me ébredjen sohase fény kölyökkarom titkaira, s ne szökjön szívembe gonosz szerelem ... MESTER ATTILÁ: Ágak és csillagok Hát így vagyunk hogy megvagyunk van hely hol meghúzzuk magunk fejünk fölött egy csöpp tető — éppen hogy megfizethető. Épp hogy megérdemelhető szerelmünk ami még ragyog fák tartják fölé kezüket s körülülik a csillagok Rondó virággal A zománcművészeti alkotótelep kilencedik kiállításáról • Ravasz Erzsébet: Rondó virággal • Tóbiás Klára: Rejtőzködő Ha rőffel lehetne mérni a művészi 'teljesítményt, azt mondhatnánk, ez a leghosszabb, a legtágabb,. a legmagasabb minden eddigi közül. Ám ezzel még semmit sem árultunk volna el arról a teljesítményről, amely a Kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti Alkotótelep kilencedik évfolyamának zárókiállításán vált szemlélhetővé, átélhetővé, a megyeszékhely lakossága számára. Ez a hathetes nyári együttmun- kálkodás ugyanis inem csupán a fogható, mérhető eredményék tekintetében bizonyult minden korábbinál gazdagabbnak. A Marina Cyedova-Dzjadusinszkaja: Vásáron (triptichon) Valami új van alakulóban Már az első napokban meg kellett éreznie a telepre látogató vendégnek, hogy valami lényegbe vágóan új van alakulóban a Gépipari Automatizálási és Műszaki Főiskola műhelyeiben. Ha nem hangozna túlságosan misztikusan, úgy kellene fogalmaznunk: mintha az alkotótelep szelleme változott volna meg — előnyére! — ezen a forró nyáron. Egymás mellett dolgozó, egy akarattal cselekvő kollégák testvéri közössége alakult ki. A tapasztaltabbak önzetlenül segítettek. Az eredmény igazolta: együtt dolgozni — csakis így érdemes. A műkritikus feladata: rangsorolni az egyéni teljesítményeket, kiemelni az alkotások közül a korszakos jelentőségű remekműveket. Nem túlzás ez? — gyanakodhat a tapasztalt mű- barát. — Hiszen mindössze hat hét termését vette számba az Erdei Ferenc Művelődési Központ nagytermében megrendezett kiállítás! A kérdés jogos, a válasz esetleg meglepően hangzik. Ez a kiállítás — mint már nem egy elődje ugyanitt — nem annyit ad a közönségnek egy műfaj szépségeiből, amennyi másfél hónapnyi, alapvetően tanulmány-jellegűnek nevezhető művészi tevékenység végeredményeként várható lenne. Ha későn, ha korán, ideje lenne végre felfigyelnünk rá: ez a kiállítás lényegesen töb-1 bet ad a tőle okkal-joggal elvárhatónál! Vegyük észre: ilyen volumenű és színvonalú kiállítás egy-egy műfaj országos seregszemléjeként sem vallána szégyent — és nemcsak nálunk, Magyarországon. Remekművek, jó művek, meglepetések Mindezt tudva, bízvást feltehetjük a kérdést: született-e hát kiemelkedő jelentőségű zománamű az alkotótelep kilencedik évadjában? Igen, született. Feltétlenül ilyennek kell tartanunk — és ebben kollégák, zsürorok fenntartás nélkül egyetértettek — Marina Cyedova-Dzjadusinszkaja kisebbik, középkori orosz miniatűrök ihlette Triptichonját vagy Madár című, lélekbe markolóan drámai kompozícióját. A maga nemében technikai remeklésnek is minősíthető mindkettő, de ezen a kifejezésszinten külön méltatni technikai bravúrokat — szinte már illetlenségnek számítana. A többi vendég — Mihail Calkalamatnidze, Reim Metz, Alekszej Talascsuk, Viktor Zubarev — tisztes átlagteljesítményéből ehhez fogható remeklések emelkedtek ki ezen a nyáron. (Még az egyébként elsőrangú, nemzetközi hírű grúz mester is halványabb volt most, mint pár évvel ezelőtt, amikor utoljára itt dolgozott.) Annál több kellemes meglepetéssel szolgáltak a hazai művészek. Akármilyen szűk keresztmetszetben tárgyaljuk is a legújabbkori magyar zománcművészet történetét, aligha maradihat ki belőle Ravasz Erzsébet Rondó virággal című, végtelenül gyengéd, nemesen egyszerű színhangzású kompozíciója. Ugyanebben a gyűjteményben nyilvánvalóan a fő helyek egyike illetné meg Kátai Mihály A bugaci erdőszél meséje című, a szó mindenféle értelmében varázslatos hatású zománcképét. És akkor még nem szóltunk ugyanennek a mesternek két legújabb — a kiállítás megnyitására éppen, hogy elkészült — „kecskeméti stílusú” művéről (Keserű pohár, Nő kakassal), amelyek úgy zendülnek meg a ráj.uk hulló fénynyaláb érintésére, mint a gordonka húrja a lágyan ráejtett vonó alatt. Sok a jó mű a kiállításon — ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni. Túri Endre két zománcozott térplasztikája (Útjelző I—II.) címe szerint is. szerepe szerint is útjelző. Az- egyik járható út a jelenlegi kecskeméti „festett zománc” stílusállapotból minden bizonnyal erre vezet majd: a tér meghódítása felé. Túri évek óta feszegeti — nem eredménytelenül — a táblakép jellegű zománcosság határait Applikál, domborít, szervezi müvei köré a teret. Idei „hal-kacsái” a finnugor mitológia csodalényei, s mint ilyenek, ékes tanúbizonyságai annak^hogy a nappali izzasztó munkát követő esti vernések, előadások (ezúttal Uükő Gábor néprajztudósé) ugyancsak „nem estek- hiába”. (Meglepetésekben sem volt hiány ezen a nyáron. Magára talált és néhány igen szép „kecskeméti” darabbal — visszafogott színvilágú, fényre elevenedő zománcművel — ajándékozott meg bennünket a Nagykanizsáról érkezett Járási Ildikó. A szegedi Tóbiás Klára fanyar szín- és vonalivilágú tondói ke* Papp György: / Fej / leti mítoszok groteszk-tragikus alakjait hívják segítségül alkotójuk nagyon is mai életérzésének tolmácsolására. És még ugyanitt, a meglepetések címszava alatt kell) szólnunk az újonc zománcos Papp György izgalmas domborításairól, amelyek érett motívumkezelésiükkel és eredeti technikai megoldásaikkal sportnyelven szólva máris előkelő helyezést vívtak ki maguknak a rangos nemzetközi mezőnyben. De elmondhatjuk: nem találkoztunk olyan műve! a tárlaton, amely ne képviselt volna a maga módján és modorában értéket, vagy legalábbis ne szolgált volna megszívlelendő tanulságokkal számunkra. A telep kísérleti műhely jellegét talán a dunaújvárosi művészháziaspár, Csasztka Ilona és Pálfalvi János vette legkomolyabban. Szinte mindent végig- próbáltak — motívumokban, stílusban, részletmegoldásokban —, amire csak módjuk nyílhatott a hat hét alatt. Hogy nem érvényesül semmiféle „stílusterror” Kecskeméten, azt az ő sokszínű anyaguk példázza a legékesebben. V Jubileum -előtt Jövőre jubilál a Kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti Alkotótelep. A fenntartó — Bács-Kiskun megye Tanácsa — képviselőd és a telep eddigi sikereinek tevőleges részesei, az itt dolgozó művészek egyetértenek abban, hogy az idő megérett a nagyságrendi változásra. Az alkotótelep hazai, illetve nemzetközi rangja, a művészképzésben betöltött, hovatovább kulcsfontosságúnak nevezhető szerepe egyaránt arra kötelez, hogy a jelenlegi működési kereteket kitágítsuk. Magyarán szólva: a hat hétig, jórészt szükségmegoldásokkal küszködve működő telepnek egész éven át folyamatosan, korszerű műszaki, technológiai — és nem utolsósorban munkavédelmi — feltételek mellett üzemelő műhellyé kell átalakulnia. A lehetőségek — mind az objektívek, mind a nem kevésbé fontos szubjektivek! — most döntő részben adottlak. Éljünk velük! • Kátai Mihály: A bugaci erdőszél meséje Papp Gábor A z asszony álla alatt bogra kötötte a kendőt. Időnként odakapott, és az állát előretolva a nyaka felé húzta. Fészkelődön, feszengett a férje mellett. Túl voltak már a hatvanon mind a ketten. A férfi kapatosán fecsegett, és tíz-tizenöt villanypózna mellett is elrobogott a vonat, míg a zsebe felé indult keze előkotorászta a gyűrött cigarettásdobozt. Mintha nagy munkát végzett volna, feltolta homlokán a sildes bársonysapkát, magában motyogott valamit, és az asszonyra mosolygott. — Ne bagózz már annyit! — mondta az asszony. — Hisz mást se csinálsz egész úton. — Miért, odakint nem bagóznak? — Bagóznak hát, de nem folyton. — Én se folyton, csak most... — mondta az öreg, és mosolyogva átkarolta az asszonyt. — Ej, hagyd már ezt! — Magamban voltam mostanáig, miért baj ez? — És maga mellé tette az ülésre a cigarettásdobozt, meg is feledkezett róla. Egyik karjával az asszony vállát ölelte, amin a bogra kötött kendő alatt egy világoskék külföldi pulóver feszült, másikkal a kezét szorongatta. Halkan gügyögött is valamit, egész közel hajolva az asszony füléhez. — Haggy már te! — mondta az asszony. — Ittál, és részeg vagy. Szépen vártál, mondhatom. — Várnak a többiek is az állomáson. Mondtam nekik, ma jössz haza. Kint vannak az állomáson, mind. — És kezdte a neveket sorolni, akik az állomáson várják az asszonyt. — A disznót kifizetted? — kérdezte az asszony, mintha nem is érdekelné, kj várja az állomáson. — Ki — mondta az öreg. — Meg a padló is kész már a házban. A nyárra be is lehet költözni. Most aztán egész nap a lányod körül kujtorognak — és az öreg röhögéséivé megpaskolta az asz- szony kezét. — Egész nap kujtorognak körülötte. Az Imréről miért nem szólsz? — Mit mondjak? Majd otthon, sorjában... — Jól vannak? — Jól. Házuk is van, meg autójuk is. — Egész nap a lányod körül kujtorog — és az öreg alig észrevehetően csuklott. — Szépen vártál — mondta az asszony. — Minek jöttél elibém? Ha vonatra szállsz, mindig iszol. — A lányod is elmegy. A nyáron biztosan elmegy. Este mindig ott kujtorog körülötte valamelyik kölök. De a Sanyit, azt nem engedem be. — Milyen Sanyit? — Hát a Bótáék Sanyiját. Lop. Én mondom: lop. — Már miért lopna? — Mert lop. Azt mondják, ez a betegsége. Lop. Pedig az apjának, a Bótártak most tanúskodtam. — Mit tanúskodtál te? — Hát volt az a pere, a házért. Hogy a négy gyerek örökölte a házat. A Sanyi apjáé is volt egy rész belőle. — Tudom — mondta az asz- szony. — Hát most eladták a többiek, neki meg nem akartak pénzt adni. Én is láttam annak idején a papírt. A Sanyi apja is örökösö- dött. Neki is jár. — Minek ártod bele magad ilyesmibe? Ha nincs melletted az ember, mindig beleütöd valamibe az orrod. — Mert ki akarták tagadni. Hát én nem engedtem. Vagy öten is tanúskodtunk ott. — Minek neked mindig mással törődni? — kérdezte az asszony, és fészkelődve kibújt az öreg karja alól. — Mert kell — mondta az öreg dühösen és hangosan. Az egész kocsiban lehetett hallani, ahogy megismételte még egyszer. — Mert kell. — Ej, nem beszélek veled - mondta az asszony. — Részeg vagy , — és az ablak felé fordult. Az öreg felállt. — Hová mész most meg? Az öreg nem válaszolt. — Megint inni mész, te? — Az öreg válasz nélkül eldülöngélt az ülések között. Egy ideig az asszony az ablak felé fordult, aztán átcsúszott az ülés másik oldalára, ahonnan csak vissza kellett fordulnia, hogy az ajtót lássa. Ha valaki előtt lendült az ajtó, az asszony már fordult is. Egy idő múlva felállt. A két ülés között toporgott, a támlába kapaszkodva, nehogy a rázkódó kocsin elbotoljék, aztán elment az ajtóig. De nem ment ki a peronra. Az üvegen át figyelt kifelé, át a másik kocsiba. — Hát nem jön. — mondta félig magának, kicsit meg annak a férflna aki közvetlenül az ajtó mentett üíu. — • Nem jön. .Három hónapig nem látott, most meg elmegy innd — A férfi mosolygott és bólintott. — Ilyen ez a fénK- nóp .mind, folyton isznak. A fiamnál voltaim odakint Olaszországban. Az is részeg volt, amikor eljöttem. Ez meg így vár itthon. Isznak. Mind asznak. — És az asszony még egyszer kinézett a peronra, aztán, visszament, és leült a helyére. Az öreg visszajött. Az asszony nem szólt hozzá. Az öreg röhög- cséliVe átkarolta. — Magamban, voltam mostanáig, .te boszorkány. — Hagyj már ibékét nekem! — mondta az asszony, és letolta válláról az öreg kezét, A férfi őszülő, borostás szakáiba áll?., .mt^rándulf, és a szeme furcsán ossz'-húzódott. Megint esetlenül a zsebe felé tapogatott. — Szépen vártái! — mondta az asszony, és vissza se fordult az ablaktól. Az öreg csak tapogatta a. zsebeit, és összehúzódó szemeivel egyre gyorsabban pillogott. Az asszony, hogy nem érkezett válasz arra, amit mondott, az öreg felé fordult. Egy pillanatig az arcába nézett, aztán megfogta a kabátzseb körül' kotorászó kezet. Széles, nagyon rövid iffjai voltaik az öregnek, és ahogy az asszony puffadt, páirnás kezével ótkiulcsolta őket, egy pillanatig mozdulatlanul megnyugodtak. — Ne ríj már! — mondta az asszony, és zavartan mosolygott. — Ekkora ember, aztán rí, mint egy gyerek. Mint a fiad. Amikor ott Olaszországban az állomáson felléptem a vonatra, az is rítt. Mert részeg volt, mint te. Mind ilyenek vagytok. Rítok és isztok. Az öreg kihúzta a kezét az asz- szonyéból, és tovább kotorászott a zsebe körül. — Hiányoztál. Három hónapig még nem voltunk coymás. nélkül. — Itt a cigarettád — mondta az asszony, és fölvette a dobozt az ülésről, — Még a bagóját se találja. Szépen vártál, mondhatom. — Kész van már a padló is — mondta az öreg, és rágyújtott. Rövid körmű, széles ujjaival1 takarva a lángot, mintha szélfútta utcán, állnának. — A nyárra kész az egész. Jöhet a fiunk is a családdal. Ott. lesz helyük. — Nem ígérte biztosan — mondta az asszony. — Pedig jöhet, meg aztán maradhat is. ha akar — mondta az öneg. — Az biztos, hogy ő már nem .narad, ha egyáltalán el is jön hazat Aztán, meg talán nem is hiányzunk neki. — Akkor meg minek sírt, mikor eljöttél? — Talán, 'mert. . . isten tudja. Valami ékszerpróbáról, beszélt. Hogy hogyan próbálgatják az arany ékszereket az üzletükben. Már elfelejtettem, iminől beszélt, csak azt tudom, hogy mondta, ilyen ékszenpróha vagy... nem is ékszer ,arany, na, eszembe jutott Szóval, ilyen aranypróba volt neki, hogy én kimentem hozzá. — Aranypróba ? — Hált azt mondta. Meg hogy nekünk is az volf. Mert ugye, három hónapig el voltunk egymástól, aztán meg ... — Ilyen hosszan még nem voltunk egymás nélkül — vágta rá gyorsan ée kicsit zsémbesen, az öreg. — De én Itt vágyók, ő pedig... — Az Imre? — ö hát. iNem jön az haza, nem fogijuik mt látni már. — Jön az maljd. — Az öreg megpaskolta az asszony kezét. — Aztán olyan öregek még mi sem vagyunk. Az asszony nem válaszolt, kifelé nézett az ablakon, tapogatózva babrált az álla alatt, A bogra kötött kendőt igazgatta, aztán pámás, kicsit puffadt kezével a szeme alatt kotorászott. Ügy látszott könnyet dörgöl szét. Az öreg .megint átkarolta, és egész közel hajolt az'arcához. Kifelé néztek mindketten 'az ablakon, időnként, egymáshoz ütőd- tek, ahogy rándiult a vonat. — Aranypróba, aranypróba •- hűm, mögött az öreg. — Az meg mi a csuda? GYŐRFFY LÁSZLÓ: Aranypróba /
