Petőfi Népe, 1983. július (38. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-12 / 163. szám

“’S*

1983. július 12. • PETŐFI NÉPE • 5

„A FEFÉNEK LEJÖTT A SZAKÁLLA!”

Filmforgatás

Kábító meleg. Kecskéimét főterén két frakkos fiatalember ballag, saruban. A szerkesztőségben egy ifjú hölgy keres valakit, századvégi öltözetben. Tréfál velem a hőség? Nem. Ismét filmet forgatnak a városban, s onnan „szabadulhattak” el a jelmezes statiszták.

Hamar kiderítem, hogy a színházban dolgozik a filmgyár stábja. (Népszerű helyszín lett a kecskeméti Katona József Színház, hiszen egy-két év alatt jó néhány filmrendező megfordult itt.) Grünwalszky Ferenc Eszmé- lés című filmjének néhány részletét rögzíti Kecskeméten.

Látványos jelenetet próbálnak, hatodszorra a színpadon, többnyire kimondhatatlan türelemmel, olykor idegesen. Az utolsó sorból figyelem a történetet, hallgatom a rendező instrukcióit.

— A kaszkadőr jelenjen meg! (...) A röpcédulákat időben dobjátok! (...) iMindenki a szín. padot nézi! (...) Mehet a próba? (...) Play back indul, iszél- gép indul!

A deszkákon valóban van látvány! Reflöktorfény szűrődik át a tüllfüggönyön, amellyel a szél játszadozik. Négy szólista áll a színpadon. Az erkélyről leugrik a kaszkadőr, végigszalad a játéktéren. Millió röpcédula száll a levegőben.

— Ennyi! Álljatok le a szélgéppel! Főpróba következik! (...) Küldjétek egy sminkest, a Fejének lejött la szakálla! I

Aztán még két főpróba, majd elérkezik a felvétel ideje. Utána pihenő. Reklámszatyrokkal a kezükben járkálnak a statiszták. Van, aki keresztrejtvényt fejt, egy idős hölgy kolbászt falatozik. Egy középiskolás diákkal váltok néhány szót.

— Több filmben statisztáltaim már. Voltam vöröskatona — puskával, táncoltam a színpadon. Most csak ülnöm kell.. . Három napra hétszáz forintot fizetnek ...

Megéri! Könnyen pénzhez juthatnak a fiatalok (és az idősebbek) — néhány nap alatt. A munka? Hát, nem megerőltető. Élménynek mindenféleképpen kiváló, s maradandó.

A rendezővel lehetetlen .beszélni, nem jut ideje nyilatkozni készülő filmjéről. Néhány napra Kecskemétre jöttek, s okos időbeosztással leforgatnak egy-két jelenetet, amit a produkcióban csak villanásként láthatunk majd.

Ahogy észreveszem: idegölő ■munka a filmforgatás. Három óránál nem is bírom tovább. Kilépek a színház ajtaján, vakítóan süt a nap. Más világ az, ami benn van ...

(borzák)

SZENNAI FALUJÁRÁS

A Somogy megyei Zselicség egyedülálló települése Szenna, itt jött létre a több egységből álló, élő falumúzeum. A műemlékvédelemért az évszázados házak, parasztporták szép és szakszerű megőrzéséért a közelmúltban a nemzetközi Európa Nostra-díjat adták át a kis falunak Párizsban. Falujárásunk során a múzeumfaluban élők hétköznapjait, az évszázados falusi tevékenység modern világba átnyúló életét mutatjuk be.

• Az 1785-ben épített parasztbarokk templom.

TÍZ KICSI GERSHWIN, OPERASALÁTA

Pécsi

Nyári Színház

Meghatározott program szerint zajlanak a Pécsi Nyárj Színház előadásai, s a hátralevő bemutatók próbái. Fokozott érdeklődés előzte meg a Bóbita Bábszínház produkcióit, amelyekkel egy- egy kellemes, szórakoztató estét nyújtottak a felnőtt bábjáték közönségének. Az évekkel ezelőtt a televízióban is bemutatott népszerű show-műsorukhoz hasonló, kétrészes önálló esttel léptek a nézők elé: a Tíz kicsi Gershwin és Operasaláta cíímű zenei paródiaműsorukkal. Az előbbiben a dzsessz-művészet jól ismert világnagyságait, az utóbbiban közkedvelt ..operaslágereket”, azaz áriákat jelenítettek meg alakos bábmozgatással és kesztyűbábozással.

Hasonlóképpen nagy érdeklődésre számítottak a szervezők a Barbakán bástyában bemutatott kamaratoalettek iránt. Közülük két felújítás, az Énekek éneke negyedik alkalommal, a tavalyi bemutató, a Lót leányai másodszor vonzott telt házat. Az új darab, a Danaidák négy estén látható. A Tettyei romoknál a La Mancha lovagja című musicalt július 16-án, 17-én és 23-án nézhetik meg az érdeklődők. A darab címszerepét Helyei László alakítja, a zenei vezető Htevesi András, a rendező pedig Bagossy László.

A Pécsi Nyári Színház programjában szereplő Chilei dalest két előadója, Patrizia Mendez és Maria Teresa Uribe, a Magyar Állami Operaház magánénekese július 19-én, 20-án és 21-én mutatkozik be a közönségnek.

A Kossuth Kiadó könyveiből

Faluvégi Lajos A tervezés mai értéke című új kötetében, amelyet a közelmúltban adott ki a Kossuth Könyvkiadó, a terv- és a gazdaságpolitika nagy fontosságú kérdéseivel foglalkozik. Az elmúlt két-három évben megjelent írásokból, nyilatkozatokból készült válogatás három gondo. latkört fog át. Megpróbálja megmutatni, hogy hova jutott el felfogásában, szemléletében és módszertanában a gazdaságpolitikához és a gyakorlathoz való vi. szonyában a magyar népgazdasági tervezés. Bepillantást nyújt ezen kívül a VI. ötéves terv készítésének műhelytitkaiba, s közben — ezen az alapon — szembesíti egymással a tervet és az első két év gazdasági valóságát. A harmadik körben a tervezés összefüggésrendszerében keresi a mai gondokból rövidebb és hosz. szahb távon kivezető utat. A kötet — több olyan írást tartalmaz, amely másutt még nem jelent meg — számot tarthat mindazoknak az érdeklődésére, akiket a gazdaságpolitika és a nép- gazdasági tervezés kérdései foglalkoztatnak.

Alain Guérint már jól ismerik a magyar olvasóik: A szürke tábornok és A hidegháború marta- lóoai nagy sikert aratott hazánk, ban is. A szerző ezúttal A C1A emberei című könyvében a Központi Hírszerző Hivatal 11 vezető funkcionáriusának életútját, „szakmai” portréját rajzolja meg. Köztük van a kémszervezet több főnöke, Allen Dulles, Richard Helms, William Colby. Életútju- kon, tetteiken keresztül ismerkedhet meg az olvasó a szervezet munkájával. Két szereplő portréjának magyar vonatkozásai is vannak. Az egyik Frank Wisner, aki 1958-iban felelős volt a CIA bekapcsolódásáért a magyarországi ellenforradalmi cse. lekményekbe. A másik, Allen Dulles, aki bizalmatlanságot szított mindazok iránt — köztük voltak magyarok is — akik a kommunista Noel Fjeiddel, a spanyol polgárháború után a francia táborokban, vagy a háború alatt Nyugat-Európában a fasiz.

mus elleni harcban együttműködtek.

Gazdaságpolitikánkról címmel a Kossuth párt- és állami vezetők 1980 és 1983 között elmondott beszédeiből, illetve cikkeiből állított össze válogatást. A szerzők népszerű stílusban fejtik ki véleményűiket egy-egy kérdésről, Néhány téma a kötetből: Havasi Ferenc egyebek között külgazdasági kapcsolataink fejlesztésének feladataival foglalkozik. Lázár György a KGST XXXVI. ülésszakán elhangzottakat elemzi, Óvári Miklósnak a ga zd a s á g p o 1 i t iik ai ú j s á g í r ók n ak

tartott előadását olvashatjuk.

A Bede Rita és H. Varró Rózsa szerzőpáros Korunk ellenforradalmairól című munkájában nem kis feladatra vállalkozott. A szocializmus története a kronstadti zendüléstől a magyarországi ellenforradalmon keresztül az 1980—81-es lengyelországi eseményekig lehetőséget ad e jelenségek tudományos elemzésére, a következtetések összegezésére. A szerzők a téma feldolgozása során szólnak az ellenforradalmaik közös jegyeiről, osztály- és tömegbázisáról, szociálpszichológiai tényezőiről úgy, hogy szembesítik a marxizmus—leninizmus

elméletével, illetve a szocializmus építésének gyakorlatával.

A nagy gyarmatbirodalmak felbomlása alaposan megváltoztatta a világ erőviszonyait. A volt gyarmattartók meggyengültek, az új államok létrejöttével pedig hatalmas energiák szabadultak fel. Olcsó munkaerőt, értékes nyersanyagokat, fontos straitégiai helyeket vesztettek az ex-gyarmatosítök. Nem csoda tehát, ha még napjainkban is a végsőkig ragaszkodnak megmaradt gyarmataikhoz, akár fegyverrel is, vagy ha ez nem járható út, akkor látszatfüggetlen- séget adnak e területeknek. Ezekről a „gyarmatbirodalmi maradványokról” — például Gibraltárról, Hongkongról, Puerto Ricáról — szól Árkus István új munkája, Az utolsó gyarmatok.

A polgári filozófia a XX. században sorozatban legutóbb Nyíri Kristóf Ludwig Wlttgenstein- ről írott kismonográfiája jelent meg. A könyvecske a jelenkori filozófia egyik legkiemelkedőbb alakjának mindenekelőtt késői munkásságának bemutatásához nemcsak a már közzétett feljegyzésekre, hanem a hagyaték mindmáig kéziratba^ maradt részeire is támaszkodik. H. K. E.

A MAGYAR ZENE NAPSZÁMOSA

Palcsó Sándor

A közelmúltban köszöntötték negyedszázados, budapesti operaházi tagsága alkalmából a népszerű tenoristát, Palcsó Sándort. A jubileumi esten — kívánságára — a Borisz Godunóv hálás szerepét, a falu bolondját énekelte. Nagyszerű alakítását viharos tapssal jutalmazta a közönség.

Régen felfedezték Palcsó Sándorban az ideális interpretátort, aki jellegzetes orgánumával, jeles énekbeli és beszédtechnikai készségével népszerűsítheti a modern zenét.

— így váltam az új magyar zene napszámosává — mondotta. — Szerettem Kodály zenéjét,

és különösen Szokolai Sándor Hamlet című operáját. Lucifert énekeltem Az ember tragédiájában, a vizsgálóbírót, A- Bűn és bűnhődésben, Petrovics, Ránki, Balassa, Ribáry, Durkó, Gyulai Gaál és még számos magyar szerző művében álltam ki a dobogóra.

A Liszt-díjas, érdemes és kiváló művész a könnyebb zene régióiban js kedvelt. Operettekben és a magyar népzene tolmácsolójaként gyakran lehet hallani, látni a rádió- és televízió- műsorokban.

— Bár hivatalosan nyugdíjba vonultam, de nem búcsúztam el a zenei élettől, 25 esztendeig jó barátságban voltam a publikummal, a szakmával, és ezt a szolgálatot szívesen vállalom tovább.

• A Bűn és bűnt s vizsgáló- bírójaként.

A

hogy az öregasszony a vaksi szemét az ablak felé fordította, fölfigyelt rá, hogy már nem az éjszaka mesterséges, hol inkább vöröses, hol jobban kékes fényei, hanem a hajnal szüremkedik be a szűk kis félszoba sötétítőfüggönyén. Fölkecmer- gett — ő, úgy érezve, régi frisseség, hajdanvolt mozdulatok ritmusa ébred benne, azt hitte: fölpattant — a heverőről, és néhány, a hite szerint a sötétség miatt aprózott lépéssel odatapogatódzott a villanykapcsolóhoz, majd némi szöszmötölés után fölkattintotta. A csupasz villanyégő még az ő szemének is metsző fénye egy csapásra kioltotta a kintről jövő derengést. A világos tapétán élesen rajzolódott ki a szekrény árnyéka. Az öregasszony kitárta a szekrényajtót. Reszketeg, a képzete szerint viszont határozott lendületű kezével ellenőrizte, hogy a keresztrúdon nem maradt-e fogas, s rajta valami ruhanemű. Aztán, a biztonság kedvéért, a szekrény alján is végigmatatott — ő úgy érezte, fürgén siklanak az ujjai —, majd a fiókokat is kihúzigálta, de minden üres volt — nem hagy itt semmit. Hátravolt még az éjjeli- szekrény. de a lányáék szobájában éppen fölberregett az ébresztőóra, s az öregasszony, a testében nekilendülő mozdulatokat egyenként visszagyeplőzve, ahogy öregasszonyhoz illik, szikáran, a korába merevedve megállt a szekrény, a heverő és az éijeliszekrény közötti szűk kis térségben.

Most lélegzetek mérték neki az időt, s amikor már nem tudta számolni őket, mert, mint autóból nézve az út menti fák, suhanón- elmosódottakká váltak, nem ügyelt többé rájuk, hanem még egyszer, talán utoljára visszazsibbadva a tenyérnyi falak gyöngéd, de mert szűk, mégis enyhén fojtó szorításába, a pakkjaira tapadt a

szeme, melyek a heverő végéhez zsúfolva várták az elmozdulást, majd göcsörtös ujjai is görcsösen végigtapogatták őket, idegszálaikban a neki-nekirugaszkodó szárnyalással, amely majd az élete való voltát bizonyító tartalmukat szétrebbenti az otthon sűrű emlékű zegzugaiban. '

Ahogy az apró lakás más részeiből egyenlőtlen darabokban eljutottak hozzá az ébredés zajai, egy új nappal rossz hangzatú, zagyván ütemezett nyitóakkordjai, maga is józan készülődésbe fogott. Kibújt a vastag hálóingéből, és ügyetlenül, de hogy mégse olyannak tűnjék, inkább tempósan magára cibálta-igazította a tegnap este kikészített ruháját, a fekete alapon apró fehér pöttyöset, melyet itt a városon a lánya rosszalló, tehát, mondhatni, tiltó szavaira nem viselhetett, de a szomszédság, ha hazaér, mégis ebben az övében, a hozzáillőben lássa meg. A hálóinget minden ideiglenességet kizáró, úgymond, részletekben kidolgozott mozdulatokkal hajtogatta össze, s rakta az egyetlen nyitva hagyott bőröndbe.

Elkészült. Lekapcsolta a villanyt. A szoba hirtelen sötétszürkébe merült. Elfoglalta a helyét a heverő szélén, ahol oly sokat üldögélt, s nézte, hogy a körvonalakról, mint valami lepel, lágyan leomlik a sötét, s erősödő derengésnek adja át a teret. Nagyobb fényt is adhatott volna nagy örö- mű, mégis türelmes várakozásának, ha elhúzza a sötétítőfüggönyt, de nem tette, mert ezzel a derengéssel egymásra sorjázó hajnalokéira emlékezett, amikor kemény tettű napok után mint a köd oszlott el a zsibbadás a testből, hogy megint elébe mehessen feszülő nekirugaszkodásoknak.

Az ajtón egy koppántás, az öregasszony visszanyelte a szót, hogy még csak véletlenül se tűnjék úgy: türelmetlenül várakozik, aztán még egy, egy harmadik, egy negyedik koppantás, s az öregasz- szony. mint akit most riasztottak elmélyült- gondolatokból, vagy mint akit fontos ügyködésben zavartak meg, most szólt ki a lányának, hogy bejöhet.

Ezek már a formális búcsú percei voltak, hiszen a régebben megszületett, de csak másfél hónapja kimondott szándékával, hogy hazamegy a régi házba, az öregaszszony már elbúcsúzott a lányától, a vejétől. s attól a lehetőségtől, amelyet emezek a hátralevő életként kínáltak föl neki.

Már az országúton suhantak a vejével az autóban, amikor az öregasszony, önmaga számára is váratlanul, hirtelen arra gondolt: „Hazamegyek, az életbe.” Riadtan kapta föl a fejét, azt hívén, a gondolat harsányan hangzott el. de a veje egyforma-éberen figyelte az utat, s a gondolata miatt az öregasszonynak így csak önmagában kellett szégyenkeznie.

Hiszen amikor otthon volt, az életben, melybe már rég visszavágyott, s melybe most visszatart, ő maga szólt úgy, hogy nem élet az övé, nem élet az örökös, inakat feszítő, csontokat-ízületeket ropogtató görnyedezés kertben, állatok mellett, ház körül. Hogy haszna van — a lányáéknak a lakás a városon, autó —, azt nem ő fölözi le, ő hetven év után sem ízlelte meg az élet fölét.

Nem. azt igazán nem hányhatja föl, hogy a lányáék nem hívták szíves szóval az élet kóstolójára, sőt igazi szíveslátó gazda módjára már a csömörig kínálták. A reggelit elé rakták, az ebédet elkészítették neki, hogy csak melegítenie kelljen, a vacsorához együtt ültek le, s utána neki még a piszkos edényt sem volt szabad a meleg csapnál elöblítenie. Meg aztán vitték idegen tájakra, az élet ismeretlen tájaira, föl a havas hegyek közé, s le a tó napsütötte partjára, csakhogy ... any- nyira idegen, s éppen ezért szinte félelmetes volt neki minden, hogy az öregasszony, önmagába riadva, csak tanakodott, tusakodott a gondolataival: lám. lám, akinek élet adatott a maga talpán, az ne próbálja ki a más léptét, mert csak elbotolhat.

Hát így, ezért, egyszerűen, ahogy a sorja hozta, tökélte el. hogy visszaáll a maga talpára, hogy az ideje, ami még hátravan, valóban élet, az ő élete legyen, s többé ne ez a hebehurgyaság, amiről annak idején zavarodott fejjel gondolkodott.

Az alig éves kitérő, ostoba kaland után ott folytatódott az élete, ahol abbamaradt. Göcsös kezét barátságosan invitálták az orgonabokrok hogy nyesse meg őket, figyelmeztetőn cibálta a gaz az udvarban, hogy ott is rendet kell rakni, s a könyökét a porladó padláspadozat, a kivül-belül málló falak gondja rángatta.

S az öregasszony nyesőollót fogott, megnyírta a bokrokat, előkereste a gyomlálókapáját, a ge- reblyét, simára fésülte az udvart, napokon át sarat dagasztott, végigkente vele a padlást, s mindenütt kijavította a vedlő falakat.

S közben azzal is visszaköszönt neki az élet, hogy a szomszédságból fölröppenve, lomha szárnycsapással, mint a költöző madaraké, körberepült a faluban a hír, hogy a ... néni hazajött. Az öregasz- szony a végső elégültség örömével, ugyanakkor az életet megéltek méltóságával fogadta ezt a köszöntést.

Most már tudta: apró lépteivel, melyeket régebben a mérve-mé- retlenül a nyakába vállalt terhek, most meg az öregség nehézkedése fogott vissza messze maga mögött hagyta azokat, akik most keréken gurulnak az életben; elhagyta, itt hagyja őket.

S egy este, mikor a nyirkos hideg már ajtón belülre löki a várakozókat, ő, tudva, hogy a rendbe tett falai között többé nem gyújt tüzet, a nyáresték szokását követőn kiült a ház elé. A szokás tilalmát megszegve, homályosan, méghozzá éppoly homályosan, mint ahogy a vaksi szeme a látványsorokat az utolsó években az agyába közvetítette, látta, hogy ő. az ő élete nélkülözhetetlen része valami egésznek, amit kopott aggyal, egyszer, nem is olyan régen, föl is akart mérni.

A teli holdkorong fáradtan, vörösen nyomult föl a tornáccal szemközt. Az udvara határozat- lan-szétterülő volt, melybe be-be- csaptak a sötétülő kék felhők hullámai. Lejjebb a körvonalak lassan, mintegy libasorban billegtek bele az estébe. A holdfény gyöngén pislákolt át a három akác feketébe burkolódzó lombja fölött.

Az öregasszony, magasított sámliján ülve. a holdba bámult. Merev pupillájú szeme fehérén az égitest vöröse rózsaszínűvé hígult. A hűlő fal, melynek támaszkodott, hideget lehelt a hátába. Bizsergések kúsztak-másztak a testében rajtakaphatatlanul, tagjait er- nyesztették, csontjait nehezítették.

Nem mozdult. A hideg, a fáradtság, amit most érzett, távozó vadludakként, s mint azok, ködbe vesző emlékképek gyanánt —, melyeket csak szemlélni érdemes és szép, de törődni nem kell velük —, távolrql-távolról jutott el hozzá.

Aztán egyszer mégiscsak elszakította a hátát a faltól, s mint annyiszor ebben az apró léptékű életben, fölállt. Ezentúl, amit mozdult, viaszos arcán a belső fény át-átütvén, azt már a teste maradék ereje határozta meg.

Megszédült. Nekizuhant az ajtóval szemközti tornáclábnak. Itt nem maradhat. Átjutott a konyhaajtón, melyet magára csukott. Ettől a pillanattól az ünnepek rítusa parancsolt neki. Nem dőlt le a konyhában a heverőjére. megnyitotta a tisztaszoba ajtaját, fölkattintotta a villanykapcsolót, s a csupasz villanyégő fényénél, azaz most már semmiféle külső fénynél, hanem az utolsó megvilágosodásban, erőfeszítéseit ki tudja, meddig fokozva, az alsóneműitől kezdve az ünneplő fölsőruháig, ujjainak is ismerős helyről, a kétajtós szekrényből kitapogatva, mindent magára öltött, hogy amikor megtalálják, ugyanolyan rendezettnek ítéljék, mint amilyen az életében volt. A csupasz villanyégő. mivel a most már nem vaksi, hanem az életen keresztültekintő szeme nem érzékelte a fényét, égve maradt, még akkor is, amikor a holdkorong halványezüsten alámerült a következő nappalba.

NASZVADI GÁBOR:

A csupasz villanyégő