Petőfi Népe, 1983. július (38. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-07 / 159. szám

1983. július 7. • PETŐFI NÉPE • 5 VálOgatÓk SZÍNHÁZI TALÁLKOZÓ ’83 — VIDÉKI TÁRSULATOK a nézők és a művészet szempontjai • Tímár Éva és Blaskó Péter a miskolciak nagy sikerű Peer Gynt elő­adásában. (Jármay György felvétele) (I.) Az évadzáró társulati ülé­sek, a sajtóban olvasható össze­gezések szerint mind kevésbé mérhető egy-egy társulat tevé­kenysége önmagához — korábbi színvonalához — viszonyítva. A legjobb hazai és külföldi teljesít­ményeket tekintik mércének. Ezért is sajnálatos, hogy az idei országos színházi találkozót nem kísérte a fővárosban olyan, di­vatjellegektől sem mentes érdek­lődés, mint például tavaly a ja­pán filmhét eseményeit, vagy idén a Szász Endre-kiállítást. * Mivel a színházi szemlét a közmondásos magyar szerénység, a bölcs önmérséklet, vagy netán az értékek összemosásának lehe­tősége miatt nem fesztiválként (az előadások versenyeként), ha­nem (főként szakmai) találkozó­ként szervezték, a szakmai érték, föltárási és bemutatási szempon­tok egy álegyenlő'ségi elvvel üt­köztek. Az érdeklődő közönség ugyanis joggal lett volna kíváncsi a legkiválóbb színházi műhelyek más, országos hírű produkcióira is. (A kaposváriák, a miskolciak, a szolnokiak egynél több kiemel­kedő előadást mutattak be.) Nézzük tehát, hogy mostani formájában milyen tükör volt a találkozó, milyenné rajzolta a magyar vidéki színjátszás dicső- ségtábláját, vagy kórlapját, a tár­sulatok szellemi horizontját. (A budapesti színházak előadásaira és a gyerekszínházi szemlére nem térek ki.) A közönség reagálásából — ahogyan azt az utóbbi években már megszoktuk — csak halvá­nyan következtethetünk az elő­adások valódi „tetszési indexére”. A nézők ugyanis az értékektől szinte függetlenül, majd mindent egyformán megtapsoltak. (A szí­nészek hogyan tudják ebből a személytelen lelkesedésből sike­rük valódi értékét kiolvasni?) A találkozó kirajzolódó összké­pe számomra a középszer erős je­lenlétét mutatta. Az idén nem is annyira a jó és a rossz előadások aránya volt az elkeserítő, hianem a színvonalas produkciók és a jellegtelen előadások közti hatal­mas minőségi különbség. * Most is a már, vagy még alig, vagy újra működő színházi mű­helyekből — Kaposvárról, Mis­kolcról, Szolnokról, Zalaegerszeg­ről — kerültek ki a fejlődés szempontjából igazán számottevő produkciók (talán egy kivételé­vel). E helyeken ugyanolyan mű­sorpolitikai, gazdasági és egyéb nehézségek mellett, amilyenek a többi vidéki színház lehetőségeit korlátozzák, az ellenkezéstől és a nehézségektől vissza nem ria­dó szellemi és szakmai többlet­erőfeszítésekkel a magyar szín­házi kultúra egy-egy fehér foltját igyekszenek eltüntetni. Az ered­mény mindig ezeket az etikai és szakmai plusszal rendelkező és általában egy vagy több rendező egyéniségétől meghatározott kö­zösségeket igazolja, ha hagyják őket folyamatosan 'dolgozni. A mozgalmas, élő színházi él­ményeket látva, különösen szo­morú, hogy mellettük „a közön- ségigényire” st'b., hivatkozó szür­ke, óvatos, unalmas, biztosra me­nő; tehát művészi izgalmakat nem tartogató, dramaturgiai és színészvezetésá hibáktól terhelt előadások sora húzódott. A valamiért megrekedt előadá­sok sorából olyan piramist lehet rakni, amelynek a csúcsa sem ér fel művészi világképében értel­mezhető, a megcsinált, a művészi produkcióig. Nem hoztak létre olyan rendeltetésszerűen funk­cionáló műalkotást a drámai szö­vegkönyv és a színpad sajátos je- léntésépítő eszközeivel — a szí­nészi játék, díszlet, jelmez stb. —, segítségével, melynek változó ér- tékviszonyait a nézők folyamato­san érzékelhetik. Egyes előadásokban nemcsak az egységes darabértelmezés nyo­mát nem tudtam fölfedezni, de még a szabatos darabolvasásét sem. A debreceniek által bemu­tatott „Vén Európa" hotel és a kecskeméti Szentiváné ji álom rendezői a magyar színházi ha­gyomány ama tévhitéhez nyúltak vissza, miszerint egy dráma mon­danivalója egyes kijelentéseinek igazságával lenne azonos. A szí­nészek tehát mondták a dráma szövegét és azt az éppen kimon­dott mondat hangulati tartalmá­tól függő gesztus-kommentárral kísérték, függetlenül attól, hogy az általuk ábrázolt alak az előző percben hogyan viselkedett. Ilyen körülmények között nem js vetődhetett föl igényként a sze­replők és a szereplőcsoportok egy­máshoz való viszonyának szem­léletes kidolgozása. Mindkét pro­dukcióban rendre elvarratlanul hagyták a 'dráma gondolati (szá­lait; nagy gondot fordítottak a dekoratív külsőségekre, a jelmez­re, a díszletre, ám ezek nem pó­tolhatták a színpadi cselekvések élményszerű logikáját. H. Gy. © „Becsben őrzöm a kozák-kucsmát. Eber-kalapok Vannak olyan apró tárgyaink, amiket féltve őrzünk. Legyen az egészen jelenték­telen, biztos, hogy nem dobjuk el. Hátha még emlékek fűznek hozzá! Vannak ru­hadarabok. amelyeket már réges-régen új váltott fel, s az ósdit a szekrény mélyébe tesszük. Főleg akkor kedvesek ezek, ha történetük van! Ifjabb Éber Sándor festőművészt látogat­tam meg Baján. Élvezet hallgatni. Meg­fontolja a szavakat, ékesen fogalmaz. Ér­tékes tárgyai nem tudnak mesélni, de hangulatot árasztanak, egy korra, tevé­kenységre utalnak. Míg beszélgettünk, s ahogy az Éber-házban jártunk-keltünk többféle kalap, sapka került a fejére. Ar­ra kértem, idézze fel emlékeit, amelyeket ezekhez a ruhadarabokhoz kapcsolva szí­vesen elmondana. Kucsma. — Az első világháború ideje alatt utcánkban két hadifogoly dolgozott egy szőlősgazdánál. Nevük: Ábrahám és Simon. Egy alkalommal a nyitott kapun megláttak bennünket, gyerekeket az ud­varon játszani. Bejöttek hozzánk. A sok apróság láttán az egyik orosz katona szeme könnybe lábadt, öt csemete várta ott­hon .'.. Ezután szinte mindennapon ven­dégek voltak náluk, játszottak velünk. Ami­kor elérkezett a béke pillanata, elbúcsúz­tak. Édesapám bakancsot, ruhát és sonkát adott nekik az útra. De mivel viszonozzák a jóságot? — kérdezte Ábrahám. Apám azt felelte, nagyon örülne, ha emlékül itt hagyná kozák-kucsmáját. Később ebben a kucsmában festette meg egyik legjobb ön­arcképét. Én is becsben őrzöm a kucsmát, és a festményt is ... Kalap. — Zöld, szakadt kalapomat nap- ellgnzőként használtam. Sok kirándulás­ról, festői útról tudna regélni! Külföldön is megfordultam benne . . . Negyvenöt éve megvan. Széles peremével védte a szeme­met a nap fényétől, a víz villogásától. Ha alkotás közben pihenőt tartottam, össze­hajtogattam, s erre ültem. Jól alkalmaz­kodott a fej formájához ez a nyúlszőr ka­lap. Már kitört az eleje, lassan harcsaszáj nagyságú rés látható rajta. Édesapám fi­gyelmeztetett is egykoron: — Fiam, van pénzed, vegyél új kalapot! — De hiszen ez már be van tanítva! — válaszoltam. Kalap-sztori. — A harmincas években öcsémmel végigeveztem a Dunán, Re- gensburgtól Bécsig. Később kaptam egy ingyenjegyet személyhajóra, s eljutottam Rusze-ig, onnan pedig Várnába mentem. Szállást kerestem, amikor megpillantottam a vendéglő ablakában a következő kiírást: „Itt magyarul beszélnek.” A pincér aján­lott egy szerény kerti házikót. Ebédelni hozzájuk jártam. A második napon nem találtam sehol sem a szürke kalapomat. Mondom a pincérnek, hogy bizonyára el­veszett. ö javasolta: adjak fel hirdetést az újságba, hogy az É. S. monogrammal ellátott kalap megtalálóját jutalomban ré­szesítem. Eltelt néhány nap, a felszolgáló hozta a kalapomat. Boldog voltam, kifi­zettem neki az ígért jutalmat, a hirdetés diját, még borravalót is adtam. Hazafelé aztán elmeséltem a történteket egy úti­társamnak, aki tudott bolgárul. Megnézte az újsághirdetést, de nyomát sem találta a kalapkereső soroknak. Dühös voltam, hogy a pincér kibabrált velem, s nem volt nehéz kitalálnom: az első nap ottfelejtett kalapomat ilyen úton-módon adta visz- sza ... Lejegyezte: Borzák Tibor Fényképezte: Méhesi Éva SZÉPEN MAGYARUL — SZÉPEN EMBERÜL 111Éfflsll IIBI 4.ü üím ü m 1 m ~ I w *£"■•v %'& „Beszélni nehéz” valóban? „Beszél, mint a vízfolyás”; „Be­szél, beszél, be nem áll a szájla!”; „Egész nap jártatja a száját” — ezek a szólások mintha azt su­gallnák, hogy beszélni könnyű. Nézzünk még egyet! „Beszél, be­szél, de nem mond semmit.” Sze­rintem ez a megállapítás a he­lyes válaszadás kulcsa. Nem be­szélni nehéz, hanem mondani va­lamit. „Jót s jól!” — írta Kazinczy Ferenc több mint százötven éve. Igaz, a versírók elé állította ezt a követelményt, de mindenkire ér­vényes, aki valamit cselekszik. Cselekedet, tett a nyelv segítsé­gével való megnyilatkozás is. „Jót... !” — ez a beszédben em­berséges, igaz és lényeges megál­lapítások, szándékok, kérdések megfogalmazását jelenti ...........s j ól” — azaz kellő pontossággal se többet, se kevesebbet nem mond­va, mint ami szükséges; kellő ér- zékletességgel, kellő hangerővel, hogy el is jusson annak a fülébe, akinek szánták; a hangok kellő megformáltságável, hogy az ille­tő meg is értse; vagyis úgy, hogy a beszéd minden eleme — a hangerő, a hangsúly, a hangszín stb. — segítse a szemben állót a megértésben. Melyik fontosabb a kettő kö­zül? Ben.kő Loránd professzor né­hány évvel ezelőtt egy Nyíregy­házán rendezett anyanyelv-okta- tási konferencián az alábbiakat mondta: „... vajon melyik a lé­nyegesebb veszély a nyelvhasz­nálatban magában is, de nem utolsósorban annak a társadalmi magatartásra való visszahatásá­ban is? Az~e, ha valakinek a köz­lésében tipikusan nyelvtani hibák jelentkeznek, például iktelenül ragoz ikes igéket, egyenlőré-t mond egyelőre helyett, el kell menjek-et el kell mennem vagy el kell, hogy menjek helyett, sőt horribilie dictu — egyszeregy­szer még -suk, -sük-özik is? Vagy az-e, ha valaki nemtörődöm, há­nyaveti közléseiben minimális te­kintettel sincs a hallgató megér­tési érdekeire...?” A végletes rosszat (vagyis ami­kor semmitmondó, esetleg hazug tartalmat zavaros megfogalma­zásban, szépségre nem törekvő megnyilatkozásban kapunk) min­denképpen elutasítva — a sima beszédű semmitimondás, és a gö- csörtös, darabos, esetleg nyelvta­nilag hibás vagy nem eléggé jó hangzású, de igazságokat kimon­dó beszéd közül —, inkább az utóbbit becsüljük! Természetesen tudnunk kell, hogy nem ez az igazi, hanem az, amikor jó, igaz és fontos tartalom szép formá­ban jelentkezik, vagyis amikor a beszéd dallama, a hangszín, a hangok tisztasága külön élményt ad, azaz amikor a forrna szépsé­ge erősíti a tartalom igazságát. Bármilyen furcsának tűnik, az ilyen beszéd elsősorban a jelle­men múlik. Ha az ember akkor szól, ha van mit mondania, ha csakugyan azt akarja, hogy aki­hez beszél, az megértse őt, ha tiszteli mind önmagát, mind azt, akivel közölni akar valamit, ak­kor ösztönösen is arra törekszik, hogy szépen közölje gondolatait. Kalászné Kállai Eszter HALAVÁTS GYULA EMLÉKEZETE Alföldkutató geológus Az Alföld legelső kutatói közé tartozott a százharminc észtén- deje Zsenán született Halaváts Gyula geológus. bányamérnök, 1895-ben jelent meg fő műve, Az Alföld Duna és Tisza közötti részének földtani viszonyai című monográfiája. Főként a földtör­téneti újkor — különösképpen a magyar pontu.si emelet — kuta­tásával foglalkozott. Fontos, a további tanulmányozást meg­alapozó A magyarországi artézi kutak története, terület szerinti eloszlása, mélységük, vizök bő­ségének és hőfokának ismerteté­se. Az ezredéves kiállítás tisz­teletére jelent meg. Közli, hogy 1830-ban már pró­bálkoztak mélyebb altalajból vízszerzéssel. Először a Fejér megyei Csórón sikerült a kísérlet: „39,83 m. mélységből fel­szálló vizet nyertek”. Kecske­méten az ördöngős hírében álló Parragih Gedeon jogakadémiai tanár és kórusvezető 1872-ben háza udvarán 26 méter mély ku­tat fúrt 210 mm-es csővel. A víz tükre 4 méterre volt a felszín alatt, mint ez (is) tudható Hala­váts Gyula könyvéből. Még ugyan­abban az évben 44 méterről ho­zott vizet a Jókai utcában. (Va­jon megtalálhatók-e, működnek-e ezek a régi víznyerők?) A mai értelemben vett — a franciaországi Artois grófság­ban alkalmazott módszerről' el­nevezett — ártézi kutat hazánk­ban 1878-ban fúrtak először. Ha­marosan a püspökladányiak, majd a vásárhelyiek is örvendhettek a jó, bőséges ivóvíznek. A tudós geológus szerint 1896- ban Kecskeméten 23, Kiskőrösön 5, Kiskunfélegyházán 4, Kalo­csán 3, Kiskunhalason 7 nagyobb teljesítményű kút volt. (Ezekből 9 artézi.) Számottevő eredményeket ért el az őslénytani kutatásokban is. Hosszú élettel áldotta meg a sors Halaváts Gyulát. Érdemeit a Kecs­keméten sajnos hozzáférhetetlen Földtani Közlemények 1927-es év­folyamában méltatták. H. N. • A városligeti artézi kút. mm VÉDETT NÖVÉNYEINK Vidrafű Hol vagy Hermész? — Venni kellene egy kupakot — lepett meg végtelen naivitásá­val feleségem a minap. — Mit kellene venni? — Egy kupakot ide a gáztűz­helyre, mert már teljesen elégett, és pukkadozik. — Hát akkor pukkadozni is fog az idők végezetéig — mond­tam, annak az embernek a derűs nyugalmával, aki már rég túl van lázongó ifjúkorán. és olyannak fogadja el a világot, amilyen. — De ez így életveszélyes is lehet. — „Az élet mellett ott van a halál” — idéztem megnyugtató- lag Madách szavait, és áttettem a kávémelegítő ibriket a másik égőfejre, amelyik még nem puk­kadozik. — Gondolod, hogy nem lehet kupakot kapni? — Nem gondolom, tudom. Kis hazánkban sok mindent lehet kap­ni. Nagyon, nagyon sok mindent. De kupakot, riglit, kallantyút és görbölőt, azt nem. Valamint szin­te semmilyen úgynevezett tartós fogyasztási cikkhez apróalkatrészt. Csak komplett nagyot, azt is ki­számíthatatlanul. S hogy miért van ez így, ked­ves? Nem tudom. Hajdan, zsen­ge ifjúkoromban én is merész ál­mokat szőttem. Azt hittem, kellő szorgalommal, logikus gondolko­dó készségem tervszerű csiszolá­sával egyszer majd megfejtem a kereskedelem titkát. Majd rájövök hogy valami nagy, a gyarló em­berek által átláthatatlan összefüg­gés, valami megkerülhetetlen természeti törvény miatt nincs nyáron pólóing, télen pedig fü­les sapka. Később erről le kellett mondanom. Rájöttem, hogy nem vagyok alkalmas a nagy össze­függések felismerésére. Te is jól tudod, hogy elsőgenerációs ér­telmiségi vagyok, és iskoláim is jórészt levelezőn végeztem. — De talán majd a gyerekeink. □ □ □ Harmadszor cseng a telefon rövid félórán belül. — Halló, járműbolt? — Nem, magánlakás. (Egyébként semmi bajom a te­lefonnal. Mint már említettem, a világ olyan, amilyen, és benne a telefon Is.) Aztán amikor negyedszer va­gyok kénytelen felállni az írás mellől, egy ingerül hang szóhoz se hagy jutni. — Halló! Jött már végre hátsó lökésgátló? (Ilyen, olyan, típus, szám, űrméret, kaliber, púd, verszta stb.) A hétre ígérték, és ma péntek van. —r Jött — mondom teljesen vá­ratlanul, de már bánom is. — Mennyit kaptak? — enyhül meg a hang. — Lesz még hétfőn is? (Nincs mese, ezt most már vé­gig kell csinálni. A szituáció be­indult, és menthetetlenül halad a végkifejlet felé.) — Nem lesz — mondom keres­kedőül. — Most jöjjön, amíg van. Ez volt az utolsó szállítmány. A cég, amelyik gyártja, átállt re­pülőgép-utánfutókra. Ügy látszik, teljesen hihető, amit mondok, mert a vonal vé­géről csak egy „azonnal indulok” a válasz, és kattan a telefon. Azóta behúzott nyakkal me­gyek el a járműbolt előtt. ' □ □ □ Hermész, a római Merkurius „jogelődje”, a kereskedők istene volt a régi görögöknél. A legenda szerint járni sem tudott még, amikor első nagyszabású üzleti akcióját lebonyolította. Elhajtot­ta és eladta Zeusz ökreit, egy kivételével, aminek a hátán ülve hazaballagott a pénzzel, mert — mint említettem — járni még nem tudott. Hermész, ha ma élne, nemigen adná el az ökröket. Először is. mert ahova hajtani kéne, nem tartozik a „Hermész és Vidéke” hatókörébe. Másodszor, mire el­jutna hozzá kézen-közön. hogy valahol kereslet van ökrökre, ott már régen Rába-Steiger trakto­rokra van kereslet, s ökrök csak rezervátumban láthatók. Végül harmadszor: meggondolandó ök­rökkel kereskedni valakinek, aki még járni sem tud. És ebben az egyben nem lenne igaza. Ha köztünk élne, tudna járni. — Sőt, már beszélni is. Mester Attila • A májusban virágzó vidrafű nem szépsége miatt veszélyezte­tett, inkább a gyógynövénygyűj­tők szedik. Nevezik még három­levelű fűnek is. Értéke 2 ezer fo­rint. (Tcrnyák Jenő felvétele)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents