Petőfi Népe, 1983. július (38. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-03 / 156. szám
J Vallomások a tűzzománcról Két hete nyílt meg a IX. nemzetközi zománcművészeti alkotótábor Kecskeméten, tizenöt magyar és öt szovjet képzőművész részvételével. Táborhelyük ebben az esztendőben is a Gépipari és Automatizálási Műszaki Főiskola. Túri Endfe zcimáncművész, az alkotótábor egyik lelkes szervezője: — A különböző anyagoik, eljárások kipróbálása, a művészi kísérletezések mellett ima is az a célunk, hogy a zománcművészetet az ipar számára hasznossá tegyük. Meggyőződésem, hogy erre számtalan lehetőség van. Igen, közhasználati cikkeink, lakókörnyezetünk esztétikusabbá tételének lehetőségeire gondolok ... Egyébként Kecskeméten működik az egyetlen gyár. amely öntött- vas-zománcozással foglalkozik. Az idén először, konkrét feladatot kaptunk, egy pályázat formájában. A Vegyipari Gépgyár budafoki gyáregységének terméke a Lampart 30 tipusú gáz- konvektor, amelyet szép, ízléses „zo- máncruhába” ipróbálunk öltöztetni, vagyis pillanatnyilag e konvektor díszítésén kísérletezünk. Marina Mihajlovna Gyedova-Dzjádu- sinszkaja az öttagú szovjet csoport egyetlen női tagja. Moszkvából érkezett, s a Monumentális és Dekoratív Művészeti Kombinát képzőművésze. — Középületek díszítése a munkám, s eddig többnyire mozaikkal, kerámiával, freskóval és al seccóval foglalkoztam. Üj számomra ez az anyag, de rtien- nél jobban megismerem a zománcot, annál több művészeti, dekoratív lehetőséget látok benne, s egyre nagyobb örömöt ad .. . Ügy érzem, keramikusi képzettségemet jól hasznosíthatom a zománcművészetben is. Mielőtt Magyar- országra érkeztünk, konzultáltunk azokkal a barátainkkal, akik az előző esztendőben már jártak itt, vagyis tudtuk, hogy hat héten át egy lelkes alkotóközösségben dolgozhatunk, s vázlatosan ismertük a táibor céljait is. Mihail Mihajlovics Calkamanidze grúz fonmatervező, már járt egyszeT a kecskeméti alkotótáborban, három évvel ezelőtt. — Tbilisziben élék, s körülbelül húsz esztendeje foglalkozom a zománcművészettel. Eddig többnyire zománcékszereket készítettem. Itt rengeteg új dolgot, új megoldást tanultam. Igaz, a magyar zománc más, mint a miénk, teljesen másként kell kezelni, s más, számomra ez ideig még ismeretlen lehetőségek sokaságát kínálja. Ha például egy festményt akarok zománcban megvalósítani, azt az itteni anyagókkal nagyszerűen megtehetem. Közben megpróbálom átültetni otthon szerzett tapasztalataimat; a szakmai, művészi fogásokat, amelyeket húsz év alatt megismertem. Varga Tamás a Drezdai Képzőművészeti Főiskola tanára, a kisplasztikák, a szoboröntés avatott mestere. — (Nálunk Drezdában nem oktatnak zománcművészetet, csak Halléban. Tavaly voltam itt látogatóban, s nagyon tetszett ez a tábor, a törekvéseik... Egyetértek azzal, hogy a zománccal nagyszerű dekoratív felületeket lehet produkálni. Engem elsősorban az öntöttvas zománcozása érdekel, a szobrok felületi kezelése. Valamikor, 17 éves koromban készítettem zománcékszereket, de azóta csak álmodoztam róla, hogy egyszer újra megpróbálkozhas- sam ezzel az anyaggal. Egyedül' megfejteni a zománc titkait, iszonyú nagy munka lenne, vagyis évekig kellene kísérleteznem. hogy felfedezzem azt, amit itt, ebben a közösségben néhány hét alatt megtanulhatok. Kovács Erzsébet ötvös, az Iparművészeti Főiskola negyedéves hallgatója. — Sok hasznát veszem ötvösi tudásomnak — hiszen a zoimánoművészet lényegében az ötvösség egyik ágazata — az itteni, munkáknál. Egyébként a tanszékvezetőm, Engelsz József egyengette az utamat a tűzzománc felé, neki köszönhetem, hogy behatóbban megismerhettem ezt a nagyszerű anyagot. Akit érdekel ez a terület, annak van alkalma arra a főiskolán, hogy fakultatív módon elsajátítsa a tűzzománc készítésének alapvető fogásait. Itt, Kecskeméten minden feltétel adva van a fejlődéshez, az eredményes munkához. Érdekes, sejtelmes ez az anyag. Már az ókorban használták, alkalmazták, s szinte minden kor újra és újra felfedezte magának. Mi is ezt tesszük ... More Ili Edit festőművész Budapestről érkezett. Tíz éve foglalkozik tűzzománccal, és „régi lakája” a kecskeméti alkotótábornak. — Saját műhelyem, kemencém van otthon, bár közel sem olyan jó technikailag, mint amilyennel ez a tábor rendelkezik. Nagyon szimpatikusak azok a művészeti törekvések, amelyeket ebben a városban tapasztaltam, és igen inspiráló számomra az itteni szellemi légkör. Itt mindig „feltöltődöm”; olyan élményekkel, benyomásokkal gazdagodok, amelyek hatását sokáig kamatoztathatom. Tűzzománc képeimet fán, falapokon szoktam összeállítani. Arra törekszem elsősorban, hogy organikus rendet mutassanak kompozícióim. Remek célnak tartóim, hogy az „elszegényedett” ipari formákat ízlésesebbé, természetesebbé tegyük a zománoművészet segítségével, érzelmeket, gondolatokat ébresztve ily módon is az emberekben . .. Az Erdei Ferenc Művelődési Központban állítják majd ki az alkotótáborban készült munkákat. A kiállítás július 31-én nyílik. Koloh Elek O Varsa Tamás O Kovács Erzsébet O Morelli Edit O M. M. Gyédova- Dzjadusinszkaja O M. M. Calkalamanidze KURUCZ GYULA: Kétszáz méter remény Felemeli a gépet, lefényképez egy furcsán kitekeredett, arctalan halottat. A csizmájáról a sarat vakarta volna le, akkor érte a sugár. Bal kezében görcsbe szorulva a rohamkés, előtte a piszkos lábbeli. A fájdalom elvész az álarc mögött. Egy némán heverő csoportra irányítja a gépet: perzselt, hólyagos, elégetett védőruhák. A zömök fegyvereken felhólyagzott a festék, ám a szerkezet éppen maradt. Fertőtlenítés és felületkezelés után újra használhatóak, ölesre. Nehézkesen jár a súlyos védőruhában. Nem sietős az útja. Fényképeket gyűjt egy archívumba. Az archívum sorsa ugyanaz lesz, mint az itt lefotog- rafált tárgyaiké. Ha beteljesedik a sorsa, valaki lefényképezi egy másik archívumnak. Az is sorra kerül. Egyszer egyetlen archívum lesz a világ. Mihelyt pontosan tudják hátul: hol, melyik oldalon emésztett a sugár, kiegészítik a pusztítást, aztán az elhullottakra hivatkozva kiterjesztik. Az első vonal egyszerű indokká válik. Alig ég a jobb válla, és éppen csak zsibbad a bal keze. Zsigereiben érezte meg a veszélyt, s míg a többiék a győzelemben bízva az arcvonal felőli visszasugárzástól óvták magukat, ő épp a szemköztiek felé védetlenül s saját területük felől árnyékolta magát. Ha jobban meglapul dombhátnak támaszkodó vackában, talán sértetlenül megússza. Nem tiltakozott, amikor a meggyőződésével ellentétben fegyvert nyomtak a kezébe. Nem tiltakozott, nem került hadbíróság elé, börtönbe. Ügy legalább magához maradhatott volna hű. Nem maradt annyi vigasza sem, hogy legalább ő nem járult hozzá. Nem volt ereje tiltakozásával magára vonni a hatalom haragját, őrizte magát a párjának es a két fiúnak. Erre hivatkozott. Hát akkor most indulás hozzájuk. Hátha eljut. Űjra kattint. A lencse érthetetlen feliratú konzervdobozokra irányul, feketére égett bab, káposzta buggyan ki belőlük. Dokumentálni a hadtáp megsemmisítését. Nem is undorodik magától. Fáradt. Fáradtan nem tagadta meg a szolgálatot. Azt hitte, akkor következetes, ha a mindent elborító őrületben elvállalja a rá eső pusztítást. Nem akart illúziókat, elébe ment a veszélynek. Arra számított, hogy őket éri az első csapás. Felderítőkocsijukból fülébe csattan a felszólítás: „Felmérést befejezni, visszatérést megkezdeni! Vétel!” Álarca mögött elfintorodik. „Felmérés". Egy ponton túl már minden megengedett. „Vétel!” kiáltanak újra a fülébe. „Vettem”, mondja, és tudja: hiába fintorog, neki már nincsen arca, nincs termete, testalkata, ő egy védőruha, a felderítőkocsi egyik ujja a nyolc közül. Négy műszaki-ujj, négy mérnök a műtárgyaikat, a kőbe, vasba, technikába hatoló sugarakat, a négy orvos-ú.jj pedig az ember-műtárgyaik roncsolását „méri fel”. Megtagadhatta volna a szolgálatot — jogában állt. Ám akkor is ugyanilyen ember-maradványokat hoztak volna analizálni sebészasztalára. Otthon maradhatott volna hideg, szép felesége mellett, tiszta lakásukban. Otthon az a remény is kecsegtethette volna: ha elég közel ér hozzájuk a fenyegetés, a pusztítás, törvényes asszonyát a félelem űzi közelebb hozzá a rémület simítja a vállára, s ha nem is melegszik fel kényszerű ölelésük, talán langyosodik. iEljött. Nem akarta, hogy a halálfélelem hozza meg az életkedvét. Vajon hányap érkeztek így ide? Kegyes hozzá a sugár — megroncsolta, de érzésteleníti is. Meddig juthat előre két térdén és bal könyökén? Előre — azaz hátra, hiszen oda igyekszik, hogy felfedezzék, még hátrább vigyék, és nyomorékként, de mégis élve kerüljön a családjához. Engedik? Kutatóintézet lesz a sorsa? Sebészek és sugárszakemberek tanulmányozzák majd, adatokat szednek le róla? Ha valamiképpen mégis viszontlátja a párját és a fiúkat, a további csapások során legalább együtt kerülnek terítékre. Ha visszajut, mégis megláthatja őket. Vajon számít-e, hogy sohasem emelte volna emberre a fegyverét? Vagy a mértékadóknak és mértékszabóknak nem a másikra emelt fegyver a fontos, hanem a hivatkozási alapként odavetett áldozatok? Pár száz métert, ha megtett. Gyengül, alig lát. Kilométerek tucatjait kell maga mögött hagynia, hogy élő emberre leljen. Ez most biztonságos hely. Az ellenség — ellenség? nem lő ide többet. Az értékes anyagot inkább üzemekre, hadicélokra és nagyvárosokra irányítják. Itt van kilátása, hogy megmenekül. Torz vigyort érez az arcán. Bár neki nincsen arca, csak védőruhája. Az egyetlen emberre emlékeztető rajta megégett válla és perzselt jobbkeze. Mindaddig, míg haza nem érkezik, és kiértékelésre váró, személytelen esetté válik. A párja és a gyerekek várják. Támasztékot kell lelnie, hogy lábraálljon, gyorsabban haladjon. Előre. Előre — ahogyan tanították. Nem tudja, miért megy tovább előre, hiszen visszahívták. Ha egy kicsit megsértené a védőruháját, hazaszállítanák. Jelentéktelen sérüléssel megúszná, hamar talpraállna, s bár nem köteleznék rá, valamelyik kollégájával gyorsan sterilizáltatná magát. Talán mégis nyílhatna módja arra, hogy a rémületben emberarcúvá, kedvessé váló nők valamelyikének ölelésében felmelegedve olyan álmokat lásson, amilyeneket szépséges felesége mellett remélt valaha. Erre hivatkozva indították egy részüket a frontra — s ennek hiánya miatt, örömtelenségben nem védte más részük az életét? Mert nem volt mit védeni? Ebédkészítés közben üstre görnyedt, üstre égett katonán kapaszkodik fel két lába. „Az ember felemelkedése.” Tántorogva botorkál előre, egyelőre még a pusztulás középpontja felé. Hiába volt hát minden. Ezen a frontszakaszon ugyan nem találkozott volt tanítványaival, mégis sokuk üszkösöd- het a front mentén — vagy a túlsó oldalon méri fel a sugár hatását, ö is felmérheti a saját hatását. Hiába éb- resztgette a gyermekekben a kételkedést, hiába okította őket a mérlegelésre, a világ megosztott igazának — igazságtalanságának — felfogására, nem sikerült. Ha népe múltjának értékeire vonta türelmetlen figyelmüket, a fiúk harci indulót faragtak belőle. Ellentétükre fordultak szándékai az érzéketlen, mindent mohón kisajátító, bekebelező, rohantában vak világban. Bűnössé vált. Ráadásul kevesebbet törődött az utolsó, még menthető értékekkel: a családjával, a barátaival. Apró, szőke, párnás csípejű, renyhülő, ám neki mégis édes mellű párja szakad az emlékeibe. Egyre kevesebbet ölelték egymást, mert ő azt hitte, fontosabb dolga van. Elfeledte, hogy a másikkal nyert öröm párája nélkül nem hihetnek sentoinék. Tántorogva siet a párja felé a romok, az égett, sík vidék közepén. Imbolygó alak tűnik fel előtte. A számításom ellenére mégis túlélte hát valaki! Megajándékozza mégis ez a fura élet: segíthet emberen? Az alak megbotlik, elvágódik. Sietősehbre fogja lépteit, mellé ér, lehajol hozzá. Súlyos sebesült. A jobb váll a bal kézfej megégett, a védőruha nagy felületen sérült. A jobb kar ízület alatt teljesen leválasztandó, a bal szár a könyék alatt. Még akkor is halálos a fertőzés. Oldalára fordítja a testet: a védőruha kulcscsontig felrepedt, a sugár a mellkasba hatolt. Reménytelen. Nézi, ahogy az ember két lába túrja az égett földet. Mintha menne. Menjen hát, ha olyan fontos dolga van. Felemeli, támogatja, míg megáll a lábán, és valami értelmetlen erőtől hajtva, vakon, cikkcakkban elindul — épp az ő vonalaik felé. Eldobja a fényképezőgépet, eldobja oldalfegyverét. Kíváncsian, fáradtan elindul a sebesülttel ellentétes irányba. Hátha lábra segíthet még egy roncsot, utolsó száz méterére indíthatja, kétszáz méter reményét adva neki. AZ ISZONYAT FÖLOLDÓ JA A százéves Kafka Negyven éve még a nevét sem hallottuk, csak a második világháború után ismertük meg, akkor, midőn már úgy gondolhattuk, hogy az emberiség jobbik fele végre végleg leszámolt mindazzal az iszonyattal, amfct Franz Kafka életműve páratlanul fejezett ki. Leszámolt a fasizmussal, amit ő mintegy élőre megérzem, s mikor végre elolvashattuk, mégis aktuálisnak éreztük Kafka elbeszéléseit és regényeit. Nem el- lenitmomdásos ez? Az addig el sem képzelhető borzalom előrejelzése, amiért Kafkát becsültük, becsüljük? Aligha — a jóstehetség nem igazán minősítő írói erény. Kafka ennél sokkal többet mondott, s mond még ma is, egy-két éve éppenséggel újból fokozott aktualitással. Nemcsak a végsőkig vitt élembertelenedés kifejezője, hanem a polgárság minden dekadenciájáé, amely korántsem szűnt még — nem is fog, ameddig vam-lesz polgári osztály. Mindannak a dekadenciának legnagyobb, példátlanul érzékeny kifejezője, ami talán 'Heinénél jelent meg először — csakhogy ő még (a történelemben messze előrenézve) reménnyel tudta azt föloldani, hogy Baude- laire-rel a teljes kilátás- talanság, pontosabban az érzéki szépnek mint egyetlen vigasznak belátása következzék, s legyen uralkodóvá az egész szépirodalomban, egészen a szocialista irodalmak kialakulásáig. Máig is csak egypár zseni tud igazán meggyőzően szembeszegülni a Baude- laire-ek, Proustok, Kafkák megejtően szép haíálhangu- latával. Vajon miért? Mert nemcsak a polgárság dekadenciájáról, kiúttalanságáról, hiperérzé- kenységéről van szó, nemcsak a tőkés viszonyok okozta elidegenedésről, hanem arról is, hogy az elidegenedés léküzdése a szocializmus győzelmével sem történt meg „automatikusan”, sőt szinte a nagyipar rí termelés szükségszerű velejárójának látszik. Ráadásul a sztálini időszak minden hurrá-optimista hivatalossága és irodalma ellenére önmagában is épp elég okot adott a szorongásra, a második világháború után pedig az addig általában tárgynélküli szorongást mintegy — napjainkig — tárgyiasította az emberiség új háborús, atom-fenyegetettsége. A ma kisemberének tehát épp elég oka van átélnie azt a létbizonytalanságot és reménytelenséget, amit Kafka kifejezett. Föl lehet fenni a kérdést, hogy nem „leszerelő-e” az efféle irodalom, amelyet azóta is zseniális (persze polgári) alkotók folytatnak, például Beckett vagy Borges, hogy csak két nevet említsék az ábécé elejéről ... Ez hajlam és ideológiai felkészültség dolga. Ettől függetlenül azonban a (noha föl nem ismert) dolgokkal való puszta szembenézés is könnyebbség — a kathantiikus hatás nem véletlenül esztétikai közhely: amit megmutatunk, azt félig már le is győztük. Persze a félig-legyőzés mégis csak félmunka a korántsem elegendő, további szellemi—eszmei—filozófiai — tevékenységet, mi több, minden téren munkát kíván,. Vulgáris politizálás lenne itt, Kafka kapcsán, a békeharc következményeire utalni. A száz éve született prágai német alkotó legfőbb példája azonban épp erre az emberi beavatkozásra, a munkára utal. Arra, hogy hiába élte át egész életében az akkor elképzelhető összes iszonyatot, hiába determinálta az eleve hátrányos helyzetet hozó £sidó származás, s megannyi, hagyomány, a szigorú gfya —, az okkal — ellenséges cseh környezetben német nyelvű, ám hatalommal élő, sőt visszaélő osztrák kultúrához és államisághoz való tartozás, a szerelmi kudarc, az írói alkotással való elégedetlenség, az egész emberiséget fenyegető háború, a személyes létet megpecsételő tüdőbaj. a szinte pszichopata érzékenység — és ezt a szorongást kiváltó és szorongató listát még folytathatnák —. Kafkában mégis az alkotás ereje volt a legnagyobb: az elhivatottságé, a — noha reménytelennek, s hiábavalónak érzett — kifejezés kényszere, amelyben nemcsak szimpla ambíció ösztökélte, tennem az is, hoev a kimondás által valami mégis megváltozhat, hogy az irodalom valamelyest segíthet az életen, nemcsak az alkotónak nyújthat megkönnyebbülést, hanem — és ezért for; gátjuk ma is szívesen! — az olvasó számára is. Nem, Kafka nem kacsintott az őt majdan elismerő utókorra, nem is hitt benne, mint ahogy a kortársák részéről is csak meg nem értést tapasztalt, hiszen komor művein az íróbarátok is csak nevettek— de szíve mélyén tisztában volt saját, irodalmi tekintetben korszakalkotó nagyságával. És ennek nem mond ellent, hogy írásait meg akarta semmisíttetni. Ügy érezte, ha nem kell a világnak, miért erőltesse e be sem fejezett regények megmaradását. Hiszen a pusztulás jön, vagy — az az Amerika, melynek szabadverse-. nyes embertelenségét, az amerikanizmus tömegkorlátoltságának teljes kibontakozása előtt szintén mindenkinél jobban érzékeltette. Csakhogy a kafkai „eredménytelenség” itt is pozitívummá vált. Napjainkban, amikor a műveszet különféle ágaiban az olvasó aktív közreműködését kívánják, amikor a regények megoldás nélkül végződnek, mikor a képzőművészetben a „concept” került előtérbe, amikor a zenében mind több a le sem írt, a közreműködő zenészre bízott hang -r- akkor Kafka befejezetlen regényei épp sokféle továbbfolytatásuk, to- vábbgondolhatásuk révén lesznek különösen hatásossá ! ^ Születésének századik év. fordulóján mondhatunk-e többet, mint azt, hogy ma klasszikus ő, a század legnagyobbjainak egyike, aki élőbb mint valaha: modem . épp nekünk, Kelet-, Közép- Európa kis népeinek, a hajdani Monarchia részeseinek és áldozatainak erről a határhelyzetről, különösen sókat mond, s kifejezi békét sóvárgó mai szorongásunkat is. Nem is szólva arról, hogy mintegy megszokva szörnyű iróniáját, Iszonyat helyétt ma már hajlamosak vagyunk műveit — humoros oldalukról is nézni... Ütóvégre a múltat akarta leküzdeni, s nekünk is a múlt fantomjaival kell megbirkóznunk. Ami pedig korszerűtlen — ha él is, sőt erős, mi több: még mindig fenyegető — mindenképpen nevetséges. Reméljük, lesz még Kafkái humoros író is — végülis úgy volt ő 5s társadalom, kritikus, mmt Moliére, s nem volt nálánál pesszimistább sem ... Kristó Nagy István (Klossy Irén grafikája) Itt és most kezdődik azzal hol mi és miikor folytatódik azzal folytatódik hogyan milyen körülmények között nem holnap es nem azután hic et nunc ne becsülj engem túl ne becsüld magad túl ne adjuk magunkat olcsón túl kezdődik • az itt és most TÁRNÁI LÁSZLÓ: Jogfolytonosság Szomorúvirággal könnyekkel elsirattak, szavaid gödörbe hulltak, nincs kertelés, törvényeid az én törvényeim már, könnyemmel gördülő .. .
