Petőfi Népe, 1983. június (38. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-12 / 138. szám
Kiállításon láttuk Kerekes Ferenc szobrait láthatta a közönség két hétig a kecskeméti Széchenyi Galériában. A művészt nem kell bemutatnunk, hiszen — annak ellenére, hogy kiállítással ritkán jelentkezik — alkotásaival lépten-nyomon találkozhatunk Kecskemét és a megye közintézményeiben, A mostani tárlat, ti. zénöt év munkájának gyümölcsét reprezentálta. A művek lcfvas- és zenei témákat, a mindennapok látható valóságát örökítik meg. Minden darab külön ví'lág, ami összekapcsolja őket, az a belőlük sugárzó nagyszerű harmónia. A természet és az ember kapcsolata bontakozik ki a lovasfigurákban, a művész romantika felé hajló természete tükröződik a lírai nőalakokban, efő és nagyság árad a rusztikus felületekből építkező munkásfigurákból. A kiállításon — jóllehet a művész leginkább a fához vonzódik — más anyagokból, így bronzból és ólomból készült kisplasztiká. kát is láthattunk. • Anna. • Kendős lány. E gy egészen hétköznapi kedden Emil állítoltt be hozzám váratlanul, szobám ajtaját tágranyitva, s csak állt ott. ■Nem számítottam rá, hisz nem vártam senkit, őt aztán végképp nem. Akkoriban már egyedül éltein, egy bútorozott szábában Üjpalotán, hol esténként halotti maszkjukat .viselő öregeik airca tapad az ablaküvegre. A frissen tapétázott szobában csirizszag terjengett, ragasztó gyanánt használta föl a tulaj, hogy olcsó papírtapétával takar. ja el a pecséteket. Néhány helyen így is átütöttek furcsa országok térképrajzaiként, melyekről a világ egynéhány újrafelosztásakor elfeledkeztek a hadvezérek, s mára mint birtokot magaménak tudhatom valamennyit. Túl voltam a váláson. Az*utol- só, véglegesnek hitt szerelmi his. tórián. Elzártam magam a világ elöl. Szobám ablakába a közeli áramműtelepről vörös szikrák csapódtak föl, izzóikban gyönyörködtem, ha a magány végképp rámtört. Falakat, ajtókat, zárakat növesztettem magam köré. 1Nem kerestem a barátokat, örültem, hogy engem sem keres senki. Emilt néhány éve láttam utoljára. Futó találkozás volt, kéz- fogásnyi idő, hagyvagyra és jól- vagyokra tellett csupán. Sebtiben elhadart egy teléfanszámot, melyet azon nyomban elfelejtettem- öltönybén volt, sose láttam ilyen vasaltnak, csak az arca volt más, ráncokká meredt rajta a kamaszderű, de a mosolya, ahogyan visszanézett, az még mindig a régi volt, amivel annyi lányt magába háborított, és mindig a legjobbakat. Sose tudtam, hogy csinálja. Egyik sem érdekelte igazán, mint ahogyan valójában semmi. Mindig kitalált valamit, amiért rajongott, és hajlandó volt érte mindent elhagyni, hogy aztán a következő percben megunva elhajítsa. 1 így tűnt el közülünk is egy napon. Friss diplomával <a zsebében feleségül vett valami gazdag, szép lányt, hogy hónapok múlva rádöbbenjen, semmi értelme nem volt. Tudom, menekülni akart, de a feleségé akkor már terhes evőit, s újra elfogta. a mámor, hogy apa lesz. Ez a lehetőség újra lázba hozta, hogy aztán a szülést követő hetek egyikén ebbe is beleunjon. Búcsúzáskor, távolról még valamit utánam kiáltott, de nem értettem, felbúgott kocsija motorja, 's maga mögé köpve a füstöt, belerohant a forgalomba. A szürke, végtelen aszfaltfolyam úgy nyelte el, mint kávéautama- ta a kétforintost. ■ Most az ajtóban gyűrött férfi állt, mint egy kiejtett, agyonhasznált zsebkendő, melyet idejében elfelejtett valaki fölkapni. . Tétován körülnézett. — Még mindig Fitzgeralddt olvasol? — lapozott bele az aszta-' Ion heverő könyvbe, mintha életem titkait jött volna kikutatni. ■ — No nézd csak, a Zabhegyező — emelt föl egy másikat. — Te semmit nem változtál. Fölforgatta az asztalomon tornyosuló könyvhalmot, s igyekezett mindegyikhez valami meg- • jegyzést fűzni. — Egy vezér gyermekkora. — Legszívesebben reggelig rágta volna' ezeket a szavakat. | Lerántotta magáról kabátját, a székre dobta, s minden átmenet nélkül sírni kezdett. Bosszantott! ha egy nő sírva fakadt, de a férfisírás mindig meghatott. Nem tudtam, hogyan viselkedjem. Nem jutott eszembe semmi biztató. Hagytam, hadd sírjon. Csönd nőtte be a szobát. Ital PETŐ SÁNDOR: Hétköznapi álom nem volt' itthon, nem tartottam, féltem, ha előttem van, végképp rákapok, s maradék erőmet is felszívja. Fölkönyökölt. Tudtam, ez az arc már nem az övé. Tétavaságomban a könyveket kezdtem rendezni. Halamba tornyozni, igazgatni. Furcsa lett volna bármit is mondani. Megkérdezni, naivan, hogyvagy, rámondani aligváltoztál, jószíneda. régi. Minek. En se vártam, hogy ezt kérdezze. Elég volt hallgatni. Emilt még hatvankilemcben ismertem meg. Nagy házuk volt Palotán, hol esténként csapatba gyűlve álmodoztunk. Engem a gazdagság-álma vonzott, s vitt esténként hozzájuk, hol jószagú, nemtörődöm nők hevertek a pam- lagon. Zene szólt, mindig a legújabb számok. Sokszor a cigarettafüstben fuldokló hajnal még ott talált, ahogyan a földön kuporogva ittuk a vizet pálinka gyanánt, ha az éjszakai adag már elfogyott. Mindig szerette, ha furcsa emberek vették körül, annyi haver, mit már szinte el sem lehet viselni. « Mikor hozzájuk mentem, nem tudtam ki vagyok, s úgy távoztam, mint nagy tettek birtokosa, gőzös aggyal, tele lehetetlen tervekkel, melyek többsége nem valósult meg ugyan, de mint az álom, belénk ivódStt, melyet sem pozícióért, sem biztosnak látszó jövőért el nem cseréltünk volna. Arca szétfolyt öklein, ■ szemében még ott csillogtak az utolsó könnycseppek. Fejbólintással jeleztem, nem számít, van ez így. Nevetni < kezdett. — Te hülye — mondta. — Még mindig hiszel az álmokban. Elhagyhatnád már. Tisztességes munka kéne neked, valami jó állás — csettintett. Fölszikráztak az árammütelep vörös fényei. Mint az éj függönymintái ragyogtak be az ablakon. — Itt élsz, hogyan lehet itt élni?.— nézett rám. — Költözz hozzám. Együtt még talán kezdhetünk valamit. Evek óta kiépített magányomra gondoltam, s tudtam, semmiért nem adnám, már föl. — Hazamentem — mondta. — Otthagytam • mindent, Állást, ■ gazdag feleséget — húzta el a • száját. — Gyereket.,. Mindent elhagytam, mindent. Szeretném, ha újra eljönne a régi idő. Most láttam csak, hogy részeg. _ Tudod —r hadarta —, akkor még verseket is írtam, és festettem is, zenét is szereztem, színész voltam és rendező, filozófus és szobrász, minden, ami akartam lenni. És hova lett mára mindez? Hát ez voltam én? Nézz rám. Nevetséges volt látni. — Tudod, mit tudok? — vette halkabbra hangját, s egészen közel hajolt. — Tudok reggelig inni, száznegyvennel száguldani a sztrádán, de mindenekelőtt pénzt tudok keresni. Érted ezt? Pénzt keresni, sok-sdk pénzt, ameny- nyit te sasé láttál. De ezt te úgysem érted, ezt nem, és nem is fogod* megérteni sdha. Te mindig is hülye voltál— legyintett —, s én csak félhülye, félíró, félfestő, félszínész, félmittudoménmicso- da... de mégis, idehhallgass, te egészen hülye... a legszebb kor volt, melyet ember álmodhat. Mert álom volt — hangja egészen sejtelmessé változott —, ami oly gyakran megesett velünk , hogy valóságnak hittük. Létezett egyáltalán? Voltunk, éltünk mi akkor, nemcsak kitaláltuk, hogy te meg én és még sokan, akartunk valami nagyot? Hol az az idő, mcmdd, hol van? •— Az már nincs meg, — válaszoltam tettetett tárgyilagossággal. — És nem is jön vissza soha többé. Fejét ingatta. — Ez őrület, érted, őrület. Miért nem lőjük fejbe magunkat, mondd? Rólad is azt hittem, már rég nem élsz. Hallgattam. — Hülye vagy — söpörte le maiga elől a könyvhalmot, -r- Hát mire vársz itt ebben a lyukban, ahol megporosodsz, ahol belep a penész, mondd? Eszelősen nézett, mint akinek szándékában áll, hogy ha kell, erőszakkal kényszerítsen, hogy fogadjam el akaratát. — Most fölrúgtam mindent — hadarta. — Most még volt erőm hozzá, de neked mikor lesz. Mi vagy te egyáltalán? Egy báróim, akit ólba zártak, kötőféket hurkoltak rá, s azt várják, mikor bődül el, hogy letaglózzák. A könyvek úgy hevertek a földön, mint halott katonák a kartácstűz után. Szétnyitva, félrebillent fedéllel. Kezdtem fölszedegetni. — Mit akarsz? — néztem föl rá. — Hogy (versenyt siránkoz- ■ zam veled, mert megutáltad a jólétet? Te mindig mindent megkaptál. Házhoz jött, ami csak kellett. Egy nap elfordultál mindentől, ami akkor jelentett valamit nekünk, neked, s mindünket elfelejtettél. Emlékszel, amikor évekkel ezelőtt elmentem hozzád? Csodálkozva nézett. — Akkoriban váltam, s szerettem volna együtt lenni valakivel. Beszélgetni, inni, vagy csak ülni egymással szemben. Csöngettem, megmozdult a függöny, még az arcodat is láttam, amint mögötte megjelent, s aztán semmi. Nem jött ki senki, hogy beengedjen, hiába nyomtam meg újra és újra a csengőt. Álltái a sötét ablak mögött... Mindegy, elfelejtettem. Elfordult. — Most mit akarsz *— szólalt meg halkan —, hogy bocsánatért esdekeljek? — Nem akarok én tőled semmit — jegyeztem meg, s újra föltornyoztam a könyveket. — De az istenért! — ragadott meg. — Az nem én voltam! ■ Dühösen kirántottam magam a markából. — Az volt, aki sohasem akartam lenni, s úgy lettem azzá, hogy észre sem vettem. Hát nem érted, az más volt! Ahogy jött, úgy ro(hant el. Bevágódott utána az ajtó. Üres lett tőle a szoba, csak itt maradt hangja görgött tovább a bútorokon, hogy aztán mint egy léggömb, végképp szétpukkanjon. Folttérkép falamon kiválasztattam egy országot, neve sem volt, múltja sem, s megjelöltem rajta egy helyet, ahol, úgy gondoltam, boldogan élhetnék. Emilt hetekkel később újra viszontláttam. Öltönyben volt, kar. csú, szőke nő vezette, kiarja akár a póráz fogta körbe, melytől szabadulni 'nem tudott. , Tudtam, soha többé nem látom. Dísztárgy lett egy nagy-nagy házban, mit úgy hívok, lemondás, s kik benne laknak, úgy nevezik: a biztos jövő. KÖNYVESPOLC Zám Tibor: Szeplős fogantatás Ogy gondolom, közel járok az igazsághoz, ha azt mondom, hogy Zám Tibor húsz elbeszélésből álló gyűjteményes kötetében, a Szeplős fogantatásban mindenféle erkölcsök általános és végleges megromlásáról tudósít bennünket, olvasókat. Azért nem ez a teljes igazság, mert „e szeplős foganta- tású világról” írott történetekből hiányzik az a meggyőző erő, amely hitelessé emelné előttünk azokat, nem hagyva kétséget aziránt, hogy bizony valamennyi „eset” valóságos alapokra épül, hogy ezek megtörténtek (megtörténhettek). Az elbeszélésnek — éppen úgy, mint a regénynek, novellának stb. — éppen olyan próbája az elhihetőség, mint az en- gelsi pudingnak, hogy meg lehet-e enni, vagy nem. A hasonlat természetesen itt is biceg, mert Zám elbeszéléseit meg lehet enni, de közben fanyalog az ember, s újra és újra visszalapozza a szerzőnek a könyv borítójára írott fülszövegét: „az alázattal végzett munka ihletében is meg-megkísért a kétely, hogy jól végzem-e a dolgomat ...” Nincs olyan, főleg előre megfontolt szándékom, hogy erősítsem, vagy eloszlassam a szerző szuverén kétkedését, csupán arra vállalkozom e néhány sorban, hogy megfogalmazzam a magam kifogásait, véleményt mondjak azokról az írástudói erényekről, amelyek mégis nyomon követhetők, kitapinthatók a kötetben. Mert meggyőződésem, hogy kétes értékű elbeszéléseket is lehet jó stílusban írni, s hadd tegyem hozzá: Zámnak nincs oka azon tépe- lődni: van-e saját stílusa vagy nincs. Ugyanis van stílusa, amiről egyértelműen felismerhető. Jellemzője a fanyar humor, az önirónia, a hétköznapok tapasztalataiból leszűrt bölcsesség, a tömörítés. Más kérdés, hogy ezek a vonások nem mindig jelennek meg írásaiban, s ha elbeszéléseiben valamiféle értékvesztés miatt kétkedik, az okot önmagában is keresnie kell. A Szeplős fogantatásban is ezt érjük tetten: a bőbeszédűséget, az indokolatlan és felszínes bölcselkedést. A kötet első két elbeszélése erős utánérzést mutat Mórával, illetve Tömörkénnyel (Madarak), amikor is a hallgató pusztai ember mégis megszólal, hogy elmondjon egy „huncutságot”, s ebből az derül ki, hogy „jó megadta” az úrnak. A Sárga karácsony Móricz-reminiszcenciákkal terhes: a szegény diák, aki nem tudja fizetni a tandíjat, s immár az elküldés előtt áll, eladja a kabátjáról a prémet, s ebből befizeti a hátralékot. A kötet két legjobb elbeszélése —, amelyeket már a Hortobágyi jegyzetekben is olvashattunk 1964-ben — a Piros ultimó és az Isten után az első. Ezt a „vonalat” kellett volna Zámnak, az elbeszélőnek folytatnia. Ezekben van hiteles drámai helyzet, tömörítés. Nem tudja viszont elképzelni az olvasó azt a fuvarost, aki — mert lova végelgyengülésben kimúlt — bánatában felakasztja magát. A fuvarosok nem ilyen érzékeny lelkű emberek. Vagy, ha Bacsó Boldi mégis kivétel lenne, azt hitelesebben kellett volna ábrázolni a szerzőnek. A további elbeszélésekből, sajnos, ugyancsak hiányzik az a többlet, ami egy írást igazi írásművé emel: az elhitetés művészete. A Krisztusunk hatodik sebe című elbeszélést karikírozásnak is felfoghatnánk, ehhez azonban kevés benne a humor és sok benne a valóságosnak feltüntetett elem. Tulajdonképpen ezzel az. Írással kezdődik a kötetben az, amire korábban utaltam: az általános erkölcsi megromlások bemutatása: Idetartozik az Aranyalma, a Krizantémok. s különösen a Hattyúdal. Ez utóbbit kár, hogy nem a szociográfus Zám Tibor írta. mert bizony így, különösen egy titkárnő jólértesültségének bedőlve, s mindent készpénznek véve, amit az mond, inkább pletykaszintű és -értékű egyveleget olvashat az ember, s különösen azok kapkodják a fejüket, akiknek ismerős a terep, ismerősen csengenek a nem éppen nagy huncutságra utaló névváltoztatások, s akik maguk is hallották ezeket a pletykákat, de nem hitték el azokat. Vagy ha mégis elgondolkoztak egy időre, csupán azon a szinten, hogy „nem zörög á haraszt..Persze, ebből a témából szociográfiát írni valóban embert próbáló feladat lett volna, de ilyen feladatokat már elvégzett a szerző. A Barátom, Jeromos mindössze egy krokira elegendő „anyag" hosszú lére eresztett változata. A Kanok című írásba pedig kár volt Piktort, az apaállatot is belevenni. Galócza mérnök, a másik „kam” egymaga is téma lehetett volna, amolyan Sarkadi-féle dú- vad. A Három mondat a szexről kedves, bájos írás lenne az obsz- cenitások nélkül. Az 1972-ben keletkezett Eg veled, Indián című novella annak idején az Elet és Irodalomban jelent meg Isten veled, Indián címmel. Jó írás, Zámnak, a szépírónak minden erénye együtt van ebben a rövid történetben. S ezek az erények nem lebecsülendő adottságai a szerzőnek. A novella egyben azt is bizonyítja, hogy Zám Tibor képes jót, s jól írni, ha odafigyel, ha nem kalandozik el az öncélú szexizésben, ha nem ragadják el (mert nem engedi, hogy elragadják) a téma fő vonulatába nem tartozó mellékes szálak. Egyben — éppen az Ég veled, Indián kapcsán — azt is mondhatjuk, hogy mostani könyvét egyértelműen jónak is minősíthettük volna, ha helyenként nem zavaróan keveredik benne a szociográfus a szépíróval, ha a szerző képességéhez mérten kezeli az egyes elbeszéléseket, ha azoknak mélyebb és hitelesebb (az olvasó által elhihetö) megírására törekszik. Mindezt azonban bizonyára maga Zám Tibor érzi ős tudja a legjobban. (Magvető Könyvkiadó 1983.) Gál Farkas SZVlMTEff ? . Dankó Pista, a nótakirály A nagyon kedves és a nagyon népszerű emberek válnak úgy közismertté, hogy utónevüket kedveskedően becéző formában mondjuk, írjuk. Manapság az arra érdemes sportolók egyike- másika vívja ki magának azt a tisztességet, hogy Tibor helyett csakis Tibinek, Károly helyett csakis Karesznek titulálja öreg és fiatal. Régebben a zenészek — egészen pontosan a népszórakoztató cigányzenészek — lubickoltak így a népszerűségben, s zendítettek rá egy-egy nótára, amikor a vendég elkurjantotta magát:. Lala, Gyulus, Őszi, stb., ide a fülembe azt, hogy .... Cigányszármazású muzsikusaink koronázatlan királya, a most százhuszonöt éve született és immár nyolcvan esztendeje halott Dankó Pista is így, Pistaként vonult be nemcsak zene-, dé bátran mondhatjuk egész művelődéstörténetünkbe is. . Most százhuszonöt éve, 1858. június 13-án látta meg a napvilágot a Szeged környéki Szatymazon. A későbbi nótaszerző alig tizenötévesen már prímási rangban, áHt sajáit bandája élén Szatymazon. Hogy milyen tűzzel és érzéssel kezelhette a vonót, ’arra abból következtethetünk, hogy hamarosan bekerült Szegedre, ott is a híres-neves Kass-kávé- házba. Ebben a tükrös, füstös, wiárványasztalos id- dogáló- és társalkodóteremben csinálta meg a szerencséjét: itt lett á kofáit nem ismerő cigánylegényből Danko Pista, a nótakirály. Akkoriban a Kassban gyűltek össze délutánonként, estéiként a Szegedi Napló munkatársai, .alkik előbb fölfigyeltek a sötét bőrű muzsikus szépséges játékára, majd pedig nótaszövegeket kezdtek írni neki. Mindenekelőtt Pósa Lajos költötte tucatszám e verseket, de segített jól csengő rímeket keresni Gárdonyi Géza, sőt alkalmasint Mikszáth Kálmán is. Az igazi nagy komponista-siker nem is maradt el. Amikor _az Űj Idők 1895-ben. dalpályázatot hirdetett, annak, első díját — s azzal együtt a tekintélyes összegnek számító háromszáz koronát — Dankó Pista nyerte el, mégpedig a Zug a szélvész, hábo- roig a Balaton című szerzeményével. Még egy rövidke év, és a hajdani kis szatymazi prímást Budapest közönsége ünnepli. 1896-ban szerződtették, és attól kezdve a Duna partján, zengeti el a zömükben a Tisza mellett komponált dalokat. Eltörött a hegedűm, vagy a Most van a nap lemenőben, a Nem jó, nem jó minden este a fonóba eljárni kezdetűakef. Az 1800-as éveik legvégén, aiz 1900-as évek legelején már az egész ország, Dankó-nótákiat zeng. Az ő'melódiáit dalolja Blaha Lujza ugyanúgy, mint a falusi kocsmák! kapatos népe. • Egy ideig a Csengőd melletti kis kastélyban élt feleségével. A kastélyban most állandó Dankó-kiál- lítás van, ahol a híres nótaszerző használati tárgyai mellett, hegedűit" is láthatjuk. Közben pedig a színházak cirádás falai közé is bekerül, hiszen sorra írja — azaz, hogy mások tolla alá diktálja ■*— A zsöllérleány, a Szegény Laci, A leányasszony, a Rebeka, a Gyimesi vadvirág,-A halász szeretője című daljátéknak zenéjét. Mindemellett népszínművekhez is komponál betétdalokat, például a Cigányszerelemhez .1898-ban. Boldog embernek vélhették hát ezt a zenei sikert sikerre halmozó cigányprímást, mégsem volt az. Kedvét egyrészt az búsította, hogy származása miatt csak csudálta, de maga közé be nem fogadta1 a .polgári nép. Apósa, Joó Ferenc, az ismert szegedi arcképfestő — Móra Ferenctől tudjuk ezt — egyenesen a halálba itta magát azért, mert lánya nőül ment Danikához. Másrészt .pedig tüdőbetegsége aggasztotta, gyógyítása végett még San GRemoba is elvonatozott. Sajnos hiába, mert az ottani levegő sem segített a baján, s 1903 .március 29-én elhalálozott. Alig negyvenöt évet élt. Négyszáz dala maradt fenn. S e négyszáz dalnak köszönhetően kiteljesedett egy olyan Dankó-legen- da, amelyhez hasonló kevés muzsikust övez. Szeged városától 1910-ben síremléket, 1912-ben pedig szobrot kapott. Ez a közismert Dankó-szobor — Margó Ede rrielánikötikus szépségű alkotása — a lehető legméltóbb helyre, a Kass (később Hungária) szálló elé került. A. L.
