Petőfi Népe, 1983. június (38. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-07 / 133. szám

9

1983. június 1 • PETŐFI NÉPE # 5

Azt a napot, míg élek, nem felejtem el

— Gyakran eszébe jut ezerki- lencszáznegyvenkettő június tizediké?

— Azt a napot, míg élek, nem felejtem el, bár gyerek voltam még, egy hónap híján tízéves. A falu szélén laktunk, hozzánk már kilencedikéről tizedikére virradó éjszaka jöttek. A szüleim aludtak, én is ágyban voltam, a bátyám és a nagymamám is. Valamivel tíz után erősen dörömbölni kezdtek, kiabálást hallottunk, s mielőtt az apám felöltözhetni volna, betörték az ajtót. Kikergettek a házból,.1 végighajtottak a falun, fel az erdészházba. Hajnalban a nagymamámat, az anyámat és engem az iskolába Vittek.v Az apám meg a bátyám ott maradt. Hogy mi vár ránk, egyikünk sem tudta. Az iskolában találkoztunk a többi asszonnyal, gyerekkel. Heggel odaállították a hírhedt, ponyvával fedett teherautókat, és megparancsolták, hogy szálljunk fel. Amikor elhagytuk Lidicét, megsejtettük, hogy valami iszonyú van készülőben. A jószágot kihajtották az utcára, a házakból hordták ki az ágyneműt, mindent ... Bennünket a kladnói reáliskolába vittek, három napig voltunk ott. A gyerekeket aztán elszakították az anyjuktól, kilenc- venegy gyereket Lengyelországba vittek, a lódzi gyűjtőtáborba, s közülük kilencet kiválasztottak, akiket alkalmasnak találtak rá, hogy elnémétesít'enek. Köztük engem is. Az ottmaradt nyolcvankét gyerek Chelmnóban lelte a halálát, gázkamrában. Mi kilencen másik táboriba kerültünk, majd Poznanba, egy gyermekotthonba. Ott kezdődött meg németté nevelésünk. A gyűjtőtábor volt a legborzalmasabb. Az a ruha volt rajtunk, amiben elhurcoltak, nem mosakodhattunk, nem volt mivel megfésülködnün'k, megtet- vesedtünk, a csupasz betonon aludtunk. A gyermekotthonban már faágyak .voltak, szalmazsák. Onnan kerültünk családokhoz. Ez jelentette a szabadulás egyetlen lehetőségét. Én legalábbis ezt tartom. Mégiscsak emberként bántak vélünk, bár nem minden gyereknek ment jól a sora. De nem fáztunk. - mosakodhattunk, nem éheztünk.

— Meddig volt a gyermekotthonban?

— Egy éVig. Német iskolába jártunk, németül tanultunk, a egy idő múlva már senki észre nem vette, hogy nem vagyunk születőit németek. Szóban, írásban tökéletesen bírtuk a nyelvet. Az otthonban összesen tizenhárom cseh gyerek volt.

A pozsonyi Űj Szó cikke nyomán, némileg rövidítve, közöljük a Marie Do- lezalová-Supikovával, a 11- dicei helyi nemzeti bizottság titkárával készült interjút. Az asszony azon kevesek egyike, akik túlélték a falu elpusztítását.

— Milyen családhoz került?

— Vegyes házasságba. A férfi birodalmi német volt, az asszony lengyel, poznaní, ott éltek a rokonai.

— Meddig volt náluk?

— Negyvenháromtól negyvenhat júliusáig. Természetesen a nevemet is megváltoztatták, Inge- borg Schillernek hívtak. Schille- rék három gyereke meghalt, idősebbek vtíltak már, amikor hozzájuk kerültem. Tizenegy évesen fogadtak örökbe, s amikor eljöttem tőlük, tizennégy voltam. Negyvenhatban ikeresni kezdték az elhurcolt gyerekeket. Felhívással fordultak azon német családokhoz, akik német gyerekeket fogadtak örökbe, hogy saját érdekükben jelentkezzenek, mert li- dicei cseh gyerekekről van szó, Schillerek elvittek Berlinbe, s egy hét alatt hazakerültem. Megtudtam, hogy az édesanyám hazajött a koncentrációs táborból, negyvenöt májusától kórházban fekszik. s csak engem vár, bízik a hazatérésemben. A kórházban találkoztunk. Természetesen azonnal megismertük egymást, mégis borzalmas volt. Nem tudtunk egymással beszélni, nem érteltük egymást. Belőlem egy szót sem lehetett kihúzni csehül. Az anyám az anya nyelvemen szólt hozzám, én őhozzá németül. Az elhatározás, hogy németet nevelnek belőlünk, lassan és biztosan megvalósult. Talán furcsa, hogy az ember elfelejti az anyanyelvét, de ha csak német szót hall... Vigyáztak ránk, hogy egymás között se beszéljünk csehül, ha rajtakaptak, megvertek. Ha az ember nem olvas, nem beszél, elfelejti a nyelvet. Mint ahogy ma már igencsak kell erőlködnöm, ha németül akarok beszélni.

— Schillereket látta azóta?

— Nem találkoztam velük.

— ök sem próbálták felvenni a kapcsolatot?

— Nem. És én sem. Bár meg kell mondjam, igazságtalan volnék hozzájuk, ha azt állítanám, hogy nem voltak jók hozzám. Igazán megbántanám őket.

— A bátyjával mi történt?

— A bátyám két hónappal múlt tizenöt éve9 akkor, s a fiúkat tizenötéves koron túl felnőttnek tekintették. Prágában végezték ki, negyvenkettő június 16-án ...

— Hogyan alakult a sorsa a hazatérés után?

— Az anyám negyvenhat decemberében meghalt, a nővérem nevelt, aki szintén elvesztette a férjét, és három gyerekét. Kettesben éltünk. Én tanultam, pótolnom kellett a mulasztást. Elvégeztem a polgárit, aztán kétéves, úgynevezett háztartási iskolába jártam, ötvenegyben végeztem, férjhez mentem, született egy .lányom. Ötvenötben Lidicére költöztem, azóta ott élek. Már unokáim vannak.

— ön hetven óta a lidicei helyi nemzeti bizottság titkára. Mit jelent titkárnak lenni Lidicében?

— Ugyanazt, minit másutt. Ami plusz munka, az a külföldi delegációk látogatása. A nemzeti bizottságon fogadjuk őket, majd elkísérjük az Emlékmúzeumba — sokszor én magam —, elmondjuk, mi hol volt. Mert ma csak a puszta síkság van, a közös sír, az erdészház, az iskola és a templom alapjai. Semmi más. Ezzel akarjuk érzékeltetni a régi Lidicét, s mellette a mait, az örömtelit. Negyvenhétben kezdték' a falut újjáépíteni, s két évvel később beköltöztek iyz első lakók, az asz- szonyok. ötvenhétben fejeződött be az újjáépítés. Azután kezdtek csak hozzá a művelődési ház, az üzletek, a tűzoltószertár, az Emlékmúzeum. s utolsóként a nemzeti bizottság építéséhez.

— Gyakran találkozni azzal a véleménnyel, hogy nem kell minduntalan visszatérni a háborúhoz.

— Ismerem ezt a véleményt, főleg a fiatalok körében találkozni vele. A gyerekeknek, akik már az új faluban nőttek fel, mindenük megvan, nem tudják, mi a szenvedés. Az én generációmnak — akik átéltük a háborút, a borzalmakat, nekünk, akik tudjuk, mit jelent elveszteni 'a legdrágábbat, amit soha senki sem tud pótolni, a családot, az otthont —, nekünk kell megértetni a fiatalokkal: ha úgy érzik is, hogy sokat emlegetjük a háborút, még mindig nagyon keveset beszélünk róla. Különben nem fordulhatnának elő hasonló tragédiák ma is. A legborzalmasabb mindig a gyerekek sorsa. Éppen, ezért úgy vélem, hogy a háborúról, a brutalitásról, az embertelenségről igenis kell beszélni, kivált most, amikor annyi minden fenyegeti a békét. S mivel tudjuk, mi a béke, meg kell őriznünk!

ÖSSZEFOGÁS AZ EMBERT SZOLGÁLÓ KÖRNYEZETÉRT

Vasarely és munkái Budapesten

Nemrégen rövid látogatáson Budapesten tartózkodott Vidor Vasarely, a Párizsban élő magyar származású művész. Látogatása során megtekintette a Szépművészeti Múzeumban 130 alkotásából álló kiállítást, melyet megnyitása óta tízezrek látogattak meg. A múzeumi kiállítás része annak a 400 hazájának adományozott műnek, amely a jövőben megnyíló Vasarely-alapitvány anyagai Látogatásakor a most 75 éves művész lelkesen beszélt terveiről.

— A Zichy-kastély helyreállítása folyik, és remélem, belátható időn belül végleges helyére ke- rülhét a gyűjtemény. Az Aix-en-. Provence-i és oslói alapítványom mellett a budapesti központnak kivételes jellege lesz. Az intézmény dialektikusán magyarázza életművemet. Az aktuális múzeumi rész a nagyszámú látogató érdeklődését szolgálja. A bemutatón fiatalkori akadémikus rajzaimat, i grafikai tanulmányaimat, reklámgrafikai munkáimat, a különböző iskolák hatásáról árulkodó kompozícióimat, a szín-, formaegyüttes, s a „plasztikai egység” feltalálását, valamint a színes város teóriáját és sokszorosított műveimet egyaránt kiállítom.

— Az új lakótelepek — folytatja a mester — egymás után bújnak ki a földből az elővárosokban. Ezekben a negyedekben a természet világszerte kihalófélben van. Struktúrájuk egyhangúan szomorú, sokszor csúnya, s tapasztalataim szerint idegileg is káros. Ám az ilyen építkezés még évtizedekig használatos marad. Alapítványunk első akciója annak bizonyítása lesz, hogy a világ számos új lakótelepe lehetett volna emberibb, sokkal szebb, látványosarab, ha az elemi esztétikát ízléssel és szeretettel alkalmazták volna. Példánkkal befolyásolni óhajtjuk mindazokat, akik az eljövendő építkezésekben valamilyen szerepet játszanak. S lényege: már a kezdeteknél tudunk beavatkozni, és nem utána, ha már „baj” van.

Korszerű, emberközpontú városok .létrehozását, kell a képzőművészet lehetőségeivel is segíteni ! Az épíőművészek és szobrászok útjai mind jobban elválnak egymástól, s az építészek legfeljebb utólag szólnak: tegye valaki szebbé a már elkészült házat vagy lakónegyedet. Azzal persze, hogy a betonra ráfestünk valamit, semmi sem oldható meg. Nyilvánvaló, hogy az embert szolgáló környezet kialakításához a legszélesebb körű összefogás szükséges. A feladat nem egyszerű dekorálás, hanem ennél egy sokkal bonyolultabb integráció megteremtése, s a közös munkának már a tervezés fázisában megkell kezdődnie.

Célunk egy olyan kis létszámú, hatékony csoport létrehozása, amely a franciaországi alapítványom közreműködésével az együttműködést biztosítja. Az egyetemes jellegű, immár kodifikált művészet gondolatát hirdetjük tehát. E terv megvalósításában a színtechnika terén jártas vegyészek, gyárosok, mérnökök, városépítők, építészek, kibernetikusok dolgoznak majd együtt, összhangból a kutató-feltaláló festőkkel, plasz- tikuskkal.

Terveim épületek, épületegyüttesek nagy homlokzatait, ablak nélküli tűzfalak teljes felületeit veszik figyelembe, azokra egységes, a? épületelemekkel, szerkezetekkel egybehangzó, színes kiképzéseket javasolnak. E terv jegyében születtek például a bonni és a caracasi egyetemen, Montpslli- erben, Párizs több középületén, a budapesti Déli pályaudvaron, a győri színház1 homlokzatán, Pécsett, a Mecsekre vezető út mentén, valamint a Battonyának szánt köztéri plasztikák és épületekre alkalmazott dekoratív .műveim.

• Victor Vasarely.

A szépség és az esztétikum környezetünkben a kisgyermek tudásához hasonlóan gyarapszik: fokozatosan. Fel kell nőnie egy új nemzedéknek, amely érti és használni tudja azt az új plasztikai ABC-t, amelyet én plane- táris folklórnak nevezek. Ez olyan képzőművészeti formanyelvet jelent, amelyet mindenki megért, bárhol is él. A hangjegyek ezt a feladatot látják el a zenében, a számok a matematikában, a betűk az írásban — de a képzőművészetnek eddig nem volt ilyen lehetősége. A világ viszont változott, az emberiség előtt új feladatok állnak, s ezeket csak új megoldásokkal teljesítheti — mondotta Victor Vasarely.

Visszatérése után Párizsban várta a jó hír: elhagyta a nyomdát a „Színes város” című műve, amely önéletrajzi leírását is tar- . talmazza. Vele együtt mi is ■ kívánjuk, hogy magyarra fordítva itthon is kezünkbe kerüljön.

Csepei Tibor

KÖLTÖZIK A SZABÓSÁG, AZ ASZTALOSMŰHELY - VENDÉGJÁTÉK BAJÁN - SZERZŐDTETÉSEK

Színházi örömök, gondok

„Gyakori kérdés újságíró— olvasó találkozókon:

— Honnan, hogyan kapják, szerzik a híreket?

A különböző hivatalos források felsorolása közben a véletlenre is hivatkozhatunk válaszunkban.

Íme! Szerettem volna Komáromi Attilától, a Katona József Színház igazgatójától megtudni: hány színész távozik az évad, végén, ősztől kikre számíthatunk. Felhívtam. Sajnálkozott a művészeti titkár: „Értekezletre hívták”. Másodszorra sem volt szerencsém. „Még mindig a BÁCSBER-nél van.” Hoppá, miért ment egy tervező intézethez? Forinthiányos világunkban aligha kezdődik a színházépület belső felújítása. Talán a régóta várt üzemház kapott zöld utat? Megkérdeztem.

• Zsúfoltság.

— Bízunk abban, hogy két-három év múlva beköltözhetünk a Matkói úti üzemházunkba. Itt dolgoznak majd a díszletfestők, az asztalosok, itt tároljuk a jelmezeket, a díszleteket, a kellékeket — válaszolta Komáromi Attila. — A társulat évtizedek óta helyhiánnyal küszködik Fellner és Helmer öt-hat hónapos évadokra, kislétszámú vándortársulatoknak tervezett színházat. Alig-alig volt bútoruk, díszletük, a színészek saját ruháikban játszottak. Az új műszaki berendezések, a létszám növekedése miatt egyre elviselhetetlenebbé vált a zsúfoltság. Csak a legszükségesebb jelmezek, kellékek fértek el a város különböző pontjain bérelt raktárakban. Az ide- oda szállítás növelte a költségeket, nehezítette a munkaszervezést.

— Írtunk már arról, hogy kevés-h öltöző, a ‘rhún- kahely. Nemhogy íróasztal, de jószerint egyegy saját szék sem jut a rendezőknek, a dramaturgoknak.

— Szeptember 1-től jobb körülmények között dolgozhatunk. Részben ez ügyben jártam a BÁCSBER-nél. Megkaptuk a Csányi utcai Gyógypedagógiai Iskola viszonylag jó állapotú épületét. Közel van a színházhoz, könnyen megközelíthető. Áttelepítjük — amíg az új üzemház elkészül — a férfi- és női szabóságot, a lakatos- és asztalosműhelyt. Mivel ősztől nagyobbodik a társulat, új szállásokra lesz szükségünk. Kellemes körülmények között lakhatnak itt csoportos színészek (statiszták). Klubszerűén berendezett helyiségben tanulhatnak, képezhetik magukat. Itt szervezzük meg a stúdiófoglalkozásokat.

— Miként hasznosítják a színházban megüresedő helyiségeket?

— Mindenekelőtt két új öltözőt alakítunk ki. (Most mindössze öt áll a művészek rendelkezésére.) Végre a rendezők, a tervezők, a dramaturgok is elfogadható munkakörülmények között dolgozhatnak.

— Jártam a győri és a miskolci színházban. Mindkét helyen jóval több a kiszolgáló helyiség.

— Valóiban, a bővítéssel is csak utolérjük az átlagos vidéki színvonalat. Persze, ennek is örülünk.

— A iCsányi utcai épület tehát csak enyhíti a gondokat?

— Az elavult fűtöberndezés kibírta ezt az évadot. Remélhető: a jövő télen nem kell félnünk attól, hogy a berendezés fölmondja a szolgálatot. Űj hangszerek is kellenének. Ráférne a korszerűsítés a hangtechnikára, a világításra is.

— A tárgyi, műszaki feltételeknél is fontosabb a társulat összetétele. Olvasóink kíváncsian *várják a szerződtetésekről tudósító híreket. Kik távoznak?

— Tizenhatan folytatják másutt pályafutásukat. Veszprémbe mennek a legtöbben — köztük Szélyes Imre, Csák Zsuzsa. Balogh Tamás, Tömöry Péter rendező —, néhányan Szegedre költöznek (Bácskai János, Egyedi Klára, Vadasi Tünde, Lengyel János, Flórián Antal). Fekete Tibort a győri társulat hívta meg. Varga Katalin és Kolgyesi György a Józsefvárosi Színházba került.

— Sikerrel jártak-e a színház új főrendezőjének, művészeti vezetőjének szerződtetést tárgyalásai. Kik jönnek?

— Űj rendezők: Gágyor Péter Kassáról és Ván- donfy László, kit jól ismernek Kecskeméten. Az ősztől a kecskeméti társulatot erősítő színészek névsora: Agárdi László, Csendes László, Galkó Balázs, Tardy Balázs, Kovács Gyula, Lakatos István, Sándor Erzsébet, Seres Gabriella, Szabó Gábor, Varsa Mátyás, Zágori Andrea, Szűcs Ágnes, Fekete Györgyi, Károlyi Anna, Oravecz Edit, Tóth Rita. Még nem tisztázódott véglegesen, hogy kik szerződnek hozzánk félállásban, kik vállalnak vendégszereplést.

— Rövidesen bemutatjuk az új tagokat. Az új évad előkészületei közben még egy nagy feladat vár a társulatra. Idén ismét meghirdették a bajai vendégjátékot.

— A József Attila Művelődési Központ vállalta a szervezést. Körülményeink jobbak lesznek a korábbiaknál. Tíz előadásra válthatók jegyek. A Charley nénje háromszor kerül színre. Bemutatjuk a Liliom- fit, a Mátyás király juhászát, a Fehér házasságot, a Lakodalom címmel játszott három egyfelvonásost.

— Köszönöm a tájékoztatást.

Heltai Nándor

SÄS“ Tanár és idegenvezető

„Az utazás nem életcél, hanem eszköz arra, hogy gazdagabbak legyenek mindennapjaink. Azt tapasztalom ismételten, hogy minden egyes kirándulás után több vagyok. Másként látja az ember a világot, miután az addig nem látott tájakat, országokat, népeket megismeri. Arany János irta, bogy a legnagyobb cél e földi létben embernek lenni. Nos, hogy igazán emberként tudjunk élni, nélkülözhetetlenek az egyre bővülő Ismeretek, az élmények és a gazdagító tapasztalatok. Egyébként én minden helyzetben pedagógus vagyok: vonaton, buszon és gyalogszerrel.”

Így kezdte a beszélgetést Vágó Márta magyar—történelem szakos tanár, hivatásos idegenvezető, aki immár huszonöt éve járja az országot, a világot. Eddig egymillió kilométert utazott, sok-sok ezer emberrel osztotta meg színes, változatos élményeit.

Kevéske kezdeti kitérő után a megyeszékhely egyik legöregebb oktatási intézményébe, a Hosszú utcai iskolába ment tanítani, 1954 óta egyfolytában ott tágítja a fejeket, formálja a személyiségeket. Jó kollégákkal, kellemes környezetben folytatja hivatását. Az óráin az emberi1 életet igyekszik elhelyezni a korban, s ehhez segítségül hívja az irodalmon kívül a művészetet, a néprajzot, és ha kell, bolyongásainak tapasztalatait is. A rendszeres idegenvezetés nem csökkentette, sőt fokozta tanítási kedvét.

Egykori igazgatója, a földrajzszakos Gulyás István példája nyomán, aki bejárta egész Európát, kezdett el utazni. Ment gyalog; kerékpárral, vonattal és busz- szal, majd hajón és repülőgépen, először csak a hazai tájakra, majd egyre tágult a kör számára, amint a belga, francia, spanyol és

többek között az angol és az olasz vidékekkel, városokkal ismerkedett. És természetesen a szocialista országokban is egyre jobban otthon van ismétlődő odalátoga- tásai során.

A Mátra, a Bükk, a Budai-hegyek vonulata, a Zempléni-hegység régóta testközelbe került vele. Pécs, Eger és a Balaton környéke szintén. Ezek nőttek leginkább szívéhez, de ismeri az országnak szinte minden tenyérnyi helyét. S a távoli országok is egyre közelebbiek lettek az elmúlt évtizedekben. Erről ezt mondta:

„Mindenütt sok olyasmi van, amit érdemes ellesni. Lehet az építkezés, viselet, szórakozási-művelődési szokás, akármi. Szépek az épületek, városképek, természeti kincsek, az ámu- lásra késztető látnivalók, de engem mindig az emberek érdekelnek légin-, kább. Hogy hol milyenek, hogyan élnek, miként gondolkoznak, cselekednek. Es ami szívderítő: mindenütt vannak magyar emlékek. Hogyne örülne az ember, ha mondjuk II. Rákóczi Ferenc egykori házát látja Párizsban!”

Aki Madách szülőfalujában, Goethe weimari házában és Shakespeare városában éppen úgy otthon érezte, s érzi magát, mint a Balti-tenger partján vagy a

Kárpátok rengetegében, esetleg a csodálatos szépségű Leningrád- ban, az Váczi Mihály költővel elmondhatja, hogy mindenütt otthon van. S jogosan mondhatja magáénak többek között a TIT aranykoszorús jelvényt és a Szocialista Kultúráért kitüntetést.

Amikor elbúcsúzunk, még any- nyit tesz hozzá az elmondottakhoz, hogy most készül Görögországba. S a további terve: elmenni a skandináv országokba.

Varga Mihály