Petőfi Népe, 1983. június (38. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-19 / 144. szám

KORCSOG ANDRÁS: Az örökség szellemében* A kecskeméti Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet első évtizedéről emlékezünk meg szerényen, de annál nagyobb tisztelettel, a magyar zenemű­vészet kiválóságának — jubiláns intézményünk névadója — 100 éves születési évfordulója köze­lében és fényében. Szerényen, mert tíz év egy ember életében sem nagy idő, egy intézmény történetében a bölcsődés kornál is kevesebb. Arra azonban elegendő, hogy megvizsgáljuk: mi valósult meg ezalatt a kitűzött célokból, feladatokból, hogyan rajzolódott ki és formálódik az intézet sajátos helyzete, arcéle a magyar zeneoktatás és zenei közművelődés egész rendszerében; milyen hírnevet, tekintélyt szerzett az intézet hazánkon belül és határainkon túl. Vé­gül, ami a legfontosabb: merre mutat az eddig megtett út, mire köteleznek az eredmények, mik az intézet előtt álló legfontpsabb feladatok az el" következendő évekre-évtizedekre? A Kodály Intézet története nem alapításának évében kezdődött. Fél évszázad előremutató kez­deményezései érlelték meg és tették szinte szük­ségszerűvé, hogy létrejöjjön egy olyan intézmény, mely Kodály szellemi örökségének ápolását és kor­szerű továbbfejlesztését vallja és vállalja feladatául. Szükségszerűséget említek, nem véletlenül, s ezt nemcsak az a többé-kevésbé objektív tény indokolja, hogy a nagy zeneszerző és pedagógus több mint száz évvel ezelőtt éppen itt látta meg a napvilágot, hanem elsősorban az a számos és nem jelentéktelen kezdeményezés és tett, amellyel a szülőváros fokozatosan méltóvá nőtt nagy fiához. A húszas-harmincas évek éneklő-mozgalmának országos feltűnést keltett eseményei, majd a há­ború pusztításaiból újjáéledve az első ének-zenei általános iskola megalapítása — mind ennek a felfelé ívelő útnak voltak építőelemei, mérföldkö­vei. S amikor a példát már az egész ország követ­te, sőt a külföld is egyre nagyobb figyelemmel fordult a magyar zenei nevelés újfajta formái, módszerei, eredményei és lehetőségei felé, magától értetődő volt, hogy ennek az érdeklődésnek és az ebből fakadó kutató-kísérletező kedvnek szerve­zett. intézményes kereteket kell adni. Az első Kodály-szeminárium előkészítő-útegyen- gető szerepet vállalt, de sokkal több volt, mint kí­sérlet: ezeken élesen kirajzolódott már a követke­ző évek munkájának egy sor feladata. Az első sze­mináriumok kezdeményezője-irényítója az a Ne. messzeghyné Szentkirályi Márta volt, aki az or­szág első ének-zenei általános iskoláját majd gim­náziumát . is létrehozta és fejlesztette, de a Kodály Intézet munkájának megindulását sajnos már nem érhette meg — és az a Kodályné Péczely Sarolta, aki nemcsak a nevét viseli századunk egyik nagy magyar géniuszának, hanem e roppant szellemi örökség elkötelezettjeként figyeluörzirtámogatja mindazt, ami ennek az örökségnek a szellemében történik határainkon belül és kívül, s kiváltkép­pen itt, Kecskeméten. A nyilvánosság számára 1975 szeptemberétől lé­tezik a Kodály Intézet, amikör beköltözött ebbe a megújított-korszerűsített, jól felszerelt épületbe. De már ezt megelőzően, annak az évnek a nyarán sor került a III. Kodály-szemináriumra, s azóta minden évben összegyűjti az intézet az érdeklődő magyar pedagógusokat, kétévenként pedig a kül­föld szakembereinek is lehetővé teszi, hogy nyári intenzív tanfolyamokon ismerkedjenek Kodály ze­nepedagógiai koncepciójával és annak gyakorlati megvalósulásával. Az a több mint ezer ember, aki a tavalyi X. szemináriumig itt megfordult — amely éppen a Kodály-centenárium évére esett —, elvit­te a nagyvilágba a magyar zenekultúra és zenei nevelés, a Kodály-életmű és nevelési rendszer A Kodály Intézet alapításának 10. évfordulóján ei- hangzott beszéd rövidített szövege. mindezeken belül Kecskemét és a kecskeméti in­tézet jó hírét. S ha ehhez még hozzágondoljuk azt a 129 főt, akik éves tanfolyamokon vettek részt ebben az intézményben és azt a közel tízezer személyt, akik látogatókként itt megfordultak, nyugodtan elmond­hatjuk, hogy az e falak között folyó munka a Szov­jetuniótól Üj-Zélandig, az Egyesült Államoktól Ja­pánig, Venezuelától Kenyáig bekerült a világ ze­nei köztudatába, követésre, továbbgondolásra, egyéni alkalmazásra serkentve több mint harminc ország újra fogékony, a zenei nevelés ügyének el­kötelezett szakembereit. Ennek a jele az is, hogy a Kodály Intézet munkatársait rendszeresen meg­hívják különböző országokba, hogy előadások tar­tásával, kurzusok vezetésével, gyakorlati útmuta­tásokkal gyarapítsák az ott élő szakemberek isme­reteit, segítsék az új módszerek elterjesztését és alkalmazását. Az eredmények, az elismerések köteleznek is. Nemcsak az elért szint őrzésére, hanem, továbblé­pésre, szüntelen fejlődésre, érzékenységre, a gya. korlat, a társadalom gyorsan változó követelmé­nyeinek folyamatos figyelembe vételére. Különösen időszerű erről beszélni itt és most, amikor a mű­velődésügy felelős irányítói az elkövetkező időszak távlati fejlesztési tervének kidolgozásán munkál­kodnak. Ebbe a programokat készítő periódusba a maga sajátos profiljával illeszkedik a Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet. A cél elsősorban a minőség fejlesztése, a munka további differenciálása mind a nemzetközi kap­csolatok területén, mind a hazai feladatok vonat­kozásában. Időszerűnek tűnik megfontolni egy ál­talános iskolai énektanár- és karvezetőképző főis­kola létrehozását. Meg kell oldani a magyar énék- tanárok folyamatos továbbképzését minden isko­lafokon. Szoros kapcsolatban a társintézményekkel fejleszteni kell az intézet zenepedagógiai kutató- tevékenységét. A következő tervidőszak feladata lesz a Kodály-arohívum létrehozása is. Az intézet számára fontos az eddigi jó kapcsolatok ápolása és további elmélyítése a Magyar és a Nemzetközi Kodály Társasággal, a Magyar Zeneművészek Szö­vetségével. Nem utolsósorban az eddiginél szoro­sabb kapcsolat kiépítése szükséges a nagymúltú, több mint egy évszázados hagyományokkal ren­delkező felsőfokú zeneoktatási intézményünkkel, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolával. E csupán vázlatosan jelzett feladatok végrehaj­tásában továbbra is számítunk Kecskemét város és Bács-Kiskun megye már eddig is sokféleképpen megnyilvánult megértő támogatására, a művelő­dési tárca elismerését kiváltó, hathatós segítségére. DAVID KUGULTINOV: A világon emberszónál... A világon emberszónál A golyó sem hatalmasabb — Boldogságos gyermekkorom Békés idején már tudtam. Egyenesen és őszintén Ezért kérem most tőletek: Kimondatlan hibáimat Kimondani siessetek. Miután én szólok nektek Magamról, mi érthetetlen, Tisztázzátok magatok közt, Ti ítéljetek meg engem. A nyílt ítéletnél tisztább A világon nincs. Higgyetek! Kérdezzetek bátran bármit, Kertelés nélkül, felelek. A válaszom igaz szó lesz — Akár halok, akár élek. Szakadjon meg inkább éltem, Semhogy hazudjak tinéktek. Kalmükből fordította: Zahemszky László David Kugultinov (kalmük hevén Kögöltin Dava): szov­jet-kalmük költő. 1922-ben született Abganer Gahanklnl faluban. Több verseskötet szerzője. 1976-ban Április szó­lít című verseskötetéért Ál­lami Díjat kapott. A kalmük írószövetség elnöke. Versei magyarul a Szovjet Irodalom 1979 8.,' 1981 11. és 1982 6. szá­mában olvashatók. A napok­ban Magyarországon járt, s felkereste a kecskeméti Forrás szerkesztőségét ts. V ulvics Miográd a környék leghíresebb Jlakatosmesftere volt. Azt is mondhatnánk, hogy jónevű kisiparos hírében állt. A történet egy tavaszi napon kezdődött, amikor Vulvics Miog­rád szerény ebédjét fogyasztotta segédjei társaságában. Pöntosan fél egykor a műhely ajtaján1 dr. Komoródi Péterné kopogtatott, és a hívó szóra szinte feltépte az ajtót. Zilált külsővel és nemkü­lönben zaklatott 'lélékkel állt meg a küszöbön, majd félve szólalt meg. — A mesterrel szeretnék be- | szélni! — Én vagyok — dörmögte teli szájjal Vulvics Miográd, s az asz- szony széteső arcát látva zavarba jött. Kését az asztalra ejtette, amit egyébként a nadrág tompor , körüli tájékában szokott megtö­rülni, és néhány tétova lépést tett az asszony felé. — Csak önnel szeretnék tár­gyalni! Vulvics Miográd visszanézett a két segédre, megvonta a vállát, és egy belső helyiség felé muta­tott. — Erre tessék! Elnézést a kup­lerájért-, de hát ez az iroda. Az egyik széket leporolta, melyről bágyadtan hullott le a vaspor, és az asszony elé tolta, aki- azonnal belerogyott. — A barátnőm ajánlotta magát. Vulvics Miográd úgy bólintott, mintha ez a világ legtermésze­tesebb dolga lenne, de fennállá­sának 45 éye alatt már kitapasz­talta, hogy a dolgok vagy ma­guktól derülnék ki, vagy ha érde­mes, az ember úgyis kideríti. — Egy fontos munkáról lenne szó — kezdte az asszony, majd Vulvics Miográd enyhén pelyhed- ző füléhez j hajolt, és úgy folytatta. — Számíthatok a diszkréciójára? — Aha — nézett a semmibe Vulvics mester, és úgy érezte ma­gát, mint egy körzeti orvos. Ez vagy őrült, vagy valami sumák ügyletet akar — morfondírozott magában. SZŰCS MARIANN: Mint hal a vízben — Szóval számíthattok a teljes diszkréciójára? — erősködött új­ból az asszony, s a hangja kissé megremegett. — Természetesen. — Kellene nekem egy akvá­rium! Egy olyan 5x3x2 méteres. — Lehet róla szó. De ez a mé­ret inkább egy terráriumé. Egy­szer az állatkertnek eladtam egy ilyen darabot. Ötös üveggel. — Értem. Nekem a lakásomba , kellene. — Mikorra parancsolja? — Máris késő. Mi a legrövi­debb határidő? Vulvics Miográd mélyen ülő szemeivel tüzetesen végigtanul­mányozta az asszonyt. Emberis­merete az súgta, hogy ez a nő nem lehet akárki. Manapság egy terrárium, tele krokodillal meg mifenékkel, különleges hobbi az egzotikus árról nem is beszélve! — A pénz nem számít! be ar­ra kérem, hogy senkinek ne em­lítse meg! —1 Tudom, teljes diszkréció. Még az adóhivatal felé is. Az asiszóny nagypt sóhajtott. — Köszönöm! És ahogy meg­beszéltük, .'. — Tudom, teljes diszkréció — bólintotta Vulvics Miográd. Egy hónap múlva az alkotás Átvilágítani és felrázni óhajtalak...” WEÖRES SÁNDOR HETVENÉVES i A hajdani ■ csodagyerek, Szombathely szülötte, akit a kis Vas megyei falu, Csönge dajkált, hetvenéves immár, s ma is csoda egy kissé: új meg új távlatot ad a magyar költészetnek. Nem egysze­rűen hosszú életút áll mö­götte, sokkal több annál; költői stíluskorszakok, iz­musok sohasem ismert vihar­zása, kavargása, változása, amelyeket megért ugyan, de olyan módon, hogy csák megérintette, átalakítani azonban sohasem tudta; min­dig saját magát építette kono­kul — egy szuverén költői világot. Első versei tizennégy éves ko­rában jelentek meg, 1932-től a Nyugat is rendszeresen közölte, úgy is tartja számon az irodalom- történet, mint a Nyugat harma­dik nemzedékének tagját. Nem­zedéktársa, Sőtér István, a kö­vetkezőképpen jellemezte a fiatal Weöres Sándor költészetét: „... a nagy rögtönzők, a játszva, bravúrosan na­gyot teremtok fajtájából való: raffaellói, mozarti könnyedséggel versel; Ba­bits állítólag kijelentette, hogy mindaz a formai tu­dás és bravúr, amit kínok és harcok árán tett magáé­vá, Weöressel csaknem egy. időben született... E rend­kívüli formakészsége mellé fölényes képzelet és szen­vedélyes gondolkodói haj­lam járul". Beleélőkészsége, könnyed for­materemtő képessége hajlamosí­totta arra, hogy idegen költők verseit megszólaltassa magyarul; a ritka keleti ritmusokban írott szankszrit költeményeket, Maja­kovszkijt. a cigány népdalokat egyforma bravúrral ültette át nyelvünkre. Az ötvenes években, amikor költőként nem lehetett je­len irodalmunkban, műfordító­ként alkotott maradandót. Ugyan­ekkor látott napvilágot talán leg­klasszikusabb gyermekvers-köte­tünk: az övé, a Bóbita, amelyen azóta nemzedékek egész sora nőtt fel. Költészetét nem lehet skatulyá­ba szorítani: mindig más és min­dig azonos önmagával. Nevezték idealistának, irracionálisnak, ön­célú formaművésznek — ő magát szociális indíttatású, közösségi költőnek tartja. Kétségtelen, hogy világképére hatottak a pol­gári filozófusok (Jung Jaspers, Hamvas Béla) és a keleti kultú­rák, ‘ a kínai, az indiai. A világ­mindenséget — benne az embert — teljes egységben látja. értel­mét az érzékelhető valóság mö­gött kutatja. A létezés, az emberi élet magyarázatát ezért az ősi mítoszokban kereste, és saját művészi kísérleteiben is világ­magyarázó igény működik — mindig humánus célok----érdekéd be n. ■ * ­I „Átvilágítani és felrázni óhajtalak, hogy átrendez- hesd magadat zárt, véges. Kút Forrás csobog itt, vízililiom terjeszti szárnyait. Itt a szikla régen megrepedt, azóta önti a vizet. Érinti szellő fűzfaággal, futó árnnyal a felhő. 1 egzisztenciális énedből nyitott, szociális, kozmi­kus, végtelen énné" — írta 1964-ben. Tűzkút című kötetének előszavában. 1975-ben. pedig. összegyűjtött munkáinak megjelenésekor, így fogalmazta meg költői célkitű­zését: „Célom nem a gyönyör- ködtetés. Mást akarok: ele­ven áramot sugározni, mely­től megrázkódik az ösztön, érzelem, ész, képzelet, szel­lem, az egész lény: ne csak az ember olvassa a verset, a vers is az embert" A hetvenéves Weöres Sándor versei valóban olvassák az em­bert, azaz alakítják. Hetvenedik születésnapján mit kívánhatunk? Sugározza tovább eleven áramát! Gy. L. ott állt az asszony lakásában. A muhlka végezrtével Vulvics Miog­rád kiment a fürdőszobába, hogy megmosakodjon. A kádban azon­ban egy embemagyságú halsze­rű tetemet pillantott meg, s a léptei zajára az egy kissé ösz- szerándult. Először iszonyodva mérte végig, majd sarkonfordult, de az asszony útját állta. — Menjen be nyugodtan! Nem bántja magát. Most már belát­hatja, hogy nem maradhat a für­dőkádban ! — Nem — verejtékezett Vulvics Miográd, hiszen ilyen kopoltyús miacsodát még a tévé ismeretter­jesztő kisfilmj eiben sem látott. Nagynehezen összeszedte magát, és fogait összeszorítva a másod­perc töredéke. alatt megmosako­dott, aminek látható következmé­nyeit a törülköző viselte. Az asszony kifizette a mestert, majd konyakot vett elő. — Ugye megkínálhatom? — — Köszönöm, de... — nyeltt Vulvics Miográd, aki szíve sze­rint' inkább a műhelyében lett volna ebben a pillanatban. A für­dőszobából hatalmas . csobbanó hang szűrődött be. — Utálja, ha iszom — legyin­tett az asszony. — Ki utálja? — ö — mutatott a fürdőszoba felé. — Azért locsog. — Vagy úgy — válaszolt Vul­vics Miográd, mintha bármit is értene. — Ugye segít beletenni az ak­váriumba? — Én? — A drágám egy kicsit elhí­zott. Egyedül nem bírom el. Vulvics Miográd egy kissé el­sápadt, és szorosabban fonódtak ujjai a konyakos pohárra. — Tavaly történt — kezdte az asszony minden bevezetés nélkül. — A férjem karácsonyra kapott egy akváriumot. Ezt! — muta­tott a polcon fénylő üvegre, melyben két piros, négy fekete és egy ezüst színű halacska hancú- rozatt, látható önfeledtségben. — Tudja, a férjem tudós. A disszer­tációját én gépeltem. Az egyén társadalmi beilleszkedésével fog­lalkozott. — Izgalmas kérdés lehet — hörpintette föl Vulvics Miográd a konyakot, s erős kényszert ér­zett, hogy kiszaladjon a szobá­ból, természetesen a legnagyobb diszkréció mellett. — Kérem, ö betéve idézett Dürkhfcimtől, Freudtól, Reise- manntól, és ... szóval ő minden tekintetben zseniális volt. És ak­kor jött ez az akvárium. Nap­hosszat ült előtte, és nézte. Azt mondta, hogy világra szóló fel­fedezést tett. — Biológus a tisztelt férje? — Nem. Szociológus. Az össze­függéseket kutatta egyén és tár­sadalom között. Az egyén beil­leszkedését a közösségbe. Ez ké­rem, szocializációs attitűd-vizs­gálat. Rájött arra, hogy a termé­szetben minden élőlény megpró­bál alkalmazkodni. Elmélete sze­rint az élő anyag legfőbb tulaj­donsága az alkalmazkodás. En­nek legtökéletesebb formája az azonosulás, az identitás... — Bocsánat, de talán nem is zavarok tovább — szakította fél­be az asszony magasröptű elő­adását Vulvics Miográd, s az identitás szónál egy kissé meg­borzongott. — Á, dehogy, töltsön csak ma­gának! Szóval a férjem naphosz- szat ült az akvárium előtt, és ta­nulmányozta a halaikat. Azt mondta: ezek a halak közössé­get alkotnak, ő az egyén, akinek valamilyen módon el kell fogad­tatnia magát velük, tehát némi­képpen azonosulnia kéll, külön­ben a közösség marginális létfor­májába kerülhet. így kezdődött. Két hét ailaitit elfelejtett járni. A lábai uszonyszerűen összekulcso- lódtak. Lassan a kezei is elsat- nyultak, s apró pikkelyek nőttek a bőrén. Vulvics Mliográd sápadtan né­zett az asszonyra, miközben lelki szemei előtt föl-fölbuikkant a für­dőszoba különös lakója. — De hát ez szörnyű! Miért nem beszélte le a férjét erről az esztelen kísérletről? — Esztelen kísérletről? Kikér­jük magunknak ezt a hangot.’ Mondtam már, hogy ő zseni. Raj­ta kívül csak én hittem és hi­szek benne. Ot senki se tudta megérteni, vagy nem is vették a fáradságot, hogy megértsék. A munkahelyén bolondnak tartot­Vulvics Miográd magába ros- kadt, és arra gondolt, hogy mi­lyen borzasztó, ha az ember ilyen dolgokon tűnődik. Mennyivel jobb neki! Akármilyen egyén le­het ő dr. Komoródi Péter szerint, ő, Vulvics Miográd mégis jól ér­zi magát a vasdarabjai között. Azokat lehet püfölni, kalapálni, hegeszteni. Nem neki kell alkal­mazkodni, az anyag alakul őhoz­zá. Egyébként is, gondolta Vul­vics Miográd, ő úgy élt eddig, függetlenül dr. Komoródi Péter munkásságának eredményétől, mint hal a vízben. Ügy éllt — gondolta Vulvics Miográd, a kör­nyék leghíresebb lakatosmestere. Hűs Megül a csend a fán a lomb közén. Alig súrolja egy-két madár. Az árny, az éj beléje vágva áll. A lomb közén megül a csend a fán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents