Petőfi Népe, 1983. május (38. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-12 / 111. szám
1983. május 12. • PETŐFI NÉPE • 9 ÉLETMŰ-KIÁLLÍTÁS A MŰCSARNOKBAN Tóth István fotói • Kurucz D. István • Déry Tibor. A Balázs Bála-díjas Tóth Istvánnak is köszönhető, hogy a Műcsarnokban fotó- kiállításokat 'rendeznek. A Magyar Fotóművészek Szövetségének alapító, a Nemzetközi Fotóművészek Szövetségének E. FIAP kitüntetéssel megtisztelt tagja hazai és külföldi sikereivel hozzájárult a fotóművészet elismertetéséhez. Nem is olyan régen tekintélyes esztéták vitatták: a művi úton megörökített látvány művészi minőségű lehet-e. „Létezik-e, létezhet-e művészi kifejezés, amelynek polgárjogaiért ily hosszan folynak a küzdelmek, mint a fényképezésért, éppen, mert olyan hűségesen és olyan — az efemerség gyanúját mindig is bevillantó — gyorsasággal jönnek létre produktumai, na meg — és sem utolsó a gyanúsítók listáin — géppel, bizonyos technikai eljárással kombinálódik”, írta Tóth István május 13-án megnyíló életmű-kiállításának katalógusába Fábián László. A június 12-ig megtekinthető tárlaton 182 műtárgy látható. Lapunkban is közöltünk képeket a „Pillanatok” címmel csoportosított alkotásokból. A ..Kortársak” már régen kötetbe kívánkoznak. Az elsősorban városalbumokat előnyölő könyvkiadásnak mielőbb pótolnia kellene mulasztását! Számunkra különösen rokonszenves, hogy a ceglédi illetőségű, Kecskeméten dolgozó fotóművész milyen sok. vidéken élő kortársat örökített meg.,(A Kecskeméti Műsor egy évfolyamának minden számát Tóth István-fotó rangosította.) A portrékban az egyéniség állandó vonásait, a létküzdelem pillanatnyi lenyomatait kereste, keresi. A megyénfchez így-úgy kötődő művészek közül Benedek Jenő, Benedek Péter, Buda Ferenc, Gráber Margit, Kátay Mihály, Prohász- ka József, Tóth Menyhért portréja is bekerült az életmű-kiállításra. A „Gyermekkorom emlékei” a legmodernebb technikai vívmányokat felhasználó, újabb kifejezési módokat kereső magyar fényképezőművészről ad információkat. A hatvanéves művész nagyszabású tárlatát Pozsgay Imre, a Hazafias Népfront főtitkára nyitja meg pénteken délután 5 órakor. H. N. SZÉPEN MAGYARUL — — SZÉPEN EMBERÜL „Nem elfogadható szerkezetek” Írhattam volna azt is: nem megengedhető szerkezetek. Sajnos, nagyon elburjánoztak sajtónkban s közleményeinkben, noha nyelvünk kertészei igyekeztek kordában tartani az efféle vadhajtásokat. ; Nyelvtani megfogalmazásban: igekötős igéink -ó, -ő képzős mel. léknévi igeneveink tagadó alakjáról van szó, amelyek hagyományosan, klasszikus íróinknál három szóra szakadva fordultak elő: „el nem fogadható, meg nem engedhető szerkezetek”, „nem bocsátható meg az ilyen hiba” srtb. (ehelyett: „nem megbocsátható az ilyen hiba”) stb. Ma egyre gyakoribb a szokatlan, s idegennek tűnő, két elemű alak, amelyben a tagadó szó nem hatol az ige s az igekötő közé: „nem megengedhető az sem, hogy az ötnapos munkahétre való áttérést úgy akarják megoldani, hogy a nyitvatartást feleidőre ’ csökkentik” — hallhattuk egyszer a rádió híreiben. De írásban is előfordul: „Ilyen tévedés nem megengedhető” — olvashattuk egy vízügyi főosztályvezető olvasói levelében. * De nem korlátozódik e jelenség a megengedhető igenévre. „A feltételek számunkra nem elfogadhatók” — nyilatkozta valaki a rádióban, s egy másik adásban ezt hallhattuk: „a szovjet moratórium nem elfogadható a nyugatiak szerint jelenlegi formájában”. Szerintünk helyesebb a ha_ gyományos alak: „a feltételek számunkra nem fogadhatók el”, illetőleg: „a moratórium nem fogadható el jelenlegi formájában”. Irodalmi hetilapunkban a kizárható igenév tagadó alakja for. dúlt elő ilyen furamód: „Nem kizárható ézért, hogy a fenti tankönyvi tétel bebiflázásával bizonyos negatív adottságok ... a ne. bulókban is megnyilvánulnak majd”. Nem zárható ki egészen, hogy a cikkírót befolyásolta az elterjedő (sőt: elterjedt) nyelvi járvány. „Nem elképzelhető más felfogású előadás” — mondotta jeles zenei rovatvezetőnk is. Pedig régebben el nem képzelhető volt ilyen szórend, kivált a Magyar Rádióban. A nyelv kétségkívül változik, vannak szükséges, előnyös, hasznos változásai. A „nem megengedhető” azonban nemcsak, hogy nem jobb, hanem még gyengébb erőtlenebb is, mint a hagyományos, elfogadott „meg nem engedhető”. Ne engedjük meg hát mi sem teljes, fölösleges elburjánzását. Sz. F. BALLÁ LÁSZLÓ: Szegfű A képtár vezetője mindenkit végigkérdezgetett: ki tette oda. Nem akadt gazdája. Persze, tudakolni sem kellett volna a dolgot, nem volt sok értelme: mi sem látszott egyszerűbbnek, mint fogni, levenni, a képkeretről és a szemétládába hajítani. De úgy van már az életben, hogy az ilyen magától értetődő dolgok sokszor nem is olyan egyértelműen azok. Mert hát ugye, csak egyszerűen fogni egy élő, pompájának teljében levő virágszálat és a szemétbe vágni — ezt nem szokás. Bevinni az irodába, ez eltulajdonításnak hatott volna. Meg abban, hogy ott díszelgett a keret sarkában, volt valami szertartásszerű, ha úgy tetszik: mágikus. Az ember tízszer is visszahúzza a kezét, míg odanyúl, hogy eltávolítsa. A képtár vezetője nem is bántotta, de az embereinek meghagyta: szedjék le a keretről. Csakhogy ez az utasítás nem szólt senkihez konkrétan, így se a teremőr, se a tudományos munkatárs, se a takarítónő nem vétte magára. És amikor a vezető másnap is arra járt, s még mindig ott látta a virágot, már ő sem szólt. A szegfű ott vöröslött az öregasszony portréjának a keretéhez erősítve, ezzel valahogy kiemelte azt az alkotást a tárlat mintegy kétszáz képe közül, s valami izgató titokkal véve körül a szelíd szürke szemű, ráncos arcot. * Erről a kiállításról — a művész retrospektív tárlatáról — kritikát kellett írnom. A virágszál engem is megtorpanásra késztetett a kép előtt, megzavarta, más irányba terelte góndolataimat. Persze, én először a képtár vezetőjénél érdeklődtem, hogyan került ide az a szegfű és van-e valami szerepe, de tőle csak annyit tudtam meg, hogy nem akadt gazdája és eltávolítani se volt kinek. Megnéztem a portré dátumát: 1946. Mivel a modell a képen úgy het- venegynéhány évesnek látszik, csaknem biztosra vehető, hogy már nem él. Valaki felismerte egy kedves valakijét és az emlékének adózott a szál szegfűvel? Mondom, zavart, zavart a dolog, nem hagyott a kiállítás lényegi kérdéseire koncentrálni, egyre visz- sza-visszatértem a portréhoz, valami meghatódott- sággal vegyes tisztelettel méregettem: valaki, aki valakit a késői hála lerovására késztetett. . S ahelyett, hogy cikkem megállapításait-monda- tait szövögettem volna, ennek a különös összefüggésnek a nyitjára szerettem volna fényt deríteni. A művészt is megkérdeztem, hogy kicsoda a modell, de ő azt felelte, fogalma sincs róla. Főiskolás kori képe, az egyetlen, amit abból az időből kiállított, mert jellemzőnek találja. A néni egyike volt a sok modellnek, akiket akkor a hallgatók festegettek. Honnan került, ki hozta? — ki tudná azt már megmondani? Így aztán semmi támpont nem volt és én mindenféle történeteket találgattam ki. Elképzeltem például, hogy X eljött megnézni a kiállítást. Tekintélyes ember, már nem is igen gondol rá, hogy negyedfél évtizeddel ezelőtt — nehéz háború utáni idők! — az anyjának nagy erőfeszítésébe került, hogy ö megtehesse az első lépéseit az életben. Egyszer csak odapillant az egyik képre: és meghökken a látványtól. Vajon valóban, ő volna az? Igen, igen, semmi kétség: az anyja! De hát neki bizony nem volt róla tudomása, hogy akkor mbdellt ült:c Bár emlékszik: egy időben el-eltűnögetett néhány órára, és ilyenkor mindig kilábaltak a nehéz anyagi helyzetükből... Emlékezés. Az elkésett hála lelkiismeretfurdalása. Virág a képkeretre. Igen ám, de miért volt nála ez a szál szegfű? Épp születésnapra készült, a kezében szorongatott egy csokrot és kivett belőle egy szálat? Vagy még egyszer eljött és akkor hozta a virágot? Persze: lehetségesek más magyarázatok is. Például: valaki felismerte a rég elhalt kedves szomszéd nénit. Vagy egészen racionális megoldás: a megnyitó napján a jubiláló művésznek hozott egyik csokorból esett ki ez a szál. Valaki észrevette a parketten, felvette és odatűzte az első.keze ügyébe eső kép keretére. Bevallom, ez a megoldás látszott a leghihetőbbnek, de az érzelmi énem élénken tiltakozott ellene. Valahogy biztosnak vettem, hogy a szegfű és a modell eredetije között oksági összefüggés van és nem tudtam elutasítani magamtól azt az egész lényemet jóleső izgalommal eltöltő titkot sem, amely a portrét és a virágot körüllengte. Cikkem megírása közben el kellett tekintenem ennek a képnek az ismertetésétől; féltem, hogy nem tudnám objektiven megítélni. Az a kiállítás akkor csak néhány napig volt nyitva, tovább kellett vinni. Történetesen ott voltam a bontásnál is. Mikor erre a képre került a sor, a képtár vezetője kérdőn nézett rám: mi legyen a még teljesen friss virággal? — Add nekem! — Jó. Vidd! — és még örült is, hogy nem kell neki levennie a keretről. Amikor otthon kis, keskeny szájú vázába tettem, egy fél szem aszpirint is pottyantottam a vízbe. Így a szegfű még sokáig nem hervadt el. És amíg eleven volt — ébren tartotta a dolgozószobámban annak az egykori, titokzatos modellnek a szellemét is. 1983. MÁJUS 10. FELIRAT Kedves Fiam! 1983. május 8-án kelt levelemre hivatkozva, ismételten azzal a kéréssel fordulok Hozzád, hogy számomra napi nyolc óra szabad időt engedélyezni szíveskedjél. Kérelmem indokait a követ- kezökben tudom összefoglalni: 1. Gyermekeid — név szerint Pistike és Béluska — igen eleven gyermekek lévén, energiáim javarészét felemésztik. Példaként csupán annyit kívánok megjegyezni, hogy naponta háromszor kell őket fürdetni. Ezenkívül a lakásba általuk felhurcolt bogarak, békák és a fauna egyéb egye- deinek felkutatása és eltávolítása is meglehetősen időigényes tevékenység. (Ezúton bátorkodom közölni, hogy fent nevezett gyermekeid egyike — Pistike — folyó évben megkezdi általános iskolai tanulmányait.) 2. Feleséged, aki a házimunka frontján inkább megfigyelőnek, mint aktív csapattisztnek minősíthető, olyan — bár kétségkívül megtisztelő — feladatokkal halmoz el, amelyek teljesítésére napi 24 óra már több esetben kevésnek bizonyult. 3. Legutóbbi találkozónkon, 1982. december 24-én, a tárgyszerű légkörben lefolyt eszmecsere során, kilátásba helyeztél egy széles körű vizsgálatot, mely felmerült aggályaim megismerését célozta volna. TÁRGY: KÉRELEM Ügyintéző: Hámori Zoltán Erre mindeddig nem került sor. 4. Utolsó szabadságom alkalmával — mely sajnálatos módon egybeesett Kennedy elnök halálával — a hajdúszo- boszlói szanatórium kezelőorvosa javasolta fájós lábam gyakori iszappakolásos gyógyítását. Erre két évtized múltán szeretnék sort keríteni. 5. 1975 júniusában , olvasni kezdtem Thomas Mann Varázshegy című regényét. Mivel módfelett érdekel Hans Castorp sorsának alakulása, szeretném az olvasást befejezni. 6. Személyi igazolványom érvényessége lejárt. 7. Aludni akarok. Kérésem méltányos elbírálását előre is köszönve, maradok kiváló tisztelettel: ANYÁD Kívül-belül korszerű a halasi Fáklya mozi SZÍNHÁZNAK IS HASZNÁLHATÓ A századfordulót követő években épült, szecessziós halasi városháza jelenleg több iptézpiény- nek ad otthont: itt van a járás- bíróság, a vendéglátó vállalat, a mozi, néhány üzlet és természetesen a tanács is. A kényszerű társbérlet nagyon kiegyensúlyo. zott, valamennyien, akik az épület falai között dolgoznak, a város minden lakójáért teszik. □ □ □ Az épület stílusából adódóan a mozi előterét sok apró beugró, boltozat, kihasználatlan szöglet szűkítette. Korszerűtlen volt a fűtés, a szellőztetés, a padlót olajozták, és komoly gondok mutatkoztak a mosdók körül is. — Filmszínházunk állapota méltatlan volt az egész városhoz — összegzi az elhangzottakat Somogyi Antal, a tanács elnökhelyettese. Amikor a különféle bemutatókra érkező színészek az öltözők és a terem siralmas állapo. ta láttán lemondták az előadást: mi is tudtuk: sürgősen cselekedni kell! — Nyomban napirendre tűztük a mozi ügyét. Városszépítési bizottságunk húsz tagja — építészek, mérnökök, tanárok ... Halast szerető emberek — összeültek, és döntöttek: munkához kell látni. A tanács épületének tatarozásával együtt, de olyan módon, hogy a .vetítés egyetlen napig se szüneteljen. • A halasi Fáklya mozi, előtérben Mihály Gábor díszkútja. — Körültekintést, türelmet igénylő munka kezdődött tehát 1981 tavaszán ... — Igen, türelmet, valameny- nyiünk részéről! Tóth Tamás belsőépítész készítette el a terveket — fűzi tovább az elnökhelyettes gondolatait Molitorísz Károly, a moziüzemi vállalat osztályvezetője. 1981 tavaszán a nézők már részesei voltak a .felújításnak: előttük zajlott a festés, a falburkolás, ők jártak pallókon a nézőtérre, amikor az új padlóburkolatot készítettük. A legnehezebb hetekben még iskolai vetítésekre is sort kerítettünk, és a gyerekek is megértették, hogy akkor éppen szék nem volt, tehát ládákon kell ülniük. — Két esztendő alatt végül elkészült a Fáklya mozi teljes felújítása, korszerűsítése. Háíom- százegy személyes, és a technikai megoldások is a legkorszerűbbek. Most már bátran lehet itt színházi előadásokat tartani, rendben vannak az öltözők, használható a zenekari árok, a zsinórpadlás. A nézőtérre új székek kerültek, a nemes, sötét fából készült lambéria pedig elegánsan díszíti a belső teret — mondja a beszélgetésen jelen levő Sörös Imre, a környékbeli filmszínházak műszaki ellenőreinek vezetője. Szabatosan fogalmazott mondatai nem tudják elfedni az örömet, amit a két évig tartó munka után érezhet, jogosan. Nem is kérdezem meg, csak eltűnődöm azon, hogy hány túlórá. ja „úszik” ebben a munkában ...? — Mennyibe került végül az egész felújítás? — Megfeleztük a költségeket — feleli Somogyi Antal. — A tanács is három, a moziüzemi vállalat is három milliót adott. Az összegben persze nem szerepel a mozi dolgozóinak többletmunkája! — Beszélgetésünk elején Városszépítő bizottságról beszélt. Nyilvánvalóan folyamatosan dol_ goznak, nyújtják be terveiket, javaslataikat önökhöz. Megtudhatom, hogy az elkövetkező évek során mivel gazdagodik Halas? — Jövő szeptemberre nyolctantermes iskolát, klubkönyvtá. rat, tornacsarnokot szeretnénk építeni. Ezt első üterpnek szánjuk. A másodikban tankonyhát, és tanéttermet akarunk létesíteni. Hadd tegyem gyorsan hozzá: a lehető legkevesebb ünnepélyes átadással, szalagvágással. Sokkal tartalmasabbnak érezzük azt, ami a mozinál is történt: a nézők egyszerre csak egy korszerű filmszínházba érkeztek, ahol tökéletesen látták, hallották a filmezés kényelmesen ülhettek a székeken. □ □ □ A mozi bejárata előtt még találkozunk Sörös Péternével, aki harminc esztendeig volt a mozi vezetője, de most, nyugdíjasként sem tud innen elszakadni. Fáradhatatlanul szervezi a peremkerü. letek lakóinak előadásait. Rendületlenül és tiszteletreméitóan hiszi, hogy a celluloidszalagra rög_ zített eseményeknek el kell jutniuk az emberekhez. Nézeteit statisztikai adatok igazolják: évente sok ezer néző így jut el moziba! S, K.
