Petőfi Népe, 1983. május (38. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-22 / 120. szám
Hagyományápolás, új módon Dienes András, az egyik legkitűnőbb Petőfi-kutató az ötvenes években fölöttébb kétségesnek ígérkező feladatra vállalkozott. Megpróbált néhány kiskőrösi öreget szóra bírni, vajon őriznek-e emlékezetűikben, valamilyen mondát, legendát a 48-as szabadságharc költőóriásáról. Kellemes meglepetésként érte: seregnyi történetet mondtak el neki, természetesen egytől- egyig valamennyi költött volt. (Ezek nagyobbrészt meg ,is jelen, tek a „Petőfi-mondák” című, Dienes szerkesztette gyűjteményben. Közülük alighanem az egyik legmegragadóbb a segesvári harcmezőt idézi, ahol a győztesek háromszor járatják meg lovaikat a síron, teljesen simára taposva rajta a földet; ezért nem .találni máig sem a költő földi maradványaira .,.). Kiskőrös szülötte tehát még világrajötte után mintegy 130 évvel is tenmékenyítőleg hatott a szülőfalujabeli emberek képzelőerejére. Azóta újabb három évtized telt el, időközben az egykori szerény falu várossá lett, nem utolsósorban éppen Petőfi emlékének köszönhetően. Kézenfekvő a kérdés: vajon ha napjainkban kerekedne föl valaki hasonló szándékkal, mint annak idején Dienes, miről beszélnének neki a kiskőrösiek? Azt természetesen képtelenség megmondani, rábukkanna-e újabb keletű történetekre. Annyi bizonyos, hogy korunkban inkább a józan tényéké az elsőbbség, mintsem a teremtő fantáziáé. Ám Kiskőrösnek a józan tények; miatt egyáltalán nincs mit röstellked- nie. Épp ezek tanúskodnak róla, hogy a költői hagyományőrzés jól megfér a tényszerű valósággal: a tizedik születésnapját ünneplő kisváros, ésszerűen igazodva a változó körülményekhez, igyekszik a Petofi-kultusz új módozatait kialakítani. Mégpedig nagyon céltudatosan, a gyerekeknél kezdve: a „Lovagolok szilaj nádparipán” címmel meghirdetett rajz- és játékpályázat ugyanúgy ebből a szándékból fakad, mint például a má• Petőfi; Hull a levél... (Tavaszy Noémi linómetszete) jus 29-i gyermeknapon rendezendő aszfaltrajzverseny, amelynek résztvevői Petőfi-versilluszt- rációkkal versengenek majd az elsőségért. Ugyanaznap lesz tábortűz is, immár gimnazisták és szakközépiskolások részvételével, s magától értetődően fölcsendülő Petőfi-versefckel, köztük néhány megzenésített változattal is. Viszonylag kevés szó esett, noha országos jelentőségű, a költő születésének 160. évfordulója alkalmából kiírt képzőművészeti pályázatról. Erre olyan festményeket és kisplasztikákat várnak, amelyek — a felhívás szavaival élve — „Petőfi alakját ab! rázolják, költészetének "egyetemes értékű állomásait értelmezik”. S ami alighanem a leglényegesebb: ezúttal korántsem csak díjat lehet nyerni, korántsem csak a pályamunkákból július 30-án nyíló kiállításon lehet szerepelni, hanem meg lehet váltani a „belépőt” a közeljövőben létesítendő Petőfi-képtárba is. Kiskőrös tudniillik nem kevés anyagi áldozatot vállalva magára, tervezi megvásárolni a költő szülőházának tőszomszédságában lévő, 1821-ben épült evangélikus paplakot, s az esztétikailag igényes épületet kellőképp átalakítva, itt kívánja kiállítani a város híres szülöttének szellemében fogant műalkotásokat. Arra számítanak, -hogy a pályázatra érkező alkotások -közül nem csupán a város és a hivatalos szervek, helyi üzemek által megvásároltakkal alapozhatják meg a gyűjteményt, hanem a művészek és im-ás mecénások által fölajánlottakkal is. Minden bizonnyal sok kiskőrösi számára nyújtott maradandó élményt a Petőfi-kiadásokat és -illusztrációikat bemutató tárlat; itt egyebek között látható volt az Emich Gusztáv kiadóval 1847-iben kötött szerződés, rajta a költő kézjegyével. Tavaszy Noémi „Petőfi és Kodály világa” címmel állította ki alkotásait, Kiss István Kossuth-díjas szobrász- művész pedig eredeti fölfogásra valló Petőfi-portréval aratott sikert kiskőrösi tárlatán. De korántsem csak képzőművészeti élményeket kínál a költő 160. születésnapjára emlékező Kiskőrös. Október 28-án itt találkoznak a hazai Petőfi-emlék- helyek képviselői is. Eszmecseréjük azt ígéri, hogy a jövőben remélhetőleg gyümölcsöző kapcsolat alakul ki közöttük, s ennek hasznát alighanem mindazok látni fogják, akik fölkeresik a költő életének egy-egy emlékezetes állomását. Úgyszintén figyelőmre méltó, hogy Kiskőrös október 3-án nemzetiséei napot rendez, még- oedig Petőfi jegyében. A gondolat életrevaló: a költő édesanvia, Hruz Mária éppúgy a Felvidékről származott, mint a mai szlovák aikú helybeliek zöme. A közös származás több egyszerű kapocsnál. Arra is utal, hogy a közös réamúlt nagyon is összeegyeztethető az igazi hazaszeretettel, amelynek éppen Petőfi vált törté, nelmi példaképévé. Veszprémi Miklós KÁROLYI AMY: Rövid és hosszú Ez is lenne, az is lenne, ha az élet hosszabb lenne ki lehetne ezt-azt várni királylány jönne s királyfi hollnap sütne, ha ma esne ha az élet hosszabb lenne jönne gyógyulás, dicsőség hóval váltakozna hőség megbékiilme, aki gyűlöl forint hajtana a fűből ami nincs ma, holnap lenne ha az élet hosszabb lenne örömre fordulna bánat lenne időd, hogy kivárjad megbecsülés jönne esőstől kirántana lelki csődből ami nincsen, mind megesne ha az élet hosszabb lenne Holnap lenne, ami nincs ma teli erszény és harisnya ki lehetne ezrt-aat várni nem fájdítana akármi koszos kódis lottót nyerne ha az élet hosszabb lenne Jönne ezer lehetőség szűk esztendőre a bőség az ablakba könyökölve várni, hogy az ajtón jön be vagy leszáll a tenyeredbe ha az élet hosszabb lenne az is ilehet, hogy hiába biznál meghosszabbításba lehet, hogy a fordítottja lenne a hosszúság nyitja az is lehet rosszabb lenne ha az élet hosszabb lenne SO BOR ANTAL': Lakótelepi életképek i. r (A repülők) Délután az óvoda vaskerítésénél egy ballonkabátos férfi áll. Talán egy korán jött apa, aki most vár, gs elnézegeti a gyerekeket, amint a késő őszi napfényben az udvaron nyüzsögnek. Talán a kisfiát keresi közöttük, de ő nem ebben az udixtri csoportban van. Fehér kabátos fiatal óvónő jár föl-alá. Egyszer csak tapsolni kezd. — Sorakozó! Egy-kettő ... A gyerekek, szőkék, barnák, feketék, fiúk és lányok gyorsan libasorba állnak. — Zárkózz fel! — vezényel újra az óvónő, és korához, testalkatához mérten igen hangosakat tapsol, a csattanások az óvoda faláról visszaverődnek. — Felzárkózol szorosan egymás mögé! Ne beszélgess! Még közelebb! Egy-kettő ... Szorosan állj egymás mögé! A ballonkabátos a kerítésen kívül elmosolyodik. Ez a taps, ez az erélyes' vezényszó, ez a furcsa grammatika, amely csak egyes szám második személyű fölszólí- tást ismer, a- régi, kefehajú, zord és peckes tornatanárokra emlékeztet. Az óvónő azonban kedves, hosszú hajú, csinos és törékeny teremtés. Mégis valami tagbaszakadt zordság akar lenni itt, a kicsinyek között. Idepillant, látszik, zavarja az idegen, aki egy ideje bebámészkodik a kerítésen. Ettől még pátfogóbb lesz, éles torokhangon kiált:- — Kezeket oldalsó középtartásba — fel! Az apróságok nyújtják a karjukat kétoldalt. Türelmesen várnak újabb vezényszót. De egyik- másik már pihentet is, le-leereslt- ti a karját. f — Tartod a kezed! — észleli a turpisságot az óvó néni. —: És la- karodás, igazodás! Kétségtelen, a sör egyenesebb is lehetne. Mozgás, imbolygás is van, terefere is folyik. — Nem beszélünk!1— kiáltja el magát mérgesen a lány, mert minden lazaságot észlel. A ballonkabátos már ' megint mosolyog. Most a ^mindenekre kiterjedő többes számon mosolyog. Hiszen ez neki is szólhat: nehogy megszólaljon. Persze a kijelentés — hogy nem beszélünk — már kész tény. Csak magára a vezénylőre nem vonatkozik: mert ő beszél. — Rám figyelsz! — harsan az újabb utasítás, mert a gyerekek is fölfedezték a kerítésnél állót, a fejüket erre fordítják, egyre csak őt nézik. — Képzeld, hogy repülőgép vagy! Felszállásra készen. Érted, amit mondok? Felszállsz! Tessék! Indulás! Szálljanak fel azok a gépek! A gyerekek csak állnak. Mereven nézik a ballonkabátost. Az óvónő tapsol. — Indul! Indul a gép! Tessék berregni! $em berregés, sem indulás. Állnak a kis gépek szorosan egymás mögött. Előttük a néma és üres kifutópálya. Egykedvű arccal bámulnak a férfira, aztán meg mintha segítséget várnának tőle. Tekintetükben halvány kis remény: hátha a ballonkabátos ott kívül szabadnapos pilóta, és mindjárt elmagyarázza az óvó néninek, hogy így sohasem szállnak föl a repülőgépek. Ennyi gép egyszerre, ilyen szorosan egymás mögött. Még kötelékben sem. — Figyelsz rám? Az óvónő a férfire pillant. Rávillantja szemét az illetéktelen beavatkozóra. A ballonkabátos ettől zavart lesz, még topog is. Most azonnal el kellene mennie innen. De a gyerekek figyelmét ezzel még jobban elvonná a játékról; talán még utána is fordulnának, ahogy ellépdelne a hosz- szú kerítés mellett. Zavarában a gyerekekre mosolyog, kacsint is hozzá. És mélységes bűntudatot érez: megzavarta az óvodai munkát. Mintha tőle várnák ezek a gyerekek, hogy szálljanak-é vagy sem. — Azt mondtam, repülünk! — kiáltja az óvónő, most már inkább a ballonkabátosnak, figyelmeztetésül. A gyerekek visszafojtott lélegzettel, a repüléshez kényelmetlen kabátkákban, leeresztett szárnynyal állnak. Várják, mit tesz most a néma pilóta. — Bocsánat! — mondja halkan a férfi, és az óvónőre néz, egy parányit meg is hajol. Nyomban megfordul, gyors léptekkel elsiet az óvodától, befordul egy nagy ház sarkán. Vár egy kicsit a nagy ház takarásában, aztán visszales az óvoda udvarára. El is szégyelli magát rögtön. Mit leselkedik itt a sarkon? Gyenge, bátortalan berregés hallatszik. A gyerekek oldalra nyújtott karral megmozdulnak, csoszognak már előre, össze koccannak, meglökdösik egymást. A szőke, barna, fekete kis repülők megpróbálnak mégis fölszállni. II. (A Mikulás) A lakótelepi Mikulás egész nap talpalt. Havas eső esett. Elázott piros süvegje és prémes palástja, a csizmája is beázott. Hiába tapogatja, nyomkodja, a nedvességtől enged a ragasztó, félrecsúszott fehér bajusza, szakálla. Jó, hogy besötétedett, hátán a nagy puttony kiürült. Elmaradtak a gyerekek, a vi- songó, boldog kis sereg, amely egész nap kísérte. Késő. délután már köhögött, érezte, hogy megfázott. A félelem is meglepte, hogy végül fölismerik a kicsik, és oda a varázslat. Már megbánta, hogy a saját lakótelepén vállalta a Mikulás-munkát. Valahová a város másik végébe kellett volna kérnie magát. A legkellemetlenebb az volt, amikor négy óra tájban egy ka- maszfalka szegődött a nyomába. Amint ott állt a kicsinyek gyűrűjében, a nagyanyáktól, nagyapáktól is körülvéve, néhány suhanc elkiáltotta magát: — Ez a Sümegi Géza a négy- perhetesből! A csemegeboltban dolgozik, és most másodállásban ő a Mikulás. Távolabb a kamaszok idétlen röhögésbe kezdtek. Ügy tett, mintha nem hallaná. Haipg és szomorúság vett rajta erőt, de aztán megemelte ,dörmö- gő Mikulás-hangját, hogy elnyomja a kamaszok kiáltásait. Beszélt, csak beszélt a jó kis gyerekekhez, a kedves nagyszülőkhöz, osztogatta a szaloncukrot, a narancsot és a virgácsot... Most hát végre este win, elnéptelenedett a tér, mehet ő is haza a négyperhetesbe. Szerencsére egyedül szállt a liftbe, nekitámaszkodhatott a fülke falának. Egy kicsit kifújta magát, fáradtan lecsukta a szemét. Szeretett volna már rágyújtani, egész délután nem volt alkalma elszívni egyetlen cigarettát. Becsöngetett a lakásába. Legnagyobb meglepetésére a gyerekek nyitottak ajtót, a szőke fiúcska és a barna kislány. — Megjött a Mikulás! — Itt a télapó! — Apu megjött! — kiabálták a gyerekei, és nagy ugrándozással kísérték be az előszobából a jó meleg konyhába. — Hát ti még nem alusztok? — kérdezte tőlük keserű csalódással. A felesége is boldog gyermek- szemekkel fogadta. — Hát hozzánk is megjött a Mikulás — súgta meghatottam — Mondtam, hogy fektesd le őket, mire megjövök. Nem akartam, hogy megtudják... — súgta ő is az asszonynak. — Apu, apu! Mit hoztál? — vették körül a gyerekek, ahogy a nagy puttonyt a sarokba téve le- zöttyent a konyhaszékre. — Ti tudtátok, hogy én vagyok a Mikulás? — kérdezte a rácsimpaszkodó, palástját, szakállát simogató gyerekektől. — Tudtuk hát — szólt lelkesen a kislány. — Apu, mi már tavaly is tudtuk, hogy te vagy — kotnyeles- kedett a fiúcska. A Mikulás a feleségére nézett. Az asszony mosolygott, aztán lesütötte a szemét. — Szóval... te mondtad meg nekik? És már tavaly is tudták ... — Ugyan, Géza! — szólt szelíden az asszony. — Ügy vártunk. Csak éppen mihozzánje ne jönne a lakótelepi Mikulás? — Bizony, nagyon vártunk — hízeleg kedvesen a kislány, és nagy kék szemét az apjára nyitja. — Ugye, apu, te vagy a Jézuska is? — Micsoda? — ámul el a Mikulás. — A Jézuska. A Mikulás megint a feleségére nézett. — Ezt nem én mondtam nekik — szólt halkan az “asszony, aztán gyorsan a gyerekekhez fordult. — Most menjetek szépen a szobába. Hagyjátok apukát pihenni. Látjátok, hogy nehéz napja volt, nagyon nehéz... BÁCS-KISKUN MEGYE TUDOMÁNYOS DÍJASAI Tálasi István akadémikus A Magyar Néprajzi Társaság elnökétől tudom, hogy szélben a nyáj fart vet az időnek, tőle olvastam a kapával Vágott tarjagos felhőkről, neki köszönhetően a kacafirttos időről is van sejtelmem. Tisztában vagyok a siajtol- hatás előnyeivel, a tallószabadu- lás örömeivel, merít tanulmányozhattam Tálast István könyvét a Kiskunság népi állattartásáról. Győrffy István tanítványa egészen fiatalon írta meg a szakmai körökben olyan alapvetőének tekintett könyvéi, mint Herman Ottónak a magyar halászairól készített monográfiája, mint mestere Nagykunsági krónikáját, mint Kiss Lajos A szegény emberek élete című kötetét. Ortutay Gyula szerint a megyénkéhez el- téphetetlen szálakkal kötődő tudós „munkássága a magyar néprajzi kutatásnak új fejezetét jelenti”. A már említett első összefoglaló jellegű könyvében megmutatkoztak a rá mindmáig jellemző kutatói erények, egyéniségének jellemző vonásai. Kezdettől ellenezte a romantikus, nagypipájú, kevés dohányú, a nemzett vágyakat a valósággal összetévesztő módszereket. „A kutatásnak azon a területen kellett elindulnia, amely a tényeket regisztrálja és kizárólag az anyag nyújtotta lehetőségekből von le igzolható megállapításokat és jogos következtetéseket.” Öva intett az elsietett általánosításoktól: „Eszerint tanulmányunk nem felelhet meg minden kérdésre, mi és hogyan volt és óvakodunk elsietett analógiáktól is, viszont ami eredmény, abból őstörténeti szempontból is biztosan következtethetünk”. A nyelvészeik szigorú tényszerűsége, a legapróbb részleteket is megbecsülő körültekintése, mindenben törvényszerűségeket kutató szemlélete jellemzi Tálasi István néprajzi vonatkozású közleményeit, előadásait. Ha nem ismernék életrajzát, akkor is sejtetnék dolgozatai, hogy olyan kiváló nyelvészektől tanulta a tudományos szemléletet, mint Gom- bocz Zoltán, Zsirai Miklós. Nem árulunk „él titkot, ha. elmondjuk, hogy a , nagy, reményű „Eötvös? kollégistát hajthatatlan' igazság- szeretete térítette el a nyelvészi pályától. Sok fontos kérdésben éltért véleménye az egyik akkori nagytekintélyű professzorétól, tervezett doktori disszertációja elbírálójától. Inkább lemondott ifjúkori álmáról. Noha mindmáig megmaradt benne a nyelvész, néprajzból doktorált. A már említett művével, a Kiskunság népi állattartásával végleg elkötelezte magát; az anyagi kultúra kutatásaira összpontosítja erejét. Kunszentmiklósi emlékei is hozzájárultak a pályamódosításhoz. „Gyerek- és ifjúkoromban a Duna mente vonzott. A lecsapoló csatorna elkészültéig Taksonynál kezdődött a mocsárvilág... A morotvákban láttam először az ősi. finnugor kari halfogó eszközöket. A pusztákon még félszi- lajon taiitott nyájakat tanulmányozhattam. Az egyetem elvégzőbe után beszélhettem még olyan pásztorokkal, akik télen— nyáron a szabadban voltak az állatok mellett” — nyilatkozta 1976-ban lapunk munkatársának. Boldog, hálás szeretettel szólt a kunszentmiklósi gimnázium nagyszerű tanárairól, s a hajdani mezőváros ösztönző hagyományairól. Kiskunság című kötetének megjelenése után elkísérhettem élményeinek forrásvidékére, kiskun városokban tartott ankéteflera, közreműködhettem író—olvasó találkozóin. Ritkán tapasztaltam a szeretet, a megbecsülés olyan áradó megnyilvánulásait, mint amikor egykori adatközlőivel, azok fiaival, lányaival, régi barátaival, tanítványaival összehozta az alkalom. Megfigyelhettem, hogy élete hetedik, nyolcadik évtizedében is milyen éber fogékonysággal reagál az új jelenségekre, a friss adatokkal milySi tárgyilagosan veti össze saját gyűjtéseit: milyen őszinte rokon- szenvvel támogatta volt tanítványait. Az egyetemi oktatói munkásságát jól ismerő Ortutay Gyula, Erdei Ferenc a legkiválóbb pedagógusok, tudás-tovabbadók, gondolkodásit tanítók közé porolta. Csaknem három évtizedig volt tanszékvezető egyetemi tanár. Dr. Bárth János a kalocsai és dr. Sólymos Ede, a bajai múzeum igazgatója Is tanítványának tekinti magát Jelesre vizsgázott emberségből, szocialista hazafiságból 1956 tragikus őszén. Bátran kiállt korábbi politikai magatartásuk miatt bírált, támadott professzorok mellett. Neki is köszönhető, hogy az Eötvös Loránd Tudományegyetemen viszonylag gyorsan megteremtődtek a nyugodt Oktató—nevelő munka, tudományos tevékenység feltételei, mert dékánként szigorúan érvényesítette forradalmi humanizmusát, minden alkotóerőt mozgósított a békés konszolidáció érdekében. Számtalan hazai és külföldi kitüntetése közül a Bács-Kiskün- ból kapott elismerésit tekinti az egyik leg becsesebbnek. A adományozók pedig úgy érzik, hogy méltó érdemeket jutalmazott a megyei tudományos díj: Tálasi István akadémikusnál kevesen tettek többet a Kiskunság megismertetéséért, sokszínű kultúrájának, néprajzának tudományos feldolgozásáért. Heltai Nándor KALOCSAI SZERZŐ MOVE Könyv a népi építészetről Jó szolgálatot tett a hasznos ismeretterjesztés, a népi kultúra terjesztése érdekében a tüiőra Könyvkiadó, a miikor1 megjelentette a Magyar népi építészet című könyvet. A szerző a kalocsai múzeum tudós igazgatója, Bárth János, aki újra és újra meglepi az olvasóit elmélyült, sok alapos kutatást igénylő tanulmányaival. A Kolibri Könyvek elnevezésű sorozatban látott napvilágot a színvonalas, igényesen megírt, elgondolkoztató mű. Miután az egyre népszerűbbé váló sorozatban (e mostani kötet is százezer példányban jelent meg), olvashattunk a léghajókról, repülőgépekről, valamint az eddig elkészült autókról, ezúttal a hazai népi építészet világába kalauzol el bennünket a néprajz- kutató. Khell Csörsz rajzaival egy rendkívül izgalmas, érdekes és tanulságos kötetet vehet kezébe az érdeklődő olvasó. Olvashatunk a könyv lapjain a különféle települési formáikról, háztípusokról, tüzelőberendezésekről, pincékről, pásztorlétesíit- ményökről éppen úgy, mint a változató?, istállókról, ólakról, malmokról stb. És megismerkedhetünk közelebbről a templomokkal, sütőkemencékkel, cseré- nyekkel és a pásztorépítményekkel. Magyar ® népi építészet iT A terjedelmét tekintve szerény, ám tartalmilag gazdag kötet nagyszerű lehetőséget nyújt egy változatos, Izgalmas utazáshoz. Megismerkedhetünk általa a többi között a Palócföld, a Sárköz, a Homokhátság és a Székelyföld tájaival, sajátos népi építészetével. Végül — s ez sem közömbös számunkra —, megjegyezzük, hogy több Bács-Kiskun megyei vonatkozása is énekessé teszi a szép ki kiállítású kötetet. V. M.
