Petőfi Népe, 1983. május (38. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-15 / 114. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET BESZÉLGETÉS A SZÉCHENYI-SZOBOR ALKOTÓj||ÍSg§ Újrafogalmazni a lényeget Kiss István 1927. június 8-án született BiharillyénL Kossuth- és Munkácsy-díjas, Kiváló mű­vész, a Magyar Képző- és Ipar­művészek Szövetségének elnöke. 1946-tól párttag, 1975-ben a Köz­ponti Bizottság tagjává válasz­tották. Köztéri alkotásainak szá­ma meghaladja a hatvanat. Ezt a lexikonízű felsorolást — mint a tényeket általában — a személyes élmények töltik, tölt­hetik meg élettel. Itt, Bács-Kis- kunban aligha kell többet mon­dani annál, hogy a tavaly augusz­tusban avatott kecskeméti Szé- chenyi-szobor az ő munkája. A közelmúltban Kiskőrösön állí­tották ki kisplasztikáit, szobor- terveit. A rendezők kérésének eleget téve találkozott a tárlat lá­togatóival, — ezt az alkalmat használtuk ki mi is, hogy kérdé­seinket föltegyük. — Kiskőrösön is sokan isme­rik Széchenyi-szobrát, amely az avatás óta eltelt háromnegyed esztendő alatt nemcsak a huszon­ötezres lakótelep kedvence; ide­genforgalmi látványosság, de könyvborítóra került; jelkép is lett. Számított ekkora~sikerre? — Mindig célom, hogy amit csi­nálok, az sok embernek tetsszen; hogy a kész szobor ne álljon csak úgy, egymagában, hanem sugall- jon valamit, avatkozzék bele az életbe — nemcsak a szó átvitt ér­telmében. — Ügy mint a kecskeméti Szé­chenyi: hogy szervezi a teret? — örülök, hogy így fogalmaz: ,,szervezi a teret”, tudniillik ép­pen ez volt az egyik célunk Keré- nyi Józseffel. Egyszerűen nem lehetett nem figyelembe , venni, hogy a környék: lakótelep, park, pad, árnyas fa nélkül, s hogy ezek hiányában végül is kiszolgáltatot­tak az öregek, az anyák, a gye­rekek. A szobor ürügyén pihenő­parkot akartunk, ülő-öblökkel, lombos fákkal. Középütt — aho­vá minden út vezet — Széchenyi István. — Kezdettől fogva a tervező Széchenyit akarta ábrázolni? — Nem, olyan ötlettel indul­tam, hogy a Lánchíd lánckarikái­ból próbálok — mintegy iniciálé­ként — egy nagy „A”-t formázni — portréimat legtöbbször meg­felelő környezetbe próbálom il­leszteni. |Aztán, felkészülés köz­ben ráleltem Széchenyi Napló­jának egy mondatára, s ez meg­adta az alapot. Ez a bizonyos mondat körülbelül így hangzik: „tulajdonképpen nevetnem kell önmagámon, hogy csenevész al­katommal ilyen óriási vállalko­zásba kezdek” — így öltött alakot a tervező Széchenyi, aki a térké­pet nézve azon gondolkodik, mi­lyen az az ország, amelyik euró­pai akar lenni? Akkortájt föld­abrosznak mondták a térképet, — ha abrosz, miért ne lehetne asz­talon? — végül tehát ekként ala­kult ki a szobor végső formája: egy túlhangsúlyozott vízszintes ellensúlyozása egy függőlegessel. — Kiskőrösön, látható volt a makett is. A megvalósult méret­ben persze egészen más arányú. Miért lett éppen ekkora a szobor? — Amikor helyére állítottuk Széchenyit, ugyanezt kérdezték a nézelődők. Nekik is azt feleltem: hogy tudjanak vele vitatkozni. 1945 óta nem állítottak Magyar- országon Széehenyi-szobrot, s tudtam, hogy bizonyos értelemé ben nekem újra kell fogalmaz­nom a lényegét, ez, szerintem, a reformokkal operáló tervező alak­ja. Ehhez formáztam mindent, az asztal, rajta a térképpel, ké­nyelmesen végigböngészhető áll­va, a térkép nemcsak ismeretet ad: hol van Budapest, merre van Arad, de ismereteket is kíván, bizonyos történelmi tények isme­retét. — Azt mondta: „újra kell fo­galmaznom a lényegét”. Még fő­iskolás volt, alig túl a diploma­munkáján, amikor megnyerte az országos Dózsa-pályázatot. Port­réja — esztétát idézek — nem­csak a parasztvezért, hanem ma­gát a parasztságot sűríti. Ké­sőbbről Pest-Budá-ja, Kodály- kisplasztikáija egyaránt a tömörí­tés példája. — A jelképet nem kitalálni, megtalálni keli. A szobrászra az egyénekben kUlön-külön élő gon­dolatok összegzése, szintézise vár: ezeket kell formába önteni. Ha sikerül, jelkép lehet. Az itt is látható Kodály-ki,»plasztikám — bizonyára észrevette — réges- régi rádiómikrofont formáz. Én ebben láttam a zenepedagógus munkássgának lényegét: tömeg­gé, néppé tette a zenét. — 1946-ban belépett a pártba, nyolc éve tagja a Központi Bí­zót Ságnak ... — Nézze, hogy én párttag va­gyok, az a világ legtermészete­sebb dolga. A háborút megelőző legsötétebb időkben az én legme­részebb elképzelésem , legföljebb addig terjedhetett, hogy iparos leszek, kovács apám utódjaként. Szerencsére Pestre költözhettünk, ahol mint minden szegény ember úgy vettem észre, hogy akik na­gyon egymásra vannak utalva, azok nagyon közösségiek: a logi­kus folytatás a párttagság volt. Nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy beválatsztottak a Központi Bizottságba, olyan kitekintést — és betekintést — tesz lehetővé országos dolgokba, ami hallatlan előnyt jelent, roppant ismeretet ad nekem, a művésznek. Az én számomra nagyon fontos, hogy ismerjem a közösség, a társa­dalom ügyeit — enélkül munkáim sem állják meg helyüket. — Elég nehéz volt megszervez­ni a kiállítást, még bonyolultabb az ankétot. Fontosnak tartja eze­ket egyáltalán? — Itt lennék, ha nem tartanám annak? ,Nagyon sokra tartom a kiállításokat,-.mert „kultúra de­mokratizálásának lehetőségét te­remtik meg. A háború előtt — ma már pontosan tudjuk — 25—30 ezer ember tudott, tudhatott ar­ról, hogy ebben az országban kép­zőművészet is van. Most? Azt mondták a vendéglátóim, hogy több mint ezerötszázan látták ezt a kiállítást.... — Min dolgozik jelenleg? — Szekszárdra készítek egy nagy szőlő-emlékművet. Foglal­koztat egy hajdúsági fejkérés és vannak elképzeléseim egy új Hu­nyadi-szoborról is... Ballai József VÖRÖS JÓZSEF Kezedben a kulcs Idegen ágyak, idegen szobák után hol szívedet kormozta a gond kuporogtál uzsorás gonoszság fazekadba szerelmedbe kóstolt. Kezedben a kulcs, s kicsit már önmagad kezében vagy lecsonkolt fáján a szerelemnek hajthatsz remegő lombot, ágat. KÖNYVESPOLC Sípos Tamás: A harmadik menet „És most mondja, hogy én egy állat vagyok. Egy barom. De nem azért, mert lecsaptam a Vicát, ha. nem mert hagytam, hogy átver­jen ...” — kezdi meséjét a falu­ról jött, önmagát minduntalan baromnak tituláló nehézsúlyú ök_ löző, Sipos Tamás nemrég megje. lent novelláskötetének első olda­lán. Dacára a közönséges, esztéti­kusnak legkevésbé nevezhető könyvborítónak (amelyre Szlifka Anna készített fedélgrafi'kát); ér­dekes, Izgalmas olvasmánynak ígérkezik A harmadik menet. Már a cím is figyelemfelkeltő, asszo­ciatív, szinte sejtelmes ... — Az­után kiderült, hogy a belbecs nem sokban különbözik a külcsíntől... Ellaposodó történetek, elna­gyoltan papírra vetett vallomások (mesék!), aládúcolva némi humor, ral, langyosan érzelgős allűrök­kel, panasznapra emlékeztető só. hajtozásokkal. S mindezekhez olykor erőltetett, didaktikus fel­hang járul. Sípos Tamás hősei között talál, ható disszidens, mackós, szélhá­mos, háborús bűnös és egykori lágerlakó, de a legtöbbjük spor­toló (vagy sportoló volt!); ökölví­vó, kézilabda-kapus, kerékpárver­senyző, vízilabdázó, zsoké ... Az író receptje egyszerű: Az első „menü”, hogy egy kocsmában, vagy jobb esetben egy presszóban mesélteti őket, miközben „röp­ködnek” a féldecik, mintegy je­lezvén a hitetlenkedő, kételkedő olvasónak, hogy csak tessék nyu­godtan elhinni („megenni”) min­dent, hiszen köztudomású, hogy az ittas ember őszintén fecseg ... A sportolók többsége lényegében az igazság bukott bajnokának megtépázott mezében fut a szín­re. Megborsozott történeteik mel­lé silány körítésként vázlatos élet- és jellemrajzokat porcióz az író. A második „menü”: a sportoló találkozása a pénzzel, gálád ka­pitalista csábitgafásokkal és mani­pulációkkal fűszerezve. A szervi, rozás színtelen, fénytelen, olykor mosolyt fakasztó. Az elbeszélések konklúziója általában egy ponton toporog, s nagymamásan feltart­va mutatóujját, valahogy így szól: Lám, lám, te is bedőltél nekik, pe­dig tudhatnád, hogy ezek a kapi­talisták mindig .keverik á lekvárt a nagy fényűzések leple alatt és állandóan a magyar sportolókat kerülgetik, itthon és külföldön egyaránt, közben meg megy a nagy doppingolás, a maffiázás meg pláné, mert azok aztán nem gatyáznak, ami azt illeti... Egyszerűen nem tudja elhitet­ni — hiteles ízzel tálalni — hő­seinek történetét, konfliktusait az író. Olcsó krimiötletek gyűjtemé­nyének tűnik így a sötétkék borí­tók között szorongó kétszáz ol­dal. Az ügetős Herr Kővári (Os­tor aranyból és acélból) esete épp úgy „ehetetlen”, mint a mackós Tommyé (Pasadenában jobb a le­vegő), a zsoké Kalmáré "(Jelige: Montero), vagy a kerékpározó Dénesé (A versenyző). Talán a Látástól vakolásig című írás az egyetlen — tévéfilm is készült be­lőle néhány éve —, amelyben fel­felvillan egy-két igazán érdekes fordulat, humoros konfliktus. Vi­szont e novella fantáziadús szél­hámosságait is nyersen, ötletsze­rűen vetette papírra: A visszás­ságok társadalmi, illetve történel­mi környezetrajza gyatra, a jel­lemábrázolások felületesek, ahogy a poénok előkészítése is. Sipos Tamás elbeszélései már- már vacognak, lenge irodalmi (!) göncükben. Alihoz viszont túlzot­tan meseszerűek, hogy tanulságos riportokként, dokumentumokként kezeljük e műveket. Talán ked­vezőbb előjelek illetnék a kötet tizennégy novelláját, ha ifjúsági olvasmányként jelzik. Ezt indo­kolná (?) A harmadik menet író­jának ilyen és ehhez hasonló „fel­fedezései” is: „A dollár jobb, mint a forint”. Vagy: „Feltűnően ala­csony volt; a zsokék" általában alacsonyak...” A Népszava Lap- és Könyvki­adó gondozásában megjelent kö­tet csupa „övön aluli ütéseket” sorakoztat fel, ám nehéz együtt- érezni a „kétrét görnyedőkkel”, nehéz átélni sorsukat, elhinni sztorijaikat. Pedig első ránézés­re érdekes, izgalmas olvasmány­nak ígérkezett... Hiába: nem bír­ta a harmadik menetig ... Koloh Elek Gyufa lángja lobbant Miska cigányprímás volt. Olajbarna szemei a tiszta lelkű emberek nyugal­mával tekintettek a világba. Középen kopasz fejét maradék ősz haj keretezte. Aroát elnyűtte az élet, ha beszélt, fá­radtan mosolygott. Nehezen járt, lábai rugalmasságát egymást váltó generációk táncolták el. Vállait is meghajlították az egyre súlyosabbá váló évek. Minden kopptt volt rajta. A cipő," a nadrág, a pöttyes csokornyakkendő és apjától örökölt hegedűje. Kopott volt emberséggel teli szíve is, és hallani lehetett tüdeje kétségbeesett sípolását, ha egy-egy csárdás után meg­pihent. Ilyen volt Miska, amikor megismer­tem. Megjelent nálunk, hogy szüleim kívánságára hegedülni tanítson. Amikor meglátott, felfoghatta kilátástalan hely­zetem , mert szelíd együttérzéssel si­mogatta meg az arcom. Mindenesetre megkísérelte a lehetetlent. A ház végébe ültünk egy korhadó fa- törzsré és jellegzetes cigány hanghor­dozással kezdte magyarázni a hegedülés -művészetét. Azután be is mutatta a hangfekvéseket és eljátszotta azt a nó­tát, hogy „Elvágtam az ujjam, jaj de fáj.. A lábával verte hozzá a taktust, amit én hibátlanul utánoztam. Egy idő múlva ide adta a hegedűjét, ujjaim igazgatta a hűrpkon, de mind­hiába. A hegedű valóban sírt, amikor rátettem a vonót. Feltápászkodott az öreg és azt mondta apómnak, hogy so­ha nem le3z belőlem muzsikus, nincs hozzá fülem, ne is kínozzanak, és gör- nyedten kicso3zogott az udvarból. A kapuból visszafordult mintegy jóvátenni elmarasztaló véleményét és azt mond­ta, azért próbáld meg, vegyél neki egy dobot, dobos még lehet belőle. A kapu becsukódott az öreg mögött, engem pedig valósággal felzaklatott, amit mondott. Attól kezdve zenekar­ban akartam dobolni. Ha csak tehettem,' órákig figyeltem a táncmulatságokban, lakodalmakban a dobosokat. Különö­sen egy szőke Cigány dobjátéka nyű­gözött le. Mindent ellestem tőle. Végül elértem a célom, kaptam egy valódi dohfelszerelést. Hihetetlenül hangzik, de amikor ,a dob mögé ültem, úgy ját­szottam, mintha dobolva jöttem volna volna a világra. Így lettünk kollégák Miskával serdü-. .1 ókorom néhány évében, mert ettől kezdve egy bandában muzsikáltunk. Miska volt a prímás, a bátyám -tangó- harmonikázott én meg doboltam. Min­denütt muzsikáltunk. Bálokon, lakodal­makban, tánciskolában, tanyákon pad­kaporos fonólkában és árnyas udvarú .faluszéli kocsmában. Vonultunk hárman zeneszerszámaink­kal. Vittem a nagydobot és minden tar­tozékát. Mentünk mindig, amikor fel­fogadtak bennünket. Mentünk tikkasz­tó hőségben, amikor összecsavarodott levéllel fúldoklott a kukoricás, és men­tünk olyan hidegben, amikor a lehele­tünk a szájunk szélére fagyott. Kapósak voltunk. így lett Miska életem legszebb évei­nek koronatanúja. Volt a faluban egy kislány, Erkának hívták, egykorúak voltunk. Nézegettem, de nem mertem megszólítani. Mígnem egy ősszel csoda történt. Akkor lettünk nyolcadikosok és az adminisztráció egy iskolába, sőt egy osztályba irányított bennünket. Az oktatás történetében mi voltunk az első vegyes osztály, örök ■hálával tartozom az iskolareformnak. Egymás mellett ültünk egy tanéven ke­resztül. Az óraközi tízpercekben fárad­hatatlanul róttuk az iskola udvarát és megfogadtuk, hogy soha nem hagyjuk el egymást. Komolyan gondoltuk. Gyerek- frigyünket az egész osztály, sőt az<egész tantestület jóváhagyta. Minden nap elmentem Erkáékhoz. Nagy, két utcára nyíló házuk volt: tisz­taszoba, nyári lakrész, gyönyörűre fes­tett bútorok. Nekem eszembe se jutott, ■hogy összehasonlítást tegyek a szoba- konyhás, árendás lakásunk és Erkáék háza között. Én csak Erkát néztem. Barna szemei telkemet cirógatták, ha nevetett, neve­tése csak nekem szólt, fehér fogai csak nekem villogtak, dús, barna -copfjai csak az én arcom csiklandozták. Arra sem gondoltam, hogy a nagydob a hátamon és Miska rontják a partiké­pességem. Pedig alaposan rontották. Gyorsan kinőttünk a gyerekkorból. Akkor már gimnazisták voltunk. Er­ka eladósorba lépett. Ez volt a baj. Egy napon közölte velem, hogy ne menjek hozzájuk többet, mert a család rossz szemmel nézi udvarlásom. Hiába mond­tam, hogy engem a családod nem érde­kel. Engem mégis kiűztek, a Paradi­csomból, ha tehették volna, talán még a faluból is. Elhagyottnak, megalázottnak érez­tem magam. Ezt az érzést csak fokozta, -ha dobolás közben egy-egy nóta emlé­keztetett helyzetemre. Miska látta kín­lódásom és ilyenkor nem is a táncotok­nak, de nekem hegedült, ö volt az egyetlen, aki megértette tizenhétéves lelkem vergődését. Az ősz lassan télbe fordult. Éjszakán­ként vaskályhával fűtött vicinálison dö­cögtünk haza. Én mindig Miska dohos vállára hajtottam a fejem, úgy nyomott el az álom. Ilyenkor a vicinális zötyögő kereke Erka nevét kattogta. Egyszer azt mondta Miska, ma van Erka névnapja, adjunk neki szerenádot. Bátyám nem lelkesedett az ötletért, mondván, őt ne zavarják el sehonnan, így aztán ketten mentünk Miskával. Csoszogott mellettem a drága öreg ci- * gány keresztül az Epres téren, a kiskö- zön. Csúnya éjszaka volt. Köd gomoly- gott a fehér falú házak között, és csu­paszon fáztak a gesztenyefák. Megáll­tunk Erka ablaka alatt. Remegő kézzel tartottam a hegedűtokot, amíg Miska, csendben hangolt. A remegés kiterjedt egész testemre, a fogaim vacogtak. Ak­kor már hónapok óta nem beszéltem Erkával, pedig naponta együtt utaztunk a gimnáziumba. Elhatároztam, elmegyek a faluból, ha nem fogadja a szerenádot. És Miska hozzákezdett hegedülni, öreg szívét, lel­két tette a nótába. „Cifra tornyos szán­kó ...” és szép cigányosan énekelte is. Nézte a sötét ablakot. Elmúlt a reme­gésem. Éreztem, hogy Erka felébredt. Láttam, hogy ül fel az ágyban, fülel. Miska másik nótába kezdett. „Talán majd egy napon...” Erka halkan jött az ablak felé. Most. És úgy lett. Gyufa lángja lobbant, egyszer, kétszer és sok- sokszor. Mis-ka élete legjobb játékát nyúj­totta. Aztán elégedetten, ziháló mellel mondta, te maradj itt, mert biztos ki­jön hozzád a lány. És görnyedt alakját elnyelte a köd. Igaza volt. Erka kijött és megköszönte a névnapi szerenádot. Miska így hozta rendbe a dolgainkat. Attól kezdve Erkával titqkban talál­koztunk télen, nyáron a Botond utca sarkán, amikor a sötét jótékonyan ölel­te át a falut. Harminc év után is a sarok felé ve­tem a tekintetem, ha arra visz az utam, de -üres minden, csak a villanyoszlop álldogál ott fáradhatatlanul. Aztán a dobolást is kénytelen voltam abbahagyni. Farsang táján történt. A falutól néhány kilométerre van egy kis község. Csak gyalog, vagy lovaskocsival lehetett akkor megközelíteni. Nekünk az utóbbi nem volt. Ballagtunk, mert Miska egyre nehezebben ment. Vállát is előbbre húzta kopott fekete bársony­galléros kabátja. Karoltam az öreget a dér verte országúton. Csend volt, a havas tél csendje, csak a varjak ke­ringtek fölöttünk riasztó károgással. A környező tanyákból vadul csaholó kutyák rohantak felénk. Miska nagyon félt a kutyáktól, de tájékozott lévén ál­lat riasztásban, ezért gyufát gyújtoga­tott, hogy azzal üldözze el őket. Végül baj nélkül érkeztünk a Cs-i állomásra. A vonatra várva, akkor aludtam utol­jára Miska vállán ... A középiskolás évek elteltek. Búcsút intettem én is a falunak. Erkával is elváltak útjaink, de szorgalmasan leve­leztünk. Elhatároztam, hogy eljegyzem és annak rendje, módja szerint meg­kérem a kezét. November volt és köd, amikor mind a ketten hazautaztunk. Este mentem lánykéröbe. Nem tartott, sokáig a cere­mónia. Köszönésemre kórusba mondta a család: a lányt pedig nem adjuk. Er­ka sem harcolt különösebben értem. Ki­fordultam az ajtón.,Miskát megtaláltam egy kiskocsmában. Ott muzsikált egye­dül, kiöregedett már minden bandából. Késő éjszakáig gyógyította megsebzett lelkem szebbnél szebb nótákkal. Ját­szotta azt is, hogy „Elvágtam az ujjam, jaj de fáj...” Aztán hajnalban vissza­utaztam az egyetemre elfelejteni Erkát. Megjött a tavasz, nekem megint lett dobom, kivirágzott az egész város, Húsz­évesek voltunk. Édesanyám akkortájt írta, hogy Mis­kának szép temetést rendeztek. Messze földről eljöttek a cigányok és muzsi­káltak, amikor az öreg a Nagy Vajda ajtaja elé csoszogott bebocsájtásért. Arvay. Árpád

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents