Petőfi Népe, 1983. április (38. évfolyam, 77-101. szám)

1983-04-03 / 79. szám

A NEMZETKÖZI ÉLMEZŐNYBEN Rajzfilmek millióknak A Haul József: Vízipók - csodapók A tíz éve Kecskeméten dolgo­zó rajzfilmesek világfesztivál- díjjal is bizonyították: nem vé­letlenül tanyáznak a nemzetközi élvonalban. A kétkedőket talán segíthet meggyőzni két másik tény is. Az itt készült Magyar népme­sék sorozatot Európa összes tele­víziója sugározta; Tóth Pál: Ho­gyan lehet megijeszteni az orosz­lánt? című filmjét eddig 18 or­szágban vetítették. A Pannónia Filmstúdió kecs­keméti rajzfilm-műtermének munkájáról Mikulás Ferenc ala­pi tó-mű terem vezetővel beszélget- tünk. A lehető legjobbat — A mi első nagy sikerünk az, hogy egyáltalán létezünk, mert nagy eredmény, hogy Budapes­ten kívül is van filmgyártás — szögezte le Mikulás Ferenc. — A kezdet kezdetén is ugyanazt tűztük célul, mint amit most is vallunk: a lehető legjobbat alkot­ni,' mert másképp nincs értelme az egésznek. Munkánkat a hazain ■túl nemzetközi mérce minősíti: külföldön is vásárolják filmjein­ket., — Ez a felelősségük is! — Pontosan. Európa minden or­szágában sugározza a televízió a Magyar népmese sorozatot — hu- szonhatszor hét percre tízmilliók­hoz kerültünk közel. Ebből a né­zőpontból is világos miért kell a lehető legjobbra törekedni. Rá­adásul magyar módon. Vállal­nunk kell magyarságunkat, mert mások számára az az érdekes, amiben különbözünk. — Ez az általános elv. Meny­nyire tudják megvalósítani a gya­korlatban? — Három éve látjuk előre fel­adatainkat, amelyek a mostaninál is hatékonyabb, gyorsabb munkát igényelnének... — Miért fogalmaz feltételes módban? — A tervezett, garantáltan dol­lárt gyümölcsöző —> természete­sen »'kívánt esztétikai szintű —■ alkotásokat egyre nehezebb elké­szíteni: kevés a jó rajzfilmes. Az animátorhiárty egyébként világ­jelenség. Ritmusérzék, fantázia — Rajzolni pedig sokan szeret­nek. , — A biztos rajzkészség alap, de nem minden. Ritmusérzék, fantázia, művészi adottságok, ké­pességek nélkül nem készülhet rajzfilm. A gond az, hogy nem túl sokan felelnek meg ezeknek a feltételeknek. Ha igen, távolról sem biztos, hogy kecskemétiek, akkor pedig a következő gond a lakáshiány: munkatársaim közül tizenöten laknak albérletben ... — Itt a stúdióban viszont, ne­kem legalábbis úgy tűnik, kivá­lóak a munkakörülmények. — Ha arra gondol, hogy végre van asztal, ami mellé odaülhet­nek, s.hogy szép környezetben emelkedik az épület, igaza van. Ha viszont a technikai lehetősé­geinket veszem sorra — s ezen sok múlik — akkor épp megütjük a magyar átlagot, s messze elma­radunk a tengerentúli, sőt, még az országhatárhoz közeli hétköz­napi felszereléstől is. — Hogyan befolyásolja ez az alkotást? — Lassabban, hosszabb ideig, drágábban készítünk — készíthe­tünk — filmeket. A népgazdaság mai helyzetében központi támo­gatásra nemigen számítunk. — Hanem? — Tőkés koprodukciók előnyeit keressük... — A technika befolyásolja a tartalmat is ... — Az Egyesült Államokban, a Távol-Keleten 90—100 részes so­rozatok készülnek. Ezeknek mi nem tudunk versenytársa lenni. Szebbet — drágábban? — Tehát? ' Tehát mást ajánlunk: mí- vességet. A hosszú sorozatok nem igazán igényesek, figyelje meg a rengeteg közhelyszerű megol­dást, a kevés trükköt, a néhány színt. Amit mi csinálunk, az teljes animációval, legkevesebb 15—20 színnel készül. — Ezt jobban meg is fizetik? — Ha megcsinálunk a tévé­nek egy sorozatot, akkor éppen a pénzünknél vagyunk, nyereség nélkül. — Hogyan lehetséges, hogy ta­valy mégis egymilliós hasznot kasszíroztak? — A kiegészítő tevékenység: kifestőkönyv, diafilm, levelező­lap hozta ennek az összegnek a háromnegyedét. Azért is jár vala­mennyi pénz, ha külföldön vetí­tik filmünket. — Ez nagyon általánosan hang­zott. — Mondhatom úgy is, hogy mi, személy szerint nem vagyunk ér­dekeltté téve ... Fél dollár körül lehet az az összeg, amit a film készítője kap jogdíjként a kül­földi vetítés után — forintban. Szerencsésebb volna, ha saját bő­rünkön éreznénk, mi a nyeresé­ges, mi az, ami kell a közönség­nek. A koprodukciók is hatáso­sabbak lehetnének ebben az eset­ben, arról az eshetőségről már nem is beszélve, hogy esetleg ré­szesedhetünk, és saját — a köz­ponti tervekkel összhangban álló — fejlesztésünkre is költhetnénk valutát. Mátyás király, lakótelepi gyerekek — A rajzfilmkedvelö mindeb­ből szinte semmit sem tud. Őt az érdekli, mi készül most a műte­remben? — Hadd maradjak még egy fél mondatig a kérdésnél: az, hogy mi készülhet, az anyagi lehetősé­geink függvénye, s így már biz­tos, hogy közérdekű kérdés. A stúdió munkáját illetően a bőség zavarával küzdők, mit is említsek először.>" — Csináljunk leltárt először 1982-ről. — Elkészült az első egész estes rajzfilmünk, a Vízipók-csodapók. Bízom abban, hogy Haui József közkedvelt hősei a moziban is győzelmet aratnak. Horváth Má­ria Az éjszaka csodái című filmje kategória-második helyezett lett az ottawai világfesztiválon: ez egyébként a stúdió történetének eddigi legnagyobb nemzetközi si­kere. Molnár Péter is befejezte a Majd a tisztáson című filmjét. A televízió számára Szoboszlay Pé­ter és Hegyi Füstös László raj­zolt: Lakótelepi gyerekek és Sta­tisztikai zsebfilm címmel. Csinál­tunk egyéb — ismeretterjesztő és reklámfilmeket is. — 1983-ban mire számíthatunk? — Elkészül a Mátyás királyról szóló sorozat — Üjvári László munkája. Sorozatot rajzol az ido­már és az oroszlán főszereplésé­vel a Hogyan lehet megijeszteni az oroszlánt? Szerzője, Tóth Pál. Filmszalagra vesszük a Kérem a következőt sorozat újabb két epi­zódját. Horváth Mária Lezsák Sándor versére rajzolt egyedi fil­met, Jankovics Marcell újabb 13 magyar népmese képes forgató- könyvén munkálkodik, Haui Jó­zsef új sorozatot kezd egy ken­taurgyerekről, s készül Hegedűs L. László Cigányballadája is. Megnyerni a tetszést — Nemrégiben pályázati felhí­vást tettek közzé: ösztöndíjat ajánlottak rajzfilmeseknek. — Nemcsak egyedi filmekkel szeretnénk kilépni a porondra — a cannes-i filmfesztiválon vetítik az Éjszaka csodáit és a Majd a tisztáson-t. Ügy gondoljuk, hogy alkotói cserelehetőséget kínálunk, az jól ösztönzi a művészi munkát. Többen jelentkeztek Svájcból, Franciaországból, Romániából szívesen látnánk Szilágyi Zoltánt, s tudunk tehetséges csehszlová­kiai, szovjet fiatal rajzfilmesek­ről. Operatőrt, festő-grafikust, esz­tétát is fogadnánk, szertnénk mi­nél tágabb kört nyitni. Tavaly erre igazán nem lehetett pana­szunk, a televízió jóvoltából az egész ország megismerhette a műtermet. Jelzi az érdeklődést, hogy Aczél György, Övári Mik­lós, Pozsgay Imre is ellátogatott hozzánk, s szakmai küldöttséggel amerikai, nyugatnémet, francia, szovjet, olasz rajzfilmesek néztek körül itt. — A végén illik rákérdezni ter­veikre. — Mint mondtam: sok munkánk van, emberünk kevés. Mégis foly­tatjuk a „kecskeméti vonalat”, s a Magyar népmese, a Mátyás ki­rály sorozat után Magyar törté­nelmi mondák címmel új sorozat­ba kezdhetünk. Munkatársaim­mal együtt remélem, hogy ez leg­alább annyira megnyeri a nézők tetszését, mint a többi itt készült rajzfilm. Ballai József ,nák -általában bolondjai a gye­rekeknek. Játszott, hancúrozott velünk. — Hány esztendős lehetett Viktor, mi volt a foglalkozása? — Civilben texitilmérnök ... Olyan harminchárom-harmincöt éves lehetett. De milyen közvet­len, egyszerű természet volt. Képzeld,, moziba vitt minket, tacskókat. Egyszer még színház­ba is. Pityu — a nagybátyád — mezítláb ült a páholyban ... — Qltári szitu! — húzta szé­lesre száját a fiunk. — Mit .számított ez akkor ... Nlinastelenség volt, háború. A németek kifosztották az orszá­got. Viktor csizmáján is volt jó pár lyuk. Borzasztó előkelőén éreztük magunkat mellette a bársonyülésen.' — Hányszor állított be Viktor, s mutatta nagy ovációval, mit -•hozott: most kenyeret, . máskor zsírt, húst, krumplit. Mama fő­zött, jókedvünk volt. Viktor ve­lünk rakoncátlankodott, birkó­zott, hempergett a földön. Mi­kor „legyőztük”, felugrott, hóna alá kapott bennünket — ilyen cingár kislány voltam, mint 'a kisujj'am — és kivágtatott ve­lünk a ház elé, körülnyargalt az udvaron. — Mii meg törtük a fejünket, hogy csapjuk be, ha este hazajön szolgálatból. Kefét tettünk az ágyába, a lepedő alá. Egyszer egy tányér vizet is ... Volt e^ért nemullass, kergetőzés, kacagás! — Többször kérdezte, szégyel­lcsen, ninc.s-e terhűnkre? De­hogy. engedtük volna el. Gábor közbeszólt. — Anyu, úgy beszélsz, mintha Viktor tökéletesen tudott vdlna magyarul és ti is oroszul... — Dehogy tudtunk, ö se ma­gyarul, mi se oroszul. Mégis na­gyon jól értettünk mindent. Szerettük a kedves, jópofa ka­tonát, s akkor ez könnyen megy. — De gyorsan elszaladt az a pár nap, míg nálunk volt... Pár napot mondtam? ... Annyinak tűnt... Komoly, bán Aas volt, mikor egy reggel azzal jött vász- sza, hogy elköszön. Tovább kel­lett menniök a cseh frontra. Ott még bevették magukat a német fasiszták a hegyekbe ... Viktor megígérte, hogy ha életben ma­rad, visszajön. — Biztosan nem jött vissza szegény!.. Feleségem éppencsak odapil- lántott a gyerekre. — A következő év nyarán magybatá.d egy délelőtt bedugja fejét gz ajtón: „Találjátok ki, kit hoztam?” — Akkor már ki­emelkedett mögüle Viktor. Volt öröm. Egyenest a nyakába ug­rottunk Pityuval... Egy hét sza­badságot kapott a pajtásunk. A nagy boldogságban észre se vettük, hogy egyik szemével baj van. A harcok végefelé sebesült meg. Ráment a fél szemevilá- ga... De vidámsága a régi ma­radt. Nevetés, játék megint. Tavaszy Noémi linó­metszete Petőfi Sándor: Jövendölés — Tata egy üveg bort szerzett, aztán ő is hozott valahonnét. Iszogattak. Aipu szerette a nó- tázást, emlékezett az első világ­háborúból orosz dalokra. De Viktor valahogy restellt úgy nekiszabadultan danázni. Csak mikor lefeküdtünk, hallottuk, hogy ő is dudorászik csendesen. — A hét - nagyon gyorsan el­repült. Fájó szívvel búcsúztunk Viktortól. Megígérte, hogy ok­vetlen ír nekünk, s felkeres ben­nünket ismét, ha egészen vége lesz a háborúnak. — Sokáig integettünk utána. Míg el nem tűnt a hosszú utca végén. Sokszor megállt,, nézett visszafelé. Ö is integetett. — Vajon most merre jár Vik­tor, ha... Márta, a feleségem elhallgat­ta a folytatást. De az így 'tá­madt csend még beszédesebb volt. Nagysokára szólalt meg újlra. — Ha eljönne hozzánk, alig­ha ismerné meg az utcákat, amerre színházba, moziba vitt bennünket. Hol vannak az egy­kori öreg házacskák? Ragyogó új körút kanyarodik a helyü­kön, toronyházak, erkélyes la­kókombinátok magasodnak, ki­rakatsorok csillognak, este ne- anfények felälgetnek egymás­nak ... A Tisza felett se fahíd vezet már át. ... Fiunk ekkor. írta fel a házi feladat címét: Viktor merre jááaz? ... Hogy múlik az idő ... De hagy! Maholnap Gáborunk lesz a soros a válaszolásban, mikor őt kérdezi unokánk: „Apu, neked •mit meséltek a veteránok a fel- szabadulásról? ...” S bele kell szoknunk, hogy azok a veteránok,. mi, „negy­venötösök” leszünk. Mit le­szünk? Vagyunk is ... JUHÁSZ GYULA: Önarckép, 1923 Tavaszon, nyáron, őszön és télén túl, Már mosolyogva nézem az eget. Melyen a régi vészek dühe nem dúl, És ezer fénye hívón integet. Derűs, szelíd és örök magyar ég ez, Nem ér idáig rom és hervadás, Időtlen emlék'és jövő remény ez, Fordulj felé csak, csüggedt csillagász! Lenn kavarog még a por és az átok, Véres szüret volt, és a vad vadászok Még mindig egymást lesik, kergetik, Én nézem, hogy az ősi, égi puszták Pásztortüzeiket biztatva gyújtják, És várom, amíg megbirrad megint. Emlékek, képek Juhász Gyuláról A napokban kerestem valamit. Dokumentumot, valamilyen ada­tot. Megsárgult újságok, színeha- gyott fényképek között kutattam, de nem találtam meg. Viszont a kezembe akadt egy ütött-kopott, salátává feslett dosszié, rajta nagyapám kezeírása: Juhász Gyu­la. A fedőlap alját a „leltár” tölti ki: egy Irodalmi alaphoz írt köz­lemény; Féja-cikkre irt válasz három példányban; a gödöllői elő­adás vázlata; az Ipar utcai ház fényképe. A költő testvérei közül nagy­apám, Juhász Endre 1966-ban, ke­resztanyám, Király-Kőnig Péter- né pedig 1976-ban távozott az élők sorából. Haláluk után László bátyámra meg rám szállt a nagy előd még meglevő hagyatéka A fakó dosszié ezúttal ellenállhatat­lan erővel idézte föl bennem ben­sőséges hangulatú karácsonyesték, születés-, illetve névnapok emlé­két, szelíemidézéseit. Beszéljenek tehát az émlékek. Életrajzírók, komoly szavú iro­dalmi előadók előszeretettel fes­tették kopottnak és elhanyagolt­nak Juhász Gyulát. Nagyapám az egyik ilyen előadás után közve­tett úton akarta közölni az elő­adóval a beállítás valótlanságát. Az illető azzal tért ki, attól tart, megsértődik az előadó a helyre- igazításért. Sértődés ide, sértődés oda: ve­gye már egyszer tudomásul a köz­vélemény, noha a költő nem volt soha divatfi, ám kopott ruhában, elnyűtt, kehes cipőben sem járt. Ruháit édesanyja mindig mérték után, Szeged legkiválóbb szabói­nál, Steinnél, Szakáinál, később Gvarmathynál csináltatta, miként fehérneműiről és cipőjéről is ő gondoskodott. Mit sem adott nad­rágjának élére, ám a tisztaságra, a megfelelő minőségre kényes volt. Bizonyára sokan kézlegyin­téssel térnek napirendre e jelen­téktelennek tűnő részlet fölött, ám az igazság sohasem lehet mel­lékes, ha erejével egy hazugságot némítunk el. Egyébként is a kül- ' ső: jellemzője az embernek. Sok esetben elegendő egyetlen elhangzott vagy leírt kedvezőtlen vélemény, amely azután néhány ismétlés és hozzáfűzés után igaz­ságként megy át a köztudatba. Az első ilyen vélemény Kosztolányi tollából eredt, bizonyára nem az­zal a céllal, hogy költőtársa és ba­rátja fényképét kedvezőtlenül be­folyásolja. Tény: önmagáról gyak­ran festett kedvezőtlen képet írá­saiban, miként önkarikatúrái is igazolásul szolgálhattak a csúnya arckép általános elfogadásához. Nevetséges dolog lenne, éppen ne­kem, amellett kardoskodnom, hogy nem volt olyan csúnya, mint amilyennek sokan feltüntetik. Nagyapám kifejezetten jóképű férfi volt és — hasonlított báty­jára. A jellegzetes fekete Juhász­szemek —, amelyek Kosztolányi szerint koromfeketék voltak és úgy égtek, mint a szurokfekete lángok — mindkettőjük arcán do. mináltak. Sokszor és sokan kérdezték: va­lójában miféle betegsége volt a költőnek? A válaszom: nem első­sorban orvosi probléma tragédiá­ja. Az állítás igazolására álljanak itt életének sorsfordító eseményei, illetve főbb állomásai. 1906 nyarán tanári oklevéllel a zsebében, ismert íróként várta a kultuszminiszteri döntést: érde­mesnek találják-e arra, hogy olyan helyen kezdje meg pedagógusi működését, ahol írói ambíciójának kifejtésére alkalom, tér és lehető­ség kínálkozik. Augusztus végén jött meg a kinevezés Máramaros- szigetre, a piaristák gimnáziumá­ba. A pezsgő pesti élettől és a ti­szai tájaktól egyaránt elszakítva- egy határszéli kisvárosban jelöl­tetett ki működése színtere. Nem bírta sokáig. Egy kis cédulát ha­gyott hátra lakása asztalán: con- summatum est, azaz elvégeztetett. Visszatért Szegedre, ahol az ott­honi nyugalom, a Tisza, no meg a jóbarátok meghozták életkedvét. 1907 nyarán arculcsapással is felér az újabb döntés: szülőföld­jétől messzire, Lévára, az ottani gimnáziumba nevezték ki tanár­nak. A megoldás: egy hónap el­teltével újabb levelet hagy hátra. A „szöveg” ismert: consummatum est. Előbb Pestre szökik, majd is­mét szülővárosában igyekszik fe­lejteni a méltánytalanságot. A kö­vetkező állomás Nagyvárad, ahol a premontreiek világi tanára lett. A pezsgő, befogadni kész és újra áhítozó légkörű város —, amely a „Nyugat” mellett legszámottevőbb irodalmi csoportosulás, a „Hol­nap” hazája is lett — meglepő szeretettel fogadta a fiatal költőt. Nagyvárad megfelelne, ám csu­pán ideiglenes állomás, csupán felcsillantása a lehetőségeknek. A magyar kultúra minisztériumától a honi irodalom elhivatott prófé­tája számára nem telik többre egy szakolcai kinevezésnél. A remé_ nyék teljesülésére azután pontot tesz a makói áthelyezés. 1914. március 4-én Pestre utazik, ahol egy szállodai szobában öngyilkos- sági kísérletet követ el. A követ­kező állomás, mint már annyiszor. Szeged. Lassú gyógyulás a forra­dalmi hangulat hatására. A hábo­rúellenes mozgalom erősödése is­mét értelmet ad életének. Nagyapám egyik feljegyzésében a következők olvashatók: „Végtelen nagy örömöt okozott számomra 1918. őszén az olasz frontra küldött verseskötete és le­velezőlapja, melyben bátorít (nem a harcra) és biztat, hogy rövide­sen együtt lehetünk. November­ben, amikor hazaérkeztem, nyoma sincs kedélybetegségének. Minden perce foglalt. Ír, előadásokat tart, mi több, a színházi direktórium tagjaként a színház művészeti ve­zetésére is megbízást kap.” Tanácsköztársaság: teljesítőké­pessége a csúcsponton. Boldog, elégedett ember. A rendszer cél­kitűzései és a saját vágyai szink­ronban vannak. Ellenforradalom: a megismert és egyszer már meg­valósult társadalmi rendért, ha megbukott is, érdemes harcolni. Az eszme továbbra is élteti, ám a kilátástalan küzdelem lassan felőrli erejét. Ezen felvázolt csomópontok vi­lágosan mutatják, hogy milyen történelmi szituációk, események adtak neki vitalitást, mikor lehe­tett egészséges, s hogy milyen té­nyezők váltották ki életuntságát. Nem a betegség volt tehát az ok, hanem a körülmények ’ szülték a betegséget. Ha a Zrínyi utcában járok, a 3-as számú ház előtt mindig ké- zenfog egy régi emlék. A költő anyjának és húgának első emele­ti leikásában töltöttem szinte a fél gyermekkoromat. Ültem a széken, könyököltem az asztalon, amely több mint negyedszázada a mú­zeum tulajdona. Álmomban pedig néha találkozom avval az ember­rel, akit még akkor is — az ötve­nes évek elején — visszavárt az édesanyja. Thékes István # Horváth Mária: Az éjszaka csodái

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents