Petőfi Népe, 1983. március (38. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-13 / 61. szám

■a—é—«M—t

MŰVELŐDÉS - IRODALOM • MŰVÉSZET

JUHÁSZ GYULA:

Március idusára

Vannak napok, melyek nem szállnak el,

Öe az idők végéig megmaradnak,

Mint csillagok ragyognak boldogan S fényt szórnak minden születő tavasznak. Valamikor szép tüzes napok voltak,

Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak. Ilyen, nap volt az, melynek fordulója Ibolyáit ma a szívünkbe szórja.

Ö, akkor, egykor ifjú Jókai ÉS lángoló Petőfi szava zengett,

Kokárda lengett, zászló lobogott:

A költő kérdett, és felelt a nemzet.

Ma nem tördel bilincset s börtönajtót Lelkes tömeg, de munka dala harsog. Szépség, igazság lassan megy előre,

Egy szebb, igazabb, boldogabb jövőbe.

De azért lelkünk búsan visszanéz És emlékezve mámoros lesz tőled.

Tűnt március nagy napja, szép tavasz,

Mely fölráztad a szunnyadó erőket,

Mely új tavaszok napját égre hoztad,

Ö nagy nap, szép nap. légy örökre áldott. Hozz mindig új fényt új dalt, új virágot!

(1909)

. SZÉCSl MARGIT:

Március 15

Zsír fogytán, bor apadtán tengtek a jobbágyfalvak. Fiisttelen tűzhelyeken főzték a forradalmat.

Nemzetiszín lobogó röpült a'szemek előtt, behasadt fecskefarka verte a zöld levegőt.

Félelmes tavaszidő láttatott seregeket... Gyönyörű elgondolni azt. ami nem lehetett.

Negyvennyolcas honvédeink csákója

Vásári ajándékként, a farsangi jelmezek kiegészítő darabjaiként még ma is fel-feltűnik a csákó, ez a jellegzetesen csúcsos, elöl szemetlenzóvel »ellátott fejfedő, amely egykor előírásos hadviseleté volt több ország katonáinak.

Mi, magyarok különös szeretettel emlékezhetünk a csákóra, hiszen éppen akkor vált jelképesen szép viseletté, amikor nemzeti történelmünk egyik legemlékezetesebb korszaka érkezett el: nevezetesen az 1848—49-es forradalom és szabadságharc idején.

A csákó a hegyes magyar paraszt- süvegből alakult ki. Eredetileg nemezből vagy fekete posztóból készült, mégpedig két főbb formában. Egyrészt

megtartotta

összefüggő hengeres alakját, másrészt nyújtott 'háromszögletű anyagból' sodorva varrták össze. Ez

utóbbinak a csücske, vagy

lecsüngött vagy „csákó- san” — ferdén — eláyt.

Nos, ,: eme

„ferdéség” miatt lett a csákó — csákó.

Ismereteink szerint már az 1700-as években csákót hordtak többek között a Győrött állomásozó katonák, s azok a magyar példára megalakult huszárezredek is, amelyeket fjfancia, svéd, hannoveri, porosz stb. zászlók alatt állítottak fel. A franciák shako néven is emlegették ezt a magyar származású hadii ruhadarabót.

Azt, hogy a csákóból a mai értelemben vett csákó lett, szintén a franciáknak köszönhetjük. Mégpedig azért, mert a korábban ellenző hélkül használt hengerféleségre őík szerkesztettek először egy kis ■ szemellenzőt. Pontosan azért, amiért az efféle kiegészítéseket máig alkalmazza a kalaposmesterség meg a sapkaipar: védjenek az esőtől, takarják el a szemkápráztafó na-» £>ot.

Az 1800-as évek elején még tovább egyszerűsödött a csákó. Leffentyűjét posztóból való testéhez szorították, a felső pere- , mén pedig erős drótot futtattak körbe, hogy felfogja a kandcsa- pásokat. Hamloki részére pedig különféle díszek kerültek — aszerint, hogy mely hadnem katonái számára készült. .

Ezt a formáját elnyervén, valóságos diadalutat járt be a csákó. Elsősorban azért, mert köny- nyebb yolt a korábban használt bőfsisakoknál, másodsorban meg azért, mert a maga hetykeségében igen mutatós, katonás volt.

A Monarchia hadseregében 1805Jtől rendelték - el • • a .csákó viseléséi, természetesen úgy, hogy a hadnemek mindegyikében megkülönböztető jelzést kapott. A huszárok például fekete-sárga rózsát raktak csákójuk csúcsára, a fejfedő jobb oldalán pedig díszes zsinór lógott le. Mindemellett még egy úgynevezett forgó is felmagasodott a huszárcsákó leg elején, amely ékes, szép toliakból készült.

Amikor 1848. március 15-én kitört a forradalom, a Habs- burg-biroda- lomhoz tartozó népek katonáinak . túlnyomó többsége már csákót hordott. A felkelő magyar seregbe tömörülő katonák is ezt hordták a ‘fejükön. Igaz, nem egészen úgy, mint korábban, mert előbb magyar címer lett a csákók ékessége, később pedig egy babérkoszorún átszúrt kard. (Akkortól, hogy a császári családot megfosztották a magyar tróntól.)

A szabadságharc csákói aztán megannyi különféle díszt, megkülönböztető jelzést kaptak. A nemzetőrök szemellenzője fölé például egy fölirafos bádogszalag került; a tüzérek szintén bádogszalaggal tudatták hovatartozásukat. A huszárok — ezre- deik szerint — más és más, különösen élénk színű csákókat hordtak.

A csákó — ez a magyar származású, és a magyar történelem különösen szép napjaiban oly fontos szerepet játszó katonai viselet' — akjcor kezdett eltünedezni, amikor a toborzást felváltotta a sorozás. Az ékes fej- rervaló ugyanis egykor a hadi élet önkéntes vállalását jelképezte. Aztán pedig jöttek a mind nagyobb és mind gyilkosabb fegyverek, amelyeknek a kezelőihez immár semmiképp sem illett a könnyed, legényes csákó. A tarka, mutatós csákók múzeumi tárgyakká nemesedtek ...

A. L.

9 48-as huszárok. Benczúr Gyula-festmény részlete.

Arcok a múltból

N

éhány évvel ezelőtt szenzációs fotók kerültek elő Plohn József egykori fényképészmester hagyatékából. Ezek a képek a századforduló után, 1903-ban készültek olyan emberekről, akik fiatal éveikben, daliás honvédként vettek ■részt az 1848—49-es szabadság- harcban. Honvédportrék tehát, olyan honvédeket mutatnak be, akiknek tekintetében még most is — pontosabban akkor is — ott égett az elszántság, a hon feltétlen megvédésének szent tüze, amikor pedig testük sokat vesztett a hajdani nyalkaságból. arcukat barázdákkal szántotta tele az elzúgó idő. Megható dokumentumok ezek a képek, s nem szükséges hosszasan vizs- gálgatni egyiket sem, hogy megértsük, micsoda lelkesedés, micsoda belső tűz vezette őket a hon védelmében.

re, s azok élő tanúba, részeseire. Előkeresték a kredenc fiókjából az egykori kitüntetést, akácfa hamujával kifényesítették, s fölfűzték a kapott gúnyára. Mert ünnepet jelentett nekik a hajdanvolt harcokra emlékezni. Azt tudni, hogy még fontosak, ha csupán egy bogaras fotográfusnak is. Az álló alakos öreg Hofivéd nem véletlenül áll, oldalán karddal, melyet reszke- teg bal kezével ügy markol, mintha az utolsó szalmaszálba kapaszkodna a fuldokló. Neki két vitézségi érem díszíti a megőrzött egyenruhát. Tekintetében gyanakvással vegyes büszkeség.

A másik kalapos honvéd arca merő dac. Ö mindent vállalt és vállal most is, a fényképezés pillanatában. De ezt a dacot ott találjuk nyitott kabátú, pipát szorongató társa arcán is. A

kucsmás férfi ábrázata azonban, mintha kiábrándultságot, mintha a történtekbe való beletörődést mutatna. Leginkább a hosz- szúhajú, száját keményen összefogó férfi fotója döbbenetes: nadrágja foltozott, jobb keze. mintha nyomorék lenne, arca kettősséget mutat. Bal ökle pedig — még ha véletlenül is maradt így — mindent elárul: fityiszt mutat. Nem nekünk természetesen, nem a késői, ámde értő utódoknak, nem is Plohn mesternek ...

Arcok a múltból. Elmúlt arcok, nemlétező emberek. Elvitte őket is az idő. Testük megtöretett és elenyészett, annak a honnak a földjével yált eggyé, amelyet védtek. De a tekintetükből áradó tűz halhatatlan éppen úgy, mint a népek, nemzetek szabad- ságszomja és honszeretete.

♦

Itt'csupán öt portrét mutatunk be a gazdag anyagból. De ma délelőtt fél tizenegykor Császártöltésen, a művelődési házban ünnepélyesen megnyitják azt a kiállítást, ahol Plohn József fényképész honvéd portréit sokkal nagyobb számban tekinthetik meg az érdeklődök. A kiállítás március 23-ig lesz nyitva.

Gál Farkas

Talán róluk is szólhatott Petőfi, amikor 1848 október—novemberében Debrecenben megírta a Tiszteljétek a közkatonákat! című versét: „Nincsen lap a történet könyvében Ahol ne-.

vök följegyezve lenne. Ki is győzné mind fölírni, akik Tömegestül el-elvérezének ... ? Tiszteljétek a közkatonákat Nagyabbak ők. mint a hadvezérek ...”

p Nincs följegyezve a képeken látható agg honvédek neve sem a „történet könyvében”, de ar- cukrőry'r u ház at üík ró 1. kezükről, s íaz:- egy-egy kitüntetésről sok mindent leolvashatunk. Azt például, hogy bizony ők azok, akikről Arany János írta: „Az istenadta nép ...” Ök azok. akik erősen kopott kabátban ültek Plohn József masinája elé, s bizonyára a legjobb ruhájukat vették fel, meghatódva készültek a fényképezkedésre. Meghatódva, mert lám van itt egy ember, valami fotográfus, aki emlékszik, sőt emlékezni bátor a nagy időkBalázs József

tánciskola

(12.) — Már azt hittem, hogy a rendőrség van itt — mondta fáradtan Lili. Egyáltalán nem sértődött meg. — Mit akarsz? — ásított egyet. A fiú nem szállt le a bicikliről, csak úgy a nyeregből támasztotta a kaput.

— Megmondjam? — kérdezte.

— Ahh — legyintett Lili, és a fiú nem érthette félre; ha ilyen gyerekesen viselkedik, otthagyja.

— Nincs senki a házban? — óvakodott be a kapun a fiú, és megállt Lili előtt.

— Alszanak — intett Lili a ház felé. — Te is a legrosszabb pillanatban tudsz jönni, ennek van a legtöbb pénze, te kis buta — már-már szótagolva korholta a fiút. — Most aztán várhatom, amíg. újra eljön hozzám ...

— Ez a kis cirkuszos — intett a fiú a kert felé, amerre a kis ember az imént elfutott.

— Milyen cirkuszos? — csattant fel Lili.

— Akkora, mint egy törpe — vigyorodott el Neviczky. — Ilyet láttam a cirkuszban. Ahol a jojót árulták...

— Na jó. Mit akarsz?

— Bemennék hozzád, ha a biciklit is vihetném magammal... — nyelt egy nagyot Neviczky.

— Mit bánom én! — és Lili már indulni akart.

De a fiú csak nem mozdult. Lili nem értette, hogy mire vár. Idegesen, mintha fájna a feje, a homlokához nyomtá a kezefejét. Mintha megnyúlt volna az arca, az álla remegett, homlokához szorított ujjái is. Csapzott haját most nem kötötte át fehér szalaggal. Unottan, de mégis bármelyik pillanatban kirobanni kész dühvei összébbhúzta magán a pongyoláját. A fiú. úgy gondolta, talán legjobb lenne most bocsánatot kérni tőle, ahogyan azt a moziban olyan sokszor látta. Bocsánatot kér és elmegy. Mert mi lesz, ha tényleg behívja magához, és most is ugyanolyan tehetetlen lesz, mint a múltkor az árpában. Hiába tette szét Lili a lábát, neki elfogyott az ereje és a bátorsága, éppen csak egy mozdulat, az az egyetlen mozdulat hiányzott, hogy megcsinálja vele azt, amit a terményfelvásárló a cigányasszonnyal. Ha most bemennek a szobába, bezárják az ajtót, megint minden úgy történik, hogy szégyellnie kell majd magát. Lili lekezelve megborzolja a haját, kineveti de azt is el tudta képzelni, hogy most elzavarja, hiszen azt a kis embert is ő űzte el a villanylámpájával... Egyre za- vartabban topogott, mert mégiscsak azt kívánta, hogy egymás mellett feküdjenek azon az agyon, Lili szobájában. Az előbb még Lili teste ott fehérlett a férfi felett végig azon a hatalmas ágyon. Emlékezett rá, hogy a villanylámpa 'fényében mozgott-hullámzott ez a test, de az is lehet, hogy csak a meglepetéstől, az ijedtségtől vo- naglott meg, hogy rájuk villantott a zseblámpával. „Rajtam is végignyújtózkodik majd, mint azon a kis törpén”, gondolta, s már hem törődött vele, hogy ott érezni a nő nyakán, a haja tövében, a bőrén annak a férfinak az izzadságát is, aki olyan peckesen vonult ki az udvarról. Persze, hogy azért jött ő is, hogy maga alá gyűrje, hogy ha kell erőszakkal is megtegye vele azt, amire már a réten hajlandó lett volna.

Az utca felé eső szobában valaki lámpát gyújtott. A kiszűrődő fényben Lili elfordította a fejét, verejtéktől összecsomósodott hajába túrt, várt valamire. Neviczky még közelebb lépett hozzá, nem tudta, hogy most mit csináljon: meneküljön-e el, vagy gyorsan szaladjon be Lili szobájába.

— Maradj — legyintett Lili, megérezve nyugtalanságát.

A tágas udvarra is jutott még valamennyi a benti világosságból.

A színek átrendeződtek körülöttük, sötétlila .és szürke foltok hömpölyögtek előtte, majd beleolvadtak a sötétbe, aztán a feketeség erősödött fel. A kert felől az udvarra vetülő sötétség kiszorította a gyorsan születő színeket, amelyekről a fiú nem tudta, hogy az éjszaka titokzatos erőinek a játékai-e, vagy csak egy káprá- zat, a félelem alábukkanó és el- foszló képei.

— Maradj — súgta kedvesen Lili, és megpaskolta a fiú arcát. — Hallod? — fordította arcát az ég felé.

Neviczky csak annyit hallott, hogy valahol a víz mellett motoros fűrészt indítottak be, de az is lehet, hogy még messzebb egy malomban zúgnak a gépek

— Jön az apám — közölte Lili.

Nyílt az ablak. Magas, hangosan szuszogó ősz hajú férfi hajolt ki rajta, előredőlt az ablakpárkányon, és körülményesen, küszködve kipréselte magát a tornácra. Nehézkesen feltápászkodott a földről, a térdéről, hosszú klottgatyá- járól leverte- a rátapadt homokot, aztán kilépett az udvarra.

Magasszárú cipőben, klottga- tyában és ingben .végigmasírozott az udvaron.

—- Támadás szemből! Célzást igazíts! — vezényelt a láthatatlan katonáinak, miközben elsétált a kertkapuiig, majd Nevicz- kyéktől alig pár lépésre visszafordult és megállt. Hallgatózott, i aztán újra ismételte a vezényszavakat. . ■

— Az eltévedt tankot hallja — magyarázta meg Lili apja különös viselkedését.

Neviczky is a felerősödő hang irányába fordult. A Lili apja teljesen megzavarta, mert nem tudta eldönteni, hogy honnan származik ez a dübörgés, milyen gépektől. Lehetséges lenne, hogy eltévedt egy tank? Vagy csak egyszerűen bolond az öreg ezredes, mert Neviczky emlékezett ■Lili szavaira, hogy az ő apja ezredes volt a háborúbán. Libus, a szaxofonos is, az ő példaképe, akinek az ismeretségére olyan büszke, az is csak nevetett, amikor az eltévedt tankról kérdezte. Inkább a Vak Légióssal viccelődött. Lehetséges, hogy itt gyakorlatozik ja Tiszán, vagy a Szamoson az a lánctalpas ördögi masina, iitt riogatja az embereket?

— És ez így megy minden éj- • jel — legyintett Lili a vezényszavakat pattogó öregre.

Neviczky hirtelen elhatározással maga mellé húzta a kerékpárját, és eldöntötte, hogy amilyen gyorsan csak tud, hazarohan. Először az állomásra hajt, hogy a zseblámpát meg a biciklit visszaadhassa a barátjának. Majd — mert oly régen tervezték ■már — zsákot vesznek magukhoz, és a szomszéd falu határából disznótököt lapnak.

— Kellene egy kis liszt, pár tojás, meg ami van, bármilyen tészta, tarhonya ... — vetette oda csak úgy mellékesen Lili, még mindig az udvaron keringő apját báupulva, aztán lassan az induló fiú után lépett.

Pongyolája övével játszott,- amikor a fiú a kerítéshez " támasztotta a biciklijét Ügy állt ■meg mellette, mintha felkínálná magát, hogy ölelje csak át nyugodtan. A fiú átkapta, Öli hagyta, hadd szorítsa csak magához, hagyta, hogy a derekánál gyűrö- gesse a pongyolát, hogy alányúljon a ruhájának, hogy megérintse a bőrét. Most már ezzel is megelégedett nem akart már Lili szobájába menni. Olyan ez, mintha már tényleg azt csinálnák, az ujjai már elöl csúszkáltak a combok tövénél, ott ahol ■azt a puhaságot érezte a múltkor. Lili lustán mozgatta a csípő-, jét, egyre jobban hozzátapadt a fiúhoz, hagyta, hogy tapogassa, simogassa csak, közben átölelte a nyakát (Folytatjuk)