Petőfi Népe, 1983. március (38. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-03 / 52. szám

1983. március 3. • PETŐFI NÉPE • 5 Pályakép kezdőknek A tizennégyezer friss diplomás ** huszonnégyezer állás közül válogathatott a múlt esztendőben. Azaz 40 százalékkal több munka- lehetőség kínálkozott, mint egy évvel korábban. Örülhetnénk a biztató statisztika láttán. Hiszen ha egy kimutatásban azt olvas­suk, hogy valami a korábbi idő­szakhoz képest szebben, jobban alakult, méghozzá számottevő az emelkedés, első reflexünk az el­ismerés. Nem árt azonban a jótékony számok mögé nézni. V együnk egy köznapi esetet. ” Kovács János átveszi diplo­máját Győrben, a Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskola au­lájában. Ezennel úgy tekinthetünk rá, mint nagyreményű útépítő üzemmérnökre. Mire számíthat kezében a díszes oklevéllel? Tud­ja jól, hogy az idén útépítőből többet képeztek, mint amennyire szüksége van az országnak. Meg­érti a népgazdaság nehéz hely­zetét, azt, hogy amikor „gólya­ként” beült a főiskola padjába, még másképp festett a honi út­építés jövője, ilyenformán szak­emberigénye is. Mindez azonban csöppet sem enyhíti a gondját, hiszen neki itt és most kell mun­kába állnia. Bánja már, hogy meggondolatlan volt, és nem kö­tött korábban tanulmányi szer­ződést, de a társai biztatták: mi­nek kösse le magát, hiszen ott a pályázati rendszer, játszva talál megfelelő állást. Mielőtt sajnálni kezdenénk em­berünket, tegyük hozzá: percig sem kell munkanélküliségtől tar­tania. Hívják három megye vál­lalataihoz is. Csakhogy Kovács békési fiú, hazahúzza a szíve. Ott­hon pedig egyelőre nincs neki való munka. Ráadásul Kovácsot „megfertőzték” az úgynevezett zsíros állást kifogók történetei. Házon belüli maszekolásról, ilyen­olyan munkaközösségekről, me­lyek hasznát senki el nem vitat­ja, csak éppen kevés közük van az útépítésihez. Pályakezdőnk te­hát komoly dilemma elé került. Hagyja ott a pályát, mielőtt egyáltalán elkezdte volna? Vagy gyökértelenül rakjon fészket a szűkebb pátriájától távoleső vidé­ken? Esetleg adja alább, és sut­ba vágva a diplomát, álljon be fizikai munkára, közel az ott­honhoz? 'Elárulhatjuk, Kovácsnak végül- is szerencséje volt. Igaz, nem útépítőnek vették föl, hanem egy vasútépítő szakosnak meghirde­tett állást kapott meg. Üzem­mérnökként dolgozhat, ha nem is a szorosan vett szakterületén. 'T ermészetesen a tlzennégy- 1 ezer felsőfokon képzett Ifjú java részének sokkal simább az útja, mint a példánkban említett Kovács Jánosé. Mégis, mint az a bizonyos „állatorvosi ló", a ki­talált Kovács esete Is tanulságok­kal szolgál. <A végzősök számát többszörö­sen meghaladja a kereslet a mű­szaki és gazdasági pályákon. Az elhelyezkedés szempontjából ez kétségkívül kedvező, óm az átlag — így, önmagában nézve — ha­mis képet tükröz. Az igények te­kintélyes hányada megalapozat­lan. Alighanem elcsodálkoznánk, ha egyszer fölmérés készülne ar­ról, hogy mennyi a meggondolat­lan, komolytalan szándékú állás­ajánlat egy évben. Azt, hogy a fölkínált munkalehetőségek nem a valóságos helyzetet mutatják, bizonyítja a közismert tény is, hogy a műszaki szakemberek je­lentős része nem kap szakkép­zettségének megfelelő feladatot. A megalapozatlan állásajánlatok­nak van egy másik veszélye is. Áttekinthetetlenné teszik a reá­lis szükségleteket, ami elsősor­ban azzal jár, hogy a vidéki — főként a nem nagyvárosi — mun­káltatók behozhatatlan hátrány­ba kerülnék. Igazolásul egyetlen adat: a műszaki pályákon két és félszer, a gazdasági szakokon négyszer- annyi fővárosi állást hirdették meg, mint az ország összes (!) adott típusú oktatási intézmé­nyében 1982-iben végzettek szá­mára. Mindez sajnos nem zárja ki, hogy a pályakezdő fizikusok, matematikusok, geológusbk, zöld­ségtermesztők elhelyezkedési gon­dok szorításában élnek. A feszültség végül is feloldó­dik, ám riasztóan sok esetben ká­rosan. Az I960, évi népszámlálás adatai szerint az egyetemi, főis­kolai végzettségűek 19 százaléka a pályakezdéskor a képzettségé­től eltérő munkakörben dolgo­zott. Tf i ne tudná: a későbbiekben *“■ csak növekszik ez az arány. A népszámlálás évében minden negyedik-ötödik diplomás aktív kereső ebbe a kategóriába tarto­zott. Az sem kiszámíthatatlan, hogy a végzősök java része a képzés helyén vagy annak közelében kí­ván letelepedni. Ezzel a szakem­berszükséglet és az elhelyezkedé­si szándékok területileg is el­térnek egymástól. A Hajdú me­gyei Építőipari Vállalatnál 125 üzemmérnök dolgozik*. Közülük több mint hatvanan építőgépé­szek. Ugyanakkor több megyé­ben, így Zalában, Komáromban lámpással keresik az építőgépé­szeket. Az idősebb, sokat megért szak­emberek okkal csltítják friss dip­lomás munkatársaikat, hiszen a múlthoz mérve valóban mérföld­kőnek számít, hogy legtöbbjük bőven választhat az álláslehető­ségek közül. A mennyiséggel, az átlagok- **■ kai nincs hiba. Most már a minőséget, az összetételt, a szak­mai és területi megoszlást kell szemügyre venni. Mindenekelőtt tisztázni az ágazatok, a szakmák helyzetének várható Alakulását, hiszen ettől függ szakembertgé- nyük is. És egyre több olyan dip­lomást képezni, aki — szakterü­letén belül — több mindenhez ért, akinek érdeke az állandó, szervezett, magas színvonalú to­vábbképzés, esetleg a második diploma megszerzése fs. Példabeli emberünkről könnyen elképzelhető, hogy kezdőként technikusi munkát végez. Efölöt­ti kesergését is megérthetjük, hi­szen nem azért tanult, nem erre szerződött. Csak egyet nem fogad­hatunk el: az egymásra mutoga­tást. Neki és a vállalatának kö­zösen kell megtalálnia a megol­dást, hogy mindenki a képessé­geihez és a tudásához mért fel­adatot kapjon, és ne maradjon le egykori évfolyamtársaitól a fej­lődésiben. Ez mind az egyén, mind pedig a vállalat elemi érdeke, sőt, nemcsak az övék ... G. L. F. Ha az emberi visszaemlékezés, a múlt fürkészé- se anyagiakban mérhető, akkor ifj. Éber Sándor Baján élő festőművészé milliókart, ér. Ugyancsak több millió forint értékű lehelt az Éber-család ha­gyatéka, gyűjteménye. Amikor felkerestük a 74 éves mestert, Kőhegyi Mihályt, a bajai múzeum tudományos főmunkaitársát is nála találtuk. Ké­nyelmes karosszékből — később tudtam csak meg, hogy Perczel Móré volt hajdanán — hallgattam a diskurzust. Id. Éber Sándor és Tornyai János le­velezését dolgozta fel Kőhegyi Mihály, s az ada­tokat, neveket pontosították éppen. FESTŐÁLLVÁNYBÓL ÍRÓASZTAL Lesz-e Ifj. Éber Sándor. Eber-gyűjtemény\ ? A két ismert festőművész között H910 körül szövő­dött barátság: 1930—35-ig leveleztek. Nem lehet közömbös e fogalmazványok tar­talma, hiszen az akkori magyar és helyi művészeti élet kordoku­mentumai ezek. Fontos részletek derülnek ki Nagy István, Tornyai és id. Éber kapcsolatáról is. A levelezés a szegedi Móra Ferenc Múzeum következő évkönyvében jelenik meg, hasonlóan, mint Hermann Ottó és id. Éber gon­dolatváltásai. A szobában, bármerre nézek, mindenhonnan régi stílbútorok, néprajzi eszközök köszönnek vissza. A többi helyiségben is egyre arra gondolok: ez már kész múzeum! Csend, nyugalom a dol­gozószobában. Az ablakon épp­hogy beszűrődik a télies napfény. Ifj. Éber Sándort hallgatom: — Édesapám 1947-ben halt meg. Azóta rendezgetem az ősök ha­gyatékát. Évtizedek teltek el, mi­re a vásznakat, rajzokat, tanul­mányokat rendbetettem: ma már bármelyik pillanatban kiállítha­tok. A bútorokat felújítottam ti­zenöt nyár alatt, sőt újakat is ké­szítettem. Jelenleg a több ezer le­velet olvasgatom, de hát hiába vagyok fenn éjfélig, az idő oly kevés. A jegyzetfüzetet akár el is te­lhetném, hisz annyira lekötnek ifj. Éber Sándor történetei, hogy el is feledkezem rögzítésükről. Ren­geteget beszél apjáról, a figura­listáról, a freskófestőről, a tanár­ról, aki Székely Bertalannál ta­nulta a mesterség rejtelmeit. 'Freskói, sgrafittói megyénk né­hány középületének falán ma is láthatók: a csávolyi, a csátaljai iskolában, a bajai III. Béla Gim­názium dísztermében, s templo­mokban. Nagyszerű portrékat festett Nagy Istvánról, Rózsahe­gyi Kálmánról, Tornyairól. Kér­ném, meséljen pályájáról, de nem hagy szóhoz jutni. Aztán közbeszól” a telefon. — Kiállításra hívtak, de sorra le kell mondanom ezeket a kéré­seket. Most annyira elfoglalnak a múlt emlékei, a leendő Éber­gyűjtemény, hogy tárlaton nem szerepelhetek. Pedig hajdanában Olaszországban, Franciaország­ban és a Szovjetunióban is be­mutatkoztam. Az első hazai ki­állításom 193il-ben volt a Mű­csarnokban. — Édesapám műtermében nőt­tem fel, mint egy kisinas. Gim­nazistaként szívesen segédkeztem apám mellett. Sokáig ingadoztam a festészet és a szobrászat között. Aztán 1927-ben Rudnay Gyula tanítványa lettem a Képzőművé­szeti Főiskolán. Baján tanítottam a III. Béla Gimnáziumban, majd az építőipari technikumban, vé­gül a tanítóképzőben. Óriási lel­kesedéssel dolgoztam, szerveztem. Ezt a hatalmas ambíciót 1980- ban a Munka Érdemrend ezüst fokozatával honorálták. Bejárta lEurópát, megszámlálhatatlan he­lyen megfordult. Fényképezett, jegyzetelt, vázlatokat készített. A „Duna festője” 1957-ben meg­szervezte a bajai, majd a megyei képzőművészeti munkacsopor­tot; kétszázötven előadást tar­tott a művészet történetéből. Most sem pihen. Az ecsetet fel­cserélte a tollal, a festőállvány­ból íróasztalt eszkábált. A város­hoz kötődő emlékeket nemcsak megsárgult papírokon őrzi. Sor­ba rakta az idős emberek magnó­szalagra rögzített visszaemléke­zéseit is. Milliókat ér az Éber-gyűjte­mény, ez vitathatatlan. Ifj. Éber Sándor munkája nyomán ma már együtt áll a hagyaték. Nyil­vánvaló, Fogy Bajának értékes kiállítása lesz. Mert lesz. Eddig legalábbis a jelek jó irányba mu­• A (estőállványból íróasztal. 0 Id. Éber Sándor szobra. 0 A gyűjtemény egy részlete. (Méhest Éva felvételei) 0 Nagy István festő portréját id. Éber készítette. Balázs József tánciskola (3.) Neviczky számolta, hányán vannak, meg is mondta a tiszte­lendő úrnak, aki még mindig a kijáratot figyelte. Neviczky is követte a pap tekintetét. Mintha többször elsétált volna valaki a templomajtó előtt a földbe sül­lyesztett hatalmas köveken. A tisztelendő, még mindig arra szá­mítva, hogy valaki belép az aj­tón, anélkül, hogy a hittanórára összegyűlt pár gyerekre tekintett volna, megkérdezte: — Neviczky flgjo- hiszel Isten­ben, hiszel a mindenható Atyá­ban? — Jgsa-*— válaszolt habozás iíálkül a fiú. Mert mit is válaszolhatott vol­na egy ilyen kérdésre, Mária ké­pe előtt, a keskeny ablakokon beszűrődő fényben? S ott reme­gett még a fülében a pap reked­tes,. kellemetlen hangja, aki félt is talán, de titkolni is szerette volna félelmét, ezért torlódtak úgy egymásra a szavak a torká­ban, az utolsó hangoknál már suttogott, nyeldekelt, sehogyan sem tudta palástoni riadtságát. A bekerítéstől, a meg'nem menekü­léstől való ijedelmét átérezte Ne­viczky is, lopás közben érzett már ő is ehhez hasonlót, olyankor mindig száraz volt a torka, és sokszor oly nehezen mozdult meg, mint ahogyan most Bacsá- ki... A hosszú csendet mégis a pap törte meg újabb kérdéssel: — Jó katolikusok vagytok? Énekelve szólt, jó hangosan, hadd hallja ott az az idegen az ajtó előtt. — Jóóó! — válaszolták a gye­rekek kórusban. Bacsáki tisztelendő úr végre megnyugodott, a válasz bátorsá­got öntött belé, fel-alá járkált a padok között, a kosarat meg hol vitte magával, hol egyik pádról a másikra tette. Mindenki a kosarat figyelte. Talán ennivaló lehet benne, valamilyen sütemény... Előfor­dult, hogy megkínálta őket a tisztelendő úr, de akkor nem a templomban tartották a hittan­órát, hanem az iskolában. Még cukorkát is kaptak, meg állítólag Amerikából küldött csokoládét. De mqst a templomiban ülnek, az oltár előtt nem állhatnak neki enni. A pap hirtelen Nevlczkyhez fordult: — Állj fel, fiam... Neviczky felállt. — Példát kell mutatnod most, hogy pár hét múlva már nyolca­dikos leszel, amit te csinálsz, az példa a többieknek is. Tizennégy évesen már felnőtt az ember. — Csak ősszel töltöm be — je­gyezte meg tétován a fiú, s egy­re jobban gyanakodott, hogy a pap olyasmibe akarja bevonni, amihez semmi kedve nincs. Csak menne az idő, itt a nyár a nya­kukon, ez a legjobb idő a lopás­ra, Kerczákkal felpakolhatják a fél határt. Annyi mindent elter­vezték! Már aratnak a réten a Szamos mellett, éjszakánként egy-egy kéve búzát hazavisznek, meg kell látogatniuk a lucerna­táblákat is, a tanyán a gyümöl­csösöket ... Nem győzték sorol­ni Kerczákkal, hogy mennyi min­dent vihetnek haza, újabb és újabb lopnivaló jutott eszükbe, s ha most Bacsáki megbízza va­lamivel, éppen most, akkor még azt is megbánja, hogy valaha is betette a lábát a templomba. Bacsáki folytatta: — Tizennégy évesen már min­den fontosat tud az ember az életről. Te például már majdnem hibátlanul tudsz ministrálni, bár — emelte fel a bal kezét — elő­fordult nem is egyszer, hogy le­késtél a csengetéssel... Nem tu­dom, Ilyenkor hol jár az eszed? De ha odafigyelsz, akkor hiba nincs. Pedig a templomban — itt már majdnem kiabált — minden szerencsétlen ember, minden pi­szokból, mocsokból teremtett em­ber egyesül az Istennel! Sok em­ber fegyverrel, igen, fegyverrel félemlíti meg a másikat.... — Micsoda? —■ kapta fel a fe­jét Neviczky. A pap nem vett tudomást a fiú kérdéséről. Neviczky úgy érezte, hogy menten leszédül a pádról, de mert Bacsáki megintcsak a kijáratot bámulta, rájött, hogy ez a megjegyzés alighanem a temp­lomajtónál ácsorgó embernek szól. — A puskák megölik az ember lelkét, kipusztítják belőle az Is­tent! — szónokolt Bacsáki, akár a vasárnapi nagymisén, s a hir­telen rátörő izgalomban lerántot­ta a kosárról a fehér abroszt. Mindnyájan azt hitték, hogy va­lamilyen bűvészmutatványra ké­szül, mert az abrosz csak nem akart megállni a kezében, lenget­te, rángatta, emelgette, ám egyre követhetetlenebbül, egyre mérge­sebben. Majd, kezében az ab­rosszal, odasietett a kijárathoz, és feltépte az ajtót. A padokból egy magas férfi alakját látták, amint a templom­kert világosságában gyorsan el­lépett Bacsáki előtt. Gyors, leb- benékeny mozgásának barnálló vonalai mintha ott maradtak vol. na a sistergő kinti világosságban, mintha egy hosszú, leeresztett karú madárijesztő ingott volna a föld felett, s ettől a félelem szülte káprázattól egyszerre csak elfüstöigött a hittanóra ünnepé­lyessége, Bacsáki tehetetlenül né­zett vissza a gyerekekre. Egyikük sem mozdult, aztán végül Ne- viczky állt fel. Ahol ennyien van­nak, mint most a templomban, ott már nem félt. Odalépett a pap mellé, majd mert látva, hogy az nem mozdul, kilépeti a világos­ságba. Körülnézett, de már nem látott senkit. Értetlenül, gyana­kodva nézte a templomkert tea­rózsáit, a mélyzöld, ismeretlen ne­vű bokrokat, amelyeket beborítot­tak a gyűszű nagyságú szirmok. Vadvirágok is tarkállottak a temp­lomkertben, a bodza alatt a pázsi­ton pipacsbokrok,- mályvák nőt­tek, a sekrestye előtti feszület mö­gött pedig éppen lement a nap. Neviczky még előbbre lépett, hogy jól látja-e: a sekrestyénél a le­ereszkedő nap fényétől mintha lángolna az aranyszínűre festett kereszt. Még sohasem látta ilyen­nek, arra gondolt, hogy Bacsáki valamilyen különleges színű fes­tékkel kenhette be a megfeszített Jézust, mert a régebbi időkben az a Jézus mindig fekete volt, és vas­tagon ült rajta a por. — Nincs itt senki — mondta eltűnődve Neviczky, aztán vissza­ment a padba. — Nem fázik a lábad? — kér­dezte tőle most már megnyugod­va a pap, de a fiú csak intett, hogy nem, volt ő már máskor is mezítláb a templomban. A pap felemelte a karoskosa­rat, és Neviczky elé tette. — Neviczky fiam — szólította fel —, nézd meg alaposan, mi van a kosárban? — Egy labda, egy igazi nagy labda, egy négyes labda.— álmél- kodott a fiú. „Bacsáki tisztelendő úr vett nekik egy igazi nagy fut­ballt?” — Sokáig gondolkodtam rajta­tok, nem tudtam mást kitalálni — kezdte a pap. — Egyre keveseb­ben jártok ide. Azt gondolom, most majd többen jösztök — mu­tatott a kosárba, majd felfordítot­ta, hogy a kipottyanó labdát Ne- viczkynek kellett elkapnia. — Egy kis levegő kéne bele — jegyezte meg nagy szakértelemmel a fiú. — Amikor a falu futballistáinak is csak egy labdája van, s azt is a suszter hozza rendbe minden vasárnapra szurkos cérnával, ezt a vadonatúj labdát te még kriti­zálod?! — méltatlankodott Bacsá­ki. — Dehogyis kritizálom — ijedt meg a fiú —, egy egészen kicsit puha... Nem pattan jól, puhán hamarabb tönkremegy... — Honnan tudod? — kérdezte gyanakodva a pap. — Többször hallottam, amikor megbeszélték a suszterrel... Bacsákit kielégítette a válasz. — Többet nem fogtok rongylab. dával játszani, se te, se a többi katolikus... — nézett végig a gyerekeken a pap. — Nem fogja a katolikusok lábát felhasítani a kő, mert reformátusok követ rak­nak a rongylabdákba. Mindenről tudok! — s Neviczky el is hitte neki, hogy valóban mindenről tud. — A labda nálad marad, te fe­lelsz érte — mutatott rá Neviczky- re a pap. — De feltételeim is van­nak ... Legalább kétszer játsza­notok kell a reformátusok ellen. S legalább egyszer győzelemre is szükség lesz. Nem ragaszkodom hozzá, hogy mind a kétszer, nem ragaszkodom, de egyszer minden­képpen... Győzni kell! Érthető? Mindenki megértette? (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents