Petőfi Népe, 1983. február (38. évfolyam, 26-49. szám)

1983-02-22 / 44. szám

1983. február 22. 0 PETŐFI NÉPE • 3 A szakfelügyelő nem csak felügyelő! Az emberek többségének képzeletében a szakfelügyelő szó va­lamiféle fenyegető érzéssel párosul. Ez az asszociáció a diákköri , élményekben gyökerezik. Jól emlékszünk ideges, kapkodó taná­rainkra, amint az óra előtt könyörgő.tekintettel bejelentették: itt a szakfelügyelő! Az eminensek már tudták, hogy a következő •I negyvenöt percben ők lesznek porondon. Az osztály lapított, a pedagógus feszengett és a kicsöngetés ilyenkor a tanárnak is 1 éppoly megváltás volt, mint nekünk, általában. es­ti Ezek a gondolatok foglalkoz­- tattak, miközben a kecskeméti s Közgazdasági Szakközépiskolá­ba igyekeztem Kristóf Antóniához. !• Előzetesen annyit tudtam róla,- hogy tizennégy éve tanít és két d éve rhegyei magyar-szakfelügye­lő. Elmesélem diákköri benyomá­- sairnat és arról faggatom, vajon- manapság is holmi inkvizítornak- tekintik-e az iskolákban a szak- felügyelőket. — Igen, sajnos erről egyelőre nem beszélhetünk múlt időben, néhol még mindig tartanak a szakfelügyelőtől. Pedig a mi fel­adatunk az, hogy segítsük a szak­tanárokat, ehhez persze bizonyos ellenőrző tevékenység is kapcso­’ lódik. Egy kívülálló észrevehet ’ olyan tévedést, esetleg modoros-, ” ságot, amely fölött még a jó ön­ismerettel rendelkező tanár is át- I siklik. A szaktanár persze nem § olyan egyéniség, akit a szakfel­ügyelő csak úgy átformálhat. Nem is ez a cél, hanem az, hogy , felhívjuk figyelmét egy-két olyan 3 dólogra, amin javítani kellene és megerősítsük abban, amit jól ’ csinál. — Észre lehet-e venni, hogy a látogatás miatt „másképp” ala­kul az óra? — Bizonyára rögtön feltűnne, _ ha a tanár nem természetesen _ viselkedne, főleg a gyerekek rea- . gálása árulná el. Lámpalázzal már találkoztam látogatásaim során, de efféle tanári magatar­tással még nem. — Felügyelik-e a szakfelügye­lő óráit? , — Erre nem tudok egyértelmű­1 en igennel vagy nemmel vála­szolni. Megyei irányítóim közül ' voltak már nálam órán is, sőt • részt vettek olyan megbeszélé- ■' seken, amelyeket szakfelügyelő- 'kén't tartöttam. — Szemünk sarkából, diákként láthattuk, hogy a szakfelügyelő az utolsó padban figyel, jegyze­tel. Mi történik ezután a kulisz- szák mögött? — Közösen elemezzük az órát,, ez igen hatásosan fejlesztheti a pedagógus önkontrollját. Ügy ér­zem, a tanároknak most ebben az új tanterves, új tankönyves, sőt tankönyv nélküli világban nagyobb szükségük van ránk, mint korábban. — Miben tudnak még segíte­ni? — Fontos szerepünk, hogy az információkat közvetítsük az Országos Pedagógiai Intézet, a megyei szervek, a pedagógus-to­vábbképző és a tanárok között. Ez bizony nem megy könnyen. Feladataim közé tartozik még magyar nyelv és irodalomból a megyei versenyek — a Szép ma­gyar beszéd és az Édes anyanyel­vűnk — valamint az évfordu­lókhoz kapcsolódó egyéb verse­nyek megszervezése is. — Mikor jut idő a látogatá­sokra? — Minden tanévben összeál­lítják — megfelelő egyeztetés után — a szakfelügyelők prog­ramját. Az idén egy kunszent- miklósi, egy bácsalmási, egy já­noshalmi és két félegyházi átfo­gó látogatás szerepel a tervben. Ezekről az iskolák már az év ele­jén értesülnek; megkapom tőlük az órarendet, majd időben levél­ben bejelentkezem. Ezek a láto­gatások körülbelül egy-egy hóna­pig tartanak, így a végére az egész iskoláról összképet kapok, persze ezen belül a legnagyobb hang­súly a szaktárgyra esik; a tanu­lók tudására és a szaktanári fel­készültségre. — És azokra a bizonyos vá­ratlan villámlátogatásokra mikor kerül sor? — Szeptemberben, októberben és januárban. Ilyenkor azokat az iskolákat keresem fel, ahová az átfogó látogatások során nem ju­tok el. Szerencsém van, ha lega­lább egynéhányban egy-két órát meg tudok hallgatni. — Nincs rá elég idő? — Nincs. Tavaly hat szakfel­ügyeleti napom volt, most a tíz­napos ciklus bevezetése óta öt. A megyei szervek bizalmának köszönhetem, hogy nem kell órá­ról órára elszámolnom a mun­kámmal, hanem „csak” a kitűzött feladatokat kell elvégezni. Sok értekezleten veszek részt, a lá­togatásokon. tapasztaltakat jegy­zőkönyvbe kell foglalni. Terüle­tileg egész Bács-!Kiskun megye hozzám tartozik, az összes gim­názium, szakközépiskola és a szakmunkásképzők szakközépis­kolai osztályai, harminc iskola és körülbelül százhúsz tanár. Így öt-hat évenként jutok el egy-egy iskolába nagy látogatásra, pedig a tanároknak most lenne igazán szükségük segítségre. Visszatér­ve az elején felvetett gondolat­hoz: nem csoda, ha inkább „fel­ügyelőnek” tartanak bennünket és nem olyan „tanácsadónak”, akinek jelenléte — évente akár többször is — természetes lenne az iskolában. — Bács-Kiskun az ország leg­nagyobb megyéje, gond lehet az utazás is... — Igen, egy kecskémét—bács­almási út például a rossz csatla­kozások miatt oda-vissza hat óra hosszába telik, s ha több óra meg­látogatása után még megbeszélést is tartok, este fél nyolckor érek haza. Időpazarlásnak tartom, hogy alkalmanként napi négy-öt vagy még több órát utazgatással kell tölteni. Tudok olyan Bács- Kiskunnál jóval kisebb megyé­ről, ahol ennyi intézménnyel két szakfelügyelő foglalkozik. Har­minc iskolát Ilyen távolságok mellett egy ember nem tud meg­felelően ellátni, két szakfelügye­lőre lenne szükség, területi bon­tásban. Megjegyzem, a felemelt árak miatt az eddiginél jóval többet költők útiköltségre. Ha teszem azt, csak Bács-Kiskun megye északi része tartozna hoz­zám, akkor az összeg jócskán csökkenne. Nagyon várjuk egy méltányos összegű átalány meg­állapítását, ugyanis az utólagos útiköltség-elszámolás sok admi­nisztrációval- jár. — Ügy tudom a tíznapos cik­lusban öt napot tanít is. Miért vállal ekkora tortúrát? — Szeretem a szakmámat és amikor szóba került szakfelügye­lői megbízásom, úgy éreztem, ilyen alkalmat kár lenne elmu­lasztani. A szakfelügyelői munka során felmérhetem, hogy tizen­négy évi tanítás után én mint ta­nár 'hol állok, nem beszélve ar­ról, hogy a kollégáktól rengete­get lehet tanulni. Kormos Emese Űj rendelkezések az állami gondozott gyermekek érdekében SZÉPEN MAGYARUL — — SZÉPEN EMBERÜL a .. ■■■' ----- í • - ­Csaknem kétszeresére emelték ez év januárjától azt az összeget, amellyel az állami gondozottak önálló életkezdését támogatják a közoktatás szakmai programja keretében. Eddig 6 millió forint jutott évenként erre, most újabb 5,5 millió forint áll e cél szolgá­latára. Az arra érdemes fiatalok útra bocsátását átlagosan 5—10 ezer forinttal segítik, de egyes esetekben a támogatás elérheti a 30 ezer forintot is, amelyet első­sorban tartós fogyasztási cikkek­re, otthonteremtésre fordíthat­nak. Erről és az állami gondozot­tak élet- és munkakörülményeit javító új rendelkezésekről tájé­koztatták a Művelődési Miniszté­riumban az MTI munkatársát. Ez év februárjától már átlag­ban 25 százalékkal több zseb­pénzt kaptak az otthonokban élő gyermekek. Ez évenként 7,2 millió forint többletet jelent részükre. A minisztérium irányelvei szerint a zsebpénzt személyenként diffe­renciáltan — a tanulmányi ered­mény, a szorgalom, a magatartás és a közösségben végzett folya­matos munka alapján — állapí­tották meg úgy, hogy az segítse a gyermekek öntevékenységének fejlesztését, a pénzzel való helyes gazdálkodásra, a személyi tulaj­don megbecsülésére ösztönözzön. Még ez év második felében emelik az állami gondozott gyer­mekek ruházatára fordítható ke­retet is. Ez mintegy 15 millió fo­rint többletkiadást jelent majd évenként. A közeljövőben megje­lenő jogszabály indokolása sze­rint erre azért volt szükség, hogy a csaknem 33 ezer állami gondo­zott gyermek ellátását így is kö­zelítsék a családban élőkéhez, változatosabban öltözködhesse­nek, s ezzel is segítsék az életkez­dés előtt állókat.. Rendelet van készülőben a ne­velői jogviszony újraszabályozá­sáról. E viszony a tervezet szerint akkor is fenntartható, ha a gyer­mek átmenetileg nincs a nevelő­szülőknél. Ez többek között azt jelenti, hogy ha az állami gon­dozott befejezi általános iskolai tanulmányait, és elkerül valame­lyik középfokú oktatási intéz­mény kollégiumába, akkor is le­hetőséget kap, hogy hétvégeken, a tanítási szünetekben és a vaká­ciókban visszatérjen nevelőszülei­hez, s azok ilyenkor a gyermek ott-tartózkodásának idejére meg­kapják a hozzájárulást. A közeljövőben megjelenő jog­szabály lehetővé teszi, hogy a gyermek 18 éves kora után is — ha kölcsönösen kívánják — fenn­maradjon a nevelőszülői jogvi­szony 24 éves korig. A miniszté­rium illetékesei szerint ez biz­tonságot adhat az önálló életet kezdő fiataloknak, és a nevelő­szülőknek sem kell elszakadniok a már felnőtté vált gyermektől. Fiam Ügy tetszik, igencsak feledéke­nyek lettünk a címül írt megszólí­tásnak egy sajátos alkalmazása dolgában. Általános használatát minden­ki ismeri. Szülők naponta — talán többször is — szólítják „fiamnak” fiúéyermeküket családi körben, tanárok fiútanítványaikat szere­tetteljes bizalomból, mester a nö­vendékét barátsággal. Meglett férfiak is szólítják egy­mást fiamnak. Sokszor tréfásan is, ahogyan Petőfi Aranyt, amikor levélírásra emígy serkenti: „Meg­haltál-e, vagy a kezedet görcs bántja, imádott Jankóm ... Hogy­ha ... görcs bánt, menj a pati­kába s iparkodj Meggyógyulni, fiam.’’ Talán csodálkoznak némelyek, ha férj a feleségét fiamnak szó­lítja, hiszen — gondolják — a fiú nem vonatkozhat nőre. Márpedig Arany János a Családi kör apájá­val így szólíttatja meg leányát, amikor a meghitt estebéd közben valaki zörget odakint: ......nézz ki, fiam Sára: V alami szegény kér helyet éjszakára. Ha már Arany Jánosra hivat­koztunk, vessünk egy pillantást a másfél évszázadon túli időre is. a régiség adattárába! Útbaigazí­tónk nyelvünk történeti-etimoló­giai szótára. Több szócikk foglal kozik a kérdéskörünkbe tartozó szócsalád tagjaival. Ezek: fiú, fiók, fióka, fickó, fial, fiatal, fi- nak, ifjú, sőt a férfi, atyafi, ba­romfi, rókafi stb. is Mindezek a szavak kapcsolat­ban állnak egymással. Az alap­alak, a fi finnugor örökségünk. A képzett alakoK közül neveze­tes az Őrnagyai Mánia-siralom adata: Jézus anyja keresztre fe­szített fiát így siratja: „Ö, én ézes uradom, egyen igy fiadom’’ (mai megfelelésben: „Ó, én édes uracskám, egyetlenegy fiacs­kám”.) Itt a -d képző ugyanaz, mint az Árpád -d-je ' Az alap­alakot is itt olvassuk először. Má­ria így kiált föl: én fiam! 1527- ben egyik kódexünkben egyszer- csak feltűnik a fiam alak mint nemtől független megszólítás. És ha arra gondolunk, hogy a fióka az állatok mindkét nemű ' kicsi­nyét jelenti; az atyafi a régiség­ben is, ma is nemcsak férfi ro­kont, hanem általában vérrokont jelent, a -fi, -ffy utótagú család­nevek tulajdonosai nemcsak fér­fiak, hanem nők is lehetnek, a baromfi nemcsak kakast jelent, s végül a fiatal, az iafia nőre is vo­natkozhat, akkor már nem cso­dálkozhatunk a fiam-nak nőket illető megszólításon. Használjuk hát bátran ezt a gazdag hangulatú, hagyományos formát leányaink ás asszonyaink kedves-bizalmas megszólítására! Sz. A. Petőfi a Szovjetunióban Szovjetunió-szerte megemlékez­tek Petőfi Sándor születésének 160 évfordulójáról. Még a legtá­volabbi vidékeken is rendeztek találkozókat, költői esteket, ame­lyeken hivatásos és amatőr művé­szek tolmácsolásában hangzottak el a nagy forradalmár költőnek a szovjet emberek számára oly ked­ves sorai. Költők, kritikusok, iro­dalomtörténészek tartottak elő­adásokat Petőfi életútjáról, pályá­járól. Az egyik legszebb emlékestet a Külföldi Irodalom Könyvtárában rendezték meg. Az est egyik rész­vevője, Jelena Umjakova iroda­lomkritikus, aki immáron 20 esz­tendeje foglalkozik a magyar köl­tészettel és prózával, így nyilat­kozott: — Petőfi vitathatatlanul a leg­ismertebb magyar költő a Szov­jetunióban. Művészete különös módon összecseng az orosz klasz- szikusok alkotásaival. Verseit, el­beszélő költeményeit olvasva szin­te megfeledkezünk idegen voltá­ról, hiszen tartalmuk, szellemük annyira közel áll hozzánk, annyi­ra rokon velünk, hogy ugyanúgy értjük és szeretjük, mint hazánk nagy alkotóit. — Verseit a Szovjetunióban gyakran megjelentetik. Művei a szovjethatalom évei alatt több mint 40 kiadást értek meg. Az öt­venes években a Hudozsesztven- naja Lityeratura kiadó megjelen­tette összes műveit, válogatott verseit pedig 1971-ben adták ki újra. De megemlíthetem még a „Világirodalom könyvtára” című sorozatunkat is, amelyben külön kötetet szenteltek munkáinak. Igen fontosnak tartom, hogy pél­dául a Nagy Honvédő Háború idején, 1942-ben is napvilágot lá­tott egy gyűjteményes kötete. — Műveinek fordítói között megtalálhatók a negyvenes-ötve­nes évek legjobb szovjet költői: Szamuil Marsak, Borisz Paszter­nák, Mihail Iszakovszkij. Petőfit ma már nemcsak oroszul, hanem például tadzsik, grúz, litván, észt nyelven is olvashatják az érdek­lődők. Ma a Szovjetunióban 15 nyelven kaphatók a forradalmár magyar költő legszebb versei. — Petőfi költészetében én leg­inkább lírai költeményeit és a Já­nos vitézt kedvelem, de a többi is kedves nekem. A maga nemében mindegyik egyedülálló, nagy alko­tás. Úgy gondolom, Petőfi költé­szetének kiemelkedő vonása a gyengéd líraisággal összefonódó eszmei telítettség. (BUDAPRESS —APN) Tomszki facsipkék 9 Az ősi városnegyed fafaragással díszített házai Tomszk — az egyik legősibb szibériai város. Az 1604-ben ala­pított település jelentős szerepet . játszott az Uralon Hl hatalmas területek elfoglalásában. A vég- j télén tajga, a széles folyók, Szi- i béria rideg természeti szépsége . jellemző a tájra. A városban egye­di építészeti stílus alakult ki, amelynek alapanyaga a fa. A mai . napig fennmaradt facsipkés háza­kat Tomszk nevezetességeiként tartják számon. Egyedi, sajátos stílusukkal jól beleillenek a mai, modern városképbe. A faragott díszítések a tehetséges ácsművé- szek kezemunkáját dicsérik. Ne­vük nagyrészt ismeretlen, de mű­vészetük nemzedékről nemzedék­re öröklődött. A kézműipar min­den csínját ismerték az alko­tók. Művészetükben felhasz­nálták mind a gazdag népi ha­gyományokat, mind a városi épí­tészet legújabb vonásait. Tomszk faépítészeti remekműveit féltő gonddal őrzik az utódok. j|@lj ért, ha egyszer a dolgok összejönnek... Itt volt —, s átabotában még most is jelen van — ez a tava- szias tél. Ezt megelőzte ugyebár a majdcsaknem szelíd nyárutós tél- elő. Amidőn haladó szellemű pol­gártársaink még decemberben is kiültek napfürdőzni, nem beszél­ve a merész strandfürdőzőkről. Nos ezen enyhe télelőn történt, hogy a szabad ég alatt — hétágra szőlló napsütésben — pólóingben, s természetesen hajadonfővel jár- tak-keltek honfitársaink. Ugyan­ekkor gutaütésig túlfűtött vasúti kocsikban keltek útra a vonato- zók. Mert hát a naptár, .ugye, no­vember-véget mutatott, s miná- lunk a fűtési szezon meg a ka­lendárium közötti viszony hét­szentség. Azaz a klíma meg a nap­tári dátum közötti éles ellentmon­dás helyi észhasználattal általá­ban nemigen oldható fel. Ehhez többnyire felső szervi direktí­vák kellenek — efféle instruk­ciókkal : „Alkalomadtán használ­játok úgynevezett józan paraszti eszeteket, s ne durrantsatok be — tegyük fel — a személy-, valamint gyorsvonatokba, mintha odakünn sarki hideg volna, holott talpig plusz 20 Celsiusban áll szeretett hazánk — árnyékban is.” Azon a bizonyos rekordenyhe télelőn is úgy befűtöttek szerelvé­nyünkbe, hogy saját levében főtt a mind hevesebben pihegő utas­társadalom. — Szabad lehúzni ezt az abla­kot — útitársaim —, csupán egy­két percre? — kért engedelmet illedelmesen az idős iparosféle ember, aki feleségével jó ideje versenyt izzadott amott a sarok­ban. Kiskabátját is rég felakasz­totta már a fogasra, oda a fülé­hez. — Ö hogyne, csak tessék! — sóhajtott fel megkönnyebbülten a kocsi népe, s hálásan élvezte a bevágódó friss légáramlatot. So­kan még a szemüket is behuny­ták a kéjes gyönyörűségtől. Igen ám, de mint nálunk is szokás, furtonfurt császkáltak éhes, de főleg szomjas útitársaink az étkezőkocsi irányába, majd kellően feltöltődve onnét vissza­felé. Ennek következtében minden ajtónyitáskor rakoncátlan huzat támadt. Egy kanyarodónál akko­ra, hogy a koros úr nyitott abla­kánál himbálózó zakót szempil­lantás alatt kiszippantotta a fül­kéből. — Jaj, a zakó! Vigyázzon! Fog­ja meg! — kiáltoztak mindenfe­lől a fülkében, de akkor már ké­sőn volt. A kiskabát, mint óriási fekete varjú, amely nem tud meg­birkózni a vágtató vonat támasz­totta légörvénnyel, villámsebesen elhúzott, s — tűnt szemünk látó­sugarából. Az öreg mester felesége majd elájult ijedtében. Szívéhez kapko­dott, s jó darabig hangtalanul tá- togott, hogy aztán annál szívfa­csaróbban jajveszékeljen. — Most mi lesz velünk, iste­nem? Benne minden pénzünk. Benne az igazolványod. Jajjaj, édes jó istenem! Embere is elveszítette hirtelen a józan eszét. Úgy, ingujjban ron­tott ki a peronra, és le akart ug­rani a robogó vonatról. Szerencsé­re többen is utána iramodtak, el­kapták. A legközelebbi állomásig sirán­kozott, jajgatott a koros feleség, a férj pedig — még mindig meg- mentőinek szorításában — verej­tékezett, és idegesen préselte ösz- sze fogait tehetetlenségében. — Miért nem húzzák meg a vészféket? — adta valaki a tip­pet, csak kivitelező nem akadt. Hogyne — és a költségeket ki vi­seli?... Majd lesz állomás nem­sokára. Alig állt meg a vonat, a bácsi lóhalálában mászott lefelé, és ro­gyadozó léptekkel kocogni kezdett visszafelé a vonat, illetve a sínek mentén. — Ne hagyják már az öreget, hiszen legkevesebb tíz kilométer­re elhagytuk már azt a helyet! — Mit képzel a szerencsétlen, csak úgy ingujjban nekivág? El­végre csak télben járunk már... A vonat nem várja be, míg visz- szabaktat... Meg, hogy is gon­dolja? Közben már tucatnyian kapaci­tálták a kalauzt, telefonáltasson a forgalmi irodából a legközelebbi őrházba. Meg szalajtson valakit az idős szaki után. Erre viszont nem volt szükség. Egy jókötésű ifjú rendőr már a nehezen trappoló öreg után lódult eközben. — Ne nyűjje magát hasztalan, papa, meglesz a kabátja, ne fél­jen! — hívta magával, mikor utol- ’ érte. — Mindjárt leállítom az első motorost vagy autóst, az majd visszahozza. A megszelesedett mester csak legyintett, s bár majd elbotlott at­tól a kis mozdulattól is, bukdá­csolt tovább. Hajtotta a görcsös kétségbeesés. Fújtatott, zötyögött, mint egy kiszolgált masina. A rendőr nem pazarolt rá több időt, inkább kiállt a közeli útra — járművet lesni. A kalauz is el­ment telefonálni. Az utasok a né­nit csitítgatták, nyugtatgatták — meglesz a kabát, ne veszítse el' a reményt. De ő csak hajtogatta. — Oda a pénzünk, oda a pén­zünk! Az öregember alakja már jő messzire imbolygott a töltés tete­jén, amikor az állomás előtti par­kolóba bekanyarodott egy 250-es MZ-motor. Gazdája leszállt róla, s a pályatestet szegélyező líceumke­rítést átugorva, megjelent a zakó­val. — Kié? — kérdezte diadalma­san. — A dűlőútról láttam, mikor kiröppent a vonatablakon. Mintha mágnes rántotta volna ki. — Amoda lohol már a maga ügyfele — intett a rendőr a tá­volba. — Ha eddig ilyen szíves volt, most már szaladjon el ' az öregemberért, mert még szívszél- hűdést kap. Ekkorra élvezetes színjátékká szelídült a helyzet. A közönség biztatása mellett zúgott el a mo­toros a kiskabáttal együtt, és nem­sokára hozta a kimerült szakit is, aki úgy szorongatta hóna alatt a. kabátot, mintha az életét jelente­né. S alighogy lekecmergett a hát­só ülésről, némán, zihálva, kap­kodva nyúlt a zakó zsebeibe. El- fehéredett, azt hitte mindenki, mindjárt vége. Nem volt sem pénz, sem. igazol­vány. Eltorzult képpel készült va­lamit szólni a motorosnak, mikor a néni karját szétcsapva, majd fe­jét szorongatva kiáltott fel. — Ö, én vén bolond!.. Hát persze... A pénzt is, igazolványt is kitettem a zsebedből, mikor levetetted a kabátod, és vécére mentél. Zsebkendőbe kötötten^, ott van minden a kaskában ... Tóth István Pánik

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents