Petőfi Népe, 1983. február (38. évfolyam, 26-49. szám)

1983-02-20 / 43. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET

MEGYEI GRAFIKAI TÁRLAT

Díszszemle Ai

• Szoboszlay Péter: Forgató- könyv (részlet).

„A műtét sikerült — a beteg meghalt.” A rosszmájú élcet módosítva lehet alkalmazni az Erdei Ferenc Művelőtiési Központban vasárnap délelőtt lyílt VIII. Bács-Kiskun megyei grafiaki tárlatra: a műtét sikerült, de a beteg még él. Miért az ironikus felhang? A tárlat meghirdetésekor azt írták a grafikusoknak a rendezők: mivel a megye művészeti életében egyre erősödik a grafika szerepe, ezt kiállítással is szeretnék hangsúlyozni; kérnek tehát új munkákat. Nos, grafikusaink értettek a szóból, s elfogadta e közös nevező elvét a zsűri is. Az „eredményt” paravánra rendezve, kész a kiállítás — melynek láttán erős kétség fogja el az embert, vajon tényleg a grafika izmoso- dik-e leginkább Bács-Kiskun képzőművészetében? Nem ez a tárlat győzi meg a hitetlent, hogy a megye grafikusai közül többen az országos élmezőnybe tartoznak.

Alacsony mérce

Akármerről indulunk, előbb- utóbb mindenképp eljutunk a zsűrihez, s itt a kérdés: miféle elvek szerint dönthetett? A jelek arra utalnak, hogy a bizottság tagjai jóságos szívvel határoztak a paravánra kerülésről, ami oda vezetett, hogy a kiállításon nagyfokú értékeltolódás következett be. Nem az szerepel több munkával, aki jobbat, hanem aki többet küldött be, s a minimum-szintű „alkotások” rányomják bélyegüket a magasabb szintet elérőkre, azaz: hamis a kép (mint mindig, ha torzul az érték).

Aki megérdemelte

A gyenge munkák a kiemelkedő teljesítmények fényét is tompítják. A hosszú magány után újra jelentkező Bodor Miklós nem tud igazán kiragyogni környezetéből. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy még vele is melléfogott a zsűri, minthogy — gyaníthatólag helyismeret hiányában — épp speciálisan Bács-Kiskunra jellemző munkáit, a Kiskunsági Nemzeti Park ihlette lapjait tartotta

vissza — ez esetben nem minőségi, hanem mennyiségi szempontok miatt: egész egyszerűen túl soknak tartotta másik két sorozatát.) Jó érzés tudni, fogalmazott valaki kartársai közül, hogy az kapta az I. díjat, aki megérdemelte. A pálmát nem elsősorban kicsiszolt rajztudása, hanem szemléleti tisztasága aratta: vállalja a manapság nagyon nem divatos klasszicizálást, ráadásul a vonalgrafika mindennél szűkebb lehetőségei közt — egyetlen bi- csaklás tönkre tehetné a rajzot —, de nem teszi, mert Bodor Miklós mestere a vonalnak.

Stíluskeresőben

E kiállítást szemlélve megerősödhet az az érzésünk, hogy kevés az önálló stílusjegyű művész. Vannak tehetségre valló rajzok, de vagy a sajátosság hiányzik, vagy a szellemi kisugárzás.. Az már talán nem is furcsa, hogy ez a megállapítás csak általánosan igaz. Zsoldos Csaba Inverziója például stílustalan személyiségjegyekről árulkodik, de igen szug- gesztiven — még ha ügyetlenül bánik is eszközeivel. Ez vonatkozik Zahoránszkyné Borza Vera,

csata nélkül

Ugrai Zsuzsa és Varga István munkáira is.

Ahol koncentráltabb a személyiség jelenléte, ott ez a kérdés fel sem vetődik: a gondolat ereje élteti Zsoldos Csaba, Hegedűs L. László, Hegyi Füstös László lapjait.

E megjegyzés ellenkezője helytálló: Forgóné Bíró Ida virtuózán bánik ugyan a tollal, de eszközei annyira megmerevedtek, hogy kifogyott alóluk-mellőlük a továbbgondolás, az asszociáció levegője. A Pannónia Filmstúdió művészei le sem tagadhatnák, hogy rajzfilmesek: Szoboszlai Péter figuráinak épp úgy a mozgás a lényege, mint Horváth Mária 33 fázisának — de lapjaik magukban állnak (társművek híján). A díjazott Balanyi Károly érett munkákkal jelentkezett, Csáky Lajos e kiállításon is bizonyítja stílusteremtő képességével együtt gondolatgazdagságát — munkáik messze kiemelkednek az átlagból.

Kerül, amibe kerül

A VIII. Bács-Kiskun megyei grafikai kiállítás egyebek mellett ahhoz a hadsereghez hasonlítható, amely unos-untalan díszszemlékkel bizonyítja, hogy — tud díszszemlézni. Egy dolog azonban a parádé, és más a csata. Ügy tűnik, hogy az alkotók többsége, a zsürorokkal együtt tűzte maga elé ugyanazt a célt: paravánra kerülni — kerül, amibe kerül. A gazdasági vállalkozások korában furcsa ez a kockázat nem-vállalás. Az ár: a kiállítás középszerű értékek felmutatója és ebből következően, stabilizálója.

B. J.

DÁVID FERENC, AVAGY UNUS EST DECS?

Páskándi Géza: Vendégség

Egyszerre eszmei és társadalmi harc volt a reformáció. A vallási megújulás különféle, politikailag egyre radikálisabb irányzatai hatalmi érdekeket, törekvéseket tükröztek, még ha olykor maguk, a küzdők sem érzékelték az ideológiai igazságokért vívott csaták indítékait,— következményeit. Először ütköztek meg látványosan értelmiségi csoportok a történelemben. Nemcsak a maga helyét, szerepét kereső új réteg: a feudális kötöttségektől bilincselt város is lehetőségeinek súlyának növekedését remélte 3 nyugati központokból terjedő újításoktól. A lutheránus és kálvinista tanokat vállaló és terjesztő polgárság nálunk hamarosan belenőtt a hatalomba.

A továbbiakban a stabilitást, elért pozíciójuk állandósítását szorgalmazták. Jaj volt annak, aki számonkérte a mozgalom eredeti, forradalmi követeléseit. Jaj volt az Észak-Olaszország- ban kibontakozott antitrinitátus (később unitárius) mozgalomnak, mert nemcsak a szentháromságot tagadták, hanem az egyházi kiváltságokat, a hatalmi erőszakot is. Ügy vélték, hogy fegyverek nélkül, a meggyőzd szó, s példa erejével diadalra vihetik eszméiket.

Így gondolkodott a katolikus inkvizíció elől Erdélybe menekült Giorgio Blandrata, János Zsig- mond fejedelem szentháromságtagadó udvari orvosa, aki Dávid Ferenc református püspökkel is elfogadtatta az új hitet. Neki köszönhető, hogy a fejedelem is csatlakozott az új ideológiához. Az új uralkodó, a katolikus Báthori azonban a központi hatalom növelésére megegyezést keresett a kompromisszumra hajló unitáriusokkal. Gátlástalanul — korbáccsal és kaláccsal — elhallgattatta az elveiként küzdőket, mert — mint Dávid Ferenc veje kikiáltotta Páskándi Géza Vendégség című drámájában — „minden hitújítás veszedelmes a fejedelemre, s az egyházak jó békéjére”.

Az Erdélyből áttelepült író műve azonban csak annyira -történelmi dráma, amennyire a históriát példázatnak, modellnek fölhasználó művek azok. A dráma átéléséhez, a szóharcok követéséhez az írói üzenetek kihallásához azonban ismernünk kell(ene) a szereplőket, a helyszíneket, a szituációkat. Ha már a szerző elspórolta a beleéléshez, a drámai ellentétek érzékeléséhez szükséges utalásokat, legalább a műsorfüzetben tájékoztathatták volna a nézőket az írói fantázia trambulinjául szolgáló helyzetről. (Minél többet tudunk egy korról, annál könnyebben felfedezhetők az egyetemes érvényű emberi vonatkozások.) Ennek a kitűnő drámának éppen állandósult időszerűsége egyik nagy értéke. Hányszor parancsol (hat) ták bitóra, 'börtönbe címkézett manipulációval a hitből élő, a hitért élőket. Hányszor viaskodtak önmagukkal az olyan tehetséges használni akaró, ám befolyásolható ingatag emberek, mint az árulásáért önmagát illúziókkal, „a kisebbik rossz” áltatással önmagát hiába mentegető „vendég”, Socino.

öreg hiba lenne, ha Beke Sándor, a kecskeméti előadás rendezője mindenáron, díszlet-, vagy jelmezutalásokban, indokolatlan hangsúlyokkal tudatná a mű folyamatos időszerűségét, Dicséretes önfegyelemmel hárította el a felületes képzettársítások csábítását. Jól választotta meg a férfiszereplöket. Mégis nehezen jött létre, időnként megmegszakadt a színpad és a közönség közti áramkör.

Sajnos a játéktér sem segítette az azonosulást. A rendező és Rátkai Erzsébet arra törekedett, hogy minél közelebb hozza a közönséghez a szópárbajokat, a mű kamara jellegéből következően szűkítse a színpadteret. Számomra fölfoghatatlan. hogy a Páskándi állal javasolt barlane- és (börtön) szerű szobából, Dávid Ferenc szerény otthonából miért „hozta ki” a szereplőket az előtérbe, miért oldotta az ösz- szezártság látványából is adódó feszültséget? Tudnunk kell: valóságos és láthatatlan falak korlátozták az áldozatok — bizonyos értelemben a hatalom zsold- já-ba kényszeríitett Socino — gondolatait. cselekvéseit. A játékidő zenei, gyakorta dekoráció szintű tagolása a mű lényege ellen hatott. Hiszen éppen az volt a legszörnyűbb, hogy a formailag még egyhitű, egykori harcostársak kínzó összezártságban, szüntelen készenlétben, mind kibírhatatla- nabb szorításban várták az elkerülhetetlent.

A kecskeméti színház új bemutatója meg sem kísérelte a dráma eddig föltáratlan groteszk, keserű humorának érzékeltetését. noha talán ezek a felhangok lepleznék le a legnyomatékosabban a furcsa háromszög-történet abszurditását.

A két főszereplő közül a Dávid Ferencet megformáló Fekete Tibor inkább a püspök rendíthetetlen hitének, az olasz teológust alakító, erős drámai vénájú Szé- lyes Imre, az áruló érzelmi háborgásainak, indulatainak kifejezésében jeleskedett. Sajnos elsősorban őt csábította olykor pa- tetikusságra a veretes szöveg. Ezúttal Major Pál (Blandrata György) érzett rá leginkább a mű stílusára. Holl Zsuzsa (Mária) mintha rafináltabbnak mutatta volna az ösztönlény cselédlányt a megírtnál.

Noha — mindent összevetve — az előadás a középszerűség szintjén maradt, bebizonyosodott, hogy Páskándi Géza Vendégség című drámája időtálló alkotás.

Heltai Nándor

SZILÁGYI ZOLTÁN VERSEI

Aludni tér a fiam

Fáradt vagyok.

Nem kell a meséd.

Ne písszenj.

Ne szóljál.

De úgy szorítsd kezem, mintha fegyvert fognál.

Bürökszárból

Bürökszárból furulya Konkolymagból tisztabúza Tömlöcökből zöld mezők Elmenőkből érkezők

Akácfákból asztalok Cérnaszálból abroszok Asztalon kés kenyér Fölötte oltalmas fedél

Aki eszik enni hagyják Aki alszik betakarják

H

a valakf egyszer megkérdezné Kánya Gáspártól, mikor volt a legjobban életében, biztosan azt válaszolná:

— Amikor a kisunokám megszületett.

Pedig annak van már vagy öt esztendeje.

Gazsi éppen az Alsó dűlőben szántott. Oda vitte meg neki a hírt a felesége.

— Ha idejében hazaérnél, még ma bemehetnénk a klinikára — kiáltott vissza az asszony a kerékpár pedálját taposva.

Gazsi csak intett: tudta, hogy a motor berregése úgyis elnyomná a hangját. Így hát az asszony gondoljon, amit akar.

Ma már nehéz volna megmondani, miért kellett még alkonyat előtt bevinni a traktort a szövetkezet lakatosműhelyébe, de annyi bizonyos, hogy a hibát nem lehetett kijavítani a határban, pedig csak valami csekélység volt.

— Most már nem érdemes arra az egy-két órára visszamenni — vetette fel Gazsi ártatlan képpel. — Inkább majd holnap korábban indulok, s jobban beletaposok a gázba.

— Rendben, Gazsikám! — veregette vállon a mester a traktorost, akinek a munkájával igazán meg volt elégedve. '

Az asszony mégiscsak jól érthette Gazsi hadonászását. Ünneplőbe öltözve várta az urát, s a bonbon is ott volt már a táskában, útra készen.

— Öltözz át gyorsan — tette az ura elé a lavórt a meleg vízzel. — Ha igyekszel, még elérjük a buszt, amely a munkásokat viszi a városba.

Persze hogy elérték. Pedig Gazsinak még egy üveget is meg kellett töltenie kisüstivel, hogy rosz- szabb esetben, annak árán nyerjen bebocsátást a klinikára ebben a látogatási időn túli órában.

Aztán még egy üveg került a táskába. Az asszony szóvá is tette:

— Ejnye, Gazsi. Azért mert Unokád született, még nem kell leiitatnod az egész kórházat.

— Nocsak! Mióta avatkozol te az én dolgomba? — húzta ki magát Gazsi büszkén, mint aki nagyon jól tudja, mit csinál. Ebből aztán egy csipetnyi harag lett. Épp csak ennyi, hogy szó nélkül ülték végig az utat a klinikáig. Ott aztán így szólt Gazsi a feleségéhez:

— Te csak gyere szépen utánam. Ne törődj semmivel.

Az ám! De a kapunál a portás könyörtelenül lecsapott rájuk.

— Hé! Hova igyekeznek? Süketek maguk? — fogta durvábbra a szót, amikor látta, hogy füle botjukat sem mozdítják a felszólításra.

— Ne tessék már úgy kiabálni — ballagott visz- sza Gazsi a portásfülke ablakához bűnbánó arccal —, unokám született, én meg nem bírom kivárni...

— Majd szombaton. Most nem engedhetem be — mutatott a portás a kijárat felé.

— Akkor legalább maga igyon egyet a gyöngyvirágom egészségére — emelte ki Gazsi a táskából az egyik üveget nyakon fogva. — Finom kis bundapá- linka van benne — nyelt egyet, mintha maga is leküldött volna belőle egy pohárkával.

— Na jó — enyhült meg a portás hangja —, de vigyázzanak, hogy meg ne lássák magukat.

Szerencsésen el is jutottak a szülészeti pavilonhoz, ahol azonban egy másik portás állta útjukat.

— Nézze, uram! Ne is vitatkozzunk. Tudom én, hogy ön is a piacról él —váltott át Gazsi a diplomácia ínyelvére, s a táskából előkotorta a másik üveget.

A, portás egy előkelő fejbólintással jelezte, hogy „az ügy elintézést nyert”.

Az ügyeletes nővérke egészen kedvesen fogadta Gazsiékat, ahogy az az ismerős falubelieknek kijár.

— Szólok Marikának. Addig is tessenek leülni — terelgette Kányánét a váróterem fehér padja felé.

— Na ugye — kezdte volna Gazsi a beszélgetést, de már nyílott is az egyik szoba ajtaja. Szinte

repült Marika. Sápadt arca egészen kivirult az örömtől.

— Sokat szenvedtél, kislányom? — kérdezte az asszony aggódva.

— Az most már mindegy, édesanyám, fontos, hogy végre mégiscsak megjött, s most fel szeretné falni az egész világot.

— Akkor neki kell adni — nevetett fel Gazsi kissé meghatódottan. — A társalgásból pedig mára elég is volt. Fogd ezt a micsodát, s mars vissza az ágyba! Halasszuk a beszélgetést szombatra — nyújtotta oda a bonbonos dobozt a lányának.

Marika úgy somfordált vissza a szülőszobába, mint gyermekkorában szokott, ha az apja megszidta valamiért, de a szíve csordultig volt kimondhatatlan boldogsággal.

— A nővérke megmutatja nektek a kis Gáspárt — szólt vissza, még mielőtt az ajtót becsukta volna maga mögött.

— Nézd! — örvendezett Gazsi, amint meglátta unokáját az ablak mögött hófehér pólyában. — Olyan rózsás a bőre, mintha nem is cigány poronty volna.

— Eriggy ipar, te vén szamár! — verte felesége tréfásan. — Aztán ki bánná, ha fekete is volna. Csak olyan kópé legyen, mint a nagyapja. Igaz-e, Jolika — kopogtatta meg az ablakot egy húszast szorongatva a markában.

— Csak tessék azt a pénzt szépen eltenni — mondta Jolika.

/gázsival verebet lehetett volna fogatni. Szalu- tálva vonult el a portás előtt. De bezzeg behúzta a nyakát a kapunál. A portás azonban így is felismerte — Gyere csak ideg, te cigos! — dugta ki a fejét a kis ablakon.

— Majd. Mondjuk, holnap — legyintett Gazsi vigyorogva.

Az asszony egy árva szót sem értett az egészből.

— Dühös a föstrázsamester, mert a „finom bundapálinkáját” a kútból merítettem. Előre láttámén, hogy ez már csak egy szívességet tehet nekem, ha kilépek az utcára. Ki a fene győzné ezt a sok po- tyalesőt valódi kisüstivel?! — tette még hozzá felháborodva.

— Ejnye, Gazsi, hogy te milyen huncut cigány vagy! — csóválta meg a fejét az asszony némi büsz- kességgel.

— Most már legalább tudod, miért mondtam neked, hogy ne üsd az orrodat azén dolgomba — ölelte át Gazsi a felesége vállát, s olyan fütyörészésbe kezdett, amilyenbe még soha a lakodalmuk óta.

Szenk Sándor

9 Bodor Miklós: Majsai történet V.

9 Holl Zsuzsa és

Fekete Tibor

(Straszer

András

felvételei)

fSf Major Pál és

Szélyes Imre

Bundapálinka