Petőfi Népe, 1983. február (38. évfolyam, 26-49. szám)

1983-02-17 / 40. szám

1983. február 17. • PETŐFI NÉPE • 5 GÓLYA, GÓLYA, GILICE Az énekes népszokásokról Kerényi György Magyar énekes népszokások ffehéz elfogódottság és elfogultság nélkül írni erről a könyvről. Gyer­mekkori élményeket idéz, történelmi időket tár elénk. Fellelkesít és elgondolkoztat, cselek­vésre ösztönöz: a múlt­beli értékek felkutatá­sára, megőrzésére és közkinccsé tételére. A kötet címe: Magyar éne­kes népszokások. A szerző: Kerényi György zenetudós, Kodály Zol­tán közvetlen munka­társa. Az előszót a kitű­nő zenekutató, Sárosi Bálint írta. Az első részben a gyermekjátékokat is­merteti a szerző. Hang­súlyozza a szöveg, dal­lam és cselekmény egy­ségét; s azt is, hogy fan­tasztikusan gazdag és változatos a cselekmény. Ismerősen csenge­nek nyilván az olvasók fülében az olyan szövegek, mint például a „Gólya, gólya, gilice", a „Zsipp, zsupp, kenderzsupp" és a „Bújj bújj, zöld ág". A szerző határo­zottan kijelenti, hogy az ilyen jellegű szövegek egyaránt hatot­tak Wagner, Debussy, Schubert és Bartók muzsikájára. Érdekessége a kötetnek, hogy a különféle jéles ünnepek alkalmá­val szereplő emberek énekes-ze­nei tevékenységét is szemlélete­sen mutatja be. A lucázások, a betlehemes játékok, a karácso­nyi énekek, a regölések és pün­kösdölések egyaránt a múltbeli hagyományok gazdagságát hirde­tik. Ebből az érdekes könyvből so­kat megtud az érdeklődő olvasó a családi ünnepekről. A lakodal­mak, keresztelők és siratok sok példája mutatja ezt. Ha hozzá­vesszük, hogy a vásári és egyéb kikiáltók, a bakterek, a katona­kísérők, a drótostótok és a jege­sek egyaránt a régi népélet rep­rezentánsai voltak egykor, akkor semmi kétség: a hajdani világban az énekes szokások mindenna­piak voltak. V. M. Aranyrózsa-díj „1949 őszén a színházak álla­mosításának az évében én is tagja voltam a Katona József Színház társulatának. Ponyvás teherautón jártuk a falvakat, rengeteg elő­adást tartottunk Kecskeméten. Nehéz munka volt. de gyönyörű. Sikeres évek kötnek ehhez a szín­házhoz”. így kezdte Balogh Rózsa, megyei művészeti díjas színész (I Balogh Rózsa a Csárdáskirálynö Ciliké szerepében. azt a levelét, amelyben „Aranyró- zsa-díj” létesítéséhez kéri az igaz­gatóság támogatását. A népszerű művésznő nagyobb pénzadománnyal teremtette meg a rendszeres jutalmazás lehetőségét. Azt javasolta, hogy minden év végén, a szeretet ünnepe előtt né­hány nappal, a naptári évben leg­jobb alakítást nyújtó színésznő kapja az „Aranyrózsát”. Nem a női nem iránti elfogultsághói dön­tött így -pTECm 777, häriem azért, mert velünk eléggé.mostohán bá­nik a drámairodalom. Sokkal ke­vesebb a női,’ mint a férfiszerep, így természetszerűen elismerés is ritkábban adódhat. ürültünk nemes elhatározásá­nak, legalább ennyire alapítóleve­le hefejező sorainak. „Még egyszer köszönöm, hogy olyan körülmé­nyek között búcsúzhatom el. mely szinte kikényszerítette belőlem ezt az elhatározást, mert nem egy megkeseredett, hanem boldog em­ber tette ezt”. Köszönjük a nézők nevében is a példaadó elhatározást és nyugdíj ide, nyugdíj oda, szeretnénk minél gyakrabban a színpadon látni az Aranyrózsa-díj alapítóját Monda­nunk sem kell talán, hogy az igaz­gatóság nagy örömmel pártfogolta a javaslatot és 1983 decemberében remélhetően méltó teljesítményt koronáznak az elismeréssel. H. N. Sok évszázados hagyománya van német földön, különösen pe­dig Szászországban az orgona­építésnek. Az NiDK-ban néhány héttel ezelőtt emlékeztek meg Gottfried Silbermann orgonaké­szítő mester születésének 300. év­fordulójáról. A zene barátai szá­mára az egész világon fogalom­nak számítanak a szász mester instrumentumai. „Királynőket” alkotott az egykori parasztfiú, Silbermann, olyan orgonákat, amelyeknek tiszta hangzását, sípjainak jellegzetes intonációját igen nagyra becsülik a zenét ér­tők és kedvelők, elsősorban pe­dig az előadóművészek. Silber­mann mester több mint fél év­százados működése alatt negy­venöt orgonát épített, közülük harmincegy még megvan. Él­ménynek számítanak azok a Bach-hangversenyek, amelyek­nek — az előadóművészen kívül — a Silbermann-orgonák a fő­szereplői. Ahhoz azonban, hogy ezek az évszázados zeneszerszámok — amelyeket nem kímélt az idő vasfoga és a háborús pusztítás — újra megszólalhassanak, igen nagy mértékben hozzájárultak a nagy múltú drezdai Jehmlich család tagjai is. Jehmlichéknél apáról fiúra szálló hagyomány ugyanis az orgonakészítés tudo­mánya. A kései leszármazottak tudásának is köszönhető, hogy felújítva ismét megszólalhatott Silbermann orgonája a drezdai katedrálisban, a freibergi Jako­bi- és Petrikirchében, a Frauens­tein melletti Nassauban és még számos helyen. A drezdai Grossenhainer Stras- sén található az idén 175 eszten­dős Jehmlich-orgonakészítő mű­hely. Tíz év óta Horst Jehmlich okleveles mérnök vezeti a mint­egy ötvenfős gárdát, amelynek kezei alól majd’ száz kisebb-na- gyobb orgona került ki ez idő alatt. Egyedi hangszereiket jól is­merik nem csupán az NDK-ban, hanem Csehszlovákiában, Bulgá­riában, Svédországban, az NSZK- ban, Norvégiában, Finnországban — és persze Magyarországon jü. .jú'tíiíbjii'öi .uUv. ««; .iiiau versenyorgonát építünk a kecs­keméti Ének-Zenei Központ szá­mára. Hagyományainknak meg­felelően ezt is kiváló minőségben és határidőre szeretnénk megszó­laltatni. Avató hangversenyére április 4-én, Magyarország leg­nagyobb nemzeti ünnepén kerül sor. A Kodály-város számára ké­szített orgonánk az 1029-es szá­mot viseli. A terem méreteihez kissé nagynak tűnő orgona alkal­mas rádió- és hanglemezfelvé­telek készítéséhez. Miután minden orgona egyedi zeneszerzám, mivel sorozatban nem gyártható, ennek következ­tében nincs is két egyforma or­gona; a hangszerek királynőjét mindig az adott cél és a helyiség Q Jehmlich igazgató a gyakorlati munkából is kiveszi részét: orgo­nasípot hangol. • Lenn: Lehotka Gábort is lenyűgözte a drezdai művelődési palota Jehmiich-orgonájának finom hangminősége. ,— . ... azóta, hogy Lehptka p.áttj. bor tanár úr, a kitűnő magyar orgonaművész és zeneszerző egy alkalommal a drezdai művelődé­si palotában koncertezett — mondja Jehmlich igazgató. — A magyar mestert akkoriban any- nyira lenyűgözte a hordozható színpadi orgona (képünkön) kü­lönlegesen finom hangminősége, hogy fölkereste az instrumentum készítőit. Így jutott el hozzánk. Lehotka Gáborban egyébként nem csupán az előadóművészt, hanem a kollégát is köszönthet­tük, hiszen köztudott róla, hogy orgonaépítéssel is foglalkozik. Lehotka tanár úr közvetítésé­vel jelenhetett meg cégünk a magyar piacon: elsőként a Váci Zeneiskolában, majd pedig Szombathelyen építettünk orgo­nát. Legfrissebb magyarországi megrendelésünknek éppen most teszünk eleget: a mi üzemünk­ben tervezett és készített, három manuálos, 39 regiszteres hang­n)éretgj#ek. megfelelően,. kell megtervezni. Jehmlich igazgató ezzel kapcsolatosan így véleke­dik: — A célok és a lehetőségek nem egykönnyen egyeztethetők. A konstruktőrök több alternatí­vát, tervet is készítenek, mielőtt a helyszínen a megrendelőkkel közösen kiválasztják a legmeg­felelőbbet. Csak ezután látnak hozzá szakembereink a sok-sok ezer darabból álló zeneszerszám elkészítéséhez. Az orgona felállí­tási helyén, hangversenyterem­ben, templomban már csak apró változtatásokra van lehetőség. Optimális tervekre és konst­rukcióra van szükség ahhoz, hogy megbízatásainknak tökéle­tesen eleget tehessünk. Aligha mondok vele újat, hogy minden orgona hangzása, stílusa függ . a befogadó helyiség akusztikájától. Szem előtt kell tartani az előadó- művészek kényelmét is, hogy le­hetőleg könnyen beállíthassák a leggyakoribb hangszin — és hangerősség — változatokat, <be­programozhassák a regisztereket; azaz: „műszerfala” áttekinthető legyen. Családunkban szállóigévé vált a mondás: az orgona bonyo­lult mechanizmusa elkészülte után olyan, mint egy élő szerve­zet. Az orgonának — nem túlzás mondani — lelke van. amelyet tervezői, építői „leheltek belé”. Következésképpen a mesterek lelkének is ott kell muzsikálnia a hangszerben, akárhányszor megszólal. Minden bizonnyal az orgona iránti nagyfokú szeretet az, amely nemzedékeken át éltette és nap­jainkban élteti a Jehmlichekben és munkatársaikban mestersé­gük, mi több, hivatásuk iránti ra­jongást. Ebben a szakmában évente többször is megadatik a nagy élmény, részesei lehetnek a teremtés és az újjáteremtés cso­dájának. Orgonát építeni persze nem csupán hajlam vagy ráter­mettség dolga. Hihetetlenül fi­nom érzék is kell hozzá, értő bá­násmód fával, fémmel egyaránt, finommechanikai szaktudás és zeneszeretet. Jehmlich mérnök például — hogy még tökéleteseb­bet alkothasson — mesterségbe­li tudását kiegészítendő, tanul­mányokat folytatott a Drezdai Műszáki Egyetem elektro- és tér­akusztikai szakán is. Kézenfekvő a tudósító kérdése: ki szólaltatja meg elsőként az orgonát? Természetesen az, aki részt vett a felállításában, végle­ges behangolásában, hangszíné­nek megadásában. A szerénynek hangzó válasz kiegészítéseképpen derül:hi, hogy Horst Jehmlich szívesen muzsikál, maga is szo­kott orgonálni, de csupán a saját gyönyörűségére. Nemzetközi hírű hangszerei . viszont tízezrek cso­dálatára szólalnak meg. Legköze­lebb április 4-én Kecskeméten. Kulcsár László N agyot csattant hátamon a tanító néni vonal­zója, a „már megint nem figyelsz, hülye ma­radsz fiam!” intelem megszívlelésére nógat­va. Hasztalanul. Ha tantermünk ormótlan ablakai felé sandítottam, újra meg újra elcsavarogtak gon­dolataim. Túl az üvegen, a fehérre meszelt házikó­kon, a piroscserepes tetőkön, idesötétlett a faluszé­li erdő... Ez volt az utolsó napom a faluban. — Ha így bambulsz majd a városi iskolában is, nem nagy jövőt jósolok neked, édes fiam! — csa­pott le rám ismét a favonalzó. — És meglesz a vé­leményük. új tanítóidnak a falusi iskolákról! Majd azt hiszik, hogy mi csak bugyuta tökfilkókat neve­lünk, amilyen te is vagy, édes fiam! Klárika a szomszédunkban lakott. A kapujukban álldogálva várt, mint minden délután. Behajítottam a táskámat a kerítésünkön, kézen ragadtam Klári­kát, és uzsgyí! Kacagott, szemébe csapódtak göndör hajfürtjei, fodros szoknyácskáját jobbra-balra cibál- ta a szél. Négy évvel volt fiatalabb nálam. — Hojnap ejköjtöztök? — kérdezte durcásan, amikor kiértünk a faluszéli kanálishoz. — Akkor kivej játszok én ezután? — Majd egy másik.gyerekkel. — Nem akarom — motyogta nagyokat pislogva. — Tudod, hogy jövőre már én is iskojás leszek, majd mindig együtt megyünk az iskojáig. Ne köj- lözzél ej a városba! — Muszáj. Hacsak ... Hacsak meg nem szökünk. Iskolába járni úgysem jó, és nem is szeretek ját­szani veled, a város meg nem érdekel. Majd épí­tünk magúnknak egy várat a Csodafa alatt, ott fo­gunk lakni, és mindig csak kergetőzünk meg bú- jócskázunk. Én vadászni fogok, te pedig főzöl. — Főzni jehet, hogy még nem is bírok! — Majd megtanulod. Azután összeházasodunk, ahogy anyuék, de mi nem kiabálunk egymással folyton, ahogy ők, jó? — Jó. És te is részeges jeszej, mint apukád? — Áá! Különben is, ő nem az én igazi apukám, tudod jól. Az én apukám egy nagyon erős ember. Csak elköltözött tőlünk. — Miért? Nem szeret benneteket? Fej kötés — Dehogynem! Csak... Anyu szerint kurvás faj­ta. — Az meg mi? — Hát, az olyasmi, mint háborúban a partizán­vezér, vagy hasonló — dünnyögtem zavartan, mert fogalmam sem volt, mit válaszolhatnék. — A másik apukád is kurvás? — Nem, ő részeges. Tegnap is cirkuszolt. Minden éjjel cirkuszol, falhoz csapja a tányérokat, s van úgy, hogy anyukát is bántja... — Miért nem véded meg? Féjsz tője? Csak a vállam vonogattam. Nem akartam gyává­nak tűnni, s valahogy nem volt kedvem hazudni sem. Ismét előhozakodtam\ inkább a tervemmel: — Na? Megszökünk? — Szerintem fejkutatnak és ejvernek bennünket, ha nem megyünk haza — sopánkodott Klárika. — Nem fognak megtalálni. Gyere, fussunk a Cso­dafához! Átcsörtettünk a susogó kukoricatáblán, az erdő­széli szedresen. A bokrok szúrós ágait kerülgetve, óvatosan közeledtünk búvóhelyünk felé, az odvas tölgyhöz, amelyről csak mi ketten tudtuk, hogy Csodafa. A tisztás szélén megtorpantunk. Egy ember ült 1 a Csodafa alatt. Cafatos ruhában, szétvetett lábakkal. Fején mocskos, vérfoltos kötés tar- kállott. Tátott szájjal aludt, borostás álláról-ingére csörgött a nyál. Éreztem ujj aim között Klárika re­megő kis kezét. Megbabonázva bámult ő is a moz­dulatlan idegenre. Az egyre erősödő szél olykor fel­horkant a fák lombjain. Már éppen súgni akartam, hogy meneküljünk, amikor a férfi teste megrán­dult, álla kissé megemelkedett, s a mocskos fejkö­tés alól ránkvillantak gombszemel. — Hát ti? — kérdezte riadtan. Kopott lódenka- bátja alá siklottak ujjai, és féltérdre emelkedve körbefürkészte a tisztást. — Csak ketten vagytok? He? Mit kerestek itt? Dermedten álltam, s nem jött ki hang a torko­mon. Klárika közelebb bújt hozzám; reszkető teste oldalamhoz simult. „Meg kell védenem őt!”, moc­cant bennem a gondolat, s már a nyelvemen volt, hogy „fussunk!”, amikor a toprongyos idegen ki­húzta kabátja alól a kezét. Valami furcsa, sóhaj­szerű hang tört fel a torkából, ahogy visszaült a Csodafa alá, majd hirtelen ránkvigyordult. Sárgás­fekete fogai még ijesztőbbé tették. — A ruhámat bámuljátok? He? Azért ilyen ron-' gyos, mert messziről jövök. Az Óperenciás tenge­ren át... A semmiből. — A vigyora kesernyés lett, a hangja gúnyos. — A semmiből! Értitek? Onnan, ahol az emberek már nem emberek, ahol nincs hős száj csak szájhős, fafejek és fejfák, gumigerinc és gumibot... És ilyen véres turbánt kap jutalmul, aki szembeszáll a hétfejűvel... N em értettem egy szavát sem. „Ez egy őrült!”, gondoltam rémülten. „Biztosan egy őrült! És emberevő...” — Azt mondják rám, hogy őrült vagyok — mond­ta csöndesen, amitől fülig pirultam, s megbicsak­lott a térdem. — Egy kártékony őrült, egy lázongó, aki mindenkit megfertőz a szavaival. Gombszemeit leakasztotta rólunk. Már nem vi­gyorgott. Tekintete felkapaszkodott a hajladozó fák lombjain, mintha kiutat keresne az ég felé. Egyre vadabb vágtákba kezdett a szél. „Nekem mindig azt mondta anyukám, azért nem értek meg bizonyos dolgokat, mert még kicsi va­gyok”, jutott eszmbe hirtelen, „viszont ha megnö­vök ...” — Ti még nem tudhatjátok, mennyi undok hét­fejű van e világon — reccsentek a férfi szavai, mint­ha száraz gallyakat tördelne. — De csak engem tudnak elpusztítani! A gondolataimat soha ... Érti­tek? Nem szabad félni, szembe kell szállni a hét­fejűvel, és soha ne azt nézzétek, kié lesz a fele ki­rályság ... Meghajolni pedig csak egyféleképp sza­bad. Hátat fordítva, letolt gatyával... Szédültem és nem értettem semmit. Klárika moz­dult meg először. Azután futottunk. Csak eigyszer pislantottam vissza, a bokrok rácsai mögül. Éppen akkor hajolt meg a Csodafa. A süvöltöző viharban még hallani véltem fájdalmas reccsenéseit, mint egy gyönge, erőtlen segélykiáltást. Nem törődtem az arcomba csapódó ágakkal, a ruhámba ragadó tö­visekkel. Nem éreztem fájdalmat, csak félelmet. 'Fuldoklón kapkodtam levegő után, nehogy hányni vagy bőgni kezdjek. Végre elértük a faluszéli ka­nálist. — Többé... Többé... én ej nem megyek soha a Csodafához — lihegte Klárika, nagy, kövér könny­cseppeket eregetve, amikor lehuppantunk a fűbe. — Nagyon féjtem ám, nagyon ... Közelebb húzódtam hozzá, megsimogatva göndör fürtjeit. — Ne félj, én megvédelek. — Egyszerre el­szállt a félelmem. Pedig néhány perccel ezelőtt még gyáva lovagocskaként futottam szívem választottja mögött... Dühösen gondoltam a toprongyos idegen­re, aki betolakodott a birodalmunkba, aki érthetet­len, furcsa dolgokat mondott, s aki úgy megijesz­tett, hogy szégyenszemre inamba szállt a bátorság. Már egyikőnk sem gondolt a szökésre, egyikőnk sem akart az erdőben élni. — Szerinted ki vojt ez az ember? — Biztos valami partizánvezér, vagy ilyesmi. — Olyan kurvás, mint a te igazi apukád? — Nem tudom... Az én apukám erős ember, 6 nem bujdokol erdőbe, ö a kisujjával földhöz vágná azt az embert, aki elfoglalta a mi Csodafánkat. Ha itt lenne... — Olyan sóvárgást éreztem édesapám után, mint annak előtte még soha. Hazafelé menet azon tűnődtem, hogy ha a másik apám, a részeges ma éjjel is cirkuszol anyámmal, meghajlok előtte. „Meghajolni pedig csak egyféle­képp szabad.” Hát meghajlok, lesz ami lesz... M ásnap teherautóra rakták a bútorainkat. Anyám, nővérem meg én, vonáttal mentünk a városba. Klárika az utca végéig kísért és sokáig integetett utánunk. Anyám meg-megállt. Földre ejtve a hatalmas bőröndöket, kezefejével megtörölte gyöngyöző, viaszsárga homlokát. Azután szomorúan rám nézett, s megcirógatta fejemen a friss, hófehér kötést. Koloh Elek DREZDAI ORGONA KECSKEMÉTNEK A mester szelleme tovább él a műben

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents