Petőfi Népe, 1983. január (38. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-09 / 7. szám

írod

Hajnali kicsi tüzek

November 30-át, András napját átkeresztelte a nép, tréfásan azt mondják tájunkon is: disznóölő Szent András napja ez. Jelzi az elnevezés, az elképzelés, ezen a napon kezdődik a disznóvágások sora, s hónapokon át február végéig tart, egész télen át, amikor a fagyok megvédik a friss húst.

András napja óta hajnali kicsi tüzek jelzik itt is, ott is: perzselik, pörkölik a disznót. Pálinkáspoharak koccanása jelzi: melegednek a böllérek. A böllérek, akik orjára bontanak, vagy karajra bontanak, őket figyelve nem is tudjuk eldönteni: művészei avagy tudósai munkájuknak.

lakótelepen lakom, Kecskeméten, a Széchenyivárosban.

Azt hinnénk, hogy á disznó vágás már csak emlék. Azt hinnénk, ha cáfolatlanul András napja óta, disznóölő Szent András napja óta újra és újra nem a perzselés kicsi lángjaira ébrednénk. Garázsokban, garázsbejárókban a városi emberek is vágják a disznót. Lehetőségeikkel, kényszerítő körülményeikkel is szembeszegülnek, csakhogy a régi telek emlékét megőrizzék. Régi és mostani telek zenéje: hajnali pálinkáspohár csengésétől esti disznótoros vacsoráig amikor együtt a család, és a barátok. S amikor télire teli a kamra.

Íme, az irodalom is jó szokásuk előtt tiszteleg.

Pintér Lajos

5im -onlosS B inlÉnxao ItoJórfsI íJi 195gJträ> A .iKjü-STIvl

Diószegi Bálán

DISZNÓÖLÉS

SZILÁGYI DOMOKOS

Disznóölés

Kövér koca Rebeka visong váltig, remeg a lapockája, dereka.

Gyurka, Panna üstöllést, szalmát cipel Rebekára, gerincére, derekára, s egy perc múlva — láss, világ, lobogást és füstöléstl

András bácsi, a mészáros, késsel siet Rebekához.

Kövér koca kormos bőre, mint a kezem, olyan pőre.

Rebeka a téli csendben fekszik némán, ellepcsenten, konyul lepedő-füle le, a fagyos föld fele, kunkorodó farka már a kocsonyás tálra vár.

Csússzon finoman a kés: van ám itt háj nem kevés! Tessék bátran megmérni: szalonnája tenyérnyi, még remeg és még meleg: gőzölögnek a belek: mindmegannyi hurka burka — lesz mit enni, Panni, Gyurka!

Tüdejéből leves lesz, • azzal torkig belakhatsz. Pompás rántott veleje, eledelek eleje.

S itt az orja, karaja, lássa nagyja-apraja!

Babbal főzött csülkét mindig megbecsülték.

S hát a kolbász, a‘ sonka uzsonnára naponta!

S a töpörtyű! remek e barna-piros csemege!

S hát a nyelve vadas szósszal! ilyen falatot ki rosszal?

Nagy sürgés a házban, ki-ki tesz-vesz lázban ez a hús megy üstbe, szalonna a füstre, kígyózik a májas hurka, véres hurka, finom étel — méri Panni, méri Gyurka: lesz vajon egy kilométer? Senkinek se lógjon orra, gyerünk mind a disznótorra!

... Nos, ez történt egy derült téli napon, amikor a kövér Rebeka koca öröklétre szenderült.

TÖBB TÁMOGATÁST ÉRDEMELNÉNEK

Fotótárlat az SZMT Művelődési Központban

Az esztendő új kiállítással kezdődött: Kecskeméten, a Szak- szervezeti Művelődési Házban Bács-Kdskun üzemi, intézményi támogatással működő fottószakkö- rei, egyéni alkotói tartják kétévenként szokásos tárlatukat.

A paravánra válogatott anyag első látásra is meghökkentő: még a „hivatásos tárlatlátogatók” is csodálkoznak a kiállítók nagy számán; A {következő pillanat természetesen a megértésé: majdnem minden családban van már fényképezőgép, alig akad művelődési ház, ahol ne volna fényképezőkör. Az is a világ természetes dolgai közé tartozik azonban, hogy szakadéknál is nagyobb távolságok feszülnek a családi emlékképek, a szakköri na-' gyítgatások és a fotóművészi alkotások között Nos, az SZMT Művelődési Központjának nagytermében látható képek kevés kivétellel a középső kategóriába: az emlékképen túli, a művészi fotón inneni osztályba sorolhatók.

Ez a tény önmagában erénye, és más oldalról, bírálata is a tárlatnak. Csak találgathatunk, milyen volt a be- és visszaküldött több mint háromszáz kép. Néhány tartalmi és formai követkéz, tetés azonban a paravánra került 122 fotó aliajpján is levonható. Ezek közül — a képek láttán első pillantásra szembeötlő: a technika hiányos ismerete. Némely esetben ez pusztán a papír, felület helytelen megválasztása: csak magát hibáztathatja a különben jó szemű Marsa Pál, hogy Köszörűsének 1 pengeni llogá^ál, szikrakoszorúját elnyeli a matt papír. Lehetséges, hogy kukacoskodásnak, szőrszálhasogatásnak tűnik a megjegyzés —, de végtére is: megyei tárlatról van szó, ahol szerepelni nemcsak rangot jelent, kötelességet is ró a fotósra.

A legjobb képi ötletet is elronthatja ugyanis a kezdetleges kidolgozás. Az egyéni díjazott Varga Imre Kötődés című montázsa „vívta ki” ezt a bírálatot — ellenpélda az utóbbi időben sokat fejlődött Kereskedő Sán- dornéé: Ritmus című — őszintén szólva minimális mondandójú — képét kidolgozása miatt dicsérhetjük.

• Kovács László: Róza néni.

Nehéz volna valamiféle egységes fotósszemléletről beszámolni, mert majdnem mindegyik alkotó más-más cédulával címkézhető fel. Kis Sándor Csónak-ja formalista (és szép), Varga Imre Az idős mester-e (Défári Mihály szíjgyártóról) néprajzos, közhely- szerű Novák József Vágtá-ja — — és tovább sorolhatnánk a ska. tulyákat. Minthogy azonban a tárlat szakkörök — tételezzük fel: alkotóközösségek — kiállítási alkalma: nézzük a közösségi teljesítményeket!

A zsűri az SZMT Művelődési Központ kecskeméti körét jutalmazta első hellyel — úgy gondolom azért is, mert itt foglalkoznak a legtöbb fotóssal. Az azonban erősen vitatható, hogy a MEDOSZ Vízügyi Fotóköre miért körözte le a Tanítóképző Főisko. Iáét (mindkettő bajai). Utóbbiak nagyon egységes stílusa, technikai tudásszintje' klasszissal jobb ugyanis a MEDOSZ-osokénál — s ez aligha egyéni ízlésből fakadó vélemény. Kovács László nemcsak festőművésznek kiváló, fotósnak is, Naplementé-je és Róza néni-je a tárlat két kivételes kéve, s a köri munkát hangsúlyozza az egyéni díjazott Tóth Ildikó Oregség-e is. A másik oldalon Gyulavári József jól komponált, formát és tartalmait művészi módon ötvöző Kisvárosa a nem díja. zott „ellenfél”. A máskor és má-.. sutt jól szereplő Görbe Ferencet szándékosain nem említem e sorban, minthogy képet lassan négyöt éve ugyanazok — vagy, legalábbis majdnem egyezőek; ki ne emlékezne Pincefalujára az oblí- gát moon-Ught effekttel? Lakókonyha című ál-szociofotója is csalódás: a vaku fénye eleve meghamisítja ábrázolt tárgyát, s a legfontosabb hitelesség szenved csorbát.

Az egyéni kiállítók képei is nélkülözik a szenzációt — tessék mutatni egyetlen fotókedvelőt, aki az utóbbi három-négy évben ne látta volna Palkovits József Kétféle érdeklődés vagy Szimmetria című képét, s ugyanez vonatkozik Koczka István Tartalékok című (máskülönben technikai szempontból kifogástalan) fotójára is. Valószínűleg önmagával is megalkudott a zsűri, amikor Vincze Jánosnak egyéni díjat javasolt, s csak a tartalmat — Utolsó simítások a Széchenyi-szobron — tekintette; minthogy amatőrszinten is alapkövetelmény, hogy a kép éles legyen, ha más (művészi) ok ezt nem zárja ki.

Száz szénáik is egy a vége: e kiállítás legnagyobb erénye, hogy egyáltalán van. Nem ártana rendszeresebben, netán még mecénási szerepet is vállalva: féléves, negyedéves pályázatokkal' erősíteni a szakkör sötétkamra homályában maradó munkáját. Persze a tárlat is kaphatna ünnepélyesebb külsőségeket: a testetlen furnér- lemezre aggatott fotók eleve keávszegőek. Fontos szerepet vállalt a Szakszervezetek Megyei Tanácsa a kiállítás megrendezésével — felelőssege, hogy erősítse az előremutató, értéket teremtő tendenciákat, gyengítse a szokványos megoldásokat alkalmazó, s igy vagy úgy a tárlat rangját csökkentő megoldásokat. A jó képek arra ösztönöznek: van kit van miért támogatni, még ha — most — kisebbségben is voltak.

Ballai József

ÖRKÉNY ISTVÁN:

Disznóölés

Az ól körül nagy volt a sár. Hermán bácsi fölajánlotta, hogy kihajtja a disznót, minek sározná össze a szép tiszti csizmáját a vendég. „Nem árt neki” — legyintett Kecskés százados, fölkattin- totta a zseblámpáját, és bement az ólba. Annyi időt töltött odabent, hogy húszig lehetett volna számolni; amikor kijött, mégis mindent tudott a disznóról, de annyira mindent, hogy. Hermán bácsinak és Hermán néninek a csodálkozástól össze-összeakadt a pillantása. Mennyi zsír, mennyi szalonna, mennyi kolbász lesz, pontosan tudta a százados; talán még azt is meg tudta volna mondani, hány töpörtyűs pogácsa és hány tányér kocsonya remélhető, oly. csodálatos volt a hozzáértése.

—- És mennyit tetszettek érte fizetni? — kérdezte a végén.

Amikor megmondták a vételárat, Kecskés Mihály egy kis ideig gondolkozott, de megint csak olyan rövid ideig, hogy azalatt Hermánék két kétjegyű számot se tudtak volna összeszorozni, s kijelentette :

— Nagyon kedvező vétel. Nem több, mint a zsírnak az ára.

Gondolhatni, hogy Hermánékat mindez megörvendeztette. A konyhában jő meleg volt, beinvitálták a századost, de ő csak fölirta egy papírra az alakulata telefonszámát, s már búcsúzkodott. Ekkor azonban megcsikordult a zárban a kulcs, és belépett a konyhába Gizi.

— A lyányom — mondta Hermán bácsi.

A szépen termett, sudár lány csak egy kurta pillantásra méltatta a századost. Sűrű, fekete szemöldöke összeért az orra nyergén, amitől sötét szemére — melyből teljésen hiányzott a ka- cérság — rávetült a szigorúság árnyéka. Nem először volt ez, hogy hivatalból hazajövet férfilátogatókat talált idehaza Gizi azonban átlátott a szitán; sötét szeme mélyén két kicsi fénypont izzott fel s hunyt ki, mint amikor tűzhalált hal egy nyári bogárka.

Hermád bácsi észrevette.

— Herceg néni ismerőse — mutatott a századosra, nehogy valami férjjelöltet lásson benne Gizi,

s a csúnyábbik szemével találjon ránézni.

Hermán néni is észhekapott.

— ö fogja levágni a disznót — mondta.

— Vasárnap reggel — folytatta Hermán bácsi.

— Akkor nincs szolgálatban — toldotta meg a felesége.

A lány most már rajta felejtette a szemét a vendégen, amit üdvözlésszámba is lehetett venni. Ettől a százados piros arca még pirosabbra színeződött.

— Csakis szívességből — szólt zavartan, nehogy félreértés legyen a dologban.

— Egy fillért sem hajlandó elfogadni — magyarázta az apa a lánynak.

— Mondtuk, legalább maradjon itt disznótorosra — tette hozzá a mama.

. — Ez még nincs elintézve — jegyezte meg Hermán bácsi.

— De el van intézve — mondta a százados szigorúan, ‘ és újra Gizihez fordult. — Tudniillik valamikor Brauchéknál voltam segéd.

Gizi most is csak egy elutasító pillantást vetett a vendégnek.

— Hát én nem bírnék hozzá se nyúlni — jegyezte meg, a disznóra célozva, egy kis elborzadással a hangjában. Kecskés Mihály elnézően mosolygott és azt mondta, tévedés, mert ez a legtisztább, a leggusztusosabb és legértékesebb munka, amit csak el lehet képzelni.

Eközben nem vette le a szemét Giziről. Mintha nem is ő igyekezett volna az imént dolgára menni, még egy ára hosszat üldögélt Hermánéknál. Pirospozsgás, húsos* arca, melyet apró szeme és tömpe, törött derekú orra még gyermekesebbé tett, nem tudott titkot tartani. Úgyszólván a világba kiabálta, hogy tétszik neki a lány. Gizi azonban egyre inkább csak a hátát mutogatta a vendégnek, mint ahogy a hold is csak egyik oldalát mutatja a földlakóknak. Végül is olyan feszélyezetté vált a helyzet, hogy a százados felállt és elbúcsúzott

— A telefonszámomat, ugyebár fölírtuk — mondta Gizinek, aki

azonban nem szólt rá semmit. A százados fejébe nyomta és újra lekapta a tiszti sapkát

— A százhuszonhatos melléket kell kérni. A disznóról azonban ne szóljunk semmit — folytatta, még mindig többes szám első személyében, mintha egész alakulata nevében kérné erre a lányt Gizi háta azonban néma maradt, mint egy fal.

— Tudniillik így is épp eleget ugratjűk egymást — fordult' a százados, válasz híján, immár Hermán báosiák felé. — Kérem a százhuszonhatos melléket, Kecskés századost. Ennél többet ne is mondjunk — kérte az öregeket, akik megértőén bólogattak.

Kecskés azonban még mindig szorongatta a konyhakilincset, olyanformán, mintha az nem akarná elengedni a kezét.

— Csak arra az esetre mondom, ha valami közbe találna jönni.

— Nem fog közbejönni semmi — mondta Hermán bácsi.

Ekkor a századosnak végre sikerült lenyomnia a kilincset és eltávoznia. Egy perc múlva kitört a veszekedés.

A mama ugyan csak annyit mondott, hogy „micsoda kedves ember”, de Gizi mindjárt azzal felelt, hogy „csak egy kicsit puk- lis” — és több nem is kellett. Hermán bóosi szelíd könyörgéssel próbált békességet teremteni; az ő derűs engedékeny természete nehezen viselte el a kiélezett helyzeteket, kiváltképp ilyenkor, estefelé, amikor két- három fél deci' bor jóvoltából az élet minden gondja elfért a tenyerén. Hermán bácsi a Cukrászipari Szállítmányozási Vállalatnál volt kocsis. Volt egy kávébarnára mázolt kocsija, amelynek előrenyúiló eresze, megvédte esőtől, hótól, volt egy ösztövér lovacskája, mely lépésben olyanképpen emelgette a lábát, mintha cirkuszló lett volna hajdanában. Hermán bácsi reggeltől estig du- «'■dorászott a bakon, s csak egy-egy sóhajtásnyi időre némult el, amikor is a következő kétely ötlött elő benne: „Hogy egy jóravaló harminckét éves lány miért nem akar férjhez menni, az egyszerűen nem megy a fejembe”. Amikor elmúlt e futó iborulat, folytatta az éneklést; estére azonban, megjárván a szokásos italboltokat, már oly lepkekönnyű szívvel érkezett haza, hogy egy porszemnyi szomorúság sem bírt megtapadni rajta.

Hermán néni nem ilyen köny- nyen élte világát. Egész nap egyedül volt, s egyedülléte minden óráját a búslakodas töltötte be. Sűrűn látogatta a kerületi köl- csönkönyvtárat; az olyan regényeket szerette, melyekben az egyik szerelmes meghal, a másik pedig ráborul a sírjára. Ebben mindig talált egy csepp vigaszt a bánatára. Mert miért is nem ment hozzá Gizi a kalapgyári művezetőhöz, aki pedig megesküdött, hogy őmellettte nemhogy irodába járni, de még a kisujját se lesz szabad megmozdítania? S ahhoz a hivatalbeli csoportvezetőhöz miért nem, aki pedig úgy bele volt esve, hogy miután kikapta a kosarat, még kétszer megkérte Gizi kezét, expressz ajánlott levélben? A művezető nem kellett neki, mert össze volt roncsolva a hüvelykujja perce, a csoportvezető, mért énekelve beszélt. Így járt a többi is: az egyik kuporgató volt, a másik pénzpocsékoló, a gyári munkás „lehetetlenül viselkedett”, a tisztviselőkkel nem tudott miről beszélni, és így tovább... A századosra tehát — aki fél fejjel kisebb volt a lányánál és húsos arcával, melyben oly kicsinyek voltak a szemek, mint két tűszúrás okozta sebhely — a disznóölés napjáig egyetlen árva célzást se tett a mama, mert nem volt érdemes. Ha még egyszer ilyen derék ember lenne is, ezzel a külsővel nem nyerhet csatát.

Vasárnap hajnalban a disznó halálsikolya ébresztette Gizit. Félrelebbentette a tüllfüggönyt, és kinézett a párás szürkületibe. Kecskés Mihály kint állt az udvaron, térdig érő gumicsizmában, vérpettyes vászonkötényben, s épp egy bádoglavorba folyatta a sötét ibolyaszínű, vastag vért. Gizi orráig húzta a paplant, és erőhatalommal lehunyta a szemét, de nem bírt elaludni. A mama egy idő múlva behozta a disznó csücskét, mely a pörzsö- lésnél szép pirosra sült, és gusztusosán meg volt sózva, paprikázva, de erre ő csak egy elborzadt tekintetet vetett, és azt mondta: „Egye meg ő, az a vadállat."

A mama megsértődött és kiment Később azonban ínycsiklandozó illatok kezdtek a konyhából belopakodni. Gizi éhes lett, felöltözött, kiment. Egy darab száraz kenyéren rágódva jó ideig ácsorgott tétlenül, de amikor apja kezébe nyomott egy tisztára sikált lábost, ellenkezés nélkül kivitte a mosókonyhába, ahol Kecskés Mihály éppen kettőbe hasította a disznót. Amikor a lányt belépni látta, háta mögé rejtettte zsíros kezét, és elragadtatással mondta:

— Hát ilyen szépséget nem mindennap lát az ember.

Csak a hangyaszemek állása árulta el, hogy nem a leánynak, hanem a sertésnek szól a dicséret. Pedig a disznó, immár viaszsárgára mosva, s minden szőrtől, belsőségtől és, földi szennytől megtisztítva, még mindig elég rettenetes látványt nyújtott. Hanyatt feküdt a mosókonyha betonján, kinyílva, mint egy villámsújtotta dinnye, végtagjait négyfelé vetve, testének minden titkát kitárva, valahol félúton a dögállapot és a hentesáru között. Egyszerre vonzott és taszított, émelygést keltett és étvágyat csinált. S amikor a bárd első suhintására kettévált az első csigolya, Gizi ibeleborzongott, mintha egy hideg kötőtű hegyét odaérintették volna a nyakszirtjéhez.

A bárd halk sustorgással lassan felibe vágta az egész gerincoszlopot. A disznó kettévált, pontosan a felezővonalon. Kecskés most elővett egy nagy, hosszú kést, és roppant élvezettel nekiállt fenni; e nyüszögés hallatára Gizi kezén és lábán kezdett kiütközni a libabőr. Szédült is egy kicsit a gőzös öüdösségben lába majd odafagyott a vértől iszamos betonhoz, de mégsem bírta levenni szemét asférfiról, aki már hozzálátott a daraboláshoz.

A disznó, azt kell mondani, valahogy átlényegült Kecskés érintésétől. Mintha megszűnt volna az anyag fizikai összetartozása: a legerősebb csontok is halk sóhajjal mondtak búcsút egymásnak, a legporcosabb ízületek is széjjelmállottak, mint az ázott kenyér. Úgy látszott, hogy a férfi minden ügyessége a késbe, s a kés minden képessége az élébe költözött. Kecskés nem ejtett egy szót sem. Játszva, minden erőkifejtés nélkül, nem is szeretettel, hanem szenvedéllyel, darabolta a sertést, arcán a megszállottság kifejezésével, mely arra vallott, hogy alighanem szétverné a világot, ha hébe-hóba, vasómapon- ta, amikor nincs szolgálatban, nem keríthetne egy feldolgozni való disznót a keze ügyébe.

A rengő puha hájat vágta, s Gizi mégis úgy érezte magát, mintha simogatnák. Tekintetét rabul ejtette a villogó késpenge, s a zsírtól fénylő, tömzsi férfikéz.

Mint ahogy az éhes ember bámul az üvegen át, és együtt rág és nyel a vendéglőben étkező társasággal, oly együttérzéssel követte a munka minden mozzanatát. Lassacskán fény derült arra a rendező elvre, mely a férfi keze mozgását irányította. Az anatómia törvényei mellett, egyforma erővel a mesterség hagyományai is érvényre jutottak.

Szép egymásutánban világra jöttek a vaskos tábla szalonnák, a hosszú oldalasok, melyeken úgy derengtek át a bordák, mint egy zongora billentyűzete, aztán a kövér tarja, a karcsú karajok, s végül, a késpenge büszke körvágása által, mely egy kardvívóbajnoknak is becsületére vált volna, két erőteljes, kellő kö- vérségű, szinte atlétái szépségben pompázó sonka. Ezt a kettőt, mint a fáklyákat egy diadalmenetben, Kecskés Mihály a magasba emelte, s gyönyört sugárzó arccal megnézte minden oldalától; a lány pedig elgyengült és belekapaszkodott az ajtófélfába, de ugyanakkor kedve támadt elragadni valamelyik sonkát, s egy jóízű csókot cuppantani rá.

Késő este volt, amikor Kecskés megmosakodva és tiszti ruhába öltözötten elbúcsúzott a Hermán családtól. Csakhogy a házigazda sehogy sem akarta elengedni.

— Ha már nem fogad el más viszonzást — mondta — legalább hadd marasztaljuk itt vacsorára.

•— Köszönöm szépen — rázta a fejét Kecskés. — Lehet, hogy el se tetszik hinni, de én nem nagyon szeretem a hurka-kolbászt.

— Igazán sajnáljuk — mormogta Hermán bácsi, és értetlenül csóválta a fejét. Ekkor azonban Gizi egy megrovó pillantást vetett rá a szemöldöke alól, s igy szólt a századoshoz.

— Hát maradjon itt, ha jól érzi magát, a társaság kedvéért.

Azt nem lehet leírni, hogy micsoda csönd lett ebben a pillanatban. Hermán bácsinak bámulataiban kidudorodott á szeme, s a szája olyan kerek nyílássá változott, mint egy egérlyuk. Hermán néni pedig, aki háttal állt neki, úgy ellágyult, mint amikor a regényekben a menyasszony halálos ágyához odalép a vőlegény, egy könnyet sem ejtve sze- mémől. ű azonban nem volt ily erős, s két kövér könnycseppet hullatott a hurka-kolbász serpenyőbe, amitől, méltatlankodva, fölsercent a zsír.