Petőfi Népe, 1983. január (38. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-09 / 7. szám

írod Hajnali kicsi tüzek November 30-át, András nap­ját átkeresztelte a nép, tréfásan azt mondják tájunkon is: disz­nóölő Szent András napja ez. Jelzi az elnevezés, az elképze­lés, ezen a napon kezdődik a disznóvágások sora, s hónapo­kon át február végéig tart, egész télen át, amikor a fagyok megvédik a friss húst. András napja óta hajnali ki­csi tüzek jelzik itt is, ott is: perzselik, pörkölik a disznót. Pálinkáspoharak koccanása jelzi: melegednek a böllérek. A böllérek, akik orjára bon­tanak, vagy karajra bontanak, őket figyelve nem is tudjuk eldönteni: művészei avagy tu­dósai munkájuknak. lakótelepen lakom, Kecske­méten, a Széchenyivárosban. Azt hinnénk, hogy á disznó vá­gás már csak emlék. Azt hin­nénk, ha cáfolatlanul András napja óta, disznóölő Szent And­rás napja óta újra és újra nem a perzselés kicsi lángjaira éb­rednénk. Garázsokban, garázs­bejárókban a városi emberek is vágják a disznót. Lehetősé­geikkel, kényszerítő körülmé­nyeikkel is szembeszegülnek, csakhogy a régi telek emlékét megőrizzék. Régi és mostani telek zenéje: hajnali pálinkás­pohár csengésétől esti disznó­toros vacsoráig amikor együtt a család, és a barátok. S ami­kor télire teli a kamra. Íme, az irodalom is jó szoká­suk előtt tiszteleg. Pintér Lajos 5im -onlosS B inlÉnxao ItoJórfsI íJi 195gJträ> A .iKjü-STIvl Diószegi Bálán DISZNÓÖLÉS SZILÁGYI DOMOKOS Disznóölés Kövér koca Rebeka visong váltig, remeg a lapockája, dereka. Gyurka, Panna üstöllést, szalmát cipel Rebekára, gerincére, derekára, s egy perc múlva — láss, világ, lobogást és füstöléstl András bácsi, a mészáros, késsel siet Rebekához. Kövér koca kormos bőre, mint a kezem, olyan pőre. Rebeka a téli csendben fekszik némán, ellepcsenten, konyul lepedő-füle le, a fagyos föld fele, kunkorodó farka már a kocsonyás tálra vár. Csússzon finoman a kés: van ám itt háj nem kevés! Tessék bátran megmérni: szalonnája tenyérnyi, még remeg és még meleg: gőzölögnek a belek: mindmegannyi hurka burka — lesz mit enni, Panni, Gyurka! Tüdejéből leves lesz, • azzal torkig belakhatsz. Pompás rántott veleje, eledelek eleje. S itt az orja, karaja, lássa nagyja-apraja! Babbal főzött csülkét mindig megbecsülték. S hát a kolbász, a‘ sonka uzsonnára naponta! S a töpörtyű! remek e barna-piros csemege! S hát a nyelve vadas szósszal! ilyen falatot ki rosszal? Nagy sürgés a házban, ki-ki tesz-vesz lázban ez a hús megy üstbe, szalonna a füstre, kígyózik a májas hurka, véres hurka, finom étel — méri Panni, méri Gyurka: lesz vajon egy kilométer? Senkinek se lógjon orra, gyerünk mind a disznótorra! ... Nos, ez történt egy derült téli napon, amikor a kövér Rebeka koca öröklétre szenderült. TÖBB TÁMOGATÁST ÉRDEMELNÉNEK Fotótárlat az SZMT Művelődési Központban Az esztendő új kiállítással kez­dődött: Kecskeméten, a Szak- szervezeti Művelődési Házban Bács-Kdskun üzemi, intézményi támogatással működő fottószakkö- rei, egyéni alkotói tartják két­évenként szokásos tárlatukat. A paravánra válogatott anyag első látásra is meghökkentő: még a „hivatásos tárlatlátogatók” is csodálkoznak a kiállítók nagy számán; A {következő pillanat természetesen a megértésé: majd­nem minden családban van már fényképezőgép, alig akad műve­lődési ház, ahol ne volna fény­képezőkör. Az is a világ termé­szetes dolgai közé tartozik azon­ban, hogy szakadéknál is na­gyobb távolságok feszülnek a csa­ládi emlékképek, a szakköri na-' gyítgatások és a fotóművészi al­kotások között Nos, az SZMT Művelődési Központjának nagy­termében látható képek kevés ki­vétellel a középső kategóriába: az emlékképen túli, a művészi fotón inneni osztályba sorolhatók. Ez a tény önmagában erénye, és más oldalról, bírálata is a tár­latnak. Csak találgathatunk, mi­lyen volt a be- és visszaküldött több mint háromszáz kép. Né­hány tartalmi és formai követkéz, tetés azonban a paravánra ke­rült 122 fotó aliajpján is levon­ható. Ezek közül — a képek lát­tán első pillantásra szembeötlő: a technika hiányos ismerete. Né­mely esetben ez pusztán a papír, felület helytelen megválasztása: csak magát hibáztathatja a kü­lönben jó szemű Marsa Pál, hogy Köszörűsének 1 pengeni llogá^ál, szikrakoszorúját elnyeli a matt papír. Lehetséges, hogy kukacos­kodásnak, szőrszálhasogatásnak tűnik a megjegyzés —, de végté­re is: megyei tárlatról van szó, ahol szerepelni nemcsak rangot jelent, kötelességet is ró a fotósra. A legjobb képi ötletet is el­ronthatja ugyanis a kezdetleges kidolgozás. Az egyéni díjazott Varga Imre Kötődés című mon­tázsa „vívta ki” ezt a bírálatot — ellenpélda az utóbbi időben sokat fejlődött Kereskedő Sán- dornéé: Ritmus című — őszintén szólva minimális mondandójú — képét kidolgozása miatt dicsérhet­jük. • Kovács László: Róza néni. Nehéz volna valamiféle egysé­ges fotósszemléletről beszámol­ni, mert majdnem mindegyik al­kotó más-más cédulával címkéz­hető fel. Kis Sándor Csónak-ja formalista (és szép), Varga Imre Az idős mester-e (Défári Mihály szíjgyártóról) néprajzos, közhely- szerű Novák József Vágtá-ja — — és tovább sorolhatnánk a ska. tulyákat. Minthogy azonban a tárlat szakkörök — tételezzük fel: alkotóközösségek — kiállítási al­kalma: nézzük a közösségi telje­sítményeket! A zsűri az SZMT Művelődési Központ kecskeméti körét jutal­mazta első hellyel — úgy gon­dolom azért is, mert itt foglal­koznak a legtöbb fotóssal. Az azonban erősen vitatható, hogy a MEDOSZ Vízügyi Fotóköre miért körözte le a Tanítóképző Főisko. Iáét (mindkettő bajai). Utóbbiak nagyon egységes stílusa, techni­kai tudásszintje' klasszissal jobb ugyanis a MEDOSZ-osokénál — s ez aligha egyéni ízlésből faka­dó vélemény. Kovács László nem­csak festőművésznek kiváló, fo­tósnak is, Naplementé-je és Róza néni-je a tárlat két kivételes ké­ve, s a köri munkát hangsúlyoz­za az egyéni díjazott Tóth Ildikó Oregség-e is. A másik oldalon Gyulavári József jól komponált, formát és tartalmait művészi mó­don ötvöző Kisvárosa a nem díja. zott „ellenfél”. A máskor és má-.. sutt jól szereplő Görbe Ferencet szándékosain nem említem e sor­ban, minthogy képet lassan négy­öt éve ugyanazok — vagy, leg­alábbis majdnem egyezőek; ki ne emlékezne Pincefalujára az oblí- gát moon-Ught effekttel? La­kókonyha című ál-szociofotója is csalódás: a vaku fénye eleve meghamisítja ábrázolt tárgyát, s a legfontosabb hitelesség szenved csorbát. Az egyéni kiállítók képei is nélkülözik a szenzációt — tessék mutatni egyetlen fotókedvelőt, aki az utóbbi három-négy évben ne látta volna Palkovits József Két­féle érdeklődés vagy Szimmetria című képét, s ugyanez vonatkozik Koczka István Tartalékok című (máskülönben technikai szem­pontból kifogástalan) fotójára is. Valószínűleg önmagával is meg­alkudott a zsűri, amikor Vincze Jánosnak egyéni díjat javasolt, s csak a tartalmat — Utolsó si­mítások a Széchenyi-szobron — tekintette; minthogy amatőrszin­ten is alapkövetelmény, hogy a kép éles legyen, ha más (művé­szi) ok ezt nem zárja ki. Száz szénáik is egy a vége: e kiállítás legnagyobb erénye, hogy egyáltalán van. Nem ártana rend­szeresebben, netán még mecénási szerepet is vállalva: féléves, ne­gyedéves pályázatokkal' erősíteni a szakkör sötétkamra homályá­ban maradó munkáját. Persze a tárlat is kaphatna ünnepélyesebb külsőségeket: a testetlen furnér- lemezre aggatott fotók eleve keávszegőek. Fontos szerepet vál­lalt a Szakszervezetek Megyei Ta­nácsa a kiállítás megrendezésé­vel — felelőssege, hogy erősítse az előremutató, értéket teremtő tendenciákat, gyengítse a szok­ványos megoldásokat alkalmazó, s igy vagy úgy a tárlat rangját csökkentő megoldásokat. A jó képek arra ösztönöznek: van kit van miért támogatni, még ha — most — kisebbségben is voltak. Ballai József ÖRKÉNY ISTVÁN: Disznóölés Az ól körül nagy volt a sár. Hermán bácsi fölajánlotta, hogy kihajtja a disznót, minek sározná össze a szép tiszti csizmáját a vendég. „Nem árt neki” — legyin­tett Kecskés százados, fölkattin- totta a zseblámpáját, és bement az ólba. Annyi időt töltött oda­bent, hogy húszig lehetett volna számolni; amikor kijött, mégis mindent tudott a disznóról, de annyira mindent, hogy. Hermán bácsinak és Hermán néninek a csodálkozástól össze-összeakadt a pillantása. Mennyi zsír, mennyi szalonna, mennyi kolbász lesz, pontosan tudta a százados; talán még azt is meg tudta volna mon­dani, hány töpörtyűs pogácsa és hány tányér kocsonya remélhető, oly. csodálatos volt a hozzáértése. —- És mennyit tetszettek érte fi­zetni? — kérdezte a végén. Amikor megmondták a vétel­árat, Kecskés Mihály egy kis ideig gondolkozott, de megint csak olyan rövid ideig, hogy azalatt Hermánék két kétjegyű számot se tudtak volna összeszorozni, s ki­jelentette : — Nagyon kedvező vétel. Nem több, mint a zsírnak az ára. Gondolhatni, hogy Hermánékat mindez megörvendeztette. A konyhában jő meleg volt, beinvi­tálták a századost, de ő csak föl­irta egy papírra az alakulata te­lefonszámát, s már búcsúzkodott. Ekkor azonban megcsikordult a zárban a kulcs, és belépett a konyhába Gizi. — A lyányom — mondta Her­mán bácsi. A szépen termett, sudár lány csak egy kurta pillantásra mél­tatta a századost. Sűrű, fekete szemöldöke összeért az orra nyer­gén, amitől sötét szemére — melyből teljésen hiányzott a ka- cérság — rávetült a szigorúság ár­nyéka. Nem először volt ez, hogy hivatalból hazajövet férfilátogató­kat talált idehaza Gizi azonban átlátott a szitán; sötét szeme mé­lyén két kicsi fénypont izzott fel s hunyt ki, mint amikor tűzhalált hal egy nyári bogárka. Hermád bácsi észrevette. — Herceg néni ismerőse — mu­tatott a századosra, nehogy vala­mi férjjelöltet lásson benne Gizi, s a csúnyábbik szemével találjon ránézni. Hermán néni is észhekapott. — ö fogja levágni a disznót — mondta. — Vasárnap reggel — folytatta Hermán bácsi. — Akkor nincs szolgálatban — toldotta meg a felesége. A lány most már rajta felejtet­te a szemét a vendégen, amit üd­vözlésszámba is lehetett venni. Ettől a százados piros arca még pirosabbra színeződött. — Csakis szívességből — szólt zavartan, nehogy félreértés legyen a dologban. — Egy fillért sem hajlandó el­fogadni — magyarázta az apa a lánynak. — Mondtuk, legalább maradjon itt disznótorosra — tette hozzá a mama. . — Ez még nincs elintézve — je­gyezte meg Hermán bácsi. — De el van intézve — mond­ta a százados szigorúan, ‘ és újra Gizihez fordult. — Tudniillik va­lamikor Brauchéknál voltam se­géd. Gizi most is csak egy elutasító pillantást vetett a vendégnek. — Hát én nem bírnék hozzá se nyúlni — jegyezte meg, a disznó­ra célozva, egy kis elborzadással a hangjában. Kecskés Mihály el­nézően mosolygott és azt mondta, tévedés, mert ez a legtisztább, a leggusztusosabb és legértékesebb munka, amit csak el lehet kép­zelni. Eközben nem vette le a szemét Giziről. Mintha nem is ő igyeke­zett volna az imént dolgára men­ni, még egy ára hosszat üldögélt Hermánéknál. Pirospozsgás, hú­sos* arca, melyet apró szeme és tömpe, törött derekú orra még gyermekesebbé tett, nem tudott titkot tartani. Úgyszólván a világ­ba kiabálta, hogy tétszik neki a lány. Gizi azonban egyre inkább csak a hátát mutogatta a vendég­nek, mint ahogy a hold is csak egyik oldalát mutatja a földlakók­nak. Végül is olyan feszélyezetté vált a helyzet, hogy a százados felállt és elbúcsúzott — A telefonszámomat, ugyebár fölírtuk — mondta Gizinek, aki azonban nem szólt rá semmit. A százados fejébe nyomta és újra lekapta a tiszti sapkát — A százhuszonhatos melléket kell kérni. A disznóról azonban ne szóljunk semmit — folytatta, még mindig többes szám első szemé­lyében, mintha egész alakulata nevében kérné erre a lányt Gizi háta azonban néma maradt, mint egy fal. — Tudniillik így is épp eleget ugratjűk egymást — fordult' a százados, válasz híján, immár Hermán báosiák felé. — Kérem a százhuszonhatos melléket, Kecs­kés századost. Ennél többet ne is mondjunk — kérte az öregeket, akik megértőén bólogattak. Kecskés azonban még mindig szorongatta a konyhakilincset, olyanformán, mintha az nem akar­ná elengedni a kezét. — Csak arra az esetre mon­dom, ha valami közbe találna jönni. — Nem fog közbejönni semmi — mondta Hermán bácsi. Ekkor a századosnak végre si­került lenyomnia a kilincset és eltávoznia. Egy perc múlva kitört a veszekedés. A mama ugyan csak annyit mondott, hogy „micsoda kedves ember”, de Gizi mindjárt azzal felelt, hogy „csak egy kicsit puk- lis” — és több nem is kellett. Hermán bóosi szelíd könyörgés­sel próbált békességet teremte­ni; az ő derűs engedékeny termé­szete nehezen viselte el a kiéle­zett helyzeteket, kiváltképp ilyenkor, estefelé, amikor két- három fél deci' bor jóvoltából az élet minden gondja elfért a te­nyerén. Hermán bácsi a Cuk­rászipari Szállítmányozási Vál­lalatnál volt kocsis. Volt egy ká­vébarnára mázolt kocsija, amely­nek előrenyúiló eresze, megvédte esőtől, hótól, volt egy ösztövér lovacskája, mely lépésben olyan­képpen emelgette a lábát, mintha cirkuszló lett volna hajdanában. Hermán bácsi reggeltől estig du- «'■dorászott a bakon, s csak egy-egy sóhajtásnyi időre némult el, ami­kor is a következő kétely ötlött elő benne: „Hogy egy jóravaló harminckét éves lány miért nem akar férjhez menni, az egyszerűen nem megy a fejembe”. Amikor el­múlt e futó iborulat, folytatta az éneklést; estére azonban, meg­járván a szokásos italboltokat, már oly lepkekönnyű szívvel ér­kezett haza, hogy egy porszemnyi szomorúság sem bírt megtapadni rajta. Hermán néni nem ilyen köny- nyen élte világát. Egész nap egye­dül volt, s egyedülléte minden óráját a búslakodas töltötte be. Sűrűn látogatta a kerületi köl- csönkönyvtárat; az olyan regé­nyeket szerette, melyekben az egyik szerelmes meghal, a másik pedig ráborul a sírjára. Ebben mindig talált egy csepp vigaszt a bánatára. Mert miért is nem ment hozzá Gizi a kalapgyári művezetőhöz, aki pedig megeskü­dött, hogy őmellettte nemhogy irodába járni, de még a kisujját se lesz szabad megmozdítania? S ahhoz a hivatalbeli csoportve­zetőhöz miért nem, aki pedig úgy bele volt esve, hogy miután kikapta a kosarat, még kétszer megkérte Gizi kezét, expressz ajánlott levélben? A művezető nem kellett neki, mert össze volt roncsolva a hüvelykujja perce, a csoportvezető, mért énekelve be­szélt. Így járt a többi is: az egyik kuporgató volt, a másik pénzpo­csékoló, a gyári munkás „lehetet­lenül viselkedett”, a tisztviselők­kel nem tudott miről beszélni, és így tovább... A századosra te­hát — aki fél fejjel kisebb volt a lányánál és húsos arcával, mely­ben oly kicsinyek voltak a sze­mek, mint két tűszúrás okozta sebhely — a disznóölés napjáig egyetlen árva célzást se tett a mama, mert nem volt érdemes. Ha még egyszer ilyen derék em­ber lenne is, ezzel a külsővel nem nyerhet csatát. Vasárnap hajnalban a disznó halálsikolya ébresztette Gizit. Félrelebbentette a tüllfüggönyt, és kinézett a párás szürkületibe. Kecskés Mihály kint állt az ud­varon, térdig érő gumicsizmában, vérpettyes vászonkötényben, s épp egy bádoglavorba folyatta a sötét ibolyaszínű, vastag vért. Gizi orráig húzta a paplant, és erőhatalommal lehunyta a sze­mét, de nem bírt elaludni. A mama egy idő múlva behozta a disznó csücskét, mely a pörzsö- lésnél szép pirosra sült, és gusz­tusosán meg volt sózva, papri­kázva, de erre ő csak egy elbor­zadt tekintetet vetett, és azt mondta: „Egye meg ő, az a vad­állat." A mama megsértődött és ki­ment Később azonban ínycsik­landozó illatok kezdtek a kony­hából belopakodni. Gizi éhes lett, felöltözött, kiment. Egy darab száraz kenyéren rágódva jó ideig ácsorgott tétlenül, de amikor ap­ja kezébe nyomott egy tisztára si­kált lábost, ellenkezés nélkül ki­vitte a mosókonyhába, ahol Kecs­kés Mihály éppen kettőbe hasí­totta a disznót. Amikor a lányt belépni látta, háta mögé rejtettte zsíros kezét, és elragadtatással mondta: — Hát ilyen szépséget nem mindennap lát az ember. Csak a hangyaszemek állása árulta el, hogy nem a leánynak, hanem a sertésnek szól a dicséret. Pedig a disznó, immár viaszsár­gára mosva, s minden szőrtől, belsőségtől és, földi szennytől megtisztítva, még mindig elég rettenetes látványt nyújtott. Ha­nyatt feküdt a mosókonyha be­tonján, kinyílva, mint egy villám­sújtotta dinnye, végtagjait négy­felé vetve, testének minden tit­kát kitárva, valahol félúton a dögállapot és a hentesáru között. Egyszerre vonzott és taszított, émelygést keltett és étvágyat csinált. S amikor a bárd első su­hintására kettévált az első csigo­lya, Gizi ibeleborzongott, mintha egy hideg kötőtű hegyét odaérin­tették volna a nyakszirtjéhez. A bárd halk sustorgással las­san felibe vágta az egész gerinc­oszlopot. A disznó kettévált, pon­tosan a felezővonalon. Kecskés most elővett egy nagy, hosszú kést, és roppant élvezettel neki­állt fenni; e nyüszögés hallatára Gizi kezén és lábán kezdett ki­ütközni a libabőr. Szédült is egy kicsit a gőzös öüdösségben lába majd odafagyott a vértől iszamos betonhoz, de mégsem bírta leven­ni szemét asférfiról, aki már hoz­zálátott a daraboláshoz. A disznó, azt kell mondani, va­lahogy átlényegült Kecskés érin­tésétől. Mintha megszűnt volna az anyag fizikai összetartozása: a legerősebb csontok is halk só­hajjal mondtak búcsút egymás­nak, a legporcosabb ízületek is széjjelmállottak, mint az ázott kenyér. Úgy látszott, hogy a fér­fi minden ügyessége a késbe, s a kés minden képessége az élébe költözött. Kecskés nem ejtett egy szót sem. Játszva, minden erőki­fejtés nélkül, nem is szeretettel, hanem szenvedéllyel, darabolta a sertést, arcán a megszállottság kifejezésével, mely arra vallott, hogy alighanem szétverné a vi­lágot, ha hébe-hóba, vasómapon- ta, amikor nincs szolgálatban, nem keríthetne egy feldolgozni való disznót a keze ügyébe. A rengő puha hájat vágta, s Gizi mégis úgy érezte magát, mintha simogatnák. Tekintetét rabul ejtette a villogó késpenge, s a zsírtól fénylő, tömzsi férfikéz. Mint ahogy az éhes ember bámul az üvegen át, és együtt rág és nyel a vendéglőben étkező tár­sasággal, oly együttérzéssel kö­vette a munka minden mozzana­tát. Lassacskán fény derült arra a rendező elvre, mely a férfi ke­ze mozgását irányította. Az ana­tómia törvényei mellett, egyfor­ma erővel a mesterség hagyomá­nyai is érvényre jutottak. Szép egymásutánban világra jöttek a vaskos tábla szalonnák, a hosszú oldalasok, melyeken úgy derengtek át a bordák, mint egy zongora billentyűzete, aztán a kövér tarja, a karcsú karajok, s végül, a késpenge büszke kör­vágása által, mely egy kardvívó­bajnoknak is becsületére vált volna, két erőteljes, kellő kö- vérségű, szinte atlétái szépség­ben pompázó sonka. Ezt a kettőt, mint a fáklyákat egy diadalme­netben, Kecskés Mihály a ma­gasba emelte, s gyönyört sugár­zó arccal megnézte minden olda­lától; a lány pedig elgyengült és belekapaszkodott az ajtófélfába, de ugyanakkor kedve támadt el­ragadni valamelyik sonkát, s egy jóízű csókot cuppantani rá. Késő este volt, amikor Kecskés megmosakodva és tiszti ruhába öltözötten elbúcsúzott a Hermán családtól. Csakhogy a házigazda sehogy sem akarta elengedni. — Ha már nem fogad el más viszonzást — mondta — legalább hadd marasztaljuk itt vacsorára. •— Köszönöm szépen — rázta a fejét Kecskés. — Lehet, hogy el se tetszik hinni, de én nem na­gyon szeretem a hurka-kolbászt. — Igazán sajnáljuk — mormog­ta Hermán bácsi, és értetlenül csóválta a fejét. Ekkor azonban Gizi egy megrovó pillantást vetett rá a szemöldöke alól, s igy szólt a századoshoz. — Hát maradjon itt, ha jól ér­zi magát, a társaság kedvéért. Azt nem lehet leírni, hogy mi­csoda csönd lett ebben a pilla­natban. Hermán bácsinak bámu­lataiban kidudorodott á szeme, s a szája olyan kerek nyílássá változott, mint egy egérlyuk. Her­mán néni pedig, aki háttal állt neki, úgy ellágyult, mint amikor a regényekben a menyasszony halálos ágyához odalép a vőle­gény, egy könnyet sem ejtve sze- mémől. ű azonban nem volt ily erős, s két kövér könnycseppet hullatott a hurka-kolbász ser­penyőbe, amitől, méltatlankodva, fölsercent a zsír.

Next

/
Thumbnails
Contents