Petőfi Népe, 1983. január (38. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-30 / 25. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET EREDMÉNYEK ÉS TÉNYEK Hegedűs L. László „képkészítő” Hegedűs L. László, Kecskemét, Árpád körút. A Magyar Képző- és Iparművé­szek Szövetségének friss tagja, a Pannónia Filmstúdió kecskeméti műtermének munkatársa. Tagja a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának és a Fiatal Képzőmű­vészek Stúdiójának. 1950-ben született, Nagyhalá­szon. Az idők folyamán volt kira­katrendező, filmgrafikus, főisko­lás. Előbb bemutatták Japánban, mint idehaza. Eredménylistája? Hosszas volna mindegyik kiál­lítását felsorolni, de a városok ne­ve a' grafikát kedvelők számára elárulja a tárlatok, biennálék jel­legét, színvonalát. Miskolc, Buda­pest, Szeged, Salgótarján, Tihany, Győr, Szentendre, Pécs, Brnól. Szó­fia, Poznan, Wroclaw, Bilbao. Fontosabb díjai: Brnói Alkalma­zott Grafikai Biennálé — ezüst­érem Országos illusztrációs pá­lyázat, Miskolc — Borsod megye díja. Stúdió ’81 Szeged — KISZ KB díja. Irt róla a japán Idea, a Novum Gebrauchsgraphik nyugat­német művészeti folyóirat, a Mű­vészét, a Mozgó Világ, az Élet és Irodalom, az Üj Tükör. Képein — természetesen — nem látszanak körülményei. Lakásuk felét műteremként használja, de munkái, eszközei az előszobától a lomkamráig mindenhol megtalál­hatók. Tavaly alig háromezer fo­rintot keresett havonta tavaly Bács-Kiskun legtöbb képzőművé­szeti sikerét ő érte el. Munkái? Legutóbbi — történe­tesen Brnóban rendezett — tárla­<9 Azonos alakúak. (9 Hegedűs L. László tának katalógusában ezt írják ró­la: „Hegedűs L. László szemléletét a maga közép-kelet-európai sorsa, élményei, kudarcai és vágyai ala­kítják. Talán éppen ezért nem elé­gítik ki a formai szépségek. Ta­lán ezért nem elégedik meg a visz- szás jelenségeken való csipkelő­déssel; s talán éppen ezért nem érzi sem olyan rossznak, sem olyan jónak a helyzetet, hogy fontosab­bá váljon számára a műhöz konst­ruált elmélet, mint maga a mű. A mű —, amely persze sohasem önmagáról szól, hanem mindig másról is. Valami olyasmiről, ami fontos, és amiről csak a kép be­szélhet”. Hegedűs L. László, Kecskemét, Árpád körút. KÖNYVESPOLC Mocsár Gábor: Részletek egy közép-európai életrajzból A könyv szenzáció is lehetne, jó értelemben vett bestseller. Sajnos, azonban mostanában már ott tartunk, hogy a közvélemény, az olvasó emberek igen nagy százaléka inkább tart szenzáció­nak egy-egy összefércelt, zava­ros, úgymond leleplező, vagy ép­pen feltáró, vájkáló, önbemutató könyvet, mintsem az igazán iro­dalmi értéket jelentő, az örök­érvényűen emberi, mégis gyöke­réig mai, rólunk, nekünk és ér­tünk született alkotást. Ha en­nek okait keresnénk, hosszú ol­dalakon elemezhetnénk irodal­munk — ezen belül a széppróza — állapotát, de végül is a kriti­ka állóvizénél kötnénk ki — ter­mészetesen nem értve ide né­hány, valóban értéklátó kriti­kust, mint kivételt. Mocsár Gábor könyvét — elbe­széléseinek válogatott gyűjtemé­nyét — szenzációnak tartom, még akkor is, ha jó néhány darabját nem most Olvasom először, ha egy-egyet már mint filmet is lát­hattuk a televízióban (például a Pirostövű nád). A magyar szép­próza legnagyobb mestereinek örökösét, műveiknek méltó foly­tatóját látom én Mocsár Gábor­ban, s írásai által egyben annak bizonyságát, hogy mindenféle félrevivő, az olvasó türelmével kísérletező izmusok fölött és azok éllenére mégiscsak a realista pró­za az, amely igazán képes, ma­gas fokon képes kifejezni mind­azt, ami a gondolkodó embert itt és most érdekelheti. Persze,. eh­hez olyan író kell, mint Mocsár Gábor, akinek prózáját a tiszta és tökéletes szerkesztés, a böl­csességig mély életismeret, az emberszeretet, az ábrázolás ereje és a nyelvi kifejezés sokszínűsé­ge jellemzi. Azt is mondhatnám, hogy mindezzel — sajnos — Mo­csár szinte egyedüli jelenkori prózánkban. 0 ugyanis nem bű­vész, hanem művész, a szó klasz- szikus értelmében. Némely elbeszélésének ereje, sodrása, jellemábrázolásának mélysége, figuráinak hús-vér mi­volta Móricz legjobb írásaira em­lékeztet, noha természetesen ilyen összevetés sohasem szeren­csés, hiszen más korról, más szi­tuációkról van szó mindkét eset­ben. A hasonlítás csupán a mű­vészi erőre, a nyelv és az ábrá­zolás lehetőségeinek már-már kizárólagos birtoklására érvé­nyes. Említettem, hogy Mocsár a magyar próza legjobb hagyomá­nyainak érvényes folytatója. Különösen megmutatkozik ez a kötet olyan elbeszélésében, mint az Ádám erdeje, a Téli csil­lag, á Hetvenen mezítláb című­ben. A Téli csillag úgy indul, mint egy mese: elindul a legki­sebb fiú télen, szánkóval, hogy bátyja esküvőjére bort hozzon a messzi faluból. Útközben besöté­tedik, farkasok támadják meg, üldözik, a vágtató lovakon tajté­kot ver a száguldás és a rette­gés. A fordulat azonban már nem meseszerű, nagyon is evilá­gi: megérkezvén a faluba majd­hogynem megverik, amiért ■ rá­juk hozta a farkasokat. A fiú tulajdonképpen ezen az úton érik felnőtté, s megérkez­vén, tapasztalhatja, hogy nem a másokért vállalt áldozat nagysá­gát, nem az önfeláldozást érté­kelik benne — mint ritka em­beri tulajdonságot —, hanem ön­magukat féltik, attól a veszély­től rettegnek, amit pedig ő egy­maga elhárított. Bújdosni, mene­külni kénytelen a fiú. Lélektanilag hasonló felépíté­sű az Ádám erdeje című elbeszé­lés is. Ánicska János túláradó boldogsággal ballag hazafelé a városból erdei kis otthonába. A boldogság oka: fia született. Út­közben egy szekeres ismerős fel­veszi, beszélgetnek. A szekeres­nek nincs gyereke, irigy tehát Ánicskára, akinek immár öt csa­ládja van. Bogarat ültet a boldog ember fülébe, mondván, hogy bizony az erdei házikóból hama­rosan ki kell költöznie, mert megnőnek az általa ültetett fák, megszűnik a vákáncsosság (erdő­gondozó). Ánicska János hazaérve érti meg, gondolja, át __teljességgel, hog y mi történhet ővele. Az éj csendjében azután kimegy az áís tala ültetett fákhoz, s hogy ne nőjenek meg, sorban felhúzza azokat, megszakítva gyökerüket. Hosszan elemezhetném, sorol­hatnám Mocsár elbeszéléseit, s nem tudnám eldönteni egyhamar, melyik a legjobb, a legtökélete­sebb. Talán az Óvatlan pillanat. Ebben sűrűsödnek legjobban Mocsár írói erényei: az életisme­ret, a jellemábrázolás ereje, a szeretet, amellyel hőseit bemu­tatja. Blaskó Imre, aki földet ka­pott, a földön ásott egy gödröt, egy bunkert, mert nem volt hol laknia. Ez volt a lakás, az ott­hon. Lova viszont nem volt Blaskó Imrének, pedig a földhöz feltétlenül kell a ló. Tulajdon­képpen. a „lószerzés” története ez az elbeszélés. Annak a története, hogy a ha­zafelé tartó szovjet csapatoktól hogyan vesz egy lóvat Blaskó Imre, egy liter pálinkáért. Óriá­si kockázatot vállal itt az öreg Blaskó, hiszen az oroszok le is löhetikj megverhetik, hogy mit gondol ő róluk. Az első, akivel — néhány orosz szó ismeretében — „beszél”, elzavarja: — Speku­lant! — kiáltja a megszeppent Blaskóra. De a ló nagyon kell. Végül talál is olyan katonát, aki a sok száz ló közül hajlandó egyet adni a pálinkáért. De csak éjszaké, titokban ... A történetet — amelyben benne van a hábo­rú végének a hangulata, a front törvényeinek alapos ismerete, az ember sokszínűsége — akár So- lohov is írhatta volna, más sze­replőkkel természetesen,. Tudom, Mocsár Gábor nem s.okat ad a kritikára. Nem is neki írom amit írok, hanem az olvasóknak, azoknak, akik isme­rik, szeretik, s még jobban meg akarják ismerni a Fekete csónak, a Gyémántpér című regények szerzőjét, az Égő arany című szociográfiai kötet íróját. Mert bár — amint említettem — a mostani gyűjteményben szerep­lő elbeszélések zömét már olvas­hattuk, így egy kötetben azon­ban nagyobb biztonsággal ítél­kezhetünk, megalapozottabb vé­leményt mondhatunk Mocsár Gá­borról, írásairól. (Magvető Könyv­kiadó, 1982.) Gál Farkas mmmwmMmgmmMmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmMMMíMmmmMmmmmimxmMzmMmm KISS DÉNES: Ha ölnek, meghalnak* L assan, vigyázva, hozta, hoz. ta i ki a tenyerén az ázott szárnyú mehet a Balaton­ból a tizenkét éves Ancsa-Pan- csa. Arcán látszott, hogy semmi másra nem gondol, csak a vízbe pottyant méhecskére. Sugárzás telepedett meg a homlokán. — Jaj, apu!... Vigyázz!... Mé­hecske. Csak le ne essen. — Óva­tosan gázolt a somogyi part felé a sekély vízben. — Nehogy lo­csolj, ne gyere közel!... — fi- gyelmezitetett többször is, miköz­ben a kis rovar szárítkozott a napfényben a tenyerén. Nagy kö­rültekintéssel kerülte ki a vízben haincúrozó gyerekeket. Meg.meg- állt, nézelődött, merre zavartalan az útja, nehogy labda essen a kö­zelébe, nehogy az önfeledten ját­szó gyerekek miatt újra vízbe ke­rüljön a méhecske. Keskenyre hú­zott tatár szemével minduntalan körbefürkészett, aztán újra el. indult a herényi part felé. Magam pedig, mint valami test­őr, ugyancsak óvatosan lépeget­tem mellette. — Segítek — mondtam. — Jó, de van ám más is — szólt, és rövid, göndör haját mu­tatta. —• Nahát! — A feje tetején pe­dig, mint valami fészekben, ka. ticaboga/rák pifbsloittak. — Te kis életmentő — simogattam meg az arcát. — Jaj! Vigyázz!... A méhecs­ke! i — Hűm... — ki tudja mit „gondolt” a méhecske? ... Egyszercsak elindult Ancsa-Pan- csa tenyeréből fölfelé az apró uj- jakon. — Jaj!... Beleesik a buta!... — Ancsa-Pancsa védeni akarta a kis szárnyast, és ujjaival vissza akarta terelni a tenyere síkjára, * Kiss Dénes tárcája a Központi Saj­tószolgálat 1982. évi novella- és tárca­pályázatán tárca kategóriában II. di­jat nyert. a biztonságba. A markát is öblös­re formálta. De hiába. A kis szár­nyas már a maga szabadságára vágyott. Megindult az apró kis- lány-ujjak magaslatai félé, hogy majd a legmagasabb pontról el. repüljön. Ancsa-Pancsa megtor­pant, száját összeszorította, arcá­ra szilánkokba verődtek az eny­hén hullámzó víz fénycsillámai. Homlokát ráncolta. — Jaj, apu! — Repülni akar, el akar men. ni... — nyugtattam. — Dehát nem tud, vizes még a szárnya. Üjra a vízbe esik sze­gény. Hallod? ... — Igen, de __— ebben a pil­l anatban a méhecske valóban él akarta hagyni Ancsa-Pancsa te­nyér-repülőterét, de nem jutott messzire. Azonnal a vízbe kezdett zuhanni. Még nem bírta él a szár­nya. Ancsa-Pancsa sikoltva utána kapott, s az újra a tenyerébe hul­ló, szabadságát áhító kis szár­nyashoz enyhén, védőn hozzáért a nagyujj... — Jaj! — kiáltotta Ancsa-Pancsa, mert a méhecske máris szúrt! — Hej... — nem tudtam mit mondani. A méh már a vízben vergődött. Ancsa-Pancsa az ujját nézte. Közelebb léptem. Ott volt a, kis rovar fullánkja az ujjábán. S vele a testének piciny, kisza­kadt darabja. Ancsa-Pancsa még így is a vízben vergődő, haláltu­sáját vívó apró élőlényre gondolt, mert akaratlanul is lehajolt. — Ne ... Ne bántsad! Már hiába, úgyis megdöglik. — Jaj apu!... Miért? ... Miért hal meg? ... '— így mondta. — Ez az ő sorsa — mondtam csöndesen, és óvatosan kihúztam, kis nyomkodás után a fullánkot Ancsa-Pancsa ujjából. — Hát nem hallottál Bódi bácsitól a mé- hékről? Ancsa-Pancsa csaknem egy hó. napot töltött falun, Zalában a rokonoknál. Nagybátyjának, aki egyébként gépkocsivezető, hátul a kertben méhese van. Több mint húsz család. — De ... de ... — szüppögte. — Azt nem mondta Bódi bá­csi, hogy mi történik a méhecs­kékkel, ha valakit megszúrnak? — De mondta... — Még min­dig a vízben vergődő kis szár­nyast nézte. Megtorpantó gondo­lat suhant át rajtam; a szabad­ságvágy még a segíteni akarást sem veszi tudomásul. Örök és ki. ölhetetlen az élőlényekből. Az élet legfontosabb eleme. — Na látod — jegyeztem meg kis idő múlva. Hirtelen nem tud­tam mást mondani. Noha láttam az arcán, hogy nem fogja föl; ő segíteni akart, életet menteni, és a méhecske mindezt fájdalmat okozva, és egyúttal a saját pusz­tulását is, tehát fölfoghatatlan módon hálálta meg. Az ember is ilyen? Nem, nem — hessegettem el magamban a gondolatot. Az emberi szabadságnak értelme van! Az ember ... Ancsa-Pancsa félbeszakított, s mintha csak a gondolatomat folytatta volna. — Nem tudta, mit akarok? ... Apu, nem tudta? — Nem tudhatta! — Ó, a szegény... Együtt lábaltunk kifelé a se­kély vízben. A katicákat meg­mentette. Óvatosan helyezte le a fűre, a parttól távolabb. Elnéz­tem, amint kedvesen, mindenről elfeledkezve dédelgeti őket. Ancsa-Pancsa ilyen volt mindig. Nemrég törött lábú és sérült szárnyú galambot hozott föl a he­tedik emeleti lakásba. Féltünk, majd fájdalmat okoz neki és szo­morúságot, ha nem sikerül meg­gyógyítani. Bekötöztük a lábát. Rá se bírt állni. Féholdalra dől­ve feküdt a kis papírdobozban. De aztán néhány nap múlva ma­gához tért. Enni kezdett, és ezt jó jelnek tekintettük. Meggyó­gyult a lába is. A papírdobozt rit­ka -szövésű függönydarabbal ta­kartuk le. Egy idő után már pró­bálgatta a szárnyát. Csapkolódott. Ancsa-Pancsa akkor is megijedt. Azzal vigasztaltuk — bár akkor még magunk sem hittünk benne —, hogy tornáztatja a szárnyait, tehát gyógyul. Egy nap aztán üre­sen találtuk a dobozt. A rossz függönyt átszakította és elrepült. — Gondolj a galambra — em­lékeztettem, amint szomorúan állt a megmentett katicabogarak mel­lett. — Igen... — de arcát nem emelte föl. Számára szent volt minden, ami él. Szobába tévedt darázs, légy, de még a pók is. Nem értette a hálátlanságot. Körben csupa vidámság. Napo­zókkal volt tele a part. Jókedvű felnőttek és gyerekek élvezték a nyár végi jó időt. Csak Ancsa-Pan­csa állt komoran a parton. Pedig nagy úszó volt. Fiúkkal ugrált fejest már á korábbi években is Szepezden, ahol partközeiben is mélyebb a víz. De ezúttal félre­húzódott. — A galamb is szerette a sza- badságot, és amint meggyógyult, elrepült. Így a természetes. — próbáltam tovább nyugtatni. — Igen — mondta minden meg. gyöződés nélkül. Én pedig szótlanul néztem emberarcát. Mindig ilyen lesz? Ha felnő, akkor is? Kóbor ku­tyák és macskák barátja, óvója? Meg tud maradni a szivében ez a szeretet, az életnek, másokénak is a tisztelete? Vagy a felnőttség ki­koptatja belőle mindezt? Hiszen az életben több fullánk éri majd... Sokkal több és bántóbb, mint a méhecskéé. Néztem, amint elfordítja a nap elől az arcát, és az ujját szopja. — Mutasd csak! — léptem hoz. zá. Kivette a szájából a mutató­ujját. — Hejaj, ez bizony meg­dagadt. Fáj is? — Nem báj! — mondta szinte kiáltva. Ebben a két szóban meg- sajdult a méhecske hálátlansága, s talán annak sejtelme is, hogy nehéz, tálán lehetetlen is más életeken segíteni. Nem elég a szeretet sem? Nem elég, bizony nem, ha a másik nem fogja föl a melengető sugárzást. Később, amikor már igencsak nagyra duzzadt az ujja, a méhek- röl beszélgettünk. Elmondta, hogy segített Bódi bácsinak etet­ni a méheket. Akkor is megcsíp­te egy-kettő, hiába vett magára különleges ruhát, s hiába húzott nagy kesztyűt, valamiképpen be. bújtak a rések között. — De azt sem bántam, apu. Tényleg nem — mondta. Milyen csodálatosan változa­tos az élet birodalma! Nem értet­te, hogy a méhek miért taszítják ki a királynőt, ha már nem pe. tézik annyit, amennyit kellene. Megpróbáltam megmagyarázni, hogy ez is az élet gyönyörűsége s törvénye, akármennyire irgal­matlan is. Nem akarta megérte­ni. Hiszen még elélhetne a régi, ha már új királynőt neveltek, ak­kor is... Elélhetne?!... Hát az ember milyen? Erre kellett gon­dolnom! Ha már megöregszik, va. jón méltón megbecsülik? Köz­hely ez!... Közhely — gon­doltam tovább, dohát nem igaz? Az ember mindig irgahnaz? Gyak­ran még a saját szülőjének sem. Minden továbbélésben ott san­dít a pusztítás, a pusztulás? Más­ként nem lehet? Percekig álltunk némán a nap­fényben, kettejk— egyedül! -4 a sok vidám és gondtalan ember között. Mintha olykor sötét suga­rak is hulltál£ volna körénk a napból a világra. A fákra, virá­gokra árnyak foltjai estek. S ek­kor történt az, amiért e sorok pa­pírra kívánkoztak. Ancsa-Pancsa hirtelen hozzám bújt, és azt mond­ta: — Apu!.,. Mi lernte, ha az em­berek is meghalnának, amikot öl­nek? Amikor a másikat bántják? — Mi lenne ... — a szavak ma­guktól hulltak ki a számból. Nem az én szavaim voltak. Visszhang volt. A kis ember különös, már- már értelmen túli világból ér­kező csöndes jajdulása. Mintha ketten maradtunk volna véglege­sen a tó partján. Álltunk a kiürült világban egymáshoz simulva. — Hallod, apu?... Mi lenne? — Igen, hallom ... Mi lenne? Simult hozzám, és én hozzá. Apró szél billegtette a fák leve­lét, finoman zizegtek. Némelyiken már átütött a közeledő ősz üze­nete. Aranylás volt; az pedig a haldoklást jelentette. Rozsda és arany. Az életben milyen köze­liek. Űjra megrázott. — Apu!... — Figyelsz? ... — Mi lenne? — Mi? ... — Nem tud­tam válaszolni, csak még jobban magamhoz szorítottam. Nézett föl rám. Arca szomorú volt, s való­jában a vonásaira rajzolódott az a kérdés, amire már nincsenek szavak, s éppen ezért nincs rá vá­lasz sem. Néhány másodpercig néztük egymást. Aztán megmoc­cantam. — Gyere, ússzunk még egyet... Nézd csak, felhősödik, mindjárt elmegy a nap, elmegy a nyár. — Jó — mondta, és kézenfogva elindultunk a tó felé. FEHÉR FERENC: Köszönt egy kislány öreg platánok álmatag során tündér jelenés: táska, *s csöpp leány. Avart rugdalt, de most, hogy észrevett, tartása picurkányit kényesebb: köszönni készül. Már szemembe néz. Szoknyácskája liliomrezzenés. Nem tudhatja, mit közelít felém: ö most az anyácskát érlelő erény; nem is úgy jön — lebeg, átoson szívemen és e kis városon; hozza édesanyák és nagymamák lelkére kötött intelmét, tanát. Hozza felém, itt, e Tisza-közelben a hitem, a nyelvem, a szerelmem. SZÉKELY DEZSŐ: Hómező Fehér tájakat lapozgat a szél: barbár jelek közt rettegést tanul. A temetőkapun most fordul be a nap. Fejfa bámulja irgalmatlanul. Nagy hómező, országok nyitott panaszkönyve, rójátok bele, madarak — mert az ember vacog —, hogy jó lenne még aludni egy kicsit, ha hagynák a hatalmasok.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents