Petőfi Népe, 1983. január (38. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-23 / 19. szám

Konecsni Ahány lexikon, annyiféleképp közli Konecsni JCyörgy születési dátumát. A szerzők elkerülhették volnia a tévedéseket, ha megnézik, íöllapoztatják a Kiskunmajsai anya'könyvet. Eszerint Konecsni Ala­jos mészáros és Balogh Teréz gyermeke 1908. janu­ár 22-én látta meg a napvilágot és 26-án kapta meg já György nevet. Szülőhelye sem ringatta kebelén. Pedig mehnytre szerette Kiskunmajsát. Félegyházi tanítóképzősként alig várta, hogy a szabad hétvégeken, a szünidőkben elbóklásszon csendes ballagó utcáin, szépségeit csak álaposabb odafigyeléssel ifiölfedő óriási határában. •Petőfi rajongott így a Kiskunságért, mint a 75 esz­tendeje született grafikus- és festőművész, ö is a nép gyermekéként vette birtokba jogos tulajdonát Vásznain, rajzain. 0 is a jobbak, a kétkeziek, a kor­parancsot vállaló értelmiségiek nemzetközi össze­fogásától várta a jobb világot. A kétszeres Kossuth- díjas kommunista művész is azt tartotta, hogy a mű­vészet sem léphet a tegnap meghaladott útjára: tar­talom és forma szüntelen megújítására törekedett. A Régi posta u. 2. számú házat szülőházaként tisztelő Konecsni Györgyről ezt irta Bencze László Kossuth-díjas festőművész: „A nyers paraszti böl­csesség és kifinomultan komplikált műveltség hu­morral ragyogtatott ötvözete fogalommá vált életé­ben már, s művekké olyan fokon, ami magyarság és európaiság ugyancsak iróniával befuttatott ötvöze­tét jelentette. Felbonthatatlanul.” t Szabadszállási megcsúfoltatásakor kesereghet Úfcy a nép költője, mint Konecsni György, amikor Kiskunmajsa akkori vezetői közölték vele: ingyen áem kell az új művelődési háznak szánt munkája. A középszer eluralgása, elterpeszkedése dühíthette Annyira Petőfit, mint századunk egyik kimagasló tehetségű képzőművészét, amikor népünk, nyel­vünk, létezésünk legmélyebb titkait próbálta meg­fejteni, kifejezni szürrealisztikus, egy csodálatos művészpálya eredményeit, egy megharcolt és vé­giggondolt élet tapasztalatait összegezd új soroza­tain. Köldöknézők, vakondúirásnyí „magasságokból” tájékozódók túrták ki fontos kiállításokról azt, aki „Európa és a világ horizontjába tájoltan szemlélt és értékelt minden hazai jelenséget” (Bencze Lász­ló). De végül is szemérmes csak mások ügyeiért, csak az értelem térhódításáért harcolni képes Ko­necsni György túllépett a percemberkéken és dol­gozott élete utolsó napjaiig. Örömünkre, az egyetemes művészet javára. Milyen jó leírni, hogy Kiskunmajsán szóhoz, tér­hez jutnak végre szellemi tanítványai, a nagyközség kulturális élete felnő az immár hagyományos Ko- necsni-életműhöz. Nagyon jó tudni: néhány képét már a „hivatalos” Majsa is befogadta és úgy terem­tenek fórumot fiatal művészeknek, mintha otthon élne a Mester, mintha szavaival buzdítaná a kor­szerű magyar művészet elkötelezettjeit. —I —r BAKTAI FARAGÓ JÓZSEF Föltámadt a Himnusz (Pilinszky János emlékének) Koporsóba zárt sirály-arcod megözvegyült varjúseregként halálod ünnepén körbeálltuk, akár a szelekkel dacoló lángok. Eloldalaztál észrevétlenül magányod nikotinos világából... S belénk haltál a szálkák, kráteres szerelmével. Nekivághattál volna tengernek is, hadd zokogjon érted Európa. De Te makacsul idehaltál, / nagylászlósan a Farkasréti fák alá. Szűkhorpaszú földi palotádba az isten küldötteként utánad hulltak a tüzes könnyű csillagok. Szivünkön átvérzett halálod, S fogolyként tanul bennünk rogyadozni a fény. Vértelen arcod, parányi koporsód — örökbefogadta a föld. Kazalnyi koszorúid mellett halálod adósaként, ajkunkról föltámadt a Himnusz. VERESS MIKLÓS Gravitáció Fény meg szél: koraősz kavarog porral és zászlóronggyal vergődik örvénylő házsorok hálójában egy angyal Talán a lélek az amely sejti ki az ki fölemel vagy értelmed hullaljtja szét és megöl mint semmit a lét: zuhanás minden röpülés a vérnek visszfénye a kés szárnyak csapkodnak eszelősen szállong a toll a levegőben állok a zuhogó esőben mint ki hinné hogy nincs halál mert az idő ' visszatekerhető mint órarugóvá fémspirál $ mmMMMMmmmmmmmmmmmmmmm® wmmm Zám Tibor Hóban, hidegben* A z a két ünnep közti éjsza­ka baljósán kezdődött. Fé- ■ nyes nappal elszürkült az jég, köd szállott alá. Hamarabb •bealkonyult, mint máskor. A fá­cánkakasok már délután rikol- íoztak az erdő felé való futtuk- vban. Volt okuk rá, hogy siesse­nek éji szállásukra. Lámpagyúj­táskor a szél azonnal támadt, s viharos erővel. Keresztülhúzott a házon, és kísértetiesen himbálta B karácsonyfán árválkodó dísze- Ikét, cukrokat. Tanyám ablakának Iredőnyei az északi oldalon hi- jdeglelősen rázkódtak. Jól befü- wöttem alkonyaikor: a szárizik Kévék parazsán egy rőzseköteget ■s elégettem, de a búbos nem győzött annyi meleget adni, amennyit el ne tékozolt volna az ablak rései közt garázdálkodó pzél. Én azelőtt sose féltem a hálái­kéi. Most jutott eszembe először, • tudatosult is elmémben azon­nal, hogy mi, emberek halandók Vagyunk. Én is: bármiköf, bár­mely pillanatban... E szorongás­ban hallgatni a zörgést, a süvöl- té'ít, a szél tutulását a kémény­ben, nagyon rossz érzés volt. Be akartam hívni a macskámat, de piost nem toporgott az ajtó előtt. Nyomát sem láttam a sekély porhóban.'. Hívtam, nem jött. A kutyát is hívtam, az sem jött Hozzám közel, mint máskor, hogy 16 csontért pitizzen. Orrát a vak éjszakába fúrva vonyított. Soha­sem csinálta ezt azelőtt. Nagyra nőtt bennem az elha- gyatottság. A viharrá erősödött szélben cserepek zörögtek a fe­jem fölött. Rossz sejtéseim el­űzésére felhajtottam egy kisüs­tit: nem a pálinkás pohárból, hanem a borosból. De hetykesé­gemet, „sose volt még úgy, hogy tie legyen valahogy", tépte, cafa- tolta az orkán, míg le nem bun­* Zám Tibor írása a Központi Sajtószolgálat 1982. évi novella- és tárcapályázaton tárca kategó­riában III. dijat nyert. kózott az ital. Két csuklás közt nagy erővel belefújtam a lámpa rostélyába. Fejem elnehezült. Vég­re újból a régi illúzióban hin­táztam, s ezúttal ágyastul: so­sem volt még úgy, hogy valahogy ne legyen. □ □ □ Ebben a házban harmadéve meghalt egy hozzám hasonkorú öreglegény. "Valaki álmában vág­ta el a torkát. Némelyek szerint a pénzéért, mások szerint azért, mert elszeretett egy asszonyt. De ez csak szóbeszéd volt. A tanyai­ak nem adtak támpontot a nyo­mozásnak. A vállukat vonogat- ták: ők, úgymond, nem tudnak semmit. A gyilkos személye is­meretlen maradt. Énrólam lerítt, hogy nincs kuporított pénzem. Vigyáztam arra, hogy senki asz- szonyát el ne szeressem. Ezt tud­ták. És azt is tudták, hogy éjjel­nappal nyitva az ajtóm. Ezért aztán majdnem megállóit ben­nem az ütő, amikor arra ébred­tem, hogy valaki rázza a váltam, és szemem vakítja elemes lám­pájával. A hirtelen józanodás rettenetében ültem fel, arcomra terített kézzel. Szerkesztő úr!", hallottam egy ismerős női han­got. Aztán még egyszer: „Ébred­jen, szerkesztő úr!" A váratlan vendég, volt a legközelebbi szom­szédom. Éppen egy kilométerre laktunk egymástól. Ez a szorgos­dolgos öreglány — inkább köze­lebb a hetvenhez, mint a hatvan­hoz — nem tudni miért, pártá­ban maradt. Az idő elszállott fö­lötte, csak a fiatalkori becenevét hagyta meg. Ebbe is beletörődött. Talán még rosszalta volna is, ha nem. úgy szólítják, hogy Bűi­ké. } Kikászálódtam az ágyból, lám­pát gyújtottam. Fél három volt. 'Bűikét meg sem kellett kérdez­nem, miért jött, mert belerogyott a székbe. Ez a lány-asszony, vagy asszony-lány tavasszal még úgy kapált a téesz szőlőjében, hogy a férfiak sem különbül. Most leló­gott a karja. Kicsomóztam, s le­vettem fejkendőjét. Haja csap- zottan lógott, összecsomózta va­lami hideg verejték, ami arcának árkaiban is fénylett. öklendezés- be'~menö köhögési rohamok ráz­ták a testét. Ilyenkor a mellka­sában is újra kezdődött valami szorítás, feszítés, nyomás. Bal ke­ze fájt. „Ez a reumától is lehet" mondta, „a tenyerem meg olyan, mintha ezer tűvel szurkálnák”. ,J\fáskor is volt már ilyen?” „Nem, nem volt”. „Le kellene ta­lán feküdnie". „Ügy még rosz- szabb". De mikor a díványon ta­karóval, párnákkal megmagasí­tottam a főalját, segítségemmel mégis átkuporodott. „Azonnal a kórházba viszem magát". Meg­rázta a fejét. „Hát nem azért jött, hogy bevigyem?" Erre igent bó­lintott. „Hát akkor?” Eres kezét feltartotta, leengedte. „Tessék ki­nézni". Felrántottam a gumicsizmát, mentem. Az ég kitisztult, • míg aludtam. A hideg szikrázású csil­lagok alatt egy tömbben állott a hideg: a kontinentális tél. Az ud­varon, a fasorban, ameddig el­láttam, mindenütt összedermedt porhó: buckásan, de inkább ta­rajosán. A harmadik lépés után szárközépig merültem benne. Te­hetetlenségemben szidtam, át­koztam, le is köptem ezt a fogva­tartó fehérséget. Birike hol jobban lett, hol rosszabbul: izzadt és vacogott egyszerre. Rátettem a dunnát, friss levegőt engedtem be, de légszomja ettől sem szűnt. Kap­kodta a levegőt, de közben köhö­gött is. „Szerkesztő úr, a létráról tán meglátná, hogy jön-e ' And­riska?" „Hogy kerülne most 6 ide?” „Neki van kiadva a hó­eke”. Gyorsan elfordultam, hogy ne lássák rajtam, mennyire utálom AndriskátT Ez a fiú, isten tudja, hányadik gyermek volt egy olyan családban, ahol egyik szülő sem volt ki négykerékre. Amikor már napszámba se kellettek sehová, meg a rendőrség is nyaggatni kezdte őket tolvajlásaik miatti valahova elhurcolkodtak. A leg­kisebb fiú azonban itt felejtődött. Birike találta meg a kicsi, maga­tehetetlen, csúszó-maszó korú fi­úcskát. Etette-itatta, beszédre ta­nította, iskolába járatta. Amikor a fiú traktoros lett a téeszben, összeszedte a cókmókját és el­ment. Azt se mondta, hogy pa­pucs. Pedig Birike úgy szerette, mintha ő szülte volna. „Az én Andriskám így, az én Andriskám úgy...” A fiú egy idegen nővel él együtt, akit Pestről toloncol- tak ki. Facér férfiak, gyanús fcu- pecfélék, kocsmatöltelékek jár­nak hozzá. Háromszáz forint ná­la a taksa. Andriska örül neki, hogy a nője mással is. Ha van pénz, van dínom-dánom meg ihaj-csuhaj. Negyedszer kapaszkodtam fel a létrára. Már ,virradt, amikor végre meghallottam a traktor hangját: erőlködve, felbődülve jött. A fényjeleimre fényszórója villogtatásával válaszolt. „Jó hű — futottam be, — jön. Jeleket is adott, erre tart!" Bűi­kén nem látszott, hogy örül. Túl van a krízisen, gondoltam, mert nyugodtan feküdt. Egy pertlivel átkötött, újságpapírba csomagolt valamit nyújtott felém: „Ez And­riskának az öröksége. Telik be­lőle egy taxira”. Ebben a világban kevés isko­lát jártak az emberek: sokan csak a pénzt tudják megolvasni. A személyautót azonban így tiszte­lik: taxi. Tűnődve forgattam az impo­záns csomagot. Elképzeltem And­riskát, hogyan feszít majd a „taxi”-ban, aminek ez az öreg­asszony gürcölte össze az árát... Átadjam, ne adjam, elküldjem egy árvahaznak, szpciális otthon­nak, vagy letétbe helyezzem? ... Arra lettem figyelmes, hogy Birike nagyon hallgat. Arca mész- fehér volt, szeme csukva, szája nyitva. Karját megemeltem. Élettelenül hullott alá. Pulzusa nem volt. Hiába ráztam erősen, nem ébredt. A szája elé tartott tükröt nem párázta már be a lé­lek. Akkor átlósan összehajtott kendőjével felkötöttem az állát. Kicsiny, munkától, kortól aszott testét tiszta lepedővel takartam le. A párolgó dunnát és párná­kat kiterítettem a tornácra. A hóeke széles sávban túrta szét a fasorban a havat, s az ud­varon is ment egy tiszteletkört, hogy kiállhassak a „taxi”.val, ha menni akarnék valahova. And­riska hanyag mozdulattal gyűr­te zsebre a piros bankót: mint­ha ötpercenként kapna egyet. In­dult volna is nyomban, mert — mint mondta — késésben van. Daj-daj volt náluk az este, s ő elszundított egy kicsit. Az elnök leharapja a fejét, ha megtudja ... Felléptem hozzá, elfordítottam a slusszkulcsot. „Gyere be” — mondtam. „Muszáj?” „Érdekes, hogy begyere". A fiú lecövekelt a dívány előtt, húzódzkodott. Ö még sohase lá­tott halottat. „Hát akkor most látsz”. Felhajtottam a lepedőt. „Nézd meg jól” — mondtam —, ő csinált belőled embert. Nem rajta múlott, hogy csak ... ilyen­nek sikerültél”. Visszahajtottam a lepedőt. „Mi a szokás ilyenkor?" „Azt mástól kérdezd még”. Nyújtot­tam a pertlivel átkötött csoma­got. „Vegyél belőle egy taxit”. Amikor mohón tépni kezdte volna a papírt, megjegyeztem: „Neked most börtön-szagod van fiú”. Andriska meghúzta a derék- szijátf a pénzt gondosan elrejtet­te a pufajkája alá, s kíváncsian nézett rám. Igaz, hogy a múlt­kor megfogták a kukoricásban, de az rendezve van. ö, mond­ta, most nem csinált semmit. „Tiszta sor...” „Daj-dajoztál, késve indultál, cserben hagytad azokat, akiket rád bízott az el­nök, és most itt van egy halott. A nevelő anyád. Tiszta sor. Ha ez nem minősül gondatlanságból okozott emberölésnek, akkor te burokban születtél, Andriska”. A fiú topogott, töprengett, de nem sokáig. „Kinyírom, ha fel­jelent” — mondta szenvtelenül. Ezután én kezdtem el töprenge­ni, topogni, le s fel sétálgatni. Tudtam: Andriskától minden ki­telik. Ezer és egy módon eltehet láb alól. Leüthet, leszúrhat, rám gyújthatja a tanyát. Vafy, hogy alibije legyen, társaságba megy, és egy másik akasztófavirágot bérel fel a piszkos munkára. Nyom nem marad, tanú nem lesz. A becsületes tanyaiaknak jól fel­fogott érdekük, hogy tartsák a szájukat. És ha én hirtelen meg­halnék, ki nyerne azzal? ... Az a harmadéve leszúrt öreglegény vagy Birike feltámadna talán? ... Beleizzadtam a gondba. — Tízezer. — Nem vagyok kupec __And­r iska. — Én meg nem Andriska va­gyok. És palimadár se vagyok. Mondja gyorsan, hogy mennyit akar ... Szerkesztő úr. — Semennyit, András. — Kinyírom. — Az a fejedbe kerül. — Ne féltse maga az én feje­met. A sajátját inkább. — Ha áthozod a sublótot, a kávédarálót, a sétálós órát, meg a Házi áldásos falvédőt... — ... meg a mozsarat, a csikó lábas tűzhelyet is hozom. A menyasszonyom úgyis kidobná azt a sok régi vacakot. — Hát akkor dűlőztünk, And­rás. — Jó’van. A motor felbőgött, meglódult. A hóeke, véletlenül, vagy a kor­mánynál ülő ember fenyegető szándékosságával, nem tudom: belekaszált portám díszébe, a fa­sor léckerítésébe. □ □ □ Andriska állotta a szavát, -de nem okult. Részegen taxizgat a cafkájával, száguldozik, de hó­eséskor mindig késésben van. Ezen a télen már a második fe­gyelmit akasztják a nyakába, de sokan reméljük itt, hogy a hur­kot is a nyakába teszik miha­mar. Bár tennék már, hogy ne gyötörne lelki furdalás, amiért egy ilyen világ-szemetje tett la­katot a számra, és ültetett félel­met a szivembe ... Mert azóta hiába zárkózom be éjszakára, hiába készítem kezem, ügyébe a kisbaltát, félve alszom el, s mint barázdában a nyúl: riadok műi­den neszezésre. Már ae is több­ször eszembe jutott, hogy egy vak éjszakán rálesék Andriskára és elfekkentem. De lebeszélem ma­gamat, mert hiába pusztítanám el a közjó érdekében, nem nyu­godhatnék meg. Birike támadna fel a lelkem­ben,'és sírna, csak sima szünte­len. Ügy sírna, hogy holtomig hallanám. • A majsai határban * Vázlatfüzetéből • Fiatalkort festmény

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents