Petőfi Népe, 1983. január (38. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-04 / 2. szám

1983. január 4. 9 PETŐFI NEPE • 5 A HAGYOMÁNYŐRZÉS IGÉNYES MEGVALÓSÍTÁSA A kecskeméti nyomda remeklése /// .r. „Világméretű törekvés ma: hagyomány és modernség egységét megteremteni.” „Ez a szcrgalmatosan és díszesen felkészült munka... méltán magára vonhatja az egész hazának figyelmét.” „A kecskeméti Petőfi Nyomda tipográfiai műhelye már több kitűnő facsimile kiadáshoz adott segítséget, könyvmű­vészeti színvonalon” Egy nagyon tartalmas és gyö­nyörű monográfia ajánló és ' ka­lauzoló soraiból vettük „étvágy- gerjesztőnek” a fenti idézeteket. Jelezni kívántuk velük, hogy nem akármilyen mű ismertetésére vál­lalkoztunk, s másrészt azt is, hogy elfogultan kívánunk szólni a kecskeméti nyomda nemes törek­véséről. Annál is inkább, mert bizonyára sokan nem tudják, hogy a könyvészetnek ebben a műhelyében készült — és készü­lő — alkotásoknak milyen széles a skálája. Elég csak utalni arra ezúttal, hogy a Ruzsicskai György festőművész által készített — sa­ját szövegre „komponált’.’ grafi­kákat a nyomda jóvoltából szí­nes nyomatú albumban látha,tjulj,. A napokban egy újabb, másfél évszázaddal ezelőtt megjelent kétkötetes hasonmás kiadású, munkával lepték meg a könyv barátait, a múltbéli események iránt érdeklődő embereket. Ez a címe a műnek: Nemes Nógrád vármegyének históriai, geograp- hiai és statisztikai esmertetése. Rézre metszett karcolatokkal, négy kötetben. S a szerző: Mo­csári/ Antal egykori táblabíró. An­nak a Mocsáry Lajosnak a roko­na, aki történelmünk egyik leg­rokonszenvesebb nemzetiségi szakembere volt, s akit megyénk- hez szoros szálak kötöttek. A tudós szerző — aki költő is volt, nem csupán közéleti fér­fiú és történész — 1757-től 1832-ig élt, Hont és Nógrád megyében. Hatalmas művéből hamar kide­rül, hogy mennyire szerette, va­lósággal imádta hazáját, népét a magyarok „gyászos eseteket ma­guk után hagyott vad századait”. S az is, hogy roppant szorgalom­mal, kitartással, tengernyi mun­kával hagyta az utókorra a ma már - nélkülözhetetlen forrás anyagnak számító históriáját, geográfiáját és statisztikáját. A kecskeméti nyomda elévül­hetetlen érdeme, hogy engedve a megtisztelő kérésnek, szakmai­lag kifogástalan remekléssel köz­kinccsé tette azt a tudományos munkát, amelyből az idők pusztí­tása folytán ma már csupán négy példány díszeleg hazánk könyv­tárainak polcain. A Kubinyi Fe­renc Múzeum gondozásában, a szécsényi II. Rákóczi Ferenc Ter­melőszövetkezet támogatásával napvilágot látott monográfia jó kezekbe került, Praznovszky Mi­hálynak, a kötetek szerkesztőjé­nek'': a Aróteményeo ^szerint is. Ugyanazt . húzza alá. az'.előszó, az ajánlás szerzője, R. Várkonyi Ágnes is. Még az egészen modern iro­dalmi művek kedvelői is örömü­ket lelhetik ebben a roppant sok munkával készült két kötetben. S nem csak az egykor élt szerző nagy munkájára gondolunk, ha­nem ezúttal a nyomdászokéra, szerkesztőkére, lektorokéra is. A sok régies kifejezés, archaikus nyelvi fordulat, lelemény, a meg­lehetősen bőséges latin szövegbe­tét, melléklet, a tudományos ala­posságra valló jegyzetanyag, a képek és kották együttesen: jócs­kán megdolgoztatták a könyvké­szítő szakembereket. Ám a vég­eredmény nyilván kárpótolja őket a sok erőfeszítést kívánó, sok­irányú figyelmet követelő mun­kájukért. A szerző bevezetésül ötvenkét oldalon tárgyalja a magyarok ős­történetét. majd fejtegeti Nógrád megye néveredetét, taglalja e változatos vidék földrajzát, nyel­# Fülek vára, mely „minden jő előmeneteleknek oskolája volt.” vét („palótzosan hosszan ejtik a szót”), majd a megye négy já­rásának nem kevesebb, mint 'kétszázhetvenhárom (!) telepü­lését ismerteti, olykor meglepő részletességgel. Majd bemutatja a főúri levelestárakat, könyvtára­kat és iskolákat. Ez utóbbiakról kritikai éllel ezt mondja: „Vajha az iskolák felújításával helyes tanítási mód is hozattatnék be!” A kötetekben bőségesen olvas­hatunk a másfél évszázaddal eze­lőtti Nógrád geológiai, kézmű­ipari, mezőgazdasági és földrajzi helyzetéről, többek között. Ám nyilván sokaknak az a rész tet­szik majd leginkább, amelynek keretében a tudós szerző a megye várait és azok regényes, izgalmas történeteit tárgyalja. Ezek mos­tanára jórészt megszűntek, meg­fogyatkoztak, de a „kincset rej­tő” Komor, Gács, Salgó, Szécsény, és Hollókő egykori élete-törté- nete valósággal lenyűgöző az ol­vasó számára. És Fülek vára, mely „minden jó előmenetelek­nek oskolája, Volt”. Sok-sok egyéb, figyelemre szá- mottartható téma mellett két dolog érdemel az átlagosnál na­gyobb figyelmet. Az egyik: Mo­csáry Antal részletesen ismerteti a tekintélyes, főúri Forgács-család történetét. A másik: Huszonhárom pontban tollhegyre tűzi kora tár­sadalmának bírálatát, az alábbi címmel: „Azon híjjánosságok és fogyatkozások, mellyeknek or­voslások szükséges". Rokonszen­vessé teszi a régen élt szerzőt mindaz, amit a jobbítás szándé­kával ebben a fejezetben felem­lít. Amikor sürgeti a szakszerűbb mezőgazdaságot, a kézműipart, a tökéletesebb nevelést a neki nem tetsző öltözködést, a magyar szó­tár megírását, valamint a speku­láció és csalás elleni védekezést. Köszönet mindazoknak, akik e rendkívül becses tudományos munkát ismételten közrebocsá­tották, méghozzá eredeti formá­jában. Varga Mihály A juss 'y suzsánna néni péntek délután hirtelen rosz- szul lett. összeesett a köcsö- gös culápnál, s mivel iszony- tatóan fájlalta a hasa alját, mentők vitték a kórházba. Szombat délben izgatottság­tól remegő hang „érdeklődött" az osztályos főorvosnál. — Hogy van a mi drága jó édesanyánk? A doktor — mégis, ne gon­dolják róla, hogy nem tudja, kiről vám szó — addig udva- riaskodott, diplomatáskodott, míg ki nem „tapogatta": csak Zsuzsanna néni lehet a szó­ban forgó beteg. Ekkor aztán kicsit bizonytalanul, meg egy parányit titokzatos hangsúly- lyal közölte: — ö ... már jól van. Erre nagy sóhaj suttyant a drót túlsó végéről a főorvos fülébe, majd egy kattanás je­lezte, hogy már le is tették a kagylót. Vasárnap délelőtt, a szoká­sos látogatási időben felin­dult, gyászruhás csoport dú- ródott be nagy lármával a kórterembe. A nőszemélyek fúriaként nyomkodták, kö­nyökölték hátra egymást, szi­szegtek, vicsorogtak, acsar- kodtak, fittyet hánytak a be­tegekre, nem törődtek a töb­bi látogatóval se. A nagy tu­sakodásban félrecibálódott fe­kete kendőjük, s alóla ren­detlenül lobogott elő kócos hajuk. A férfiak mérsékeltebben viselkedtek, ök csak a fogu­kat recsegtették megfontoltan, és titokban kiadósakat rúg­tak egymás bokájába. De erős emberek lévén, vala­mennyien lábon maradtak. Ki­lenc főből állt a fekete sereg, amely a csodálkozástól nagy szemeket meresztő Zsuzsanna néni ágyánál ádáz szócsatába kezdett. — Látja idesanyám, az a piszok menye mit mívelt?! — Avvagy te — szutyok- ringyó! — Nem te kürtölted szét a famíliában, hogy idesanyánk „mán jól van szeginy’’?! — Ha az a mocskos doktor úgy mondta! — Csak járjon a pofád, meglátjuk, tied lesz-e a da- maszt abrosz, te cafat! — Orrod attól fokhagymás, ha szétpukkadsz is! — Hallja kedvesanyám ezt a dögöt? ... Most láthatja, mi lakozik benne. Mikor tegnap megtudtuk, hogy maga meg­halt, rögtön ott voltunk vala­mennyien a szobájában, ne­hogy lába keljen a sok holmi­jának ... Mostmár az operáción át­esett szegény beteg is meg­szólalt. Keserűen, meg tőle telhetőén erélyesen. — De hát... nem haltam meg ... Itt vagyok. Láthatjá­tok saját szemetekkel... — Persze hogy látjuk, de most nem erről van szó, anyám — kapta a felvilágo­sítást a másik lányától Zsu­zsanna néni. — Hanem most megtudhatja, hogy Margit magának halámolta el azt a tízliteres zománcos fazekat, amire maga azt mondta, az enyém lesz — halála után... Ezek az áldott jó testvérek ... — Fogad be a pampuládat, te istenszűze-cemende! Mi­nek neked az a fazék?! He?! — Csak te hallgass!..,. Nézd meg magad, csupa pihe rajtad ez a fekete kabát... Azt hiszed, nem láttuk Ger­gellyel, hogy éjnek évadján loptál ki tollat az anyám duny­hájából, pedig az a miénk ... lesz ... Ilyen drágálátos me­nye van magának, anyám. Már-már hajtépéssé, lőcsö- léssé szítódott az örökösödési vita, mikor — a betegek és vendégek együttes segélykéré­sére — markos ápolónők és edzett műtöslegények karol­ták át az egész gyülekezetei, és a betegek, látogatók derűs biztatása közepette tuszkolták ki őket a folyosóra, aztán még la kapun is kívülre. Éppen jókor, mert Zsu­zsanna néni ekkorra elájult. Tóth István Gyermekrajz- és játékkiállítás A vitának vége (de ne felejtsük el) Áprilisban lapunkban is köz­zétettük a kiskőrösi Városi Ta­nács, valamint a Szórakaténusz Játékműhely és Múzeum pályá­zati felhívását, amelyben — Pe­tőfi Sándor születésének 160. év. fordulója alkalmából — a költő világához, verseihez és életének egyes mozzanataihoz kapcsolódó rajzok, játékok készítésére buz­dították a gyerekeket. • Az óvo­dákban és általános iskolákban nem talált süket fülekre a fel­hívás: az ország minden tájáról 3200 művet küldtek be az -ifjú alkotók. A festőművészekből és rajztanárokból álló zsűri mintegy háromszáz munkát tartott érde­mesnek arra, hogy a Szórakaté- nuszban megrendezett kiállításon a látogatók elé kerüljön . A megnyitó ünnepségen dr. Ko- lozsváry Judit, az intézmény igazgatója üdvözölte a szép szám­ban összegyűlt közönséget. Ezt követően Vargha Balázs, a Szó­rakaténusz tudományos tanács­adója mondott megnyitót. Vargha Balázs szavai után ke­rült sor a díjkiosztásra. A, 36 egyéni nyertes közül a legifjabb Benyik Mária 4 éves, kiskőrösi óvodás volt. A dunaújvárosi, pé­csi és salgótarjáni gyerekek mel_ lett a legtöbb babért a kiskőrösi és keceli pajtások aratták. Kö­zülük Domonyi Zsuzsa kiskőrösi, Fejes Andor és Magos Mónika keceli általános iskolások ki­emelt díjat kaptak. Kollektív el­ismerésben részesült egyebek kö_ zött a Keceli Nevelési Központ és a Soltvadkerti Általános Is­kola. A krétarajzok, vízfestmények, temperával és kapart technikával készült képek, kerámiák és já­tékszerek a Szórakaténusz gyűj­teményébe kerülnek, de előbb még március 15-e alkalmából Kiskőrösön újabb kiállítást ren­deznek az ifjú képzőművészek munkáiból. H. K. E. • A gyermekrajzok. Művelten szórakozni, vagy szórakozva művelődni? Egyálta­lán: mi az a szórakozás — tette föl a kérdést immáron két hó­napja Farkas P. József, a du- navecsei Petőfi Sándor Művelő­dési Központ''igazgatója. Vita­cikkében lényegében azt húzta alá, hogy dacára minden erőfe­szítésnek, „fiataljaink százával unatkoznak," mert „sem a ven­déglátás, sem a közművelődés nem nyújt számukra elég kultu­rált szórakozási lehetőséget”. Szerzőnk szerint a háttérben az húzódik, hogy nincs speciális szórakoztató népművelő. Egy huszáros fordulattal pecTig így toldotta meg: hiába is volna, mert a jelenlegi állapotok nem kedveznek neki. „Aki szórakoz­tató rendezvényt kíván szervezni, rengeteg gondot kell pluszban felvállalnia.” Ráadásul: „az ilyen rendezvényekről váló le­mondás nem jár semmiféle hát­ránnyal”. Farkas P. József sze­rint „a ge bin, vagy jutálékrésze- sedéses módszer megoldás lehet­ne itt is, hiszen a szórakoztató műsorok számottevő bevételt je­lenthetnének ott, ahol értőn fog­lalkoznak velük." Írásunkat — még a megjelenés előtt — tíz szakembernek küld­tük el — sajnálatos, hogy több­ségük még válaszra sem tartotta érdemesnek szerkesztőségünket. A magunk részéről azt is fájlal­juk. hogy ebben az igazán min­denkit érintő ügyben nem mon­dott véleményt sem a szakmai irányító szerv, sem pedig — s ezzel nem merítettük ki a hiány­listát — a fiatalok érdekeinek képviselőjeként a KISZ. A beérkezett — s megjelent — válaszok nemcsak arról szól­tak, amiről a vitát indítottuk. Szórakozni kulturáltan is lehet — adta hozzászólása címéül An­gelt Mátyás művelődésiház-igaz- gató Császártöltésről, majd bő­vebben kifejtve e véleményét, eljutott a végkövetkeztetésig: „miért van az, hogy ugyanabban a művelődési házban egy átla­gos táncos rendezvényen vödör­számra gyűlik össze a különböző eredetű szemét, ugyanakkor egy képzőművészeti kiállítás, vagy irodalmi est után két eldobott gyufaszájat,sem talál a takarító?” Angeli Mátyás szerint „mind­annyian érezzük, tenni kell'va­lamit”. de ehhez „a népművelők szorgos erőfeszítései nem ele­gendőek”. A bácsalmási művelődési köz­pont igazgatója újabb szempont­ra hívta fel olvasóink és kollé­gái figyelmét. ”NEB-vizsgálat résztvevőjeként ugyanis arra a következtetésre jutott, hogy a szórakozási és művelődési intéz­mények voltaképpen ugyanabban az épületben vannak — miért ne lehetne a szórakozásból és mű­velődésből is egyet csinálni. Héhn Gizella írásának alcímei mon­danivalóját emelik ki: Kísérle­tező kocsmáras: csoda -— Opera­énekes és magyarnóta — Közös a felelősség. „Mi, népművelők, azért vagyunk felelősek — írta —, hogy bejöjjenek az intéz­ménybe a csellengő, unatkozó fiatalok, ha pedig már benn van­nak, akkor azért, hogy mit adunk nekik: konyakot, vagy esetleg mellé még jó emberi szót”. A legfontosabb a személyiség fejlesztése — vélte a következő hozzászóló, Túri András, lajos- mizsei köznevelési főelőadó. Is­mertetett egy olyan kísérletet, amelyet még mint KlSZ-bizott- ságban dolgozó munkatárs, egy tiszakécskei olvasótáborban Cza- kó Gábor íróival együtt alkal­mazott, 6 amelyet a „humanizált diszkó” névre keresztelt. A mód­szer lényege: „a zene és tánc közben beszélgettünk (a zené­ről), játszottunk (a zenével) és mindenféle eszközzel zenéltünk (a zenéért). Személyre szabot­tan — húzta meg e kísérlet ha­tárait is hozzászólónk. Tamás László, a kalocsai Mű­velődési Központ és Ifjúsági Ház megbízott igazgatóhelyettese az ötnapos munkahét „kihívására” adott válaszukkal, ■ a gyerekek­nek és a felnőtteknek rendezett „vigadókkal” ismertette meg ol­vasóinkat. A „nyitott ház” akció­hoz sorolható kísérlet egyik cél­ja, elérni, hogy a „fiatalok egy­re nagyobb hányada szármára váljék természetes környezetté a művelődési otthon”. Ebből, a csak a lényegre kon­centráló összefoglalóból is ki­tűnik: akadt fehér foltja a vitá­nak. Nem esett szó például ar­ról a fontos kérdésről: vajon csak a fiatalok szórakozásával vannak nehézségek? Hozzászóló­ink nem méltatták figyelemre vitaindítónk javaslatát: önel­tartó, értéket közvetítő, vállalko­zói népművelésre van szükség a szórakoztatásban is. A vita lezárul — felejtsük hát el? Rosszul tennénk! Ha fontos dolgok nem is kerültek szóba, megtörtént a legfontosabb: hísz- szük, hogy megmozdult valami a szórakozás frontján, mert lega­lább néhányan elkezdtek gondol­kozni a jövő lehetőségein. Hogy és mint — tovább? Lapunk is megpróbál segíteni: szervezési mankónak tartjuk a műsorok fo­lyamatos közlését, módszertani segítségnek a különösen hatásos rendezvények leírását (mint a kalocsai vigadó esetében tet­tük). Hamarosan arra is sort ke­rítünk, hogy valóban széles kör­ben kérjünk véleményt a szóra­koztatásról: ankétet rendezünk a kérdésről. Addig is: várjuk ol­vasónk véleményét, javaslatát, ötletét! Mert — a vitának vége, de ne felejtsük el! Ballai József KÉPERNYŐ Szilveszter ’82 Nem is olyan régen a család, a munkahelyi közösség, a baráti társaság mindenkitől elvárta január első napjaiban az Állásfoglalást. Csodálatos volt-e avagy csapnivaló? A válasz ürügyén azután a kérdező újra kifejthette, magyarázhatta, indokol­hatta, hogy nézete szerint csodálatos volt vagy csapnivaló. Még szerencse, hogy a csillagos égboltot életszínvonal mér­cének tekintő Mátyás országlása idején színházban, mozi­ban, fehér asztal mellett töltöttük az év utolsó napjának utolsó óráit: jaj lett volna a tévének, ha nem teljesíti a ne- vettetés előírt mennyiségét. Miről beszélek? Azért sem árulom el! Annyi biztos, hogy ez a bizonyos Valami sem kelt már különösebb érdeklődést. Van ebben jó is, rossz is. Most már évközben is láthatunk olyan világsztárokat, mint Lollobri- gida. A szatirikus politikai kabaré sem szilveszteri kiváltság (csak elszóltam magam!). Az emberek lassan rájönnek, hogy a tévé feltalálása előtt is volt szilveszter. A kicsit sértődött elfordulást nemcsak a megszokás magyarázza; a csalódás is. Nyil­vánvaló, hogy mindenkinek tetsző összeállításhoz csodák kellenének. Csodák pedig meglehetősen ritkán voltak, annyira ritkán, hogy még egyetlen egyet sem sikerült tet­ten érni. A mai megnehezült idők­ben különösen nem számíthatunk arra, hogy valamilyen csoda fel- ragyogtatja a szilveszteri tévémű­sort. Megpróbálkoztak már min­dennel Az idén úgy csinálták, mintha megfeledkeztek volna az év utolsó napjáról. Azelőtt öles cikkek tudatták: ez készül, így készül, most pedig néma csönd. Amikor majd-majd kétségbeesik a lakosság, hogy netán az idén takarékossági okokból elmarad a szilveszter, örvendve fogadja a jó hírt: mégiscsak lesz valami. Hát lett. „Hazudni” sem könnyű, ez derült ki a „ ... jöjj, hazudj valami elfogadhatót" meteorolői- giai előrejelzésből. Nem szeretek jósolni — nem vagyok meteoroló­gus —, de aligha fogadta ragyogó derűvel közvéleményünk — mert, az is van nekünk — a tréfás, cél­jának azért megfelelő kis össze­állítást. Fergetegesen kacagtató, látványos, feledhetetlen sohasem volt műsornak bizonyult Vágó Ist­ván összeállítása A fele sem igaz! A Jogi esetekből megtudtuk végre valahára, hogy Fehér Klára és Nemes György sohasem esküd­tek egymásnak örök hűséget. Enélkül az információ nélkül bi­zony szegényebben búcsúztunk volna az óévtől. Újabban az a módi járja ná­lunk, hogyha ünnep — lett légyen bármilyen jellegű —. akkor meg­jelennek az újságokban, a képer­nyőn a csupasz csinibabák. A Jo­gi esetek sem akart lemaradni a nagy versengésben, de hát más a paragrafus és más a humor. Még szerencse, hogy ott volt az Igaz­ságügyi Minisztérium rendkívül népszerű osztályvezetője, aki „erő­sen” feljavította a hangulatot. Őszintén bevallom, hogy hosz- szas tanakodás után sem jöttem rá, mi a különbség a kétféle bola között. Nekem a Szuper(bola) leg­alább annyira tetszett, mint né­hány korábbi Para(bola). Érződik, hogy Árkus József sajnálatosan ritkán jár a Szabadság téri stú­diókba. Még mindig konokul hi­szi, hogy a tévében a kép, a lát­vány az elsődleges. Naivul azt is föltételezi, hogy az emberek száj- barágás nélkül megértik képes történeteit. Az ámbár, de. jólle­het, ugyanakkor, mégis hiányzik a szótárából. Féltem ezt az em­bert mi lesz vele, ha nem áll be az „igazi” tévészórakoztatók kö­zé. Hoíi Géza műsora érlelt műal­kotás volt. A szerkesztőségben azzal foga­dott kollégám, hogy szó sincs a ■k. u. k. világ feltámasztásáról. Csak véletlen, a hamarjában nem is tudom hányadik közös osztrák —magyar tévéműsor. Milyen volt a Bécs—Budapest? Szomszédaink is főműsorban adták — az esti műsor szerkezete hasonló volt a miénkhez —, tehát ami nekik jót miért ne lenne nekünk is az. (Ok fordítva gondolják?) Ha azt az iszonyatosan együgyű — és jeles művészeket ügyetlen téblábolásra késztető forgatókönyvet feledni tudnám — hivatásos tévések té­vedése — talán lenne néhány jő szavam is a gálaestről. (A már említett koprodukciós műsor né­hány illetékesével tízszer végig­nézetném 1982. utolsó krimijét. Büntetésből...) Így szilvesztereztünk az „egye­sen”. i Heltai Nándor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents